Másfél évtizede viaskodik a magyar (a magyarországi) közélet és közgondolkodás azzal, hogy vajon milyen mértékben, milyen eredményességgel épül ki a magyar civil társadalom. Vagyis az a társadalom, amelyet nem pusztán a gazdasági viszonyok és a politikai törekvések tartanak befolyásuk alatt, hanem a közösségi élet önszervező folyamatai. A civil társadalomnak (a „civil szférának”) saját és önálló intézményei, szervezeti rendje, saját tevékenysége van, mindenekelőtt a kulturális és egyházi élet szervezésében, a kisebb-nagyobb lakóhelyi közösségek kialakításában és gondozásában, szélesebb körben az egész társadalom belső viszonyainak és életének formálásában. A „civil szféra” természetesen érintkezik a gazdasággal és a politikával, ugyanakkor nem kerülhet ezek alárendeltségébe, mert ha a politika, például egy politikai párt ráteszi kezét a civil szervezetekre (miként erre Magyarországon bőven találhatunk riasztó példákat a mögöttünk lévő másfél évtizedben), akkor civil társadalomról csak korlátozott mértékben beszélhetünk.

A civil társadalom eszméje valójában a polgári társadalmakkal egy időben alakult ki, jóllehet az eszmének voltak történelmi gyökerei, méghozzá azokban a társadalombölcseleti gondolatokat felvető írásokban, amelyek egy olyan emberi együttélés és közösség lehetőségét körvonalazták, amely nincs kiszolgáltatva az állami hatalomnak, azaz nincs kiszolgáltatva a politikacsinálók erőszakos vagy manipulatív törekvéseinek. Olyan gondolkodókra hivatkozhatom, mint Arisztotelész, Cicero, Szent Ágoston, Giambattista Vico, Locke, Hobbes, Rousseau, Hegel vagy éppen Max Weber – valójában két évezred írói és bölcselői alapozták meg azokat az elméleteket és azt a társadalomszociológiai gondolkodást, amely a civil társadalom fogalmi körét hozta létre. Valójában mindegyik most említett gondolkodó arra törekedett, hogy a civil társadalom intézményét (vagy intézményrendszerét) elválassza a politikai társadalom, vagyis az állam intézményrendszerétől. Legnagyobb hangsúllyal talán Hegel, aki A jogfilozófia alapvonalai című munkájában igen nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a civil, a polgári társadalom és az állam fogalmi rendszerét nem szabad egymással összekeverni.

„A polgári társadalom a differencia – jelenti ki itt a német filozófus –, amely a család és az állam közé lép, noha kialakulása később az állam kialakulásaként következik be; mert mint differencia feltételezi az államot, amelyet mint önállót kell maga előtt látnia, hogy fennállhasson.” A polgári (civil) társadalom (akárcsak a család) ezek szerint, mondjuk így: „természetesebb” és „elemibb” képződmény, mint az állam, ugyanakkor nem létezhet államszervezet, tehát intézményi rend nélkül. „Természetesebb”, mint az állam, és kevésbé „természetes”, mint a család, vagyis valamiféle közbülső intézményforma az emberi élet elemi és szervezett közösségei között. Mondhatnám úgy is, hogy a „természetes” és „elemi” emberi igényeket és törekvéseket közvetíti a szervezett rend: az állam felé.

A civil társadalom létrejötte tulajdonképpen a polgári világ, a polgári rend kialakulásához kötődik, polgárság nélkül nem létezhet civil társadalom, és a civil társadalom nélkül (vagy ennek ellenére) nem jöhetnek létre a polgári társadalom mechanizmusai és értékei. „A polgári társadalom megteremtése – olvasom ugyancsak Hegelnél – egyébként a modern világhoz tartozik.” Azt is mondhatnánk, hogy a civil társadalom legfontosabb emberi értékei lényegében ugyanazok, mint a polgári társadalom értékei, nevezetesen a személyes szabadság és a közösségi szolidaritás. (Az ugyanis nagy tévedés, hogy a polgári rend központi fogalmai a pénz, a nyerészkedés és a vagyongyűjtés, ez a feltételezés valójában a marxista elmélet nagy tévedése volt, ebből a tévedésből eredeztethetők a polgárság likvidálását célzó szélsőbaloldali politikai programok.)

A polgári társadalomnak, a civil társadalomnak természetesen a magyar fejlődésben is vannak hagyományai, igaz, ezek a hagyományok többnyire töredezettek és fejletlenek. A nemzet emlékezete is többnyire azokat a történelmi eseményeket tartja számon, amelyek a polgári fejlődés „töréspontjait”, azaz megroppanását, válságát mutatják. A magyar polgári fejlődésnek igen súlyos töréspontjai voltak 1849-ben, 1919–1920-ban és 1947–1948-ban, midőn a háborús vereségek, illetve a sikeresen haladó modernizációs kísérletek külső erőszak hatására bekövetkezett összeroppanása évtizedekre visszavetette a nyugati típusú polgári fejlődést, és az országot a közép-európai régió nyugati feléből a keleti-délkeleti övezetbe kényszerítette. A magyarországi polgári fejlődés, miként ez köztudott, más tekintetben is eltért a nyugati mintáktól és fejlődési folyamatoktól. A régi Magyarországon csak igen szűk körű és vékony nemzeti polgári réteg alakult ki. Tulajdonképpen csak a dunántúli és alföldi céhes és kereskedő polgárság, valamint néhány erdélyi és felvidéki város magyar polgári rétege alkotta a magyar polgárosodás bázisát, máskülönben a magyarországi városi polgárság igen jelentős része német (szász, cipszer és sváb), illetve más nem magyar (szerb, görög, német nyelvű zsidó) elemekből alakult ki, még Pestnek és Budának is túlnyomórészt német lakossága volt. A dualizmus fél évszázadában pedig elsősorban az asszimilált német, zsidó és szláv polgári, kispolgári rétegek súlya növekedett. Az a magyar elem, amely a polgári élet körülményei között élt, és mint polgár vagy értelmiségi kereste kenyerét, igazából nem polgárnak, hanem a „középosztályhoz” tartozónak tekintette magát, s mentalitásában igen sok nem polgári, inkább kisnemesi tradíciót tartott fenn.

A klasszikus értelemben vett polgárság, amelyről a nyugat-európai társadalomtudomány és szépirodalom beszél, nálunk csupán töredékesen jött létre: alföldi városok cívisei, dunántúli, felvidéki és erdélyi patríciusok között. Ez az a polgári réteg, amelyről Max Weber mint „polgári rendről” tesz említést. Ez természetszerűen más társadalmi képződmény és fogalom, mint a gazdasági-foglalkozási értelemben vagy a politikai-állampolgári értelemben vett polgárság. „A rendi értelemben vett, vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított polgárság – írja Max Weber Gazdaságtörténetében – »a vagyon és műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztízst biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Ez a fajta „rendi” polgárság volt az, amely Márai Sándor álmaiban és regényeiben megjelent: egy mitikus és vágyott, talán soha vagy csak szórványosan létezett magyar polgári „rend”, amelynek a modern Magyarországot fel kellett volna építenie és virágoztatnia.

Ennek a Márai által is megálmodott és mitizált polgárságnak egyik legfőbb értéke maga a hagyomány (akár a nemességnek és a parasztságnak): a biztos tulajdonosi állapot és az erre az állapotra épülő függetlenség, valamint öntudat, továbbá műveltség hagyománya. A magyar történelem szerencsétlen alakulása, a mindig bekövetkező történelmi kataklizmák éppen ezt a hagyományt rombolták le mindig újra, sőt többnyire kifejlődését is megakadályozták. A magyar polgárosodás e nélkül a hagyomány nélkül nem tölthette be igazán azt a társadalmi, politikai és kulturális küldetést sem, amelyet a nyugati polgári fejlődés követelményei eredetileg megjelöltek. Mindazonáltal a magyar polgárosodás, ha töredékesen, felemás módon vagy kváziformában, de a kedvezőtlenebb történelmi periódusokban is haladt tovább, és eredményeket hozott.

A magyar polgárosodás, a maga csendes és nemegyszer a társadalom látható felszíne alatt zajló folyamataival, különösen a mögöttünk álló évszázad nyolcvanas éveiben erőteljes fejlődésnek indult, a nemzetközi tényezőkön kívül éppen ez a „csendes polgárosodás” készítette elő az 1989–1990-es békés rendszerváltozást és az új magyar demokráciát. A nyolcvanas évek eleje a magyarországi civil társadalom kiépülésének is gazdag korszaka volt: egyre-másra alakultak a civil szervezetek, és a „civil szférának”, például a kultúrának, különösen az irodalomnak, emellett az egyesületi életnek, a vallási mozgalmaknak a reneszánsza következett be, amit az is mutat, hogy a kilencvenes évek elején több tízezer civil szerveződés, egyesület, társaság jött létre, akárcsak az 1867-es kiegyezés után, a 19. és 20. század fordulóján, a múlt század harmincas éveiben vagy éppen 1945 és 1947 között. (Hasonló folyamatok mentek végbe a kisebbségi magyar társadalmakban is.)

Ez a folyamat azonban, legalábbis ahogy én mostanában látom, némileg megtört a kilencvenes évek végén, az új évezredforduló körül. Magyarországon (és bizonyos mértékig a kisebbségi magyar társadalmakban is) rendkívül megerősödött és meghatározóvá vált a politikai elhelyezkedés: a hatalmi és anyagi érdekek által vezérelt pártpolitika. Ez a pártpolitika igen eredményesen tette rá kezét az éppen csak fejlődésnek indult civil szervezetekre, behatolt a civil társadalom intézményeibe, műhelyeibe, és saját szolgálatába tudta állítani a civil szerveződéseket. Aki figyelemmel kíséri a magyarországi kulturális életet, az egyházak tevékenységét, akár (horribile dictu!) a sportéletet, az döbbenetes módon fedezheti fel szinte mindenütt a pártpolitikát, a napi politikai érdekek érvényesülését.

Mindez azt is jelenti, hogy az örvendetes civil társadalmi fejlődés, amely olyan gazdagon bontakozott ki az 1989-es rendszerváltozás után (mi több, már a rendszerváltozás előtt), a jelenben, pontosabban a mögöttünk lévő évtizedben bizony töréseket szenvedett, és a pártérdek, amelytől annyit kínlódott a magyar kultúra, a magyar irodalom, a magyar társadalom a kommunista korszak viszonyai között, mára újra meghatározó tényezővé emelkedett. A sajtóban, a rádióban, a televízióban, a gazdasági életben, a mindennapok világában szinte mindenütt tetten lehet érni ezt a nem éppen kedvező és rokonszenves folyamatot. A költségvetési pénzek elosztásánál éppúgy szerepet kap mindez, mint a mamutvállalkozók támogatási politikájában. Aki az új magyar demokrácia élettörténetét tanulmányozza (tanulmányozni fogja), annak, szomorú módon, meg kell állapítania, hogy a civil társadalom fejlődése tulajdonképpen megtört, a pártpopulizmus felerősödött, és ezzel az 1989-es rendszerváltás stratégiai küldetése is bizony veszélybe került. Vajon mikor fog rádöbbenni a magyar értelmiség arra, hogy a nyolcvanas évek végén kezdeményezett „szabadságharcát” még nem vette le napirendről a történelem?