Bihari Mihály: Magyar politika 1944–2004.
Politikai és hatalmi viszonyok

Lehet-e tankönyvet írni olyasmiről, amiről nincs széles körű konszenzus a szakmai és felhasználói közvéleményben? Természetesen. Végül is az oktatás – mindenütt, de ezeken a területeken különösen – felfogások versenye hívek, elfogadók, egyetértők megszerzéséért. Bizonyos értelemben a jelenkor-történeti felfogások nyilvánosság elé tárásának, az oktatástól függetlenül is, valami ilyesmi szokott a célja lenni. Egy jelenkor történeti tankönyvnek tehát kétszeresen is ez lehet az ambíciója. Végül aki ma az 1945 utáni politikatörténetről Budapesten nem részmonográfiát, hanem egy átfogóbb szöveget ad ki, az biztos lehet benne – inkább, mint tíz évvel ezelőtt –, hogy a pályatársak először nem azt fogják nézni, mit írt, hanem azt, ki írta. A mi törzsünkhöz tartozó vagy valaki „azok” közül? Hogy valamibe – akarta vagy sem – beletenyerelt. De hát a potenciális erdélyi olvasót ebből azért jobb lenne kihagyni. Így azután maradnak az objektivista széljegyzetek.

Bihari Mihály a nyolcvanas években az új magyar politikatudomány talán legmeghatározóbb alakja. Az akkori pártreformerek közül legfontosabb Pozsgay Imrének igen szoros munkatársa. Pozsgay és Bihari gondolkodásmódja akkor szervesen összekapcsolódik. Igazán nem tudom, melyikük hatott jobban a másikra. Pozsgay talán barokkosan burjánzóbb, Bihariban – egyetemi oktatónál ez azért nem meglepő – van valamilyen németes alaposság, talán pedantéria is. De a nyolcvanas évek legális nyilvánosságát arról, hogy elképzelhető egy másmilyen, az aktuálistól különböző szocializmus is, nagyjából – ha nem is kizárólagosan – ők határozták meg. A Beszélő köre létezett, nem is volt igazán illegalitásban (szövegeik diffúzióját talán leginkább féllegálisként jellemezhetnénk), de a progresszívabb bölcsészkari nyilvánosságokon kívül (s az országot végül is nem azok jellemezték) az elérhető szövegek közül Pozsgay, Bihari (s talán még Gombár Csaba) írásai, fellépései vitákon voltak a reformértelmiség szemében a legbátrabb hazaiak. Bihari akkori szövegei, ha újraolvassuk őket, ma is vállalhatóak. Határozott, a változásoknak elkötelezett szövegek, s most is az államszocializmussal kapcsolatos kritika részeit képeznék. Sok kulcselemükben, persze, ezek az elképzelések igen nagy mértékben emlékeztetnek az államszocializmusról a nyugati szovjetológiai tankönyvekben akkoriban már leírt megállapításokra, elsősorban azokra a szövegekre, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években a korábbi „szovjet rendszer = totalitarizmus” szemléletet épp felváltották, és a szovjet kísérlet Sztálin utáni szakaszát – a kulcsterületeken és bizonyos mértékben Kelet-Közép-Európában is – inkább valamilyen tekintélyelvű modernizációnak látták. De azt gondolom, hogy Bihari – és talán Pozsgay – igen hasonló képét a körülöttük létező világról nagyjából maguk találták ki – már csak akkori korlátozott nyelvtudásukból is következően (bár a pártvezetés nálunk készített magyar fordításokat a nyugati kritikai szövegekből). Bihari a rendszerváltás után, bár mindvégig tanít, elsősorban parlamenti képviselő és alkotmánybíró. A nyilvánosságban e funkcióin túl saját vízióival lényegében nem szerepel. Mindvégig, bár ezt nem hangsúlyozza túl, s a valamikor általa alapított politológia tanszéken a pesti jogi karon esetenként radikálisan másmilyen politikai filozófiákat is közvetítő kollégáival jó személyes kapcsolatokat ápol, de megmarad a szocialista párt erőterén belül. Vagyis a kilencvenes években már Pozsgayt, korábbi politikai mesterét nem követi, nem távolodik el a baloldaltól. De napi politikai kérdésekben egyáltalán nem szólal meg, a párton belüli ilyen funkciói láthatóan megszűntek. S parlamenti, alkotmánybírósági munkájában sem meghatározó ideológusként, inkább egyfajta technokrataként jelenik meg. Így azután, amikor jelen munka első változatát (a mai terjedelem talán felében) 1998-ban megjelenteti, nem igazán korrektek azok a támadások, amelyek szerint itt a szocialisták megírták saját változatukat a rendszerváltásról, s hogy milyen szörnyű, hogy abból a ’89 előtti ellenzéket majdnem hogy akarattal kihagyták. S hogy a ’89 utáni rendszer ábrázolásánál is a szerző elfogult a politikai ellenfelekkel szemben. Az azonban biztos, hogy míg a nyolcvanas években Bihari a Pozsgay-kör ideológusa, a kilencvenes években – akárhogyan is fogalmaz – már magánember. S a pártot igazán nem érdekli, mit mond Bihari a „negyven évről” (mint ahogy az sem, hogy mit mondanak mások – nagy monográfiák szerzői Kádárról vagy Nagy Imréről).

A mostani, radikálisan kibővített és átdolgozott második változat lényegében terjedelmében három egyenlő részre bontható. A szovjet rendszer  kiépítése és válsága 1956-ig, a kádári kísérlet és a rendszerváltás nagyjából hasonló teret kapnak. Erősödött a munka kézikönyv jellege, igen nagy terjedelemben (a bővítést nagyobbrészt ezek is jelentik) közöl bibliográfiákat, kronológiákat, ismertet dokumentumokat. A jelenkortörténeti teljesítmények a kilencvenes években elsősorban ’56 részkérdéseinek dokumentálásához kapcsolódtak. Az utolsó években azonban már elsősorban nagy politikus-életrajzokban (Rainer M. János Nagy Imréről, Huszár Tibor Kádár Jánosról) került a korszak a szélesebb közvélemény elé. Bihari ezekből korrekten merít is. Pesti közügyek iránt érdeklődő értelmiségi e munkát feltehetően keveset fogja forgatni, mert a tényanyagról azt hiszi, hogy ismeri. Az értelmezések persze izgatnák, de azokból igen keveset találna. Azonban ez nem ideológiatörténet, és Biharit, a nyolcvanas évektől eltérően, ma már nem sokat foglalkoztatják elméleti kérdések. Az államszocializmussal kapcsolatban talán fenntartja korábbi álláspontját (bár néhány ponton – tankönyvről van szó – érthetően beépítette az újabb hivatalosság meghatározásait is). A mostani magyar nemzetieknek és konzervatívoknak persze ez biztosan nem lesz elég. De hát, írjanak egy másik kézikönyvet maguknak. A ’89 utáni korról Bihari politikai rendszertanilag nem sokat mond. Láthatóan tudatosan kísérletet sem tesz arra, hogy a végül is kialakult magyar rendszert szembesítse a tranzitológiai elméletek nemzetközi piacával, s hogy megkísérelje az itteni sajátosságait egy szélesebb rendszerben elhelyezni. Lehetne vitatkozni magukkal a korszakok elnevezésével is. Nem dől el, mikortól meddig van szovjet típusú rendszerről szó. Bihari láthatóan osztja az uralkodó pesti véleményt arról, hogy ’56-tól (vagy talán a hatvanas évektől) inkább már valamilyen nemzeti változatról beszélhetünk. De az ötvenes évek leírásánál sem világos, mi emelődik át a „tiszta szovjet” modellből, s mi az, amit már akkor is a magyar pártvezetés sajátos összetételéből és a jugoszláv szomszédságból következően ha részben szovjet politikai tervezők, de mégis inkább Magyarországra dolgozták ki. S a magam részéről a Kádár-rendszert is hajlamos lennék nem egyszerűen egyfajta ’56 utáni magyar kompromisszumként felfogni, hanem abban egyfajta kiépült, konzekvens hruscsovizmust is látni, még akkor is, amikor a moszkvai politikát már Brezsnyev formálja. Sőt megkockáztatnám, hogy a magyar modell különlegessége talán épp ez a moszkvai bukását túlélő hruscsovizmus volt. Ha, mint Bihari írja, 1948–50 „kierőszakolt rendszerváltás” volt – ez persze OK – akkor miért volt 1944–45 „demokratikus rendszerváltás”? A háborúban a korábbi magyar politikai osztály szó szerinti lefejezésével és kiszorításával külföldre – az nem volt „kikényszerített”? Én is nagyszerűnek, izgalmasnak tartom a korszakot, de akkor is végbemegy, ha Horthyék 1944-ben nem buknak meg? Ha sikerült volna a kiugrás, és ez ideig mindenki marad a korábbi helyén? Bihari a Kádár-rendszert a „diktatórikus szocializmus” korszakának nevezi. Nem egy recenzióban kell elvi vitát folytatni a kádári évtizedekről. Ez a jelző persze feltételezi, hogy a „diktatórikus” szocializmussal szemben létezik egy másféle, valószínűleg „demokratikus” is. Az európai gyakorlatban ilyet persze egyelőre nem ismerünk. De akkor elméletileg-rendszertanilag mi lenne a differentia specifica ezen évek és 1950–53 „politikai despotizmusa” (Bihari kifejezése) között? Bizonyára az is „diktatórikus” volt, de nem lett volna szocializmus? Ez különben igen érdekes álláspont volna, bár a sztálini rendszer igen nagyfokú stabilitását – persze totalitárius elemei mellett – valószínűleg egyfajta, természetesen retusált, erősen modellezett, plebejus közérzete közvetítésével is magyarázhatjuk. És milyen a „demokratikus újkapitalizmus”? Én értem, hogy mások, egyébként a rendszerváltás korábbi időszakában, amikor a rendszerből még igen kevés látszik, bevezetnek fogalmakat. Szalai Erzsébet már a kilencvenes években beszél „újkapitalizmusról”, Szelényi Iván pedig menedzserkapitalizmusról. Az utóbbiból, most már látjuk, semmi sem lett. Az előbbit, azért egy politikatörténeti könyvben érdemes lenne adatolni. S például megmutatni, hogy néhány év után – amikor is az erőltetett privatizációt kétségtelenül átszínezték személyi, politikai kapcsolatok, s ezért (?) az talán új modellnek is tűnt – marad-e ebből az újdonságból valami, más-e ez, mint bármilyen államtól függő, a politikai hatalommal összefonódott félperiférián megszokott változatok egyike. S a „demokratikusság” mennyire lesz ennek rendszerjellemzője, ha nem a ’89 előtti idők, hanem a globális rendszer felől nézzük.

Mindegy, van egy szorgalmasan összeállított, bőven adatolt, a jogászhallgatóknak és az állami szerepekre készülőknek igen hasznos tankönyv. Forgassák ilyenként minél többen. S érdemes hozzátenni, hogy különösen hasznos lehet olyanoknak, akik vagy akik családjai a magyarországi történésekben személyesen nem voltak érintettek. Például határokon túli magyar egyetemistáknak. A pesti médiát fogyasztva rengeteg részletet külön-külön persze, már ők is ismernek. De jó lenne, ha egyszer együtt elolvasnák a történetet.

*Osiris, Bp., 2005