Szilágyi N. Sándor: Mi egy más

Kellemes időjárás, tücsökcirpelés. Az antik bölcsesség hét vezére Thalésszal az élen Delphoiba kirándul. Batyujukban némi olajbogyó, kecskesajt, talán bor. Az Apollón-templomnál megálló, mandátummal jöttek. A legeslegidősebb pap fogadja küldöttségüket, vésnének fel egy-egy bölcsességet ide a templomfalra. Jobbnál jobb aranyköpésekkel remekel mindahány: ismerd meg tenmagad, tarts mértéket s a többi. Priénéi Biasz utolsónak marad, és kezdi mondogatni, hogy ez ma neki nem megy, nem akar rögtönözni, meg különben is jobb lesz, ha ő most nem vés ide semmit. De igen, de nem, addig-addig győzködik, írjál már valamit, na, hogy végül csak nekigyürkőzik, és felírja: az emberek többsége rossz.

Habár ezt egyébként nem így tartják számon, sejtésem szerint valahol itt kezdődik a politikáról való nyugati gondolkodás története, annak ellenére, hogy nemsokára sietve ejteni fogják mint „paradigmát”.

A szókratikus hagyomány például valahogy olyanformán magyarázza ki, hogy már eleve mindenki a jóra vágyik, és nem másra, ha pedig olyasvalamit választana, ami valójában nem az, amint ugyancsak gyakran megesik, hát ennek oka nem más, mint hogy tévesen tartja jónak. Nagyjából ez volna a híres paradoxon jelentése, mely szerint rosszat csak akarata ellenére cselekszik az ember. Az emberek többsége tehát egyáltalán nem rossz, legfeljebb tudatlan, de egyszersmind tanítható, nevelhető is. És hát ki másra várna ez a magasztos feladat, ha nem a mindenkori értelmiségire, az írástudóra, egyszóval az igazi „filozófuski-rályra”?!

De képes volna erre, feltéve, hogy az egymással való beszélgetésre elegendő időt kap, a politikai közösség mintegy önmagától. Épp ezért jön létre (Arisztotelésznél), mert így lehet a legjobban használni a logoszt, apránként, sok-sok türelemmel megvalósítani a célt: voltaképpeni emberi természetünket, a jóra törekvő gyakorlati észt. (Bár ahhoz, hogy mi nyugodtan beszélgetni tudjunk, rabszolgákra feltétlenül szükség lesz.) Az emberek többsége tehát se nem rossz, se nem buta, csak éppen nem él valódi poliszban, ahol mindenki legalább látásból ismerheti egymást, sőt beszélgethet az illetővel, mielőtt rászavazna.

Márpedig ha ehhez már túlságosan sokan is vagyunk, és közben dolgoznunk kell, vagy egyszerűen csak mással is szeretnénk foglalkozni, mint politikával, hát az emberi természettől teljesen függetlenül, lett légyen az mindenestül rossz vagy elvileg korlátlanul javítható és (ön)nevelhető, legalább ideiglenes megoldásként ki kellene találni valami olyan rendszert, ami még az ördögöknek is megfelel. 

Hogyan?

Biztosítani fogjuk, hogy mindenki szabadon elmondhassa a magáét, majd azt játsszuk, hogy amit a legtöbben mondanak, „igaz”. (Különben sem igen lehet más kritériumot konstruálni az emberi igazságra, ha egyszer az emberek nem kötelesek hinni semmiben.)

Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor mintegy másfél évtizednyi publicisztikáját az esedékes „retraktációkkal” együtt összefoglaló kötetében kétszer parafrazálja Winston Churchillt: a többségi elvű demokrácia annyira vacak, hogy ennél már csak az összes többi játékszabály rosszabb. Vacak megoldás, mert annak ellenére, hogy mindenki felszólalhat, valahogy mégis mindig a leghangosabb és erőszakosabb falsetto hallszik meg. Mindenki Krisztust kiabál, de Barabásra értik. És ha a vox populi sokszor vox diaboli, úgy éppenséggel a hagyományos, hatalomra orientált pártpolitikai gondolkodás alternatívájára volna szükségünk, vagyis egy olyan szemléletmódra, amely a politikát nem többnek, mint problémamegoldó lehetőségnek tekinti.

A Mi egy más szövegeiben apránként ez irányban kibontakozó program a konszenzusos döntésmodell és a konfliktuskezelés lesz, amelynek lehetőség szerint nemcsak az egyes pártokon belüli elszánt marakodást, hanem a bevett választási mechanizmusokat általában is (!) helyettesítenie kellene. Adódik tehát egy kváziideális, mintegy végtelen teherbírású módszer, amelynek perspektívájából a szerző a jelenlegi politikai gyakorlatot, annak fiaskóit és visszásságait kritizálja, egyébként korántsem alaptalanul. Ehhez képest az egyes, rutinszerűen alkalmazott ideológiai címkék, a szenvedélyes hatalmi játszmák és a puszta szavakért csupán úgy virtusból folytatott csatározások, egyszóval mindaz, amit mi jelenleg mindközönségesen politikán értünk, az ő számára teljesen másodlagosak.

Afféle utópistának, javíthatatlanul optimista, naiv aufklérernek nézhetnénk ezért a javából. Legalábbis amennyiben úgy értjük, hogy alapvetően világnézeti-ideológiai gyökerű konfliktusainkat, végső soron a politikát magát legszívesebben valamiféle ezoterikus, de azért eltanulható szaktudás által, a megfelelő algoritmusok bevetésével megoldható technikai természetű problémává minősítené át. Csakhogy ő ehhez a maga ideális módszeréhez részben pontosan amiatt jut el, mert a kilencvenes évek első felében gyakorló politikusként úgy tapasztalja, hogy a (kisebbségi) politizálás valódi opcióknak sokszor helyet sem hagy. A tradicionális többségi elvű demokrácia korrekcióját megcélzó javaslatai tehát inkább annak feljavítása, sőt radikalizálása gyanánt értendőek, hiszen alapvetően a kisebbségben maradók integrálását célozzák meg (jóllehet ehhez a bizonyos „idejétmúlt” modellhez és nem kevésbé a liberális piacgazdasághoz csak annyira csínján szabadna hozzányúlni, hogy szinte egyáltalán nem).

Különben is más a naivitás, és megint más a jóhiszeműség. Míg az előbbi csupán a Priénéi Biasz mondásának tükörfordítottja (minden ember már eleve jó), amire még az utópiairodalom klasszikusai sem igen vetemedtek, az utóbbi alkalmassági tesztje épp az, hogy szinte nem is lehet túlzásba vinni. És az, hogy már-már túlzásba viszi, az teszi Szilágyi N. Sándor kötetét oly módon félreolvashatóvá, hogy csupán egy jó szándékú, de a hivatásos politizálásból épp ezért kívül rekedt amateur hozzászólásai olyan vitákhoz, melyeknek sohasem az volt a valódi tétje, aminek ő gondolta.

Ő ugyanis azt mondja, hogy az általam, kishitű recenzense által is furcsállott konstrukciós vonulat után a kétségtelenül pazar kritikaira térjek, eddigi problémáink ránk eső része éppen kishitűségünkből, búsmagyarkodásunkból, vesztésre dolgozó beszédmódjainkból ered. Kötete azért jó, mert a saját házunk táján söpröget. Bukaresti anzikszében szépen elmagyarázza, miért más a szomszédék portája, pártunk történetéről szóló „helyszíni tudósításai” tisztázzák, hogy a politikai opcióknak, véleményeknek helyet nem hagyó struktúrák csak a saját kudarcaikat termelik ki újra, eszembe juttatván a legelső szlogent, amelynél kelletlenül szavaztam, a Vitán felül RMDSZ! zsebnaptárakat, oké, gondoltam, de nem vitán felül. Nyelvjátékokat tisztázó írásaiban jócskán meghaladja a kétéltű, kisebbségi és többségi nacionalizmus békaperspektíváját, és ha politikusaink és közíróink egy részének csupán a szavakat kellett lecserélniük az előző rendszer mondataiból, vagy pedig csak azt a bizonyos régebbi hurráoptimista diskurzust leváltaniuk kilencven után a kétségbeesetten tiltakozóra, hát Szilágyi N. Sándor mint

terapeuta egyenesen hangulatot vált. Lecserélné himnuszból a balsorsot türelmes derűre, szelíd, békéltető humorra, hadd botránkozzunk meg, mert ez nem szokás, és mert esélytelen, mint Biasz mondása óta mindig is volt.

Nagy kár, hogy a könyve még mindig aktuális.

Mi, olvasói pedig valami circus vitiosusban forgunk, mert az emberek többsége csupán azért rossz, mert a butasággal szemben még a szentlélek is tehetetlen, és csak azért buta, mert nem beszél nyelveket.

*Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003