Kétségbeesetten nézzük a közepet. Kétharmados közép, ha nem több. Magukat gójnak hívó motorosok kiáltanak: Adj gázt! Mellettük csíkos kitűzős pincérek, és világháborús katonai egyenruhába öltözött civilek ijesztgetnek cigánygyerekeket. Mindent megtesznek, hogy a katonai zubbonyokról lemossák azt a becsületet, ami még imitt-amott rajt maradt. A távolban valamilyen világszövetséget látunk, sámándobbal jár körbe, vitatkozik, jobbról esetleg, balról kell-e kerülni, aztán csak kereng. Felettük, a világ közepére húzott Pilisen ásogató csoport munka közben szívcsakráról, meg Szíriuszról beszél. Kezükben, lángoló pallósként ékírás lobog. A pilisi völgyben, erős alkatú ember, egy örökmozgóval kétharmadot betonoz. Civilek itt és ott. Hol békét menetelnek, hol savat öntenének szélsőséges […]

Egész télen törtem a fejem, miért nem fogalmazzák meg a pártok, amit én látok, hogy kifosztóink nem a virtuális hazát, a turulban születettekét tették tönkre, hanem a haza polgárait, a hús-vér hazát. Négymillió a kilátástalan sorsú ember; hajléktalanok, nyugdíj nélküli rokkantak, bankok áldozatai, éhező, fagyoskodó gyerekek százezrei, földjétől, termelési kultúrájától megfosztott parasztság, a megosztott és korporációba kényszerített szakszervezetek által magára hagyott, minimálbéren tengődő munkavállalói tömegek, meg ötszázezer Európa gazdagabb országaiba kitántorgó magyar. A lakosság fele. Minden második magyar ember nyomorog vagy elmenekült. A többi pedig, talán nem is tudja, mennyire kiszolgáltatott: az álnokká vált hatalom uralja mindennapjait, (tízezrek uralkodnak milliók […]

Sokan vagyunk és ilyenkor, mintha számítana bármit, apróbbakat lélegzem, nyomaszt a tömeg, a betegek tömege. Kerek képű, erős testalkatú bajuszos úr ül mellém. Csányi Sándor vagyok, – motyogja – tudja a prosztatám. Nem komoly, csak szűrés. Próbálok odébb húzódni a mellettem ülő vézna öregúr felé, de nem sokat segít, felállni illetlen lenne, inkább kérdezek. Az OTP-s Csányi? Igen. Mondja, és ő is fészkelődik, szűk a hely. Ma sokan vannak. Próbálok indítani. Mindig, de a mi korunkban ez fontos. A prosztata. Teszi hozzá. He-he, a prosztata gondok. Hallgatunk, végül ő kezdi: Szép lett az istálló… a szarvasmarhatelep. Kicsit kapkodni kellett, tudja […]

Az elején nem erről szólt, az elején csak az éhségről, vagy inkább az éhezőkről. Az éhezők menete, mondanám, ha igaz lenne, de én is velük megyek, meg sokan, akik nem éheznek. Miről szól ez a menet: hatalomról, hataloméhségről, éhezőkről, rólunk, ennek a sokszor gyötört országnak megalázott polgárairól, a gonosz IMF-ről, bankokról, tőkéről, a gyűlöletről vagy a szolidaritásról, vagy mindenről, mert egyszerre vagyunk jók és rosszak, egyszerre szeretünk és gyűlölünk, vagyunk kevélyek és jószívűen szerények, esetleg úgy gyűrt maga alá minket a hét főbűn, mint gátlástalan urainkat? Az Örs vezér téren állunk. Kéregető jön hozzánk: nyolcvan forintot kér, adok valamennyit. Barátom […]

Zsuzsa Kovi felesége volt. Elváltak. Miután Kovi elköltözött minden hónapban küldte a rezsiköltséget, amit Zsuzsa anyja összerakott, majd a pénzből Spanyol országba utazott Zsuzsával, hogy néhány napig élvezzék a tengert. A lakás odaveszett, és most Zsuzsa, Kovival, Kovi szőlőjében épült vityillóban lakik. Víz nincs, villany a szomszédtól, meg a bor is. Kovi szőlője lepukkant, a termésből kevés bor lesz, a szőlősorokban terem valamennyi köztes, (hagyma, borsó, bab) tavasszal csibéket nevel. Ebből élnek, meg a nyugdíjból. Zsuzsa, (hatvanas, hajlott hátú öregasszony) nem mos, nem takarít, nem kapál, nem fejt borsót, csoszog, iszik, koszos és kiabál. Fogatlan szájából csorogó nyálát kézujjával törli […]

Budapest, Keleti pályaudvar, 2013. január 10. Latyak, köd, havas eső és kartonpapíron térdelő koldus. Két órám van, múzeumhoz kevés, sétához sok. A Művész Kávéház barokk asztalánál (kép jobbszélén) olvasom, B. Russel vagy száz éve írt gondolatát a megismerésről, a süteményes polcot vizsgáló gyönyörű lányt csodálom, vaníliás teát iszom és keményhabos kapucsínót, aztán elindulok rossz irányba, talán, hogy láthassak egy másik koldust, egy tolókocsis fiatalembert. Aztán vissza, már jó felé. Nem csak, mert megtaláltam, hanem mert jó is. Mert, ha a Művész Kávézó barokk bútoraival a béke költséges szigete, akkor ez még ahhoz képest is jó; egy új világ, vagy egy […]

Üdvözöljük Szukits Rezsőt, a Kanadai Magyar Hírlap legújabb szerzőjét! Első írásában egy magyarországi kényszervállalkozó mindennapjaiba – és ezerötszáz forintos rezsióradíjába – nyújt betekintést. A manóknak így decemberben akad dolguk, ki kell takarítaniuk szomorú szívünkből a bánatot, ezért vannak ők, meg az ünnepek; elsőnek a mikulás a gyerekeknek, aztán családnak a karácsony, hogy végül féktelen jókedvével jöjjön a szilveszter, az első örömünnep, hisz ekkora kopik el a legsötétebb hónap. Tehát itt ülnek a manók az asztalon, alma és narancshegyek tetején és teszik a dolgukat, űzik belőlünk a sötét napok okozta bánatot. Egyezerötszáz forint. Ennyi. Ennyi a rezsióradíj. Egy kényszervállalkozó rezsióradíja. Ebből kell […]