Homocentrizmus vagy antropocentrizmus az a szemléleti mód, mellyel a jelenségeket az emberi érdekek szempontjából vizsgálják és magyarázzák olyképpen, hogy fizikailag vagy szellemileg az embert állítják a mindenség középpontjába.

A homocentrizmusnak ez a meghatározása alkalmas arra, hogy a tudományok fejlődéstörténetében három korszak között Vonhassunk határvonalat, időbelileg nem éles határvonalat ugyan, mert az átmenetek elmosódottak s ma is tartanak, de teoretikus szempontból elég láthatóan.

Az első korszakot az jellemzi, hogy az embert a Földdel együtt fizikai értelemben tették meg a világ középpontjának s ezzel párhuzamosan az ember — a teremtés koronája — mint lelkiismerettel biró lény, mint a jó és rossz meghatározója, a morális világ centrumába is került. Ez a korszak a geocentrizmus vagy heliocentrizmus korszaka, a szerint, hogy a Föld vagy a Nap lett a tényleges fizikai középpont, ami filozofiai értelemben alig jelent különbséget. Ez a kor egyszersmind a vallások, valamint az asztrológia kialakulásának időszaka is.

Kopernikus, Kepler, Galilei s az asztronómusok egész sora megváltoztatták fizikai világképünket s a Földet a mindenség egy szerény pontjává degradálták : a geocentrizmus s a heliocentrizmus eltünt, de az emberi értelem még mindig a középpont maradt, mely körül különösen a morális tények rendeződtek. A vallások majdnem érintetlenül megtartották erejüket. Ez a második korszak, melyben romantikus „szabadgondolkodók” vivták harcukat az istenhivők ellett s vivják mai nap is, mivel ez a korszak még mindig tart.

A harmadik kor most kezd kibontakozni. Egyrészt a természeti jelenségeknek lehetőleg emberi érdekektől mentes, objektivitásra törekvő vizsgálata és megismerése, másrészt a társadalmi jelenségeknek hasonló objektiv vizsgálata s a társadalmi tudományoknak a természettudományok felé való határozott közelítése jellemzi ezt az alig megnyílott korszakot, melybe még átnyulnak az előző korszakok maradványai, de amelyektől a tudományt megtisztítani, elkülöníteni éppen ennek az uj korszaknak nagy és nehéz feladata.

A fizikai világkép megváltoztatása is kemény harcokkal járt, de az emberi agyvelő fogékonyabb volt a természettudományos érvekre, igazolásokra, a kísérletek eredményeinek elfogadására, ezért a geocentrizmus leküzdése kevesebb áldozattal és könnyebben ment, mint az értelmi, különösen morális homo centrizmus legyőzése, melyre a lélektan s különösen a szociológia csak most kezdi fegyvereit kovácsolni.

A filozófiai homocentrizmus sehol olyan frappánsan nem nyilatkozik meg, mint éppen a nagy kételkedőnél, Descartesnál. A létezésnek az énnel való bizonyítása, a Cogito ergo sum azonban ma már csak logikai váz, melyre természettudományos igazság eleven husát-vérét nem tudjuk ráölteni.

Az értelmi homocentrizmusnak ma legnagyobb erőssége egyrészt a vallásból, másrészt a filozófus moralisták tanításaiból eredő ethika. Az előbbi szerint a jó´ és rossz fogalma, a jók isteni jutalmazása, a rosszak isteni büntetése, egy valláserkölcsi törvénykönyv felállítása, az utóbbiak szerint a jó és rossz lelkiismereti megítélése s mindkettő szerint közösen az abszolut jó és az abszolut rossz létezése világos ismérvei az antropocentrizmusnak.

Ime egy iskolapélda : a filozofus vegetariánus ellensége a husevésnek, mely állatok leölésével jár. A gyilkosságot minden moralista elitéli. À vallás is. Ne ölj, mondja a tízparancsolat. De ez csak az emberölésre vonatkozik, a jó fogalma csak az emberre terjed ki. A vegetáriánus az állatra is kiterjeszti az ölés elleni védelmet, de csak az ember részéről s ezért nem kevésbé homocentrikus. Ha a görény tyúkot öl, ez túl van erkölcsi megítélésén.

Ha a társadalmi jelenségeket aszerint magyarázzuk, hogy azok egy követendő legfőbb jó szempontjából jók-e vagy rosszak, nem szabadulhatunk a homocentrizmus karjaiból. A szociológia abban a pillanatban, mikor nem magyaráz, hanem konstatál, megfigyel és vizsgál, anethikus tudománnyá lesz, mint a fizika s felbontja az olyan elemeket is, mint az embernek u. n. „erkölcsi természete”. Az erkölcsi tények is szociológiai megfigyelés tárgyai lesznek s talán ma már nem merész az az állítás, hogy e megfigyelések eredményei nem térnek el lényegesen az állati társadalmak megfigyelőinek eredményeitől.

Azt az ellenvetést tehetnék ellenünk, hogy ez alapon sohasem távolodhatunk el a homocentrikus felfogástól, hiszen a megfigyelés és értékelés csak az emberi agyvelő képességei szerint történhetik s a megfigyelés centruma mégis az ember. Világosan felismerhető azonban a külömbség az új szociológiai irány és a régi, vallásos és filozófiai morálfelfogás között. Az uj irány emberi érdekektől mentesen konstatálja, hogy a cselekedet milyen irányu : összeesik-e a létfentartás irányával vagy sem. A régi irány előzetesen állit fel célokat, végcélt : az abszolut jót s ennek ellentétét, az abszolut rosszat s ezeken belül klasszifikál vagy az isteni jutalmazásért és büntetésért vagy a lelkiismereti igazolásért. Az uj irány, a szociológiai, úgy vizsgálja a tényeket, mint az asztrónomus a csillagokat. A régi úgy, mint az asztrológus, aki a csillagkonstellációkat az emberi sorsok irányításának szolgálatába állította.

Durkheim „A szociológia módszere” cimü alapvető könyvében írja, hogy a tudományos lélektan csak akkor jött létre, amikor az emberek eljutottak ahhoz a felfogáshoz, hogy a tudat állapotait kívülről lehet és kell tekinteni, nem pedig annak a tudatnak szempontjából, amely őket vizsgálja. Ez a haladás Durkheim szerint a szociológia számára még hátra van: a szubjektív állapotból, melyből még alig jutott ki, át kell mennie az objektiv állapotba. Azt ajánlja ezért, hogy bár a lélektani, de még inkább a biológiai képzettség a szociológusnál szükséges propedeutika, csak úgy válik az hasznára, hogy ha, miután szert tett rájuk, megszabadul tőlük és ha a külön szociológiai képzettség ezt teljesen uralja. Le kell mondania arról, hogy valamilyen módon a lélektant tegye meg müködése középpontjává s azzá a ponttá, ahonnan ki kell indulnia arra a hódító útra, melyre a társadalmi világban vállalkozott. S le kell mondania arról is, hogy önmagát tegye meg a társadalmi tények középpontjává s hogy a tényeket szemtőlszembe a közbeeső részek nélkül figyelje meg a nélkül, hogy az egyén tudományától mást követelne, mint általános alapvetést és esetleg hasznos utasítást.

Az ethikán kívül a társadalmi tudományok egy másik ága, a társadalmi gazdaságtan is bővelkedik homocentrikus jelenségekben. Az egoizmus és altruizmus kérdésének bevitele a tudományba világosan mutatja a gazdasági jelenségeknek az emberi érdekek szerint történt megítélését. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs egoizmus vagy nincs altruizmus, ezek ma tényleg ható pszihikai erők, melyek a gazdálkodó ember cselekvésében erősen dominálnak. A létfenfartás maga azonban nem egoizmus s mert a társadalmi gazdaságtan az emberi szükségleteknek létfentartás végett történt kielégítésével foglalkozik s nem arra való, hogy az egyes embereknek vagy nemzeteknek vagyongyarapítására adjon tudományszerü igazolásokat, a társadalomgazdasági jelenségeket is, mint természeti jelenségeket, kívülről s nem belülről az egoizmus-altruizmus szempontjából kell megfigyelés tárgyává tenni. A homocentrizmus hibájába esnek mindazok a közgazdászok, akik nem látják meg, hogy az emberi világ jelenségeiben is az egyetemes természettörvények uralkodnak s akik nem ismerik fel, hogy a gazdasági politikának éppen az a feladata, hogy ezen megismerés alapján irányítsa az emberi cselekedeteket.

A történettudományban különösen az u. n. nemzeti történelmek irói hivei akár tudatosan, akár nem, a homocentrizmusnak. Jól láthatjuk ezt a jelenséget, ha két nemzetet egyaránt érintő történelmi esemény tárgyalását olvassuk a két nemzet történetirói munkáiból. Utalok itt pl. a világháboru különféle szempontok szerint megirt eseményeire vagy pl. Louis Léger Ausztria-Magyarország történetére, szemben akármelyik magyar történetíró Magyarország történetével.

A politika tudományában még erősebb a homocentrizmus jelensége. Concha szerint a politika tárgya azon módosulások törvényeinek tana, melyeket az emberi élet különböző vallási, bölcseimi, erkölcsi, jogi, gazdasági tényezőinek egymásra hatása szül. De mert ezen tényezők, különösen, mint láttuk, a vallási és erkölcsi, már homocentrikus megnyilatkozások, az ezek alapján tárgyalt politika sem tud más, mint homocentrikus irányu lenni. A politikai jelenségeknek, mint társadalmi jelenségeknek társadalomtudományi-természettudományi tárgyalása adhat csak kivezető útat s függetlenséget az emberi érdekek szövevényétől.

Túl korainak tartom ezért az új Révai Lexikon megállapítását, mely az „antropocentrikus világnézetről” azt írja, hogy a geocentrikus világnézet bukásával elvesztette jelentőségét.

Lévy-Bruhl ezzel szemben megállapítja, hogy az antropocentrizmus elleni küzdelem távolról sincs befejezve, legerősebb pozíciói még nincsenek bevéve. Elvesztett ugyan egy kűlső övet, de olyan várat tart még birtokában, melyet nehéz meghódítani. A szociologiai tudományok azonban elkezdték már az ostromot azzal, hogy a társadalmi realitást ugyanúgy tanulmányozás alá vették, mint a fizikai realitást a természettudományok s ahelyett, hogy az erkölcsi lelkiismeretből, mint egy természeti megnyilatkozásból indulnának ki, a létező erkölcsöket analizálják, mint a természettudományok a testeket.

A homocentrizmus ezért kifejezésmódja még ma is a társadalmi tudományoknak, mellyel számolni kell, melyet minden társadalmi tudományban ki kell mutatni, hogy az objektiv szempontoktól leválasztva, kiküszöbölhessük a tudomány fejlődéséből.

Nem kóros jelenség, hanem az emberi agyvelő működésének inkább az emberiség gyermekkorából visszamaradt primitiv megnyilatkozása, mely azokkal a korrekciókkal, melyeket a természettudományok nyujtanak, mindinkább csökevényes lesz, hogy később, századok, talán évezredek mulva tűnjék el végképpen az emberi gondolkodásmódok formái közül.

Jól mondja Nietzsche, hogy csak mi emberek vagyunk, kik az okokat, az egymásutánt, az egymásértet, a viszonylagosságot, a kényszert, a számot, a törvényt, a szabadságot, az alapot, a célt kitaláltuk.

De ezek között a kitalálások között olyan szükséges kategóriák vannak, amelyeket az emberi gondolkodás nem nélkülözhet, mint az ok, a szám, az egymásután. A homocentrizmus kategoriája, a morális cél azonban mint a primitiv lélek bilincse, lehull a fejlődés folyamán, széttöri annak feltörekvő tudata, hogy az ember a mindenségnek jelentéktelen kicsiny része, melyre a világegyetem törvényei érvényesek s ezeknek az ember nem ura, nem is szolgája, hanem éppen úgy megnyilatkozása, mint minden más jelenség.