A világháboru utáni korszak oly súlyos feladatokat rakott az európai kormányok vállaira, hogy azok megoldására a békeidőben kipróbált rutinos államművészet nem bizonyult elégségesnek. A hirtelen beálló és példanélküli gazdasági és pénzügyi nehézségek, a háborus gazdálkodásról békegazdálkodásra való átmenet, az előretörő osztályellentétek, a rossz békeszerződések győztes és legyőzött államokat egyaránt érintő következményei, az itt és ott fellobbanó külpolitikai bonyodalmak mind alkalmasak voltak arra, hogy az állam kohéziós erejét világszerte legyengítsék. Az enyésző állami autoritás viszont tápot adott ama gondolatnak, hogy bizonyára a modern államok kormányzati berendezkedéseiben van a hiba és amire a legkevésbé lehetett számítani, a polgári közvéleménynek is nem jelentéktelen része a demokrácia világnézeti elveit és a parlamentárizmus rendszerét tette vitássá és felelőssé.

A demokrácia és ennek látható formája, a parlamentárizmus ellen érkező támadások váratlanok és meglepetésszerüek voltak. Hiszen a demokráciának sohase volt még oly hatalmas kifutó ereje, mint éppen a világháboru utolsó esztendőiben, amikor Wilsonnak, a nagy polgárnak tizennégy pontja egyaránt hatalmába kerítette a központi és a szövetséges államok gondolkodását. A háborut követő években pedig, amikor az európai monarchiák egész sora omlott össze ; amikor az új államok legtöbbje a köztársasági kormányforma mellett döntött ; amikor új, írott alkotmány el sem volt képzelhető igen széles és sok helyen nőkre is kiterjedő választójog nélkül ; amikor a történeti államokban is, jelesen Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában a királyság eddigi tekintélyét is háttérbe szorították; amikor konzervatív mezőgazdaállamok radikális földreformmal és konzervatív ipari államok radikális szocializálással kísérleteztek ; amikor a munkásság az egész kontinensen eddigi legnagyobb, politikai sikereit érte el ; amikor a társadalmi együttélés formái is az új idők parancsszavára modernizálódni kezdtek; amikor a technikai haladás mind szélesebb és szélesebb tömegeket részesített a civilizációnak ha nem is áldásaiban, de mindenesetre előnyeiben ; amikor az önrendelkezés és a demokrácia eszméi a távol keletet is áthatották ; amikor a szociális törvényhozás elsőnek szerepelt még a legjobboldalibb pártok programmján is — szinte elképzelhetetlen volt, hogy ily körülmények között más útja is lehessen a fejlődésnek, mint amelyikért a francia harmadik rend ötnegyedszázad óta nem egy forradalomban a vérét ontotta és amelyet az angol harmadik rend a történeti nemességgel felduzzasztva az alkotmányos élet szünetnélküli joggyakorlatában kiképzett és klasszikus formára emelt.

Mégis mit látunk?

Az új világrend évadján, amelynek beköszöntését az új művészeti és irodalmi irányzatok, sőt a merev vallási rendszerekben végbemenő változások szeizmográfja is jelezte, ma, amikor királyok és tábornokok váltak földönfutóvá és máról-holnapra soha nem sejtett karrierek kerültek alulról a hatalom legmagasabb polcaira, amikor egy példátlan társadalmi osztálycserének lehettünk tanui, amikor minden tekintély lejárt és e zürzavaros tapogatódzásokban összes eddigi értékeink bizonytalanná váltak, a magát győztesnek hivő demokrácia is kénytelen követni azon társadalmi és állami felépítmények vagy ez intézményeket reprezentáló személyiségek sorsát, amelyek tekintélyüket elveszítették. Nem lehet tagadni, túl sokat veszített a demokrácia presztízséből. A parlamentárizmus is válságba került és az európai államok lelkes progresszív vágyait hirtelen a mindent kiszárító reakció követte.

A modern államok hivatásuk magaslatán akkor állottak, amikor a kormányzatok képesek voltak az államot alkotó társadalmi osztályok törekvéseit összhangban tartani. De a háboru utáni államok nemcsak a feltornyosuló problémákkal szemben állottak tehetetlenül : képtelenek voltak az egyes társadalmi osztályok diszharmonikus tőrekvéseinek meg fékezésére és a többi osztályokkal való összhangbahozására is. Bolsevizmus néven szerepel többek között az az irányzat, amely negálja az állam tekintélyét, elveti az osztályérdekek harmonizálásának elvét és a „demokráciát”. A népfelség elvét az állítólagos számszerü többség uralmában, tehát a többi osztályok s az elite teljes háttérbetolásával, kizárólagos osztályuralomban képzeli el. Ugyanakkor, ennek reakciójaképpen egy másik véglettel találkozunk, amelyet nagy általánosságban fascizmusnak neveznek. Mind a két végletirányzat megegyezik abban, hogy a demokrácia a már szerintük megbukott liberális polgári társadalom lomtárba szánt rekvizituma, a parlament pedig egy ártalmas fikció, amellyel haladéktalanul le kell számolni. E két végletirányzat megint megegyezik abban is, hogy nem úgy küzd, mint világnézeti elvek küzdeni szoktak egymással, papíron, fórumon, az eszme fegyverzetében, sem pedig úgy, ahogy politikai pártoktól láttuk a multban : szervezkedéssel, propagandával, a meggyőzés és a rábeszélés legitim eszközeivel, de kikölcsönzik maguknak az állami hatalom legfőbb attributumát, a fegyveres fizikai hatalmat. E végletpártok minden országban mellékkormányok a kormány mellett, hadseregegységek a nemzeti hadsereg mellett. Az orosz maximálizmus tengerészcsapatok puskacsöveivel hódította meg magának a területet és Mussolini feketeingesei mint polgári felkelő hadsereg vonultak Róma falai alá. A végleipártok burkolt törekvése a fegyveres puccs, nyilt színvallása a diktatura, tehát egy olyan princípium, amely a demokráciának elképzelhető legellentétesebb fogalma.

Nincs ma egyetlen európai, világháboruban résztvett ország sem, ahol ne találkoznánk kommunista és egyben fascista törekvésekkel. Még Angliában is vannak a néplélek ingoványából kinőve, fascisták és kommunisták. Olvasva jelenkori angol státusférfiak cikkeit, egy Trevelyan miniszterét, aki huszonhat éve tagja az alsóháznak és igy vannak némi parlamenti tapasztalatai, egy Webbnek, egy lord Parmoornak, egy olyan kitünő ujságirónak, mint Steednek megnyilatkozását, az az érzésünk, hogy még egy angol fascista kísérlet, amely egy nyolcszáz éves alkotmányosságra berendezett állam institucióit puccsal akarja megmásítani, sem agyrém és esetleg átmenetileg sikerrel meg is kísérelhető. Sőt köztudomás szerint folytonosan szaporodik azon európai államok sora, ahol a fascizmus vagy helyesebben jobboldali diktatra, mint divatos kormányforma jelentkezik. Ma Olaszországon kivül Spanyolországban, Görögországban, Törökországban van nyilt diktatura — az oroszországi baloldali diktaturát nem is számítva — a diktatura hazája Bulgária is és nem kerülne nagy fáradságunkba felsorolni még néhány európai országot, ahol a parlament csak statisztál, a lois-decretekkel, rendkívüli intézkedésekkel kormányozó, nem egyszer kisebbségi, legtöbb esetben a népakaratot megmásított erőszakos többségi kormányoknak.

Diktaturát követelnek Németországban, Bajorországban még ma is a diktatura egy nemével állunk szemben és aki figyelemmel olvassa a német lapokat, az előtt nem titok, hogy Németországban csak hajszálon múlik a jobb vagy baloldali diktatura. Portugália is a parlamenti elv kikapcsolásával kénytelen élni politikai életét, Franciaország pedig napról-napra fokozódó reménysége valamelyik szélsőséges puccskompánia kalandos terveinek. Jugoszláviában, Lengyelországban, Magyarországon, sőt Romániában is erős tábora van a diktatórikus hajlandóságnak. Mindezek olyan jelenségek, amelyek komoly megfontolást érdemelnek s amelyeknek bizonyára mélyebb alapjai vannak és amelyek alighanem az európai demokrácia és parlamentárizmus belső, tehát nemcsak kívülről imputált válságával vannak összefüggésben.

A politikai fogalmak általában véve rugalmasak, tetszés szerint szabályozhatók és a gyakorlatban, különösképen akkor, amikor jelszavakká válnak, más értelmezést kapnak, mint amilyent elméleti megfogalmazásuk feltételez. Itt van például a demokrácia fogalma. Tiszta demokrácia nincs sehol a világon, de jó is hogy nincs, mert akkor a tiszta demokrácia egybeesne a legteljesebb demagogia fogalmával. A demokrácia fogalmát a hozzá tapadó tömegitéletek, vágytörekvések folytonosan szükitik és bővítik. Különböző időkben és helyeken változik e fogalom és gyakran ugy átértékelődik, hogy már csak egyik másik jellegzetes vonását tartja meg. A diktatura alatt sem értik az emberek minden országban ugyanazt. A diktatura természetrajzának e vázlatánál eltekintünk e helyen, hogy csoportosítsuk a fogalmakat: itt diktátor van csak, egyes személyben, amott a diktátorok hierarchiája ; itt időben korlátozott és meghatározott rendkívüli kormányzati tények, amott pedig bizonytalan időre kitólt oligarchia ; itt a törvényhozó testületek még el nem törölt részleges tevékenysége, amott már az alkotmányok teljes felfüggesztése. A diktatura különbeni szinére, osztálykarakterére sem terjeszkedünk ki, mondván, hogy ez a diktatura a munkásosztály, a másik a kétségbeesett, civil polgári osztály, a harmadik pedig a katonatiszti osztály egyeduralma. A diktatura klaviaturája ép olyan széles, mint a demokráciáié, ez ellenlábas fogalomé, sőt meg kell állapitanunk, hogy ez eszmemenetek fluktuációja annyira le nem zárt, hogy a gyakorlatban diktatura és demokrácia is hajszálcsővesen érintkeznek egymással.

A diktatura egyik francia filozófusa, Alphonse Séché (Mercure de France, 35 Année, Tome CLXIX.) például azt véli állíthatónak, hogy a diktatura bizonyos feltételek mellett a demokráciának integráns része a hatalom gyakorlásában. Szerinte az aristotelesi meghatározásban is benne van az arisztokratikus elem és a diktatúra is a magisztratúra egy neme, ahogyan Machiavelli állítja : a rendkívüli magisztratura. Az antik demokráciában ismerték a diktatura intézményét, nem szólva a nagy Cézárokról, a Hannibál, Fabius, Cincinnatus stb. esetében. A római köztársaság ideje alatt — 509-től 31-ig Krisztus után — minden öt évben diktatura volt és az ismert diktátorok száma összesen 41-re rug. A modern időkben Cromwell, Richelieu, Pitt, Napoleon voltak diktátorok. Vagy talán Bismarck nem volt az ? Vagy tán a francia demokrácia virágkorában nem volt-e baloldali diktátor Combes Emil is, a francia antiklerikális mozgalom vezére?

Fascista filozófusok szerint Franciaország harmadik köztársaságának története tele van olyan intervallumokkal, amelyek élénken emlékeztetnek a diktatúra bizonyos formáira. A világháboru alatt a haj” dani communard, Clemenceau is diktátori módon koncentrálta az egész ország tevékenységét egyetlen célra. De ez általános tünet. Minden államban, amikor a lenni vagy nem lenni kérdésről volt szó, hosszabb időre elnapolták a parlamentet. Már pedig, ha a demokratikus népek — hallunk nem egy ilyen érvelést — akkor le tudtak mondani a demokrácia érvényesítéséről és hagyták, hogy a kormány vagy esetleg egy ember akarati megnyilatkozása reprezentálja az egész nemzet elhatározását és engedték, hogy ez az egyetlen fő domborítsa ki azt a koncentrált nemzeti vitalitást, amelyet Hobbes Instinct of sovereignitynek nevez, miért volna antidemokratikus, ha a világháboru likvidálása, amely vérnélkülisége ellenére is a háboruval egyenértékü megoldásra váró probléma, átmenetileg a parlament csak szemlélője legyen az általa plein-pouvoirral felhatalmazott diktátor ténykedéseinek?

E szemszögből nézve, amennyiben egy nemzet önkéntes elhatározásból korlátozza végrehajtói, esetleg törvényhozói szuverénitását — hiszen a szuverénitás korlátozása lehet demokratikus érdekek szolgálatában is, bizonyítja ezt a Népszövetségnek való alárendelés gondolata — amennyiben gyors cselekvés szükségessége esetén rendkívüli eszközökkel ruházza fel az államhatalmat a felelősség elvének fentartása mellett, amennyiben a diktatura a parlament akaratából történik és a diktátor a nép mandatáriusa és a kivételes hatalmat legális eszközök juttatták kezébe, nem pedig önkényes puccskísérlet, ez esetben a diktaturának szelídebb és nem annyira elijesztő képletével állunk szemben. Ám ne ejtsük még el a diktatura és a demokrácia összefüggéseinek nagy kérdését, időzzünk e motívumnál és vegyük szemügyre, hogy miként itélik meg a demokráciát a diktatúra többi filozófus szószólói is.

Elöttünk fekszik a mai francia politikai irodalomból Camille Aymardnak, a francia fascista szervezetek egyik vezéralakjának sokat emlegetett uj könyve: Bolchevisme ou Fascisme? ... Szerzőnk szerint a mai Franciaországban jelek mutatják, hogy az ország megérett a bolsevizmusra. A kommün uralma feltétlenül bekövetkezik, ha csak egy az olasz fascista akcióval rokon nemzeti összefogás meg nem menti Franciaországot. A demokrácia eszközei — ugymond — ma már erélytelenek. Ez a megállapítás felcseng különben más francia oldalról is. De mégis: milyen legyen az uj francia diktatura, amely mint diktatura, szembehelyezkedés a demokrácia világnézetével, de mégis összeegyeztethető a francia nép individuálizmusával és kiolthatatlan szabadságvágyával ?

„Az állam élén álljon egy egész nép által választott elnök, aki legyen független a parlamenttől, tevékenységének tartama hosszabb időre legyen megszabva, ugy hogy learathassa politikájának gyümölcseit. Kezében kell tartania az erős és szabad végrehajtó tevékenység összes prerogativáit. Az elnök választja összes minisztereit s államtitkárait és ezek reprezentálják őt a parlamentben. A nép által közvetlenül választott elnök nem jelent veszélyt az ország érdekeivel szemben. Erre azért van szükség, hogy az állam feje az akaratnélküli és zsarnoki parlamenttel szemben a népre apellálhasson. A parlament kizárólagosan legislativ tevékenységet végez, megszavazza a költségvetést, az adókat, a törvényt, ellenőriz, de nem kormányoz. A törvényhozó testület állhat két kamarából. De ugy az egyik, mint a másik, harmadában időnként megujítandó, a célból, hogy a nép felfogása a parlamentben kifejezésre jusson. A két tényező, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom mellé szervezendő a jogi hatalom, amelynek nem szabad szolgálnia mint mostanság, a politikát, nem szabad lennie a váltakozó kormányok játékszerének, de szilárd és tárgyilagos alapon kell állania”.

Amint ez idézetből is kitünik, a francia fascizmus ez elvi megfogalmazásában közelebb áll a demokráciához, mint a diktaturához. Szerzőnk nem titkolja el, hogy ilyen „fascista” rezsim már létezik is — az amerikai Egyesült Államokban. Valóban az Unió demokráciája, dacára annak, hogy az amerikai választások panamái minden választás esetében meg ismétlődnek és a bossok tevékenysége révén merkantilizálódnak, sok tekintetben ideálisabb és korszerübb, mint például az európai demokráciák egynémelyike. Az amerikai elnök egy monarcha attributumaival rendelkezik, de az Egyesült Államok története mégis azt mutatja, hogy az elnökök hatalmukkal nem éltek vissza, diktaturát a szó napi értelmében nem kíséreltek meg és demokrataellenes, Amerikaellenes, hagyományellenes magatartást csak a legritkább esetben árultak el.

Ha tovább időzünk Camille Aymard emlitett könyvénél, rájövünk arra, hogy a francia fascizmus tulajdonképen nem diktátort, hanem vezért akar. Vezért, nagy embert, aki a helyzet magaslatán álljon s aki adott pillanatban késedelem nélkül valósítsa meg az időszerü, nagy feladatokat. Szerzőnk ilyen nagy embert Clémenceau személyében lát, akiről mi is megállapíthatjuk, hogy bár túlzott nacionalizmusánál fogva akadálya volt az európai békének, mégsem vádolhatja meg senki azzal, hogy a hajdani kommunard maradi lélek reakciós vagy hogy egy pillanatig is a monarchisztikus eszmék restaurálásán törte volna a fejét. A diktatura fogalma tehát meglehetősen szétfolyó. Ha igazi imaginarius portrét festenénk róla, az első szin, amelyet felraknánk, egy Emerson, Carlyle vagy egy Nietzsche palettájáról kívánkozna le : a hős, a nagyember, a vezér tömegvágya. A tömeg képzeletében nem hajszál-finom közjogi megkülömböztetések élnek, nem tesz osztályt Krisztus és AntiKrisztus között, csak az erő, a tekintély imponál neki, jöjjön akármilyen oldalról. Hosszú idő óta nem áhitozta, követelte ugy a demokrácia gondolatvilágában felnevelkedett Európa a voluntárisztikus képességekkel megáldott államférfiút, mint napjainkban. Németországban, Angliában is, de különösen a középeurópai államokban a legteljesebb jóhiszemüséggel csendül fel a vágy, hogy jöjjön már a történeti időkhöz mért történeti státusférfi, akiben iniciativa van, autoritás és aki nem hagyja a pártpolitika posványába sülyedni nemzete nagy kérdéseit. A nagyember, a chef, a vezér fogalma gyakran találhat felcserélődést a diktatura tankönyvszerü fogalmával, anélkül azonban; hogy a nagy embernek in sich el kellene ejtenie a demokráciát, amelynek ragaszkodó hivei is keresik a módját, hogy az individuális képesség miként érvényesüljön fokozottabban a jogegyenlőség keretein belül is.

A demokráciának is meg vannak a hibái. E hibák valóban sulyos természetüek. A demokrácia első sorban pszichologiailag nem elégítheti ki azt a társadalmi réteget, melyet legyen szabad elite gyűjtőnév alá sorakoztatnunk. Nem a francia géniusz különös szeszélye, hogy például a mai francia irodalom kilencven százaléka a demokráciával szemben konzervativan érez. Sőt tartozunk annak megállapításával, hogy a francia irótársadalomnak épen legértékesebb elemei állanak harcban a demokráciával anélkül, hogy megtagadnák a francia forradalmak vívmányait és anélkül, hogy bármilyen reakciós napi politikai irányzatnak odaadnék magukat.

Thomas Mann, a német polgárság klasszikus irója, hasonló világszemléletet hozott rendszerbe. Spanyolország nagy emigránsa Unamino irói világnézete alapjának az iróniát tekinti. Mindkettőjük szerint az iró a világot két szemlélet nézőszögéből nézheti. Az egyik : a pátosz, a másik : az irónia. Ez utóbbi nem egyéb, mint kritikai nézőpont, a kételkedés szemszöge, amely lassanként sajátja lesz az intellektualitás üdvhozásában csalódott intellektueleknek.

A régi demokraták megengedhették maguknak a luxust, hogy patetikusak legyenek. A polgárság, a harmadik rend nem is tudott volna eljutni forradalmáig, ha nem lett volna meg benne az impulzív pátosz. (A pátosz uj nemét oltják be a diktátorok is mandragórás jelszavakkal átitatatt tömegeikbe.) Ám az a polgárság, amely valaha pátétíkus tudott lenni, a fiatalság korából átment a férfi korba és saját ifjuságának gyümölcsei között válogat,egyiket-másikat szkepszissel, viszszavágó elégedetlenkedéssel fogadja.

Ezekből lesznek a demokrataellenes demokraták. Ilyen például a kitünő Faguet, akinek Kontárság kultusza című könyve érzékelteti, hogy mi tulajdonképen ez ellenmondásszerü fogalom lényege. A szocializmus terén is vannak szocialistaellenes szocialisták; például Bernstein, a revizionista, aki nem engedné dogmává megmerevedni a szocializmus tanát, mert annak némileg simulnia kell a váltakozó élet formáihoz. Bernstein magát a marxi kiindulást veszi kritika alá és a revizionista demokrácia is tudatosan érzi, hogy a legsúlyosabb kritikai attittüdöket kell felvennie a demokrácia jelenlegi intézményeivel szemben. A fent emlitett pszihologiai meggondolások azonban csak egyrészét ölelik fel a demokrácia helytelen alkalmazásából eredő hibáknak. Vannak defektusok, amelyek a demokrácia intézményeiből fakadnak, a parlamenti gépezet hiányosságai, mechanikai vészjelek, amelyek ugyancsak foglalkoztatják a napi politika minden árnyalatának képviselőit.

A parlamenti élet szétzüllésének jelei sajnálatosképen mind gyakoriabbak. Elsősorban a választói jog kiterjesztése egyes helyeken, igy Németországban is, azt mutatja, hogy a néptömegek nagy része, főképen a választójoghoz jutott ifjuság éretlen még a választójoggal elért alkotmányos jogok gyakorláséra. A fiatalok legtöbb esetben, amennyiben fizikai munkások a kommunistákra, amennyiben szellemi pályán mozognak, a jobboldali szélsőséges pártokra szavaztak le és igy voksaikkal, amelyet a demokráciának köszönhettek, erősítették a demokrataellenes törekvéseket. Hogy ez igy van, azt bizonyítják a német liberális lapoknak a választásoknál elhangzott kommentárjai. Vegyük figyelembe még azt is, hogy a német lakosság Európa egyik legértelmesebb lakossága és akkor tiszta képet nyerhetünk arról, hogy milyen hátrányok is származhatnak abból, ha például egy könyelmü választójog egy balkáni nép ifjuságának szabad megnyilatkozására nyujt teret.

A parlamenti élet azt is mutatja, hogy hiába vannak demokratikus törvényhozó testületek, ezek megválasztásánál nem a nép akarata szokott igen sok esetben megnyilatkozni, mert az uralkodó párt egyszerűen nem engedi meg a szavazóknak az urnáknál való megjelenést. A talmidemokrácia tipikus esete : visszaélés a demokráciával, nem szerves velejárója az európai parlamentárizmusnak. Ellenben az már egész Európán végig szaladó parlamenti tünet, hogy mindenütt sok párttal és párttöredékkel találkozunk. Hearshaw, a londoni Kings College tanára például a nagybrittániai parlamenti krízis legjellemzőbb okának azt a körülményt tudja be, hogy a kétpárt rendszere feloszlott és felbukkant egy harmadik párt. A sok párt rendszere azt eredményezi, hogy abszolut többséggel a kormányok csak a legritkább esetben rendelkeznek, sőt a kvalitatív többséget is csak ugy szerezhetik meg, ha az őket támogató pártokkal külön kompromisszumukat kötnek és igy kis pártkonczokkal elterelik a nagy feladatok megoldására szánt koncentrált erőket. Ez a helyzet Csehszlovákiában, Lengyelországban, Ausztriában, Franciaországban, ahol a kormány meddőségre van kárhozatva, mert minden igyekezetével a többség és a kisebbség közötti számarányokat kénytelen regulázni. Barthelémy kitünő francia jogász és külpolitikus, aki különben a parlamenti rendszer teljes átalakítása mellett foglal állást, vizsgálva saját hazájának parlamenti rendszerét, kárhoztatja, hogy a júliusi alkotmány kötelezővé tette a képviselők nyilt votumát. Hibának tartja azt is, hogy ugyanazon képviselők ismét választhatók az új ciklusban. De a jelenlegi parlamenti rendszerek legnagyobb veszedelmének Barthelémy mégis csak azt a körülményt tartja, hogy a pártokat nem lehet felelőssé tenni. Végül is odakövetkeztet, hogy a parlament hibáit haladéktalanul ki kell küszöbölni, különben könnyen eltünhet a mai közéletből.

Túl menne célunkon a demokrácia és parlamentarizmus mechanikai defektusainak rendszeres és ezek orvoslásainak mindinkább nélkülözhetetlen módjainak felsorolása. Ám a jelenkori francia baloldali polgári politikusok közül hallgassuk meg Aulard professzornak, a Sorbonne kítünő tanárának ide vonatkozó véleményét. Aulard alább ismertetett eszméit az Emberi jogok ligájában, tehát ama hatalmas szervezetben fejtette ki, amely Európa egyik legkiemelkedőbb erkölcsi testülete és kérlelhetlen üldözője minden diktatorikus kilengésnek. Aulard e ligában határozati javaslatot terjesztett be, amely szerint a liga köz” ponti vezetösége kimondja, hogy tekintettel az összeesküvésre, amely a demokrata köztársaságot a fascizmus formájában fenyegeti és hogy miután a fascizmusnak sikerült Olaszországban hatálytalanítani a polgári jogokat s most ugyancsak az fenyegeti Franciaországot is, a közvélemény nyomása alatt keresztül kell vinni az alkotmány demokratikus részrevizióját.

Hogyan képzeli el Aulard professzor praktikusan az alkotmányreviziót? „A szenátus abszolut véto jogát át kell alakítani csupán késleltető természetü véto joggá ; a kamara törvényhozói tevékenységét nem szabad lassusággal, kilengésekkel akadályozni, de azt minden tekintetben meg kell gyorsítani. Tehát csak az alkotmányrevizió és a parlamenti munkarendszerek reformja eredményezheti és teszi lehetővé, hogy Franciaországban a tekintélynek és a szabadságnak legyen kormánya.” Álljunk meg egy pillanatra. Alkotmányreviziót akarnak a fascisták és alkotmányreviziót Aulard demokratikus tábora is. A reakciósok az 1875 évi alkotmányt Millerand exelnök kívánságára óhajtják megváltoztatni olyanformán, hogy az elnök hatásköre nagyobb legyen. A baloldali revizió azonban ellenkező természetű, mert az elnökkel szemben a kormánynak óhajt szélesebb kisugárzási területet biztosítani. De a bal és a jobb oldal kölcsönösen megegyeznek abban, hogy a kormányzás valamelyik faktorának tekintélye érdekében kell történnie a revíziónak. A kölcsönös rátalálás már a külömböző parlamenti remediumok közül kiemeli a bűvös szót : tekintély. Hívhatják a tekintélyt a fascizmus és a bolsevizmus műnyelvén diktátornak, a demokrácia nyelvén meggyorsított parlamenti munkarendszernek, visszavonhatatlanul beidegződik a politikai közvéleménybe, hogy helyre kell állítani a személyi felelősség, a személyi hatóerő, a személyi autoritás elvét és a párt politika szenvedélyeit mérsékelni kell az egész ország vitális érdekeinek halasztást nem tűrő megoldása céljából.

Nagyon sokan emlegetik a zökkenés nélküli parlamenti élet másik ütköző pontját, amelyet röviden úgy lehetne kifejezni : a kompetencia hiánya. A mai értelemben vett kormányzás egészen más területeket igyekszik átfogni, mint az első modern értelemben vett államok. Ma a kormányzatnak és a parlamentnek nem egy olyan kérdéshez kell hozzá szólni — miután a parlamenti feladatok és a parlamenten kivüli feladatok nincsenek elhatárolva — amely szakképzettséget követel. A napi élet egyre-másra löki ki magából az olyan problémákat, amelyeket a pártpolitikus nem tud megoldani, annál az egyszerü oknál fogva, hogy nem ért hozzá. Miután a népfelség magát nem mérnökökkel, gazdászokkal, kereskedőkkel, iparosokkal képviselteti, hanem politikusokkal, lépten-nyomon kiderül, hogy a feltornyosuló feladatokat vagy nem oldják meg vagy ha igen, akkor rosszul. E körülmény még fokozottabb mértékben kidomborítja, hogy ma a személyes diktatúra, amilyen például Nagy Péter, Nagy Frigyes, Napoleon idejében volt, épen a fel” halmozódott, sokrétegeződésü feladatok következtében még akkor sem volna lehetséges, ha a diktaturának pszichikai előfeltételei egy, a népképviseleti intézményekben csalódott népiségben adva is volnának. Viszont e meggondolásnak nem lehet azt az értelmet sem adni, hogy a jelenlegi osztály vagy pártparlament szakképviseleti parlamentté alakuljon át és az egyes rétegezödéseket a termelő, fogyasztó, munkaadó vagy munkás, mezőgazdasági vagy merkantilosztályok képviseljék a törvényhozó házban. Szakkérdések megoldása nem a parlament feladata, hanem a kormány köré csoportosuló szakérdekeltségeké és a jövő szempontjából kívánatos, hogy egy erős államban el tudják különíteni a politikai feladatokat a gazdasági adminisztratív feladatoktól, a kormányzási ügykört pedig a fontos legiszlatív ügykörtől és semmi olyan kérdést ne vonszoljanak a parlament elé, amely nem tartozik oda, valamint a kormányzatot ne kényszerítsék olyan eshetőségek elé, amelyek hátráltatják, hogy a végrehajtó hatalom minden irányban érvényesüljön.

A kompetencia kérdésének felvetését nem azért tartottuk kívánatosnak, hogy még egy kórokozó jelenséget mutassunk ki a jelenlegi parlamentáris kormányzatok rendszerében. A kompetencia szó tulajdonképen változata annak a gondolatkörnek, amelynek más esetében ilyen szavai vannak : kvalitás, egyéniség, elite, arisztokrácia, stb. A demokrácia a vak számok, a „kontárság kultusza” volna, fékező erő nélkül ; a maga névtelen kollektivitáséban felelőtlen valami, ha nem volna legalább is metafizikai megfogalmazásban e fogalom mellé adva a komplementáris arisztokrácia. A vezetettek fölött vezérnek lenni, még ha mindjárt néptribunnak is, valamiképen arisztokratikus megkülönböztetésekre utal. Az energia, rátermettség, a nemcsak az intellektuális vagy morális, de a voluntarisztikus nagyság képzete a modern demokrácia gondolatvilágába beszivárog és megteremti a vezér, a chef fogalma mellett a kiszemeltek, az egyéni kvalitással hatók, az ugynevezett elite szerepkörét is. Nem vitatható, hogy valamennyi népnél a vezér képzete szuggesztive hat és igen mélyről jövő pszichológiai vonás, hogy szükség van olyan emberekre, akik nemcsak engedelmeskedni, hanem parancsolni is tudnak. Lám a jobb és baloldali fascisták fanatikus tömegeket varázsolnak elő, a pátosznak új légióit és megacélozzák az egy pontra koncentrált cselekvési vágyat. A demokrácia, ha mindjárt a népfelség irányzata is, unalmasan szürke tud lenni, dogmatikus és elmerevülő, ha racionális magabizásában teljesen kikapcsolja a külsőségeket, az indulatokat, az egyéni képességek külön szineit. Hogyan? Hát a demokráciának látványosságnak kell lennie, mint egy gigászi cirkuszi mutatványnak ? Nehogy félreértessünk : a demokráciát mi mindenki számára levonható világnézeti kérdésnek tekintjük. De a demokráciának: mint népek kormányzási formájának számolni kell a tömegek lélektanával is. A katolikus egyház — a világ összes szellemi intézményei között kétségtelenül a legmonumentálisabb — a külsőségeket a lényeg szerves részének tekintette és a pátosz szociologiai jelentőségét már abban a korban felismerte, amikor a társadalom természetrajzának még nem voltak hivatásos publicistái és szociológusai. A hajdani királyságok is kiárasztották magukból az előkelőségnek és az effektiv fénynek ama büvkörét, amely nem csak a tömeget tudta bevonni e büvkör hatása alá, de az egyént is. A népekért vivott forradalmak mindig megteremtették a maguk szemnek és fülnek, az érzékeknek szóló rituáléjukat és nem véletlen az, hogy a mai francia köztársasági elnökök is a régi császárság emblémáit hordozzák maguk körül és hogy a racionális angol demokráciát is bevonja a külsőséges hagyományok staniolpapirosa. A fascista forradalom a római császárság, a renaissance, a risorgimento hagyományait idézi és a leninizmus is kicsiszolta ama münyelvet, ama külön hatóstilust, amely egy-egy ünnepség alkalmával viszi, szédíti az uj világrend gyermekeit.

Mind ez arisztokratikus vonás.

A diktatura az arisztokratikus elvnek erőszakolt és túlzó alkalmazása, a vezérség beteges hipertrophiája, de az arisztokrácia abban a megfogalmazásban, ahogy például Coudenhove-Calergi megírta az Uj arisztokrácia cimü könyvét, könnyen magával ragadhatja az intellektueleket is, mert az az arisztokrácia antropologiai ígéreteket vált be, tehát láthatóvá teszi az imponáló férfiasságot, érzékelteti a cselekvés bátorságét, napfényre hozza a faji kitünőségeket és a maga emberi méltóságérzésének ellentmondást nem tűrő tudtuladásán keresztül teret nyit az általa képviselt nép szuverénitása érvényesülésének.

A demokrácia, amely az ész, a ratio szülötte, ha mindjárt teátrálisan is indult — hiszen forradalom hozta életre — lassanként kikapcsolt minden színházi rekvizitumot. Helyesen ugy vélekedtek, hogy a külsőségek mákonya helyett a józan ész egyszerű igazságaival szemléljék a népek a világot. E nevelési munkát azonban a demokrácia elmulasztotta. Ma a tömegek a demokrácia tüze mellett fagyoskodnak. A demokrácia megöregedett, a népek gyermekdedek maradtak. A tömegnek ma is a panem et circenses a jelszava. Mi sem mutatja jobban, mint ama szuggesztivitás, amelyet a két különböző világnézeti forradalom patetikusai a tömegekre gyakorolnak.

Papirteorémák helyett impulzust, extázist, vallást kell adni a tömegmozgalomnak. Ha a tömegsikert célzó új propagandaeszközöket elemezzük és lehántjuk róluk mindazt, ami gondolkodó fő számára nem több, mint a demagógia vezércsele, egy momentumot mégis találunk, amely joggal meggondolkoztathat bennünket. E propagandaeszközök öntudatot ébresztenek a tömegben. Az ősök és a vértanuk emlékeivel gazdagítja és már az első lépésnél, bármennyire is „radikális” mozgalomról van szó, figyelmeztet a hagyományokra. A monarchisztikus ellenforradalom „negyven dinasztia” szép napjairól töröli le a port, az imperialista megmozdulás kikeresi a muzeumok hadi trofeáit, a kommunista riadó visszakiált az első keresztények katakombájáig. Csupán a polgárság, amely öntudatosságának a demokrácia megteremtésével adta első tanujelét, tespedt el és nem találja meg az eszközöket, hogy öntudatosságának ujabb rétegeit felépíthesse. Pedig a polgárságnak meg vannak a maga hagyományai. A polgárság négyszázéves multra tekint vissza. A demokráciának, a liberálizmusnak is történeti multja, haditényei vannak és multja ma már valósággal arisztokráciává finomult össze.

Az öntudatosság ébrenlétét és ébrentartását tekintjük mi a demokrácia arisztokratikus elemeinek. Ama rugalmasságot, amely nem türi, hogy elérelmeszesedjen a demokrácia intézményeinek bordázata, de időközönként friss vérrel önti át a megrokkanó nemes szerveket. A mai demokráciának egyik szomoru kortünete, hogy Európa „individuális korszakában” nem engedi meg, hogy a kormányzásra alkalmas elemek kerüljenek a sorompóhoz. Lecky, az ismert angol kulturtörténész ezt így fejezi ki : „abszurdum a józan ész haladásának feltüntetni, hogy az emberi társadalom mindinkább a legkevésbé felvilágosodott és legkevésbé művelt rétegek kontrollja alá kerüljön”. Erősen téved az, aki azt hiszi, hogy mi az arisztokratikus elemek bevonásával a demokrácia munkájába a napi értelemben vett arisztokrata, plutokrata, főnemesi osztályra gondolnánk. (Bár a demokrácia, nem lévén osztályuralom; nem kasztok, hanem emberi kiválóságok szerint, a suum quuique alapján kellene, hogy szelektáljon.) Arisztokratikus elem alatt mi a politikai egyéneknek nem pártárnyalat, nem családi összeköttetés szerinti kiválogatását értjük, hanem egy olyan elite megteremtését, amely anyagi érdekektől függetlenül, teljes morális készséggel és felelősségteljesen irányítja a tömegeket egy szebb jövő felé. Igy értelmezte az arisztokráciát Aristoteles is, ez Carlyle eszmemenete: az elkerülhetetlen arisztokráciát az elkerülhetetlen demokráciával egyesíteni — ebben áll az emberiség egyik legnagyobb állambölcsészének, Montesquieunek vegyes rendszere is,— aki különben a polgárság arisztokrata rangfokának a vertuet képzeli el, — így gondolkodnak a kereszténység gondolatvilágához visszatérő moralisták, mint például Foerster egyetemi tanár, ez az elv képezi alapját Faguet koncepciójának is és ennek ad kifejezést a francia radikálisok egyik ismert független elméje, Alain is Elements d´une Doctrine radicale cimü munkájában. A maga szatirikus módján ide lyukad ki Shaw is, ez a nézete Chestertonnak is, a felfogásnak ilynemü hajlandóságát árulja el a polgári világnézetek nagyszerű reprezentánsa, Thomas Mann is (Betrachtungen eines Unpolitischen munkájában). „A demokrácia óriási test kicsiny fejjel”, mondja Ferrero. De felesleges a sok idézet, mindenki érzi tapasztalatból, hogy ami megkövült demokráciánk, az alkotmányos létben való részvételünk rendszere mind inkább eltávolodik a demokrácia őseinek eszmei megfogalmazásától.

Mindennek orvossága, ismételjük, nem a diktatura, nem a fascizmus, nem a bolsevizmus, nem azokban az elméletekben keresendő, amelyek a demokráciát, a parlamentárizmust, mint egy rossz lidércnyomást ki akarják törülni az emberiség emlékezetéből. De az sem megoldás, ha a demokrácia a pusztuló udvarház utolsó gazdájának romantikájával és szívósságával védi az összeomló cserepeket. Mi a demokráciaellenes magatartások előtörésében a szemaforjelzést látjuk, amely szokatlan színeivel figyelmeztet, hogy vonatunk tilosra állott. Egy pillanatig sem hisszük azt, hogy az összeomló demokrácia romjain tartósan felépülhessenek a demokrataellenes kormányzati formák. Az erőszakot előbb vagy utóbb, de kiveti magából az emberi természet. Vagy ahogyan Cavour fejezte ki magát: ideig-óráig lehet kormányozni a szuronyokkal, csak egyet nem lehet : a szuronyok hegyén állni.

De viszont azt is észre kell vennünk, hogy a fascizmusban, bol sevizmusban, diktaturában olyan elemek vannak adva, amelyek a demokráciából hiányoznak, jelesen a tekintély princípiuma, gyors cselekvés az ország létének megmentéséért, hadüzenet a pártrendszernek, amely a veszedelmes országharcnak egy még kíméletlenebb alakja, kormányképes elit kiválasztásának módja, tömegpszichológia alkalmazása, a Führentumnak, mint a kollektiv és nem sovén értelemben vett nemzeti erőkoncentrálásnak magotelvetnitudása. Nem bánjuk, nevezzük ezt diktaturának. De ez a diktatura legyen a demokrácia diktaturája. Ne felejtsük el : volt egy időpont, sajnos igen rövid ideig, amikor a jelenkor egyik legnagyobb polgára, Wilson az arbiter mundi szerepét játszotta és eszméi a diktatura eleven erejével hatottak a két kontinensre. Az már más lapra tartozik, hogy a demokrácia e dikátotrát Európa az elszigetelődés Szent Heléna szigetére számüzte, holott Wilson kezében ott volt az üdvözitő fegyver.