Pethő Sándor „Világostól Irianonig” cim alatt megírta a mai Magyarország kialakulásának történetét. (Megjelent az Enciklopédia r. t. kiadásában Budapesten 1925.)

Aránylag rövid idő alatt közel huszezer példány fogyott el e történelempublicisztikai műből, amelynek alapgondolata, hogy rövid áttekintést nyujt son a magyarság történeti fejlődésének legfontosabb mozzanatairól s egységes képet adjon a magyarság állami és nemzeti életének viszontagságairól.” Hasonló irányzatú és hasonló sikerü könyv sz elmult évek politikai irodalmában csak egy jelent meg, a Szekfü Gyuláé, akinek Három nemzedék cimü munkája sokáig izgatta a közvéleményt. Szekfü Gyula a Számüzött Rákoczival kezdte meg történetírói pályájának görbéjét, amely azután a legidőszerűbb kérdések feldolgozásáig vezetett és Pethő Sándor is szakított ama hagyományokkal, hogy a történésznek nincs köze a még eléggé át nem tekinthető jelenkori eseményekhez és főkötelessége egyedül a már lezárt korszakok eredményeiből levonni a tanuságot. Pethő Sándorral szemben jelen könyvéig bizonyos elfogultságot éreztünk. E könyv ezért fokozottabb mértékben lep meg bennünket. Egyrészt mert Pethő uj könyvében brilliáns szépirót ismertünk meg, másrészt mert kellemesen csalódtunk ama tekintetben is, hogy bár exponált iródeákja egy kurzus lapnak, mégis ehez képest meglehetősen felül tudott emelkedni a napi politika elfogultságain és a viszonyokhoz képest elég objektiv.

Nehéz feladat hozzá nyulni Magyarország háborus szereplésének elbírálásához, Tisza István ujjabban tabunak tartott, bár kétségtelenül politikailag ritka személyéhez, a három forradalom mérlegének felvá oláshoz, anélkül, hogy vagy az egyik vagy a másik oldal felszisszenését ne vonja maga után. Amennyire csak lehetett, Pethő jól evezett a Scillák és Charibdiszek között. Felfogása a józanul gondolkodó magyar polgári középosztály véleményét tükrözi vissza és ez magyarázza meg, hogy miért van oly impozáns külső sikere egy történeti munkának, amely siker tekintetében a legdivatosabb regényt is felül mulja.

A Világostól Trianonig beosztásához hozzá tartozik, hogy a szerző előljáró fejezetként a magyarság élettörténetének vázlatét adja 1849-ig. E harminc s egynehány oldal már is szempontot ad az ezer éves magyar kérdés európai vonatkozásainak felismerésével. A további fejezeteknél háromnegyed évszázad magyar történelme ugy zajlik le, mint egy három felvonásos dráma, amelynek első felvonása: harc a Habsburgok, második felvonása : harc a szövetséges hatalmak ellen, a harmadik pedig: a történelmileg összeomlott Magyarországnak harca a történeti továbbfejlődés lehetőségéért.

A történeti Magyarország összeomlásának első jelei tulajdonképen már a század első évében mutatkoztak. Szerzőnk szerint az egyik tünet a dualizmus összeomlása. Váratlanul letört Magyarországon a rendszer — olvassuk — mely egy akolba tudta tartani a nyájat.” Pethő véleménye, hogy a régi rezsim megfékezhette és kormányképessé tehette volna a szélső irányzatot. De igen nagy, sőt végzetes bajnak tekinti, hogy a magyar társadalom topográfiája lassanként átalakult. Olyan középosztály, mint a minő a nyugateurópai demokráciákban nagyobb megrázkodtatások nélkül pótolta a rendiséget s amely átvet e a nagy tradíciók töretlen folytonosságának képviseletét, a szónak történeti értelmében Magyarországon nem volt és nem is fejlődhetett ki. A polgári rend, amely régi honoráciorok, a végzett földesurak, a latainer elemek és a jobbadán német eredetü kistőkések heterogen összetételéből képződött, sem anyagi erejének gyarlósága, sem politikai életének alsóbbrendüsége folytán nem tudta betölteni a megürült kereteket. Azzal a gazdasági potenciákkal, amely nagyszabásu politikai feladatok vállalásának és munkálásának nélkülözhetetlen feltétele, csak a mozgó tőke rendelkezett, amely lassanként a zsidóság kezébe ment át “ Igy jut el szerzőnk a zsidó kérdéshez, amelyre vonatkozó megjegyzései nem érdektelenek. Pethő megállapítja, hogy a „magyarság mindig hitt a zsidóság asszimilációjában és felette biztató jelek között indult meg a beolvadás lendületes folyameta, amelyet azonban a XIX. század utolsó két évtizedében ismét fellépő frissebb és szaporább rajokban betóduló keleti invázio megzavart.” Ha nem értjük félre Pethőt, ő tehát nem osztja a fajvédőknek azt az álláspontját, hogy a zsidóság normális körülmények között nem asszimilálható.

Igen érdekes Pethőnek azon fejtegetése, amely a háboru előestéjén álló monarchia átszervezésére és megmentésére vonatkozik A történetírás három különböző tervről tartozik számot adni, ezek — irja — Ferenc Ferdinánd, Tisza István és a második Andrássy Gyula gróf törekvései.

Ferenc Ferdinánd szakítani akart a dualizmussal és a nemzetiségi kérdés feszitő erejének engedve akarta átgyurni a monarchiát. Ferenc Ferdinánd tervei és révedezései kétségtelenül a monarchia életképes érdekeinek bordázatában szövődtek és ha a magyar államiság további megcsonkításával jártak volna is, mert a föderálizáció gondolata aligha állott volna meg Magyarország politikai határainál.” Tisza István és Andrássy Gyula egyformán a kiegyezés megóváséra és megszilárdítására és a létező kereteken belül való reorganizálásra forditották tehetségüket és energiájukat. Tisza István ezt oly módon vélte elérni, hogy erős és szilárd parlamenti többséget szervez, amely készségesen vállalja a kiegyezésből folyó terveket, mintahogyan helyt áll a magyar nemzet természetes és törvényes igényeiért Ausztriával és a nemzetiségekkel szemben.”

Szerzőnk szerint Tisza nagyon is jól tudta, hogy a megmozduló nemzetiségek mögött idegen hatalmak merész számitásai lappanganak. A „sorvadás halálrózsái” már mutatkoztak rajta, de Tisza megvolt győződve, hogy a Habsburg-ház és a magyar nemzet érdekszolidáritása le fogja küzdeni azt a kétségbeejtő helyzetet, amelybe mindketten sok tekintetben hibájukon kivül jutottak. Tisza — ugymond Pethő — küldetéses embernek tartotta magát, aki Cromwell bibliás kerekfejüinek merev komorságával ment célja felé. A maga csalhatatlanságának és árnyéktalan lelkiségének tartozott vele, hogy nem törődött eszközeinek erkölcsi tartalmával. Azt hitte, hogy bizonyos tekintetben a magyart keleti módon szabad, sőt kell kormányozni. A nyugateurópai formák mellett e felfogás szerint a korrupció, az erőszak és a pártabszolutizmus nélkülözhetetlen elemek a magyar kormányzat gépezetében és életszükségletei annak a politikának, amely az értelmiség felsőbbségének jogcímén egy jól megszervezett osztálytársadalom fentartását és biztosítását célozta. „Amelett ama sajátos természetekhez tartozott, amelyekről azt hinné az ember, hogy sohasem élvezte a tavasz gondlatlan örömeit. Kétségkívül kiütközött rajta egy, a bihari adminisztrátor ősétől, a kőszivü embertől örökölt vonás. De a világ sokat megbocsájt fejedelmi fellépésének s Tisza gyakran mély hurokat tudott megütni.”

Andrássy Pethő szerint ugyanazt akarta,de másképen mint Tisza. „Érezte, hogy a kiegyezés alatt megrecsent a az alap s finom, nemes elméje csak szánakozva tudott azon kísérletekre gondolni, amelyek egy álparlamenti szerkezet mechanikus müködésének biztosításában látták a kérdés megoldásának lényegét. A kiegyezésnek Andrássy szerint nem csak a politikai nemzetet kellett kielégítenie, de a népet is. Tisza István a maga nyílegyenes határozottságával feltétlenül visszautasította az ugynevezett subverziv elemek térfoglalását az alkotmány keretein belül, Andrássy utja azonban ennél a történelmi jelzőtáblánál is el kellett, hogy váljék Ő a fokozatos haladás gondolatát képviselte, azt az elvet, amelyet az angol politikai iskola reformkonzervativ módszernek nevez. Külpolitikai nézetei teljesen megegyeztek a Tisza Istvánéval.”

Pethő Sándor, aki köztudomás szerint Andrássy Gyula eszméinek hosszú idő óta feltétlen hivéül vallja magét, kissé túloz Andrássy Gyula politikai szereplése megrajzolásánál, amikor egyrészt egy azon mérlegre teszi őt Tisza Istvánnal, noha Andrássy egyénisége egyáltalán nem birja meg, Tisza minden nagy hibája ellenére sem, e rendkívüli emberrel való összehasonlítást, másrészt akkor, amikor Andrássyban egy angol szabásu reformpolitikust lát. De e személyes imponderabiliák, amelyek alapjában véve csak stiláris kihangsulyozások, mit sem változtatnak Pethő könyvének koncepcióján még akkor sem, ha ellentétes irányu imponderabiliák az októberi forradalom vezető egyéniségeinek megrajzolásánál ismét kisértenek. Nagy vonalaiban, ahogyan Pethő a világháboru alatti és az azt követő forradalmi konvulziókkal terhes magyar korszakot látja, helyes ... Sok igazság van abban is, hogy az októberi forradalom tulajdonképpen a „Károlyi Mihályban jelentkezett történelmi adottság s a személyes elhivatottság megkésett érvényesülésének rejtelmes bonyolultságából indult ki”.

Pethő könyvének idevonatkozó fejezeteiben hosszasan időz Károlyi Mihály személyénél. Szerinte Károlyi Mihály nem nevezhető hazaárulónak és az ő büne az, hogy hazájának és nemzetének legválságosabb időszakában igényelte és verekedte ki magának a vezérséget, olyan történelmi feladatot, amelyre szellemi és erkölcsi gyarlóságai egyenesen diszkvalifikálták. „Károlyi Mihály az életfájától sokkal több gyümölcsöt követelt, mint amenyire jussa volt. Az ő felelősségének teherlapját terheli, hogy az utolsó percben meghiusitotta a nemzeti reformpártokkal való együttmüködés lehetőségét vagy azt olyan megalázó feltételekhez kötötte, amelyek egyenlőek a visszautasítással. E viselkedése — Talleyrand szavával élve — több volt, mint bün : hiba volt.”

Károlyi szereplésének ilyen, bár elfogultan egyoldalu beállítása egy kurzuspolitikus részéről mégis jóleső haladást jelent, éppen ugy, mint a valamennyire fésült hang, amelyet a magyar jobboldal, általában véve a magyar publicisztika mostanában nem szívesen alkalmaz.

Pethő ahogyan elitéli a második, bolsevista forradalmat, megtalálja a magyar fájdalom megfelelő szavait a fehér terror kilengéseire is. A történetíró objektivitása ugyan itt is küzd a kommün szenvedéseit végig élt publicista érzelmi imponderabiliáival, amikor pszihológiailag igyekszik érthetővé tenni az ellenhatást. Az elmaradhatatlan ingaképlet, hogy ugyanannyit kell az ingának most jobbra fordulni, mint amennyit annak idején balra, mint argumentum szerepel.

És a mű tanulsága ? Hangja a magyar jövőt illetőleg nem feltétlenül pesszimisztikus. Mint történész, aki tisztában van az európai politika céljaival és felkészültségeivel, nem ragadtatja el magát irredenta célkitüzésekre és a magyar problémát inkább befelé, a lélekben keresi. „Vakság volna nem látni, hogy ma az egységes és szerves benső orientáció, a szellemi és lelki erők az az összhangja, amely egységesen érezte át a katasztrófát és zárt erkölcsi frontot alkotott azon kísérletekkel szemben, amelyek nemzeti életéből kiforgatni iparkodtak, hiányzik”. Nézetünk szerint — irja — ez a hiányosság a magyar nemzet létének alapproblémája. Magyarországnak eszményeiben és céljaiban kell tisztába jönni önmagával.      

  (i. e.)

A