Az óriási távolság, egy elnyomáson alapuló uralom, a miszticizmussal párosuló, szinte hermetikus elzárkozottsága évtizedeken keresztül az ismeretlenség kérgével vette körül az indiai birodalmat. A háborut követő években a 200 millió lelket számoló birodalom mind többet hallat magáról, az öntudatra ébredés expanzív mozgalma Indiát is áthatotta — és India most az egész világ érdekfeszítő, a britt birodalomnak pedig egyik legfontosabb, legégőbb problémája lett. Már a háboru előtt kiéleződött a kérdés, vajjon meddig lesz képes egy elenyésző kisebbség 200 millió embert teljes elnyomás alatt tartani, egy ilyen óriási és természeti kincsekben oly gazdag országot kihasználni. A háborut követő mozgalmak megadták a választ. Anglia belátta a reformok szükségességét, de az életre hivott reformintézkedések nem elégítették ki a forrongó birodalmat — és India még mindig elintézetlen vajudó problémája Angliának. Brij Narain, a lahore-i egyetem professzora „India egykor és most” cimü tanulmányéban (Archiu für Politik und Geschichte, Dezember 1925.) érdekesen fejtegeti India problémáját, elénk tárva az ország kormányzati rendszerének fejlődését, az életbe léptetett hiányos reformokat, az ezek nyomán támadt reakciót.

Az 1833-ban hozott törvény (Charter Act) értelmében az indiai birodalom törvényhozó és végrehajtó hatalma a főkormányzó kezében futott össze. 1861-ben történt a decentralizáció első kísérlete, tartományi tanácsok formájában anélkül, hogy ezek a főkormányzó hatalmát csorbították volna — tagjai hivatalnokok, kinevezett tagok voltak ; 1892-ben lépett életbe először a választás elve, minden jelentősebb elismerés és önkormányzati lehetőség nélkül. Csupán 1909-ben ismeri el törvényesen a „Morley-Mints”-reform a választási princípiumot ; sok szabadságot ez a reform sem eredményezett, a kormányzótanács elnöke a választott tanács minden javaslatát, határozatát letilthatta és megmásíthatta. Egész a háboru kitöréséig a főkormányzótanács 7 tagja közül csak egy volt indus, a végrehajtó és törvényhozó tanácsok az alkirályon kivül 3 ; kinevezett tagból állottak. A központi és a tartományi kormányok minden felelősség nélkül vezették az ügyeket.

A háboru lényeges átalakulást hozott magával India fejlődésében.

Egyrészt kifejlesztette az ország indusztrializálódását, másrészt pedig politikai tekintetben előbbre vitte a nemzeti öntudatra ébredés folyamatát és uj reményeket és vágyakat ébresztett A nagy jelszavak, amelyek mellett Anglia a háboruba vonult, azt a reményt keltették, hogy Anglia elsősorban India szabadságát fogja megteremteni, azoknak az értékes materiális és katonai szolgálatoknak az ellenértékéül, amelyek Anglia részére annyi sikert hoztak. Mr. Montagu, India államtitkárja 1917-ben, az angol alsóházban India önkormányzati rendszerének a kiépítését javasolja, az ennek nyomén támadt feszült várakozást azonban nagy hamar lerombolta a háboru befejezését követő Rowlatt-Bill (1919), amely szigoru rendszabályokat léptet életbe minden önállósági törekvéssel, minden szabadságmozgalommal szemben. Az elégedetlenség nőttön nő, az indiai szabadságmozgalom széles hullámokban kezd gyürüzni és mielőtt a Rowlatt-Bill törvényerőre emelkedik Ghandi veszi kezébe az indiai szabadságmozgalom vezetését és az alkirályhoz egy tiltakozó nyilatkozatot intéz, amelyben a Satijagrah-fogadalom beváltásával fenyegetődzik, ha ezek a törvényjavaslatok, amelyek az egyén szabadságát és igazságát támadják meg, törvényerőre emelkednek. Megtagadja a törvényeknek való engedelmességet, bár kijelenti, hogy tartózkodni fog a személy és a tulajdon megsértésétől. Ghandi fenyegetését a kormány nem veszi tudomásul és erre ő kihirdeti a Satijagrah-mozgalmat. Ghandi szellemében a Satijagrah vallásos mozgalom volt, amelynek jelszava: hüségben kitartani és lényeges reformokat türelmes, passzív szenvedés által kiváltani. Ez a csodálatos, türelmességgel és komolysággal párosult passzív rezisztencia helyenként mégis véres tömegmozgalmakban robbant ki, amelyeknek eredménye : rideg katonai közbelépés, százaknak lemészárlása, ezreknek börtönbevetése volt. A Punjab egyetem, a Dharma College hallgatóit letartóztatják — és a “rend és jog” nevében a civilizált Anglia a legsöté tebb erőszakosságokra ragadtatja el magát. Mindez nem használ. A Satyagrah-mozgalmat követi a Noncooperation mozgalma : általános bojkott minden vonalon, amely India népét a polgári engedetlenségre akarja kinevelni (civil disobedience). Távolmaradnak a választásoktól, visszautasitanak minden tanácsban való részvételt, elkerülik a hivatalos bíróságokat, az állami tanintézeteket. Ghandi hallatlan türelemmel, nyugalommal és kitartással vezeti a mozgalmat, mely mind nagyobb arányokat ölt. De a tömegek nem tudják türtöztetni magukat, helyenként zavargások törnek ki és Ghandi nem tudja a civil disobedience elvét kivinni. 1922-ben ő is fogságba kerül, 6 évi fogházra itélik, de két év után sulyos betegség miatt ujra visszanyeri szabadságát.

Nézzük most, milyen reformokat akart a britt kormány életre hivni és mik voltak az indus nacionalisták kívánságai ?

Az 1919. évi törvényjavaslat lényege a felelősség princípiumának a hiánya marad és megőrzi az indiai angol kormány teljhatalmát. A kormány megtartja többségét a felsőházban, az államtanácsban. A végrehajtótanács a főkormányzóval együtt 13 tagból áll — közöttük csupán 3 indus. A tartományokban a „diarkhihus” rendszernek kell életbe lépnie : a kormányzótanács mellett 2—3 tagu választott tanács müködik. A tartományok pénzügyileg bizonyos függetlenséget nyernek — a központi kormányzat csupán a jövedelmi adók felett rendelkezik, mig a földadók a tartományi kormányzat rendelkezésére állanak. A választójog a tulajdon elvén épül fel, egyenes és nem titkos. India pénzügyi függetlensége csak relativ : India államtitkárja csak akkor nem avatkozik be, ha az indiai kormány és az indiai választolt tanácsok között egyetértés van. A központi kormány nem tartozik felelőséggel a népnek. Ezeknek a reformoknak a teljesítését csakis a mérsékelt liberálispárt vállalta : a nemzeti kongreszszuson a nacionalista mozgalom hívei megtagadták annak elfogadását és bojkottot hirdettek. Csak a Swacajiszárny vett részt az 1924-es választásokban, azzal a kimondott szándékkal, hogy az egész diarchisztikus rendszert felborítsa.

A reformok keresztülviteli lehetőségének a megvizsgálására az angol kormány reformbizottságokat küldött ki ; a 3 legjelentősebb tartomány exminisztere közül kettő a leghatározottabban a tartományi diarchikus rendszer ellen nyilatkozott azzal az indokolással, hogy a reform nem teremt egységes közigazgatást, kizárja a felelősség elvét és csak növeli a kormányzó, a titkárok és kinevezett hivatalnokok befolyását, az indus miniszterek csak reprezentativ személyek és egyáltalán nem veszi tekintetbe a többség akaratát. A diarchisztikus rendszert még a mérsékelt párt is elvetette — és azt csakis a kormány és az angol-indiai sajtó akarja fentartani. A kormányzat nem meri beismerni a rendszer tarthatatlanságát, mert ez egy felelőségtől áthatott rendszer beállítását tenné szükségessé, erre pedig nincs felkészülve. Ezzel szemben áll az 1920-ban tartott nemzeti kongresszus által felállított röviden fogalmazott kívánság : minden törvényes és békés uton kiküzdeni az indiai nép önkormányzatát.

A két felfogás : a brit kormány és a felébredt népi öntudat diktálta nacionalista felfogás között mély szakadék tátong. Az angol kormány minden engedményben hatalmának csorbulását, befolyásának csökkenését látja és rosszul sikerül neki efeletti félelmét az indus nép politikai éretlenségének vádjával leplezni. Az önkormányzat „fokozatos” bevezetésének igérete csak a végtelenségbe akarja kitolni azt a veszedelmet, amit egy nagyfoku autonomia megadása Nagy-Brittaniának jelentene. Viszont a nacionalista mozgalom mind nagyobb intellektuális erőkre és mind fokozódó népi öntudatra támaszkodik. A mozgalom nem fog megállani és a britt-birodalom egész politikájában és gazdasági életében jelentékeny, magukban még fel sem mérhető következményekkel fog járni.  

R.