III. A kereszténység és a modern vallási törekvések

Azt a nagy reakciót, mely a kereszténység intézményes formái ellen indult, legjobban jellemzi az a körülmény, hogy minduntalan új vallási mozgalmak keletkeznek, melyek a régieknek hadat izennek. A támadás itt azon a területen indult meg, melyen épen épitő és tömöritő munkát kellene végezni a külső támadások elhárítása végett. Ezek a mozgalmak épen azt igazolják, hogy a külső támadások is, ha nem is mindig jogosultak, legalább érthetők, hisz ugyanaz az emberi szellem sugalmazza őket, ami a belsőket is kikényszeritette.

Itt e rövidreszabott vázlatos fejtegetés keretén belül csak neveket említünk, amelyek amúgy is ismeretesek annyira, hogy a mi célunk szempontjából igazolásul szolgálhassanak. Itt van a katolikus modernizmus, mely a katolicizmust bibliakritikájával, filozófiájával, szabad kutatásával alapjaiban támadja meg. Erőszakosan fojtották meg, de a mozgalom nem halt ki, él tovább az egyházon belül. Mi mást jelent a modernizmus, mint tiltakozást a megmerevedett egyházi dogmarendszerrel és általában Róma teológiájával szemben ? Nem iparkodik-e a régen meghatározott és pontosan körülírt értelemmel biró dogmáknak modern, tervszerü értelmezést adni.

A protestantizmuson belül gombamódra keletkeznek az új felekezetek, ami a protestantizmus alapelvéből érthető, de ha keletkezésük okát kutatjuk, legtöbbször arra jövünk rá, hogy reakciót akarnak jelenteni a katolicizmust utánzó protestáns törekvésekkel szemben. A protestáns felekezetek is állandóan annak a kísértésnek vannak kitéve, hogy zárt teológiai rendszert alkossanak, amelynek a létét kétes értékü apologiákkal akarják meghosszabbítani s így jogosan váltják ki azoknak az ellenkezését, akik nem tradíciókban, hanem szellemben és igazságban akarnak élni,

A legfeltünőbb jelenség, amely vallási téren nyilvánul s minden klerikalizmusnak hadat üzen, persze úgy, ahogy tud : a teozófia és a Spiritismus. Elég tulajdonképen a teozófiát megemlítenünk, mert ez a nagyon elterjedt mozgalom a spiritizmust magábaolvasztotta. A vallási történés terén mindig jelentős szerepet játszott a gnózis s a teozófiát a régi gnosztikus mozgalom késői hajtásának kell tekintenünk. Szinkretizmus s mindent öszehord, ami mélységben pótolhatná a papi bölcseséget. A nyugati kultura igen messze esik az indiaitól, azért főleg régi indiai bölcsességeket hordtak össze, mint amelyek legmesszebb esnek a keresztény teologiától. Vallás kell, ezt a teozófiai mozgalom vezetői belátták, de nem kell az a vallás, amit a kereszténység Nyugaton kitermelt. Persze vallási szempontból lehetetlen elfogadnunk azt, amit a teozófia nyujt, de mint tömegmozgalom érdekes, mert demonstrációt jelent a klerikalizmussal szemben.

IV. A kereszténység és a filozófia

Vallási szempontból a modern filozófia lényeges eltérést mutat a régitől. A vallással komolyabban foglalkoznak olyan gondolkodók, akiknek a neve a filozófia történetében fenn fog maradni s a vallást nem valami másodrendü szellemi jelenségnek tartják, ami nem volna egyéb, mint a népnek szánt metafizika. A realitás iránt több érzéket tanusító empirikus jellegü modern elmélkedés belátja, hogy a vallás élethatalom, amely még mindig túlélte a filozófiákat és amely vitális tényezőként ott lappang még azon filozófusok lelkében is, akik nagyképüsködve nem akarnak nyilvánosan tudomást venni róla. Régebben a vallást bizonyos határjelenségnek tartották, mely többkevesebb joggal tovább épít ott, ahol a fogalmi gondolkozás befejezte a maga munkáját s amelyet épen ezért, mint egészet meg lehet érteni, de részleteiben nem érdemes vizsgálni. Végezze ezt el a teologia. Ma a vallást alaposabban tanulmányozzák, igen bőséges aratás van valláspszihológiákban és valláspszihológiai részletkutatásokban, de ezenfelül egy megértőbb filozofálás magának a vallási fogalomalkotásnak az útját is figyelemmel kiséri és pedig igazságtartalma szempontjából. Ma már nem azzal az előítélettel mennek neki a vallásnak, hogy itt aberrációval van dolguk, melyet valahogy meg kell tudni érteni, mint ahogy a pathologikus lelki jelenségeket próbálják megérteni, hanem mint egy jelenségnek, mely teremtménye az egyéni és népi szellemnek, melynek tehát benső törvényei vannak. Ezeket a törvényeket és jellegzetességeket csak az ismerheti meg, aki maga is vallásos és a vallástalanoktól épúgy el van zárva a vallás megértése, mint a süketektől a zene megértése. Az a belátás, hogy a vallást részleteiben is filozófiai meggondolás tárgyává érdemes tenni és hogy csak olyanoknak nyitja meg a lényegét, akik maguk is vallásosak, eredményezte a vallási élet szempontjából azt az örvendetes jelenséget, amelyet modernizmusnak szoktunk nevezni. Van katolikus és protestáns modernizmus s mind a kettőt az jellemzi, hogy a kereszténység megértését a modern embernek megfelelő eszközökkel segíti elő. Egyik céljuk az volt, hogy a modern tudományt felhasználják, a modern erkölcsi szükségleteket iparkodtak kielégíteni, de főleg a modern filozófiába kapcsolódtak bele. A modernizmus nem termelt önálló filozófiát, de modern nagy gondolkozók jelentős gondolatait a vallás terén is alkalmazták. Hogy mennyire fontos szerepet játszik a modernizmusban a filozófia, az onnan is kitünik, hogy a vele foglalkozó pápai encyklika egyenesen filozófiainak minősíthette az egész mozgalmat. Bizonyos, hogy ilyen nevek, mint Hermann Schele, George Tyrren, Maurice Blondei, Laberthonniére, von Hügel a katolikusoknál, a protestánsoknál Ernst Troeltsch, Rudolf Otto, Wernle, Schrempf, hogy Euckenről ne is szóljunk, a filozófia történetében is meg fognak maradni.

Ezt a filozófiát még általánosságban is nehéz jellemezni s egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy Kantianizmus vagy agnosticizmus, amint ezt a pápai encyklika mondta róla. Bizonyos, hogy az egyoldalu intellektualizmusnak hadat üzent s már nem próbálja a vallást a formális logika szabályai szerint tételek összegeként feltálalni. A vallási igazságban „életproblémákat lát s nem gondolatproblémákat”, azt vallja, hogy „csak gondolkodással a vallást megérteni nem lehet” (Wernle). „Ha a gondolkodás és élet összeütköznek, akkor a dilemmát csak úgy lehet megoldani, ha a gondolkodás az élet követelményei előtt háttérbe szorul.” Tehát itt is az élet, ez a formátlan valami, amelyet mindenki érez, de senki meghatározni nem tud, mert kimeríthetetlen és kiszámíthatatlan, lett tulajdonképen centrális problémája a modern filozófiai elmélkedések jelentékeny részének, amint meghatározó elve lett a modern erkölcsiségnek és modern művészetnek is egyaránt. Elsősorban ez a kiszámíthatatlan és felmérhetetlen élet okozta azt is, hogy a modern filozófusok jórészt lemondtak a rendszeralkotás intellektuális gyönyöreiről és inkább a részletkérdések beható tanulmányozása felé fordultak s nem pedig a természettudományok szuggesztív példája, mely szintén csak a részletek vizsgálatától vár előrejutást.

Ez a modern filozófia a legnemesebb célt tűzte ki maga elé s célkitűzésének erkölcsi jelentősége indokolja, hogy eredményeinek sokszor problematikus értékeivel szemben elnézők legyünk. Azt akarta, hogy a vallás és kereszténység olyan emberek számára is hozzáférhető legyen, akik eddig bizonyos jelenségek miatt nem tudtak vele megbarátkozni minden jóhiszemüségük mellett is. A modernisták a vallás igazságtartalmát akarták kihámozni a régi elnyűtt cafrangokból és megmutatták, hogy a maradandó lényeg modern köntöst is megbir. A modernisták az emberi munka becsületét akarták visszaállítani, midőn a szellemi értékek terén hallatlan erőfeszítéssel szerzett tudományos eredményeket nem tagadták meg, sőt egyenesen kiindulópontul választották, szemben a jogosulatlan előítéletekkel dolgozó egyházakkal, melyek a multból öröklött alapelveiknek akartak érvényt szerezni minden ilyen alapelvet megrázó modern tudományos eredménnyel szemben. A modernisták a vallást eredeti jelentőségében és tisztaságában akarták újra szerepeltetni s megakarták fosztani politikai tendenciáitól, melyek hatalmi kérdést csináltak belőle. A modernisták szerint Jézusnak van mondanivalója a modern világ számára is, de ehhez az kell, hogy Jézus tanítását egyházi merevségéből feloldjuk s simulékony elvvé változtassuk.

Nyilvánvaló, hogy ez a mozgalom, mely az emberi személyiség értékét minden fölé helyezte, ellentétbe került a hivatalos egyházi körökkel, ellentétbe került a klerikalizmussal. A klerikálisok, mint a régi bölcsesség hivatalos őrei, hatalmi tényezőkként szerepelnek s a rájuk bizott kincs megszüntével hivataluk is megszünik. Ott, ahol a személyiség a döntő a vallás terén is, ott a papság megszünik diktáló és kormányzó szerepet vinni. A pap egyenranguvá válik hívével, ha ő maga is kialakult személyiség, ha ellenben nem az, akkor alárendelt helyzetbe kerül minden teológiai tudása mellett is. A katolicizmus a modernistákkal szemben a maga politikai eszközeit érvényesítette és így próbálta őket elhallgatásra bírni. A protestantizmus ilyen eszközökkel nem élhet, de a rendelkezésükre álló eszközökkel megpróbálták a hivatalos egyházak a maguk különálló felfogását érvényrejuttatni. A modernista filozófus így elhagyta teológiai katedráját, hogy filozófiaival cserélje fel, a lelkész pedig kénytelen volt állásáról lemondani, ha ugyan el nem mozdították.

A modern filozófiai mozgalmak közül tehát azok, amelyeknek a vallással és a kereszténység életével szorosabb vonatkozásuk van, tiszta erkölcsi jellegük mellett sem tudnak egész jelentőségükben érvényesülni a klerikalizmus ellenkezése miatt. A kereszténység ügyének maga a klérus a legnagyobb ellensége, midőn az egyházból a modern érzésü és gondolkodásu embereket távoltartja. Papi részről általános a panasz, hogy az intelligencia a vallás iránt egészen elhidegült. Ez így nem egészen igaz. Az intelligencia a templom és a papság iránt hidegült el, mert a papság épen azt akarja benne megfojtani, ami emberségének sajátos mivoltát teszi : a modernségét. Ez a modernség szellemi önállóságot, maga-magára való támaszkodást, új szükségleteket s ennek megfelelően új táplálékokat is jelent. A modernisták filozófiája ezt ismerte fel és ezt akarta biztosítani.

V. A kereszténység és a modern művészet

A megelőző, vázlatosnak is rövid fejtegetésekből kitünt az az antagonizmus, mely egyfelől az egyházak szükségképeni konzervativizmusa, másfelől a modern szellem között van, de viszont azt is láttuk, hogy a kereszténységnek, annak, amely a jézusi példához és elvekhez alkalmazkodik, nincs ettől mit tartania. A papság áll a megértés útjában s nem Jézus az ő folytonos tökéletesedést, folytonos haladást jelentő eszményével. A papság, mely régen szük normákhoz akar bennünket hozzáidomítani s nem az evangélium, mely igaz és őszinte embereket akar, azaz olyanokat, akik ismerik magukat s jobb énjükhöz hűek is tudnak maradni. A modern ember csak önmagának tud engedelmeskedni, mert ha idegennek engedelmeskedik, akkor a benső hozzájárulás hiányzik s cselekedete őszinteség nélküli vagy gépies aktus. A papság még mindig vindikálja magának, hogy neki engedelmeskedjünk, persze nem az ő személyüknek, hanem mint az igazság letéteményeseinek. Ez az igazság igen sokszor nem igazság egyáltalán, máskor olyan igazság, mely nem érdekel bennünket, de majdnem mindig olyan igazság, melynél mi előbbrevalót és fontosabbat ismertünk meg, olyant, amely személyiségünk teremtménye, tehát megkívánja, hogy engedelmeskedjünk is neki. Innen támadnak kolliziók, melyek a kereszténység ügyének ártanak s azt eredményezik, hogy igen sok ember lélekben elfordul a kereszténységtől s igy ennek úgy maga kárát vallja, mint az emberiség előrejutását hátráltatja.

Ez az összeütközés nem oly feltünő a művészet terén. A kereszténység képviselői nem sokat törődnek a művészettel. A templomi művészeten kivül egyébre alig van gondjuk, minthogy erotikus dolgok ne termeltessenek vagy amennyiben ilyenek létrejöttek, a törvényszék akadályozza meg, hogy a nyilvánosság megláthassa s ezáltal elromolják. Pedig a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerü s látni fogjuk, hogy a modern ember nagyjában egységes lelkisége a művészet terén is homogenitásban marad a többi szellemi értékek terén való irányozódottságával.

A modern ember lényegét művészete manifesztálja. A modern művészetnek olyan sokféle jelentkezési módja van, hogy lehetetlen őket egységesíteni. Megértésének egyetlen módja a lélektani, amikor is azt kell konstatálnunk, hogy tagadása a multnak, minden áron új formákban való nyilvánulás, új kifejezési módok hajhászása az, ami a modern művészeti irányokat jellemzi. A művész benső megindultsága az, ami közvetlenül művé válik vagy mint Simmel jól jegyezte meg, inkább műben folytatatódik az expresszionizmusban. Nem formában történik ez, mert a művésztől távol áll minden utánzás, minden formai hozzáalkalmazkodás. Az impresszionizmusnak a neve is mutatja, hogy itt azt a hatást örökítik meg, melyet az adott valóság a művész lelkében kiváltott. Ennek a következménye a forma teljes tagadása, mert ha valami formában meg is nyilvánul, ez csak mint szükségképeni külsőség szerepel, mint a racionalisztikus mondatok annál a filozófusnál, aki az irracionalizmust vallja filozófiai meggyőződésének vagy mint a társadalmi konvenciók ellen küzdő agitátornál az udvarias érintkezés, mint elkerülhetetlen szükségesség. Mi mást jelent mindez, mint minden külső megkötöttségtől való szabadulást s engedelmeskedést benső énünknek, melyben maga az élet akarja magát kinyilatkoztatni. Ez a benső én távol van attól, hogy külső normáknak engedelmeskedjék, de nem is egyéni intellektuális princípiumok határozzák meg első sorban, hanem azok a hangulatok és érzelmek, melyek ilyen princípiumokat kizárnak vagy amelyek az élet fiziológiai folyamataként minden intellektuálizmustól függetlenül is felléphetnek. A modern képzőművészet így válik a formák tagadása révén ellenségévé minden olyan iránynak” mely határozott formákhoz akarná a személyiséget idomítani. Így válik ellenségévé az egyházias kereszténységnek, csak ez az ellenségeskedés nem kiabál s mi megszoktuk, hogy a hang, beszéd és írás ellen hadakozzunk. Minden művészi tárlat tiltakozás a külső megkötöttség ellen s a benső teremtő elv érvényre juttatása, de mig azelőtt valami forma fontontossága azt jelentette, hogy a művészi személyiség önmagának engedelmeskedik ugyan, de úgy, hogy objektiv normákat alkalmaz hozzá az egyéniségéhez, most már nem törődik ilyen normákkal, a normák statuálását magát tekinti feleslegesnek és elhamarkodottnak s tudatos énjét aláveti a tudattalan tényezők befolyásának és uralmának. Azt lehetne mondani, hogy ugyanilyen áramlattal van itt dolgunk, mint amilyen az, amely az ethikában tagadja a normák jogosultságát s csak célok kitűzését engedi. Vagy ha vallási kifejezéssel a valamely iskolához tartozottságot felekezetinek mondjuk, úgy most a felekezetiség teljes tagadását kell konstatálnunk s nem is protestáns értelemben, hanem úgy, hogy tiltakozást jelent az ember életébe való minden külső beavatkozás ellen. Olyan életprogrammot revelál a modern művészet, mely elvileg és lényegileg ellene van annak, amit az egyházias kereszténység formailag, berendezettségében revelál.

Ha ezt, mint mélyebben szántó áramlatot meg tudjuk látni a képzőművészetek terén, még könnyebb meglátni ezt az irodalomban, ahol ennek nemcsak formai, hanem tartalmi megnyilvánulása is van. Csak az igazán nagyokat kell néznünk és a klerikalizmustól való elszakadás teljességében a szemünk elé tárul. Itt van Anatole France, akinél senki élesebben nem kritizálta irodalmilag az egyházi életet ; Tolsztoj, aki a klerikalizmust támadta folyton, miközben tiszta evangéliumi kereszténységet tanított; Dosztojevszki, aki szintén egészen máskép érti meg az evangéliumot, mint azt az egyház tanítja (Szonja apotheozisa az evangéliumot juttatja eszünkbe, midőn Magdolna Jézus elé borul); Zolát talán említenünk se kell, de általában az a tény, hogy a vallás nagyjában háttérbe szorul az irodalomban s az ember életében egyéb értékek játszák a döntő szerepet, a klerikalizmus teljes vereségének tekinthető s egyuttal a vallás kárának, melyet a klerikalizmusnak köszönhet. Hivatalnokok intézik még mindig a vallás ügyeit s azt akarják, hogy amellett a vallás a legnagyobb értékünk legyen. Az emberek inkább letagadják a szentség értékét, semhogy olyan meghatározottságban fogadják el, amint azt az egyházak képviselői akarják eléjük terjeszteni.

Még a zene is ellensége a klerikalizmus egységesítő vallási törekvéseinek. A modern ember megérti az instrumentális zenét, mert a maga sokirányu összetettségét, komplikáltságát juttatja közvetlen élményévé. A klerikalizmus épen ez ellen a komplikáltság ellen küzd s igyekszik az embert egyszerü elemek meghatározottságává leegyszerüsíteni. Ezért tiltakozik a katolikus egyház a templomokban az instrumentális zene ellen s ezért szorítkozik a protestáns egyház a zsoltárok éneklésére. A klerikalizmusnak a maga szempontjából igaza van, de az is bizonyos, hogy a modern ember ellensége az ilyen törekvésü klerikalizmusnak. A modern embert érdekli a világ és minden, ami a világban történik; hagyja, hogy azok hatást gyakoroljanak rá s a velük szemben való állásfoglalásban akarja személyiségét kialakítani. Ezzel azonban úgy a katolicizmus, mint a protestantizmus egy kisebb világ akar lenni a nagy világban s azt akarja, hogy az emberek ebben a kisebb világban szoruljanak össze. A kolostori fogalom nem katolikus fogalom, hanem egyetemes klerikális fogalom, mert a klerikalizmus találta ki minden felekezetben az embereknek bizonyos korlátok közt való tartását, úgy, hogy ezen határon kivül levőkkel ne érintkezhessenek. Luther tiltakozott a kolostori élet ellen. A modern ember is ez ellen tiltakozik. A modern ember is szabad akar lenni, egészen szabad, ezért a klerikalizmus mindennemü szellemi kolostorának hadat üzen. Mi hisszük azt, hogy Jézus az egész világnak élt s nekünk is az egész világnak kell élnünk. Mi hisszük azt, hogy a világból nem szabad aklokat kikerekíteni s oda az embereket beterelni. Hisszük azt, hogy igazán erkölcsös csak az olyan ember lehet, aki egészen szabad. Szabad pedig addig nem lehet, mig a megkötöttség raffináltabb formáit is át nem törte. A modern művészet épen erre törekszik. Nem mondjuk, hogy vallásos a modern művészet, de azt sem mondjuk, hogy vallástalan. Inkább úgy jellemezhetjük, hogy szabadságra való törekvésével azon az úton van, mely az igazi vallásossághoz vezet. Ez az út hadakozás a klerikalizmussal. Nem baj. Csak akkor volna baj, ha az emberiség nem tudná meglátni, hogy a klerikalizmus nem tartozik a kereszténység lényegéhez. Egyelőre az a meggyőződésünk, hogy a goethei mondás beigazolódott s a komédiás taníthatja a papot. Ha aztán a papok tanulni is fognak, akkor a kereszténység ügye nyerni fog. Ha megfordítva történik, akkor maga a kereszténység vallja kárát.

VI. Befejezés

Egészben véve a papság szerepét akkor, midőn a kereszténység és modern élet vonatkozásáról van szó, hátrányosnak ismertük fel úgy a modern ember, mint a kereszténység szempontjából. Mi következik ebből? Az, amit George Fox következtetett a XVII. században, midőn a papságnélküli kereszténységet megalapította vagy valami más ? George Fox törekvése bizonyos megszorításokkal (melynek a Future of Protestantism c. könyvünkben kifejezést adtunk) ideálisnak mondható s bizonyos, hogy világtörténelmi missziójának nagyobb részét még nem töltötte be. Mégis : a vallásfilozófiai írónak le kell számolnia azzal a körülménnyel, hogy a kereszténységnek egyéb formái is vannak és az emberek nagy része ezen formákon belül tökéletes vallási kielégülést talál. Már pedig mindezen formáknak papságuk van s a hivő ilyen papi vallásokban talál lelki megnyugvást s elegendő ösztönzést földi feladatának minél tökéletesebb módon való betöltésére. A katolicizmusban a papság egyenesen a vallás lényegéhez tartozik, amennyiben a szentségek kiszolgáltatása az ő hivatása, a szentségek pedig a leki megújulás legfőbb eszközei. A katolicizmus létjogosultságát tagadni azért, mert a papság lényeges szerepet játszik benne, elhamarkodott ítélet volna. A kérdés, amely az egész vitatkozás alapjául szolgált, az volt, hogy a tökéletes modern személyiség, melynek a kereszténység a legbensőbb magva, lehetséges-e a keresztény felekezeteken belül. Láttuk, hogy a klerikalizmus több-kevesebb nehézséget támaszt, de azt senki bebizonyitani nem tudja, hogy a klerikalizmus a felekezeteken belül a személyiségek kialakulását lehetetlenné teszi. El lehet képzelni, hogy valaki, aki jogosultnak tartja a tekintélyektől való függést, mert különbséget tesz igazolt és nem igazolt tekintélyek között, jól érzi magát a katolicizmusban, mert lelkileg nem érzi magát megkötöttnek, egyébként pedig kell neki, amit ott nyer. S ugyanez áll a protestáns lelkészekkel biró felekezetekre nézve is, olyannyira, hogy a papságnélküli vallást egymagában, csak azért, mert papságnélküli, nem állíthatjuk oda ideálnak. A kérdést eldönteni tehát csak egyféleképen lehet: iparkodjék mindenki tökéletes személyiség lenni s önmaga ítélje meg, hogy mi az, ami személyisége kialakulását gátolja vagy előmozdítja. Egyéni feladattá válik így a kereszténység s az egyén kötelessége a nehézségeket bensőleg megoldani s nem várhat intézményes segítséget kivülről, mert sohasem tudhatja, hogy ami neki hasznára van, nem válik-e más embernek kárára. Történelmi intézményekkel szemben meggondolás és óvatosság van helyén. Tisztán erőszakos és erkölcstelen úton tartósan semmi sem tudja megállni a helyét, kell, hogy egyszersmind valami olyan jó legyen benne, ami nemesérzésü emberek mélyebb erkölcsi szükségletét elégíti ki. Igy vagyunk az egyházakkal is és a velük összekötött papsággal. A papság miatt tönkretenni a vele szervesen összekapcsolódott egyházat is, nem annyit jelentene-e, mint a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni ? Aztán : ha a kereszténység formáját a haladó szellemben ismertük fel, nem jelent-e minden haladás folytonosságot, azaz erőszakos változtatások elkerülését? Mindez arra int, hogy a felekezeti élet erőszakos megszüntetésének a gondolatát távoltartsuk magunktól. Annál is inkább megtörténhetik ez, mert az öntudatos modern emberben úgy is benne él a törekvés, hogy a felekezeti élet korlátait letörje. Valláspszihológiai megfigyelések eredményének tekinthetjük, hogy egyházi értelemben vett katolikus nagyon kevés van azok között, akik vallásukkal öntudatosan foglalkoznak. A meggyőződés kétféleképen nyilvánulhat meg : szóban és tettben s ez az utóbbi az erősebb bizonyíték. Nos, a katolikus egyházi életnek egyik legbensőbb formája, a templomi is, azt igazolja, hogy a hivők nem olyan értelemben hivők, amint ezt az egyházi előírások kivánnák. A papságtól való függés meglazulóban van s a személyiség érvényesíteni kezdi a maga jogait. Még inkább meglazultnak tekinthető a papságtól való függés a protestantizmusban Nem annyira a tanítás egysége köti itt össze a hivőket a papjukkal, mint inkább a pap személyéhez való ragaszkodás. Ilyenformán a klerikalizmusnak az a formája, amelyet kárhoztatandónak minősítettünk, elhalványulóban van. Azt se felejtsük el, hogy a protestáns papok között igen sok olyan, a szó szoros értelmében vett modern ember van, akinek egész hivatása épen abban merül ki, hogy hiveit vallási önállóságra nevelje s öntudatos személyiségekké formálja. Segíti őket, hogy maguk találják meg életük igaz útját s az sokszor annak a rovására történik, amit maga a lelkipásztor képvisel. Igy azt mondhatjuk, hogy a keresztény egyházi élet egész vonalán az öntudatos személyiség bontakozik ki ideál gyanánt s érvényesíteni kezdi a maga jogát több-kevesebb eredménnyel. Igy a vallási élet immanens fejlődése is igazolja azt, amire ezekben az előadásokban a figyelmet rá akartuk irányítani. A vallásfilozófusnak csak ez a ráirányítás, ez az útmutatás a feladata, a többit nem politikusoknak, nem államoknak, hanem egyéneknek kell elvégezniök. Mindnyájan boldogok akarunk lenni s boldogságunkat, a vallásit is, csak magunk szerezhetjük meg magunknak.