Eduard Spranger, a modern történelembölcselet egyik legkimagaslóbb müvelője, érdekes előadásban fejtette ki felfogását a Porosz Tudományos Akadémia egyik utóbbi ülésén a kúlturák hanyatlásának ma sokat vitatott kérdéséről.

Az a különösen Spengler óta elterjedt felfogás, hogy nem egy kultura van, amely egyenes vonalban fejlődik és érik az emberiség őskorától kezdve máig, hanem kulturák vannak s mindegyik kulturának meg van a maga ókora, középkora és ujkora, ez a felfogás sokkal régibb, mint általában gondolják. Már Vico-nál megtaláljuk a kulturkörforgás elméletét; Ferguson is ismeri s Herder, Schlegel,Schelling és Hegel a kultura fő fejlődésvonala mellett az egyes népi kulturák organikus növekedéséről és elpusztulásáról is beszélnek. 1860 után az elmélet mind nagyobb teret nyer a történelem bölcselőknél, megtaláljuk Wilamovitz-nál, Dilthey-nél és Ed. Meyernél s mind több és több kulturára nyer alkalmazást. Termékenysége különösen társadalmi analógiák és párhuzamok gazdag lehetőségében nyilvánul meg, amelyek által az egyes kulturák sajátossága élesebben kiválik. Nagyon különböző azonban az a mérték, amellyel az egyes történészek egy kultura virágzási és hanyatlási korszakait mérik.

Általában a késői ujkort hanyatlási korszaknak tekintik, mivel egyszer minden kulturának el kell pusztulni. Erős kritikára szorul azonban a virágzást vagy hanyatlást megállapító ítéletek alapja. Gyakran megtörténik, hogy egy kor gyermekei maguk haladásnak érzik azt, amit a történetiró hanyatlásnak lát és megfordítva. Nagyon nehéz, ha ugyan egyáltalában lehetséges, a szükséges abszolut, idő felett álló mértéket megtalálni.

Egy kultura hanyatlásának első szimptomája az illető kultura organikus teljességének feloldódása. Minden kulturának meg van a maga sajátos feladata, amelyben jellegét a legteljesebben kifejezésre juttatja. Ha egy kultura nem valósítja meg többé vagy csak tökéletlenül a maga sajátos rendeltetését, akkor hanyatlásban van. Ha pedig félteljesitmény vagy egyoldalu hipertrófia által egy kultura a maga sajátos céljának kiteljesítésében meggátoltatik, akkor kulturkrizis jelenségével állunk szemben, amely ha tartóssá lesz, hanyatláshoz vezethet. Ezért is minden olyan történelmi felfogás, amely egy kultura hanyatlását a kultura egy oldalának hanyatláséból vezeti le, elhibázott, mert minden kultura különböző tevékenységi területek szervesen összefüggő egysége.

Egy kultura hanyatlásának másik szimptomáját a morális feloszlásnak indulás jelenségei adják. Itt külömbséget kell tenni olyan kultur-képletek között, amelyeknek az élő emberektől viszonylagosan független és tartós léte van (ilyenek egy kulturának közvetlenül az anyagba kialakított formái, pl. építészeti stílusa, általában minden olyan eszmei tartalom, amely anyagi szimbólumokban nyert kifejezést) és az olyanok között, amelyek az élő nemzedékekkel szükségképen elmtlnak (például a társadalmi intézmények). Hanyatlásnak indult az a kultura, amelyben a nagy objektivált kultur-szimbolumok és az élő nemzedék között szakadék állott elő. Mert az a kultura, amelyet az uj nemzedék már nem ért meg és nem épít tovább, nem maradhat fenn sokáig.

Ez a szakadék mindenekelőtt abban állhat, hogy az illető kor gyermekei nem tudják többé értékelni kulturájuk értékeit. A kulturképesség, a kulturát formáló erő felmondhatja a szolgálatot vagy a vitális energiák és ösztönök, tehát a biológiai kulturbázis megbetegedése miatt vagy pedig mert a kulturhit, a végső értékekről való meggyőződés, tehát a vallási kulturbázis sérült meg.

A szakadék egy adott kultura és a benne élő egyének lelki strukturája között azonban abban is állhat, hogy a kor emberei nem akarják többé azt a kulturát. Ha ez a nem-akarás gyengeségből fakad, a kulturressentiment jelenségével állunk szemben, ami a hanyatlás legbiztosabb jele. Ha ellenben a nem-akarás vallási és erkölcsi meggyőződésekből táplálkozik, akkor bár kulturkrizis van jelen, azonban termékeny, előremutató krizis. Mert az ilyen lelki átalakulásokból és ujjászületésekből nő ki az uj, magasabbfoku kultura.

Általában egy kultura életét nem szabad csupán biológiai folyamatnak felfogni, hanem egy-egy embercsoport küzdelmének általános érvényü értékek meghódításáért. A kultura mozgása abban áll, hogy az élet mindig ujabb értékeket termel ki, amelyeket azután ismét magábaolvaszt. Hogy egy nép és egy nemzedék melyik kulturfokot éri el és őrzi meg, ez produktiv erkölcsi erejétől függ.