1927-et írunk és már már hajlandók volnánk elfelejteni, hogy néhányan közülünk – pár millió ember – egészen szokatlan, kissé színpadias jelmezben, felkerekedett a virágos vonatokra és kirándult, egyelőre ismeretlen célok felé. Volt, akit Szerbiában hagyott ott a vonat, vadidegen tájion, idegen népek közt, esetleg a mező kellős közepén, mások Galíciában kezdtek meg egy aránylag hosszúra tervezett turista túrát Moszkváig, de az sem valószínütlen, hogy Szentpétervárig. Könynyezve daloltuk az annakelőtte vérlázítónak mondott Gotterhaltét, számítottunk a falevelek lehullására, de valahol egészen kicsi, mondhatni jelentéktelen számítási hiba csúszott be a társaskirándulás tervébe. Néhányan közülünk – pár millió ember – véletlen balesetek következtében meghaltak. Néhányan – jó pár millión ismét – vakon, sántán, bénán, műgégével, negyedrész tüdővel kerültünk haza, magunk sem tudjuk, hogyan? Ismét mások – megintcsak felül a millión – úgy szerepeltek papíron, mint akik eltüntek. Aki pár millió épen úszott haza az „acélfürdőből” – nem ugyan Moszkva alól, az mégis kicsit túldimenzionált terv volt – azok itthon különböző rendzavarásokba elegyedtek, (nevezzük röviden forradalomnak) és azután – csend lett, mintha mi sem történt volna. Az adót mindenki fizeti rendesen, már aki tudja. Aki nem tudja, azt is ellicitálják rendesen, éppen, mint azelőtt. Vannak új dolgok is, ilyen a jazzband, a térdenfelüli szoknya, az oxfordnadrág, a Népszövetség és barátsági szerződések, vannak új repülőrekordok, kisebbségi egyezmény, bubi és etonfrizurák. Lehet, hogy ezek azok a „nagy háború” eredményei, ez a „kis népek szabadsága”, ez a „világdemokrácia” s ki tagadná, hogy ezekért csakugyan érdemes is volt az a csekély véráldozat. Ki tagadná? Mindenesetre „történelmi időket élünk.”

Markovits Rodion szintén nyakig benne van a történelmi időkben. De valami megmozdúlt benne és rút hálátlanságnak érezte, hogy a fennebb felsorolt nagy eredmények némely előzményeit egészen elfelejtik az emberek. És igaza van. Akik akkor tudták éljenezni a háborút, akik „utolsó csepp vérig” ajánlották a kitartást a nagyvezérkarnak s akik külön kávéházi asztalon, külön zászlócskákkal tartották nyilván a hadihelyzetet, akik a gyönyör egy nemével falták a Molnár Ferenc Ferenc József-renddel kitüntetett haditudósításait, most csak szíveskedjenek emlékezni. Szíveskedjenek tudomást venni egy és más részletről, amelyek akkor nem kötötték le az érdeklődésüket, mert – egyszerű az ok – Szibéria jó tízenhatezer kilométerre esik innen, közben két front is ölte egymást s csak a szegény Gyóni Géza versbestilizált szenvedései jutottak el a lapokhoz, bizonyos jótékony fésülésekkel.

Markovits Rodion komolyan vette a dolgot. Valósággal társadalomtudományi alapon felépített, ezer meg ezer mozaikkockából kirakott körképpel áll az olvasó elé s nem mondja ki, de a sorok közt ott bújkál a – beismerem vulgáris – szabódezsői kérdés: „Ezt faggyazd meg, hékás!!” Merő szerénykedés részéről, hogy ezt a két testes kötetet riportregénynek nevezi, nevezhetné bátran odisszeának is, hiszen homérosz is – illetve a neve alatt lappangó névtelenek – csak epizódot epizódra halmozott, ez volt az egész szerkesztési tudománya s az ő írását mégis éposznak nevezik és tanítják az iskolában.

Bizony mondom, a háború utáni iskola jobban tenné, ha ezt a Markovitsféle époszt is beillesztené a tantervébe. Mindjárt oda a Barbusse Tűs-e mellé, amelyet sajnos, szintén nem tanítanak. Persze a pedagógia hivatalosainak szemet szúrna kissé, hogy ez a Markovits nem veszi túlságosan komolyan az egészet. Sem a háborút, sem a fogságot, sem a forradalmakat. Jóformán packázik a témával s példái a szegény katonáról, akinek félarcát elvitte a gránát, cinikusan kijelenti, hogy most már olyan lett, mint egy fogorvosi reklám. Amellett a felsőbbséget sem tiszteli, mert gúnyosan, sőt tiszteletlenül feljegyzi, hogy az őrnagy úr, a nagy garnizon parancsnoka, bizony odahaza még csak százados volt, noha a világért sem mondaná ki a csunya szót, hogy – csalt. Nem mondja egy idegen hatalom képviselőiről, a holland konzulokról sem, hogy bizony azok loptak, de egyszer csak úgy fordulnak a dolgok, hogy a két konzul úrat felakasztják, mert a hadifoglyok a krumplihéját ették a szemétből, viszont a foglyok számára küldött szeretetadományoktői csakúgy dagadozott a konzul urak raktára.

Szokatlan no, szokatlan a mi irodalmunkban az események ilyen meztelen feltárása, legfeljebb ujságriportok szokták ilyenformán „lerántani a leplet” közéleti visszaélésekről s lehet, hogy ezért nevezi a regényét Markovits riportnak. Érdekességben mindenesetre vetekedik az ilyen riportokkal, de Markovits jő riporter volt, alaposan utánajárt az „anyag”-nak. Gondja volt rá, hogy a felszín gyürödései alatt megkeresse a lelket is, amit Gustav le Bon tömegléleknek nevez s amelynek legfőbb jellemzője a felelősségérzés teljes kikapcsolása. Aki akarna, emlékezhetne még, hogy ez a teljes felelőtlenség, a magunk beavatkozásának teljes passzivitásba sülyedése, mennyire urrá lett a háború első pillanatától fogva a legprimitívebb közbakán is. Ha valahova menetben volt a csapat, sohasem mondták a katonák, hogy ide és ide megyünk. „Visznek minket” felelték a kérdezősködőknek. És Markovits egész regényén végig ez a „visznek minket” pompásan kifejezésre jut. Az ember, mint tömegcikk jelentkezik, de nemcsak a vezetők kezében. Az egyes ember is állandóan és szinte hevesen anyagnak érzi magát, amellyel valamilyen felsőbb elrendelés magától értetődően hajigálózhat, mert neki magának többé akarata nincs. Nem is akar akarni. Van egy-egy lázadozó, egy-egy magára eszmélő, de erre is előbb-útóbb teljes súlyával ráfekszik a nyáj szellem és megfosztja a maga kiszakításához megkivánt fölös energiamennyiségtől. Egyszerűen kicsapolja belőle s ha nem megy másként – erkölcsileg, anyagilag, fizikailag – az egész embert megsemmisíti.

A megfigyelésnek s a tárgy egész beállításának ez a szemszöge ad ennek a könyvnek sokkal mélyebb értékot a riportérdekességnél. A megrázó részletek – a cseh légiók véres tizedelő munkája, egy-egy szörnyű bepillantás a legénységi sors infernójába – jelentőségben másodrendűvé törpülnek Markovitsnál, mert ő csak a bennünk lappangó kérdésre akar válaszolni s ez a kérdés nyilvánvalóan őt is izgatja mindenekfelett. „No és, hogyan viselkedtetek ezzel szemben ti, egyesek és tömeg!” S nyomban kész a könyörtelen válasszal: Mentünk, mert kellett, harcoltunk, mert kellett, elfogtak, mert kellett, mert nem volt lehetőség a me nekülésre, ettünk, mert kellett és lefagyott a féllábunk, mert ennek így kellett lennie. Akinek szerencséje volt, még fogoly sorsban is hadseregszállítója lehetett a Kolcsag–Gajda ellenforradalmi csapatoknak. Akinek pechje volt ugyanabban a táborban, azt Kolcsag és Gajda urak egyszerűen lemészárolták. Markovitsnak hiába is hozakodna elő valaki nagy szólamokkal, ő nem vágja magát haptákba, nem kezd remegni álpátosszal a hangja, nem lágyul el, de nem is háborodik fel. Ez van, állapítja meg s ha megtörténik, hogy valami másként is lehet, azt bizonyos más körülmények kényszerítették másként. Az adott körülmények az adott emberek csoportját csak ilyen és ilyen helyzetek elé állíthatták, csak ilyen és ilyen elhatározásokra bírhatták. Más körülmények közt ugyanez a tömeg, vagy más tömeg az adott körülmények közt bizonyára másként viselkedik, noha az eltérések olykor csak hajszálnyiak és alig kimutathatók. És végeredményben az egész: lutri, tehát nem is lett volna olyan nagyon érdemes a nyájszellemet feladni, az az állapot némi kényelmet biztosított, ha az életét nem is biztosíthatta mindenkinek. „Hja, a háború nem életbiztosító intézet´ – jegyezte meg erre is az osztrák-magyar aktiv humor s ezzel tökéletesen kiegészítette a könyvek könyvét, a „Szolgálati szabályzatot´. Igaz, sokan meghaltak, sokan fizikailag, szellemileg, erkölcsileg elnyomorodtak, de der Krieg ist Krieg. Markovits nem csinál mást, csak bemutatja a hadifogságot e lapidáris életfilozófia tükrében. Csinos tükör, mondhatom, ma is érdemes belenézni.

„A Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.” 1927 sem tanult és nem felejtett az 1914 óta történtekből. Mi több, nem is nagyon kíváncsi rájuk. Foch generalisszimusz igen kecsegtető jóslatokat mond a jövő háborújáról. Abban talán nem lesz szükség fogoly-lágerekre, mert mindenki kényelmesen meghalhat a saját hajlékában. Uj gázak, repülőtankok, vallonhordható géppuskák. Ki sem kell fáradni a harctérre. De aki ember akar maradni, az újra kezdődő embertelenségben, az jóleső, felfrissítő fürdőt vehet a Markovits nagyon becsületes és nagyon erkölcsös nihilizmusában. (Kolozsvár)

* Markovits Rodion: Szibériai garnizon. Kollektiv riportregény 2 kötetben, Kolozsvár.