Ne tagadjuk, ez a pompás kiállításu, megdöbbentő művészi értékeket reveláló könyv: tragédiát jelent. Tragédiáját annak az építésznek, akít a megvalósulás ki nem elégíthetett.

A mi gondolkodásunk nem fogadja el a művészi glédában azt az építészt, aki akár rideg bérházak helyett, – légvárakat épít. Ne menj tovább a megvalósítás lehetőségénél, – parancsolja és értetlenül áll azzal a művésszel szemben, akinek lelkében olyan paloták, kastélyok élnek, amelyeket megvalósítani talán sohasem adatott meg számára.

A művész tragédiája ott kezdődik, hogy nem valósíthatja meg azt, ami benne éretten, készen, megnyilatkozásra vár. A költő megírja versét, a festő minden külső világtól elvonatkozva, ha éhesen is, megrajzolhatja, megfestheti, ami lelkében él, a szobrász agyagba gyúrhatja szobrát. A művészi teljesítés eszközei, – ha tán szerényen is, de adva vannak. Az író, a festő, a szobrász kitermelheti magából azt, aminek közlése: a művészi szükségesség. Lehet, hogy irása nem kerül az olvasó elé, lehet hogy a képe ószeren kallódik, vagy padlásra kerül. Lehet, hogy a szobrász sohse éri meg, hogy márványba lássa, mit agyagba gyúrt. De mindegy! Az író megírta, a festő megfestette, a szobrász megmintázta, ami lelkének parancsa volt. Teremtett.

De „Architektur ist angewandte Matematik”. De az építész nem teremthet papíron. Az építésznek építenie kell. Ez művészetének formája, ez a mai felfogás szerint, az építőművész egyedüli megnyilatkozási lehetősége.

Az építőművészet a legteljesebben azoktól függ, akiknek megadatott annak gazdasági lehetősége, hogy építhessenek. A művészi kiélés, a teremtés lehetősége tehát kizárólag és teljességében külső tényezőktől függ. Ha tehát a külső tényezők hiányoznak, akkor olyan az építőművész, mint az a festő, akinek levágták kezét.

Tehát álmodik.

8 hogy álmodnia kell: ez a tragédiája.

Meg lehet-e ez álmok művészi értékének helyét állapítani? Hiszen az álom, a maga pompás elszakadásában minden valóságtól, kötetlen fantáziájával, elképzeléseinek határtalanságában egyáltalán nem szerepel és nem szerepelhetett a művészi alkotások tényezői között.

És a légvárak művészet-történetét nem ismerjük!

Egy szerencsétlen sorsú magyar festő, Gulácsy Lajos megfestette Nakonxipán városát. A festő elképzelt egy várost, amelynek minden épületét, minden alakját ismerte. Képzelete feleslegessé tett minden valóságos modelt, élő természetet, mert teljes valóságban és elevenségben élt előtte a nakonxipáni ucca, a nakonxipáni emberek. A festő teljesen kiélte magát ebben, fantáziája művészetté teljesedett, amikor nakonxipáni képeit megfestette.

Az építész képzelete, – hibás álomnak jelezni – vizuális valóságban ismeri, látja, tudja, építi a főuri várat, Beethowen konzerttermét, a hatalmas völgyzárót, az amerikai várost, a tengerparti szállodát, Mammon tornyát. Amíg azonban a festőnél ez a művészi elképzelés művészi valósággá válik, akkor, amikor a festmény, rajz lett belőle, addig az építésznél megmarad lerögzített elképzelésnek, melynek művészi valósága csak a ténylegesen felépített épület, város lenne.

Felépíthető, megvalósítható-e az építész álma? Ez az a kérdés, amely a tragédia csúcspontját jelenti. Ha az építész álma tényleg a fantázia olyan anyaghoz nem kötött csapongását jelentené, mely csak képzeletben élhet, de nincs anyag, tér, hely, mód, amellyel épületté lehetne emelni, akkor tulaj donképen az így lerögzített, rajzzá, festménnyé valósúlt fantázia tényleges és egyetlen lehető formáju művészi produktum lett, tehát csak rajz, csak festmény, amelynél egyáltalán nem fontos, hogy építése rajzolta, festette. Más szóval: az építész kilendült, letért a maga művészi pályafutásáról, megszünt építése lenni, festővé, grafikussá lett.

Amikor azonban ezek az álmok tulajdonképen nem is álmok, nem is légvárak többé, hanem az építész vázlatai, az építész rajzai, amelyek alapján ténylegesen meg lehet építeni a várost, fel lehet építeni a palotát: ez az építész igazi tragédiája, mert hiszen csak külső tényezőktől függ az, hogy megfogható teljesedésbe menjen az, ami e rajzokon nem megvalósított álom, hanem lerögzített lehetőség.

Elvitathatjuk-e az építész alkotásaitól, amelyek rajta kívül eső okok folytán nem jutottak el odáig, hogy valósággá legyenek, – de lerögzítődtek, mint rajz és vázlatok, azok művészi értékét?

Pogány Móricz könyve a maga abszolut építőművészeti értékével igen fontos dokumentum e kérdés eldöntésénél. Szinte mellékes körülmény, hogy az építész kiváló grafikus, úgy hogy e rajzok önmagukban, mint rajzok is, művészi értékkel bírnak. Sőt szinte erőt kell venni magunkon és nem szabad engednünk, hogy e rajzok grafikus művészete hasson ránk. Tisztán építőművészeti szempontból, kétségtelenül áll az, hogy Pogány Móricz fantáziája sohse lépi túl a művészi megvalósulás kereteit. Nem légvár tehát, hanem valóság.

És hozzá a mai ember valósága. A ma építőművészé, akinek alkotásai mezejét nem korlátozza az a kör, amely különben a mindennapos élet feladataival ellátja. Igen, egy ilyen művész megbirkózhatik azzal a nagyszerű feladattal, hogy maga építsen fel egy egész tengerparti várost. Igen, egy ilyen művész számára önként adódott feladat, hogy völgyeket zárjon el, hogy felépítse a művészet, a tudomány világpalotáját.

A művész: úr mindenek felett. Még a valóság felett is. Álommal csúfolja meg önmagát és remekbe rajzolja az építőművészeti alkotások azt a sorát, amelyek így is eleven életre keltek és ezzel eleven értéket kaptak.

Tragédia? Pogány Móricznál: diadal! Jelenti azt, hogy legyőzött tért és időt. Legyőzte az anyagot és – a pénzt. Nem függ a nagypénzü megbízóktól, pályázatok belső intrikáitól és törtetéseitől. Független, szabad ember. Ha máskép nem lehet: papíron épít.

Tragédia? És félünk: mégis igen. Borson térdeplő álmodók sorsa ez. (Budapest)

* Jegyzetek Móritz Pogány: Tr�äume eines Baumeisters c. könyvéhez.