I.

A legtöbb bevándorló azért cserélte fel megszokott környezetét új környezettel, mert boldogabb életet keresett. Nemrégiben beszélgettem Poul Cheb Meng-gal, a Kínai Egyetemi Hallgatók Keresztény Egyesületének titkárával. Arra a kérdésre, hogy Amerikában mi volt a leglényegesebb tapasztalata, a következőképpen válaszolt: „Találkoztam amerikaiakkal, akik nem juttatták eszmebe, hogy kínai vagyok.” Szóval az elkülönödöttség érzése legalább percekre megszünt benne. És amikor jómagam néhány esztendővel ezelőtt a Cleveland Foundation nevű társadalomtudományi társaság megbízásából tanulmányokat folytattam a különböző nemzetiségű, európai multú bevándorlók körében, a legjellemzőbb választ egy lengyeltől kaptam, aki így szólt: „Visszamegyek szülővárosomba, mert már meguntam titokban inni.” Természetesen az alkoholtilalom formálta ennyira líraivá. A kínai fiatal bölcs és az írni-olvasni nem tudó lengyel felelete ebben a fokuszban találkozik: ha esetleg van is házunk Amerikában, de nincs otthonunk, azaz a bensőség hiányzik életünkből. A legjobb esetben: nem vagyunk boldogtalanok, ami korántsem egyértelmű azzal, hogy boldogok vagyunk. S a legrosszabb esetben: boldogtalanok vagyunk, mert felemás emberek lettünk s most már nem tartozunk sehová.

Igazságtalanság lenne a bevándorló lelki magányáért csupán Amerikát okolni. Sőt bizonyos tipusu amerikaiak ideálizmusa messze meghaladja a bevándorlók szentimentalizmusát s nem egy esetben a lelki magányért a bevándorló saját magát okolhatja. Az az Amerika, amelynek bölcseletté kialakult erkölcsi derüje évtizedekkel azelőtt Ralph Waldo” Emersonban kristályosodott ki, ma sem halott, csak kevésbé észrevehető, mint a multban. ´És az átlagbevándorló esetében talán az a legbizarrabb tragikus mozzanat, hogy amikor Amerikát anyagias világnézetéért vádolja, ő maga görcsösen kapaszkodik a materializmus kötelébe s nem veszi észre azokat a született amerikaiakat, akik jóhiszeműen több idealizmust magyaráznak bele a bevándorlóba, mint amennyivel csak ugyan rendelkezik. A legtöbb bevándorló kizárólag pénzzel igyekszik megszerezni a boldogságot s ha ami persze nem mindig sikerül –. már megszerezte a pénzt, rájön arra, hogy a boldogság mégis elkerülte. Saját materializmusa diadalmaskodott felette s Amerika materializmusát okolja a boldogság-hiányért.

A bevándorló Amerikával való viszonyában kettős tragikum tapasztalható. Egyrészt nem kapcsolódik bele Amerika kulturális életébe, másrészt egyszerű, ravaszságmentes énje megmarad idegennek. A külsőségeket elsajátíthatja. A dollár parvenüvé züllesztheti a földmivelő bevándorlót is. A műveletlenségének, félműveltségének vagy műveltségének megfelelő angol szókincset is felszedheti. De a gyermekkori emlékek parancsával szemben védtelen. És ez a szuverén emlék arra kényszeríti, hogy idegen szemmel nézze azt is, amit esetleg harminc éven át látott Amerikában, sőt s ez a tragikum kulminációja idegen szemmel nézi gyermekeit, akik Amerikában születtek s nevelkedtek s akiket más életjelenségek nevettetnek meg és ríkatnak meg. Problémái ugyanazok, mint az amerikaié   ám végzetes plusszal, mert bevándorló is. S miután érzésvilágában megmarad idegennek s kulturális érdeklődésében, akármilyen kezdetleges, nem tud beleilleszkedni az amerikai eszmekörbe, tehát ghettó életet él. Torzképe lesz a múltnak s torzárnyéka a jelennek.

Ha a bevándorló öntudatosan gondolkodik, akkor vérmérsékletével arányban vagy fanyar mosollyal törődik bele elkülönödöttségébe, vagy pedig folytonos tiltakozással, amely a legtragikusabb szélmalomharc. Ha pedig ösztönlény, akkor azt is természetesnek találja, hogy az amerikai városban anyanyelvén vásárolhat dohányt. Logikátlan és képzeletszegény élete csak dollár vagy pennyharccá formálódott.

II.

Amerika az ügynöki civilizáció hazája. De ennek a kulturális lelkiismeretű, született amerikaiak jobban a tudatában vannak, mint azok a műveltséget fitogtató bevándorlók, akik következetesen lebecsülik ezt a civilizációt s ugyanakkor ők maguk cselekedeteikkel, izléstelenségükkel, hivalkodásukkal, örökös dollárhajszolásukkal a túlhajtott ügynöki szempontokat igazolják. Tucatszámra ismerek egyetemet végzett bevándorlókat, akik esztendőket töltöttek az Egyesült-Államokban, de amerikai író könyvét még nem olvasták. Mindamellett szemérmetlen fölényeskedéssel készek annak a megállapítására, hogy Amerikának nincsen kulturája. Azt tudják, hogy a newyorki Wall Street a tőzsde-lelkiismeret vagy lelkiismeretlenség negyede, de azt nem tudják, hogy vannak yankeeamerikaiak, akik meg nem alkuvó irodalmi vagy művészi szempontjaikért nyomoréletet élnek. Azt tudják, hogy az alkoholtilalom megszegésével hogyan lehet megvagyonosodni, de azt nem tudják, hogy egy városnak hol a könyvtárépülete. Fanatikusai lesznek a pénznek s siker esetén is reménytelen hajótöröttjei az életnek, mert hiszen közben lemált róluk a megértéssel járó műveltség ereje; az a képesség, amely a tárgyilagos judiciumot lehetővé tette a részükre. Ha a telekügynökké degradálódott európai ügyvédek, az italcsempészekké sikeresedett hivatalnokok, a részvénycsalókká fejlődött tanárok, a kuruzslókká torzult orvosok, a hollywoodi moziparadicsomba kívánkozó „írók”, színészek és ripacsok találkoznak, akkor csak a dollárról esik szó, csak az áldozatokról, akiket kihasználtak vagy próbáltak kihasználni s véletlenül sincsen olyan képzettársításuk, amelyből főiskolai képzettségükre lehetne következtetni.

Keresték a boldogságot s kulturájuk elvesztésével megtalálták a dollárt. Sokan azonban azt sem. Nem eléggé ügyesek vagy lelkiismeretlenek, tehát gyárban dolgoznak vagy szerény jövedelmű biztosítási s hasonló ügynökösködéssel elégszenek meg s sorsuk temető, amelyben mindennap elhantolják a múlt kedves és nevetséges hazugságait és szép igazságait.

Ujabban mindinkább szaporodik azoknak az amerikaiaknak a száma, akik eleve gyanuval viseltetnek az intelligens bevándorlókkal szemben. Ugyanis hasztalanul keresik azi a sokat hangoztatott intelligenciát. Amerikában a „bluff” mindennapi jelenség, de mert ők irtóznak tőle, tehát írtóznak azoktól a bevándorlóktól is, akik a műveltséget és jellemet az európai kikötőben hagyták. A müveit amerikai bizonyos alázatos kíváncsisággal néz a müveit európaira. S kész elismeréssel adózni az értelmi és jellembeli műveltségnek. De ha észrevesszi, hogy ez a műveltség elhasznált frázisok gyüjteménye s átlátszó, indokolatlan „kulturális fölény”, akkor a kiábrándultság olyan módon vesz erőt rajta, hogy bizalmatlan lesz minden műveltnek látszó bevándorlóval szemben.

A gondolkodó amerikaiak kezdenek beleunni azokba a műveltségi felsőbbséget hangoztató bevándorlókba, akik szemmelláthatólag csak a dollárt vadásszák s Amerika kultúrális törekvései iránt semmiféle érdeklődést nem tanúsítanak. Nem az a baj, hogy a bevándorló akarja a pénzt; a baj az, hogy a legtöbb esetben kizárólag azt akarja. Amig Amerika gazdasági berendezkedése olyan, hogy a pénzhajszát elkerülhetetlenné teszi, addig a művelt bevándorlótól sem kivánnak szerzetesi

lemondást az anyagi kérdésekben, ellenben megkívánják – még pedig joggal, – hogy az amerikai irodalom, művészet, tudomány, az amerikai értelem alkotó és érdeknélkuli megnyilatkozása is felkeltse figyelmét.

Elvitathatatlan, hogy a kenyér és pénzszerzésben a kulturális egyensulyt megtartani rendkívül nehéz feladat. Stanton A. Coblents, aki pedig konzervatív amerikai író, „The Literary Revolution” című könyvében megállapítja, hogy az átlagamerikai ugyanazzal a hódolattal gondol a tőkepénzesre, mint a középkori ember a szentekre. Az amerikai szempont annyira hangsulyozza a pénz fontosságát, annyira kiemeli, hogy a legtöbb örömöt és nemcsak racionális életfeltételt pénzzel kell megvásárolni, annyira nem törődik azzal, hogy ki miként tesz szert dollárokra, mert hiszen a „társadalom véleménye” következményeiben sokkal kevésbé végzetes, mint Európában, hogy a tág lelkiismeretet igazoló kísértésnek sokan csakugyan nem tudnak ellenállani. Viszont mi az értelme az európai „kulturfölény”-nek, hogyha képzett, szélhámosmúlt nélküli európaiak is máról-holnapra megalkusznak a jellem és műveltség lelkiismeretével s vigécgarázdálkodással gazdagítják vagy próbálják gazdagítani bankbetétjüket? Tul vannak a jó és rossz világán? Lelki anarchiában élnek? Igen, ez az eredménye amerikai sorsuknak, akár dolláros, akár nem az, s a boldogság, amelyet kerestek, zavaros, tétova vigyorgásban nyilatkozik meg, ha valaki kulturális lelkiismeretükre figyelmezteti őket. „Muszáj röhögni mondta egy alkalommal az intelligenciájából kivetkőzött bevándorló amikor azt hallom, hogy Kultura. Ugy vagyok vele, mint amikor éhes koromban azt kérdezték tőlem, hogy miért nem eszem.”

És akik nem akarnak kommercializált barbárok lenni ? Vannak, akik szívós munkával elhelyezkednek, műveltségüknek megfelelő módon tanulnak meg angolul s ehhez következetes munkakört kapnak, vagy honfitársaik körében élnek, anélkül, hogy csalással kellene megszégyeniteniők multjukat, de lelkükben sír a magány. Még a legruganyosabbak sem annyira alkalmazkodó természetüek, hogy megrázkodtatás nélkül tudnának beleolvadni az amerikai életbe.

III.

A bevándorlók körében élő sikeremberek javarésze a nem müveit emberekből kerül ki. Sok a külsőleg kispolgárrá lett földmives és iparos. Ravaszok s miután a velük egyszinvonalu véreik nyelvét beszélik s humorát alkalmazzák, tehát minden különösebb értelmi fölény nélkül, de furfangtöbblettel gazdaságilag s ennélfogva társadalmilag is ki tudnak emelkedni soraikból. Volt béresek, parádés kocsisok, úrasági inasok bankárok, „notary public”-ek (közjegyzők), üzletemberek lesznek. Rendesen jó a svádájuk s honfitársaik egyleti, szóval a szolidaritásból eredő szórakozást és közös védelmet nyujtó intézményei életében közvetve vagy közvetlenül üzleti érdekeiknek megfelelő irányító szerepet töltenek be. Sokan közülük komikus nagyzási mániában szenvednek, egyleti, társadalmi és üzleti szereplésüket halálos komolysággal veszik s az önigazolásnak egyik legmulatságosabb s a mélyebb értelemben vett kulturális közönynek egyik legszomorúbb megnyilatkozása, „közéleti” szereplésük fontosságának hangoztatása. Számosan értelmi, sőt tényleges analfabéták s mégis vagyonuknál, a tömegekre gyakorolt hatásuknál fogva ők állapítják meg egy-egy bevándorló kolónia „szellemi” életének jellegét is. Például az egyik legnagyobb bevándorló intézmény elnöke nemrégiben azzal az indokolással utasította vissza egy magyar festőművész alkotásának megvásárlását, hogy ő mindig támogatta ugyan a hazai ipart, de egyéb kiadásai miatt erre a célra nem áldozhat.”

Az átlagamerikai, elkerülhetetlenül, rajtuk keresztül itéli meg a bevándorlók „legkülönbjeinek” szinvonalát s természetesen a következtetések nem valami kedvezőek, amikor a „vezérekben” ennyire dadogó az értelem.

Az a felfogás, amely a politikai demokrácia kulturális hátrányait erősen hangsulyozza, Amerikában is észrevehető. A gondolkodók jelentékeny százalékát valósággal kétségbeejti az a tény, hogy a született amerikaiak körében ép úgy, mint a bevándorlók körében, a politikai, társadalmi s gazdasági berendezkedés jórészt azokat veti ´felszínre, akik hangosak és kíméletlenül önzők, akik a könyökfilozófia hivei s az élet nemesebb értelmét képtelenek felfogni. Elismerik, hogy a kispolgári mentalitáshoz ragaszkodó tucatembernek ez az élet több érvényesülési alkalmat ad, mint bárhol másutt a földkerekségén, ugyanakkor azonban mellőzi vagy teljesen elhanyagolja s elhallgattatja azokat, akik a szellem erejével akarják szolgálni egyéni sorsukat és a társadalmat. Az az elv, hogy jól lakni fontosabb, mint a szép élet felé törekedni, valósággal felmagasztosítja a gyomor jelentőségét az értelem és a jellem rovására. A gazdaságilag boldoguló átlagbevándorló műveltségi kezdetlegességében ott tart, hogy a tehetség fogalmát nem is ismeri. S mert sikeres, tehát szava van, ám ugyanezért műveletlensége veszedelmes is, mert a hagyományos idegenkedés a kaputos emberrel szemben a kereskedelmi szempontok iránt közönyös műveltség esetében jut kifejezésre. Ezek a darabos snobbok még festmény-másolatokat sem vásárolnak. És ha megható, de művészi szempontból együgyű műkedvelői előadásra váltják meg a belépőjegyet, akkor úgy érzik, hogy a kulturának tettek szolgálatot.

Természetesen jogukban áll úgy szórakozni, ahogy tudnak, de a baj az, hogy önteltségükkel és irányító akadékoskodásukkal az igazi értékek kifejezési lehetőségeit csirájában elfojtják. Multjuk primitívsége a jelen pénzhatalmával kiegészítve a kultura legvéresebb ironiájú cenzorává avatja őket.

A politika demokrácia (nem elméletben, hanem a valóságban) elhiteti velük, hogy mindenhez szabad hozzászólniok, ha semmihez sem értenek is. És akár pénzesek, akár nem azok, az egyleti tisztség fejükbe száll, tudás nélküli érvelésük lehetetlen okoskodásra ingerli őket s operettfigurák lesznek a kivülállók részére, de végzetes jelenségek azoknak a szempontjából, akik vagy tőlük függnek vagy tőlük függetlenül részvéttel, fájdalmas megértéssel veszik tudomásul saját népük tulkorai bomlását az amerikai légkörben.

A boldogságból, amelyet Amerikában kerestek, vajjon mit találtak meg? Megvan az az elégtételük, hogy „úrak” lettek, mert nem egy közülük egykönnyen kifizethetné a hazai főszolgabíró adósságait. Nem lettek emberibbek, ha ki is szabadultak régi körükből. Lelkük nem mélyült el, csak az önzésük szélesedett ki. A fürdőkád nélküli falú romantikáját felcserélték a pénzöntelség érzésével. Boldogultak, de nem boldogok, mert a mult időről-időre kiváltja belőlük az alsóbbrendűségi tudatot s a jelen minden pénzével, egyleti, üzleti, közéleti hatalmával, politikai álösszeköttetéseivel sem tudja elfojtani bennük azt a meggyőződést, hogy mialatt félelmetes önzéssel a maguk életét felépítették, elfelejtettek egyszerűen, üdén, egészségesen nevetni.

Persze, vannak bevándorlók, akik kereskedelmi rutinnal és hagyományokkal érkeztek az Egyesült-Államokba. Előbb-utóbb boldogulnak, nemcsak honfitársaik körében, hanem az amerikaiak között is. Elvégre a vállakozó szellemnek csakugyan teret ad az amerikai élet. S ha ez a vállakozó szellem az ugynevezett „üzleti lelkiismerettel” párosul, amely nemcsak a törvény peremén hajlandó járni, hanem kész a törvényt meg is szegni, akkor gazdasági karrierjükbe vetett reményük számtani pontossággal beválik. De még ők is, a tisztességesek és a tisztességtelenek egyaránt, az álommentesek, a józanok, adott alkalommal valami csodálatos elérzékenyüléssel érzik a mult jelenlétét, ezt az amerikai értelemben vette boldogság-akadályt, amelyet legsikeresebb utjukból sem tudnak elhárítani. Tudok egy rendkivül meggazdagodott magyar bevándorlóról, akinek amerikai üzleti nagyságok és államférfiak elismeréssel adóznak s mégis elszomorodik, amikor arra gondol, hogy a tiszteletére rendezett banketten a hivatalos Magyarország nem képviseltette magát. Ez a megindító hiúság a titka az efajta emberek lelki magányának.

IV.

S milyen a gazdasági és lelki elhelyezkedése a bevándorlók seregének, a szakképzett munkásoknak és a földnélküli Jánosoknak, akiket a magántulajdon-ösztön legelemibb kielégülésének vágya birt a vándorutra? A munkásoknak, akik a gyárakban, bányákban, farmokon dolgoznak ?

A földmivelő bevándorlók javarésze nem dolgozik a farmon, hanem gyári vagy bányamunkás. Olyik esztendők elteltével elérkezik oda, hogy tud farmot venni, ami kétségtelenül annak a jele, hogy végleges letelepedésre szánta magát. Van, aki mint „farmhand”, szóval farmmunkás dolgozik hihetetlenül nyavalyás bér- és természetbeni ellátás mellett, ám aki csak teheti, inkább bányában vagy gyárban keres munkát a sokkal jobb bér miatt. A nők egy része ugyancsak gyárakban helyezkedik el vagy pedig áruházakban, esetleg mint mosónők, takarítónők, cselédek, szobalányok, szakácsnők keresik meg a kenyerüket vagy kiegészítik férjük gyér jövedelmét. Sokan bünösen takarékos életet élnek, mindent megvonnak maguktól, csakhogy a dollárokat félrerakhassák s ha esztendők elteltével néhány száz dollárt megtakarítanak, nem egyszer a lelkiismeretlen telekügynökök áldozatai lesznek, akik a leglehetetlenebb üzleti spekulációkba rántják őket.

Az óvatosabbak, ha egyszer megégették a kezüket, vigyáznak, de sokan ismételten is a minden emberi tisztességből kivetkőzött ügynökhiénáknak és a vissza-visszatérő munkanélküliségnek köszönhetik állandó szegénységüket. Az elővigyázatosabbak autót, házat vesznek az idők folyamán (az autó nem fényüzés Amerikában, különösképpen nem a Ford) s bizonyos gazdasági stabilitásra tesznek szert.

Amerika lelke azonban azaz az angol nyelv és a kialakuló amerikai kultura a legritkább esetben érinti őket. Zagyván keverik a rosszul alkalmazott vagy elferdített angol szavakat anyanyelvükkel s a Háry János természetűek még azzal is ámítják magukat s a velük egyvágásuakat, hogy „betaláltak Amerikába.” Igen jelentékeny százalékuk kizárólag honfitársaival érintkezik s legfeljebb ipari munkássá vedlett mivoltuk s a gyár és a bánya környezete emlékezteti őket az amerikai életre. A feudális mult atavisztikus erejétől az ipari életben sem tudnak megszabadulni, azaz, amikor a kedélyükre hallgatnak, tisztára a multban élnek, sőt a jelent is a múlt frazeológiájával tárgyalják meg. Európában páriák lehettek s a jelen robotéletében a dollárok biztosítása ellenére mégis vágyódva gondolnak az „óhazára”. Sokszor azonban a költészetté nemesedett vágy az egyetlen „reális” kapocs, amely a szülőhazához fűzi őket. A nők a múlttal kapcsolatban kevésbé szentimentálisak, mert az amerikai élet több jogot biztosit nekik, függetlenebbek a férjüktől s a férfitől általában s kevesebb megaláztatáson mennek keresztül. Az aszszony akkor hajlandó visszatérni a szülőföldre, ha a férje annyira megszedte magát, hogy a kívánva kivánt földet és házat megveheti a faluban s az asszony érzi, hogy odahaza sem kell nagyon változtatnia amerikai életstandardján, vagy pedig nem szünt meg feleségi mivoltában férje rabszolgája lenni Amerikában sem, tehát tiltakozás nélkül követi.

Ezeknek a bevándorlóknak tulnyomó része vallási életét beleilleszti a hitközségbe s szórakozást az egyleti mulatságokon, műkedvelő előadásokon, nyáron kirándulásokon keres s az italtilalomba nem tud beletörődni. A Ku-Klux-Klan-szerű türelmetlenséget képviselő amerikaiak a közép-, kelet- és déleurópai földmivelő bevándorlókat harmadrendű embereknek tekintik s az antikatholicizmuson és antiszemitizmuson kivül az angol-szász fölényt féltő álláspontnak nagy része van a bevándorlás korlátozásában. A szervezett munkások azért idegenkednek tőlük, mert számos esetben hozzájárulnak a munkabérek csökkentéséhez. Legujabban Albert Johnson, a képviselőház bevándorlási bizottságának elnöke azt a reményét fejezte ki, hogy rövidesen teljesen lezárják Amerika kapuját az európai bevándorlók előtt. Tulajdonképpen az amerikai ipari élet munkásszükségletén múlik, hogy a bevándorlási törvényt milyen fokban enyhítik vagy szigorítják. Ahhoz azonban kétség nem férhet, hogy ellentétben a háború alatt „amerikaiasitás”-nak nevezett reformáló jóakarattal és naivsággal, az amerikaiak jelentékeny százaléka előtt népszerűtlenek a bevándorlók.

A szakképzett munkások, ha kellő munkakört kapnak, gazdaságilag elfogadhatóan tudnak elhelyezkedni, de rendesen két oknál fogva mégis elégedetlenek. Az egyik ok osztályöntudatuk, amelynél fogva egyrészük vagy elvben csatlakozik a bolsevizmushoz, vagy pedig a gyakorlatban is a bolsevista szervezet tagsági dijának lefizetésével. A másik ok az, hogy a gépcivilizációban egyéni képességük, az iparművész eredetiségét szuggeráló vérmérsékletük vagy csak egyszerű iparos mivoltuk nem tud kifejeződni. Elszürkülnek. Nem telik örömük a munkájukban. A bevándorlókat tanulmányozó működésem idején ismételten is találkoztam olyan szakképzett munkásokkal, akik panaszkodtak, hogy inaséveik fölöslegesek voltak, mert Amerikában már ól-holnapra lehet valaki ipari munkás. Nemcsak a kommunizmusnak, de a szocializmusnak is kevés a hive a született amerikaiak körében s ez a körülmény ezeket a bevándorló-munkásokat kettős erővel különíti el Amerikától. A bevándorlók általános számával arányban azonban kevesen vannak, annál inkább, mert még mindig sok az olyan szakképzett bevándorló, aki nacionalista vagy semmiféle ideológiában sem él. És nem elvetendő a száma azoknak sem, akik azonnal a magántulajdon hivei lesznek, mihelyest Ford-gépet vásárolnak. A magántulajdon mámorában elolvad harcos osztályöntudatuk.

V.

Sok bevándorló bizony arasznyi boldogságra sem tud szert, tenni s mégis Amerikában marad. Általában annak, hogy a bevándorlók lelki magánya ellenére túlnyomó része mégis Amerikában marad, nyolc lényeges oka van: 1. Nem kerestek annyi dollárt, amiért nekik érdemes volna Európába visszatérni. 2. Ha kerestek is, az európai élet bizonytalanságától féltik keserves munkával vagy lelkiismeretlen kizsákmányolással szerzett pénzüket. 3. Néhány év elteltével felemás emberek lesznek s az amerikai tempót mégis természetesebbnek érzik, mint az európai élet körülményességét. 4. Az Európából érkezett rokoni s egyéb levelek meggyőzik őket arról, hogy most már nemcsak Amerika kétes kiváltsága a pénzvágy, tehát úgy érzik, hogy csöbörből-vödörbe esnének, ha újra környezetet cserélnének. 5. Hazai rokonaik elhaltak. 6. Amerikában született és felnevelt gyermekeik miatt nem tudnak vagy nem mernek visszatérni szülőföldjükre. 7. Az országhatárok megváltoztatása. 8. Vannak, akikben a politikai demokrácia mégis megerősítette az emberi önérzetet s ennek megbántását féltik régi környezetüktől.

A tipikus bevándorló sorsa: Amerikától elkülönödötten él s közben eltávolódik szülőföldjétől is. Ha szavaival hivja is a múltat, szavai mind erőtlenebbek lesznek. És ha újfajta tapasztalataival hajlamainak megfelelően ki is tágul szellemi látóhatára vagy módosul, úgy még sem tudja nézni az életet, mint a yankeeamerikaiak. A múlttal sohasem tud teljesen szakítani s a jelenbe sohasem tud teljesen beleilleszkedni. Minden bevándorló otthon maradt testvéreinél fokozottabban tragikus hős, mert eleve le kell mondania az életharmónia álmáról.

* A „Kivándorló” fogalmát nem használhatom, mert hiszen ez az ismertetés Amerikában íródott. „Amerika” alatt természetesen az Egyesült-Államokat értem.