Sherwood Anderson a mai Amerika legművészibb s legmélyebb prózaírója. Könyvei, amelyek mind tiltakozások Amerika ellen, tragikus mélységűek. A lélek felszabadításának vágya a mindent mechanizáló amerikai környezet lélekölő nyomása alól, egy új, egészen „amerikaiatlan bensőség szól hozzánk könyveiből. Munkái mostanában jelentek meg német nyelven az Insel-Verlag kiadásában. A Der Erz�ähler erz�ählt sein Leben a címe egyiknek. Több, mint önéletrajz, nem a hatalmas amerikai indusztrializmus, hanem ennek gyümölcse, a mai amerikai ember lelki életébe világít be ez a könyv jobban, bármely Amerika-leírásnál. „Szegény fehér” regényéről már részletesen beszámolt a Korunk. Egyéb megjelent kötetei még: Das Ei trimphiert és „Aus dem Nirgends ins Nichts”. Az itt közölt rövid elbeszélés „Winesburg–Ohio” kötetből való, amelyről Reményi József azt írta a Korunk márciusi számában, hogy különb dokumentuma az amerikai kisváros elrejtett, bizarr tragédiáinak, mint bármely más könyv.

Fehér szakálla volt az öregnek, nagy orra és csodálatos nagy kezei. Valamikor régen orvos volt s egy életunt gebével járt házról házra Winesburg utcáin. Később elvett egy leányt, aki pénzt hozott a házhoz; apjától egy nagy, jól jövedelmező farmot örökölt. Nagy, fekete, csendes asszony volt a doktor felesége; sokan szépnek tartották. De “Winesburg lakósai mind kivétel nélkül hiába törték a fejüket, nem tudták megérteni, hogy hát miért ment férjhez a doktorhoz. Már házasságuk első évében meghalt az asszony.

A bütykök szokatlanúl nagyok voltak a doktor kezein. Mikor ökölbe szorította kezeit, olyan volt az, mint ha diónagyságú festetlen fagolyókat nyalábba szedtek s vassínekből álló vázra erősítettek volna. Hosszú pipát szívott; felesége halála után egész nap üres rendelőjében ült az ablaknál, amelynek tábláit pókháló vonta be. Soha nem nyitotta ki az ablakot. Egyszer, egy forró augusztusi napon megpróbálta, de nem nyilt ki. Később aztán nem is gondolt többé rá.

Winesburg elfeledte az öreget; pedig Reefy doktorban a legnemesebb csírák szunnyadoztak. Mialatt dohos rendelőjében magánosan ült      a Heffner házban, a Paris Dry Goods Company üzlete felett       szüntelenül munkában volt: épített valamit, amit aztán mindig saját maga lerombolt. Kis gúlákat épített a doktor csupa igazságokból; s mikor készen voltak, ismét ledöntötte őket, mert szüksége volt az igazságokra, hogy legyen elég építőköve új piramisokhoz.

Reefy doktor magas ember voit s tíz éve ugyanazt a kopott ruhát viselte. Az ujjak foszlottak s a könyöknél és térdnél apró lyukak mutatkoztak rajta. Otthon erre ráhúzott egy vászon porköpönyeget, hatalmas zsebekkel, amelyekbe állandóan papírszeleteket dugdosott. Néhány hét alatt a papírszeletekből kis kemény golyók lettek s mikor tele volt a szebe velük, egyszerűen kiszórta őket a padlóra. E tíz év alatt csak egyetlen egy barátja volt, egy John Spaniard nevű öreg ember, akinek faiskolája volt. Időnként, amikor tréfás kedvében volt, az öreg Beefy doktor előhúzott a zsebéből egy marék papirgolyót s a faiskolatulajdonos fejéhez vágta: „Nesze egy kis jégeső, te bolond, öreg vészmadár”, kiáltotta s nevetett, hogy csak úgy rázkódott belé a teste.

Beefy doktornak és vőlegénységének története a karcsú, feketehaju leánnyal, akit feleségül vett s akinek pénzét örökölte, nagyon különös história. Zamatos, mint azok az összezsúgorodott kicsi almák, amelyek Winesburg gyümölcsös kertjeiben teremnek. Járkálsz ősszel a kertben, a lábod alatt keményrefagyott föld, az almaszüretnek már régen vége. Becsomagolták az almákat hordókba s elküldték őket nagy városokba; ott eszik meg őket, lakásokban, amelyek tele vannak könyvekkel, lapokkal, bútorokkal és emberekkel. A fákon már csak néhány ráncos almát találsz, amít nem volt érdemes leszedni. Épen olyanok, mint a bütykök Beefy doktor kezein. De ha beléjük harapsz, fogod látni, hogy milyen zamatosak. Az egyik oldalon egy kis kerek öblöcskében az alma minden édessége összesürüsödött. S akkor szaladsz majd a fagyos földön egyik fától a másikhoz, összeszeded az összezsugorodott, ráncos almákat s tele tömöd velük a zsebedet. Csak kevesen tudják, hogy milyen édesek ezek az összezsugorodott almák.

A história Reefy doktorral és. a leánnyal egy nyári délután kezdődött. Akkoriban 45 éves volt s már elkezdte a játékot a papirgolyókkal, amiket a zsebébe gyömöszölt, amig kemény, kis golyók nem lettek s ki nem hajigálta őket. Ez a szokása azokból a hosszú órákból nőtt ki, amikor a Buggy-ján ült és az életunt gebe lassan ügetett az országúton. A papírszeletekre gondolatokat írt; gondolatok végét, gondolatok elejét.

Mind e gondolatokat Reefy doktor agyveleje termelte ki, egyiket a másik után. Sok gondolatból egy igazságot formált, ami aztán lelkében óriási arányúvá nőtte ki magát. Az igazság árnyéka ráesett a világra s megborzadt ennek rettenetességétől. Aztán elmúlt az egész s a kis gondolatok újra kezdték játékukat.

A karcsú feketehajú azért jött Reefy doktorhoz, mert anyának érezte magát s ez aggodalommal töltötte el. Az események sora, amely idáig hozta, nem kevésbé csodálatos.

Szüleinek halála és a nagy örökség miatt a kérők egész csapata járt a sarkában. Két éven keresztül csaknem minden este jelentkezett egy kérő házában. Kettő kivételével mind egyforma volt. Mindegyik szenvedélyes szerelemről szónokolt s amellett ott leselkedett szemében az ugrásra kész, kapzsi vágy. Csak kettő volt másféle, de ez a kettő egészen különböző volt. Az egyik, egy sovány, fiatal fiu, egy ékszerész fia, állandóan a szüziességről beszélt. Mikor nála volt, soha sem beszélt egyébről. A másik, egy fekete fiú, nagy fülekkel, egyáltalában semmit sem mondott; de úgy tudta mindig intézni, hogy elfogja egy sötét szögletben s megcsókolja. Egyideig a karcsú feketehaju azt hitte, hogy az ékszerész fiúhoz fog férjhezmenni. Órákon át ült vele s hallgatta, ahogy beszélt; végül azonban egy különös félelem fogta el vele szemben. Sok fecsegése mögött a szüziességről olyan bujaságot sejtett meg, amely felülmulta az összes többiét. Néha úgy érezte, hogy amíg beszél, szinte kezében tartja testét: forgatja lassan ide-oda kezeiben s rámereszti szemeit. Éjelente azt álmodta, hogy a fiú testébe váj fogaival s vér csepeg az álláról. Háromszor álmodta ezt; akkor aztán zsákmánya lett annak, aki sohse szólt egy szót sem, de tényleg a vállába harapott a szenvedély legmagasabb mámorában, úgyhogy fogainak nyomát még napok múlva is látni lehetett.

Amikor a karcsú fekete Reefy doktort megismerte, úgy érezte, hogy soha többé nem kívánja elhagyni. Egy reggel jött a rendelőjébe s az öreg tudni látszott mindent, ami vele történt, még mielőtt egy szót is szólt volna.

A dektor rendelőjében volt egy asszony, a winesburgi könyvkereskedő felesége. Mint a régi ivású falusi orvosok, Reefy doktor fogakat is húzott; az asszony, mialatt a doktorra várakozott, arcához szorította kendőjét és nyögött. Az ura mellette ült. Amikor a fog künt volt s vér cseppent a fehér ruhára, mind a ketten felsikoltottak. A karcsú fekete mindebből semmit sem látott és hallott. Mikor a kettő elment, a doktor mosolyogva hozzáfordult: „Kiviszem magát kocsimon a tanyára,” mondta neki.

Néhány héten keresztül a karcsú fekete és a doktor csaknem mindennap együtt voltak. A leány állapota betegséggel végződött. De úgy viselkedett, mint aki felfedezte az összezsúgurodott alma izét: úgy találta, hogy a gömbölyü teli gyümölcs, úgy ahogyan a városban eszik, neki nem izlik többé. A rákövetkező ősszel elvette feleségül Reefy doktor s a rákövetkező tavasszal meghalt. A télen a doktor felolvasta neki az összes papírszeleteket és gondolatvégeket, amiket a papírszeletekre firkált. Mikor készen volt velük, nevetett s begyömöszölte a papírkákat a zsebébe, hogy ottan kemény, kerek golyócskákká váljanak.