Sokszor és sokan beszéltek már a kolozsváriság lényegéről, és ez legtöbbször valamilyen mitikus jelleget öltött. Ez a város úgy él az emlékezetben, mint az otthon vagy a kincses város toposza. Amint azt a budapesti Napút című folyóirat jelenlegi száma is mutatja, eme városmítosznak máig tere van. Kolozsvári születésű vagy ideiglenesen itt élő személyiségek számolnak be arról, milyennek tapasztalták a várost, hogyan élték meg benne történeteiket. Személyes hangvételű beszámolók, versek idézik a város régi hangulatát, épületek, utcák és terek kelnek életre ismét.

Az Évgyűrűkben Egyed Ákos festi meg a város történelme kiemelkedő alakjának, gróf Mikó Imrének a portréját, megrajzolván egyben az abszolutizmus korának sajátosan kolozsvári lelkesedését és annak történelmi jelentőségét is. A Kolozsvárom rovat irodalmi vallomásokat tartalmaz. Szőcs Géza Világító ösvénye arról szól, miként élik meg az itteniek a felekezeti sokaságot, a sokféle templomok látványát, s hogy miként válik egy város elképzelhetetlenné a templomfalak, az építészeti stílusok sokasága nélkül. Kolozsvár szívét próbálja megtalálni Kányádi András, ama helyet, mely szakrális jellegű. Írásában a város anatómiáját boncolgatván közvetve rámutat arra is, hogy egy város – a maga intézményeivel, történelmével és lakóival – élő szervezet, emberi testhez hasonló egységes egész. Márpedig ahhoz, ami él, mindig érzelmileg is viszonyulunk. Kántor Lajos, Balla Zsófia, valamint Demény Péter esszéi Kolozsvárhoz való személyes viszonyukat és a hozzá fűződő emlékeiket idézik, arról beszélnek, miként lehet itt élni. Emberekről szólnak ezek a történetek, ismerősökről, barátokról, és nem utolsó sorban a régi szerelmek színhelyeiről. Szilárd közösségek nélkül nem város a város, legalábbis nem élő, se nem adhat otthont. Márpedig az említett szerzők számára Kolozsvár otthont jelent, összetartozást és szolidaritást, közös erőt a zord időkben. Telegdi Magda számára a családi ház, valamint Cigány, a házőrző kutya ugyanúgy hozzátartoznak a kolozsváriság lényegéhez, mint a főterek, az utcakövek és a templomok tornyai. A teret, a folyót, a parkokat érezni lehet, mintegy átélni, és ezáltal jelentéssel feltölteni – ezt üzenik Papp Ágnes Klára és Széles Klára írásai is. A földrajzi tér, az építmények és a sétálók, az Óvár: mind-mind összefonódnak a pályaválasztások, a családalapítás, illetőleg a munka horizontjával. Kolozsvár „lényege” eszerint tehát csakis személyes ügy lehet.

A Napútból nem marad ki a megemlékezés olyan személyiségekről sem, mint Bajor Gizi színművész, Kós Károly vagy Bartók. Kolozsvárt mindahány névnek megvan a maga helye és szerepe, hiszen miből is építkezhetne egy város szellemisége, ha nem a mértékadó egyéniségei emlékéből?! Olvasható a Kolozsvár-lapszámban két, Lászlóffy Aladárral készített interjú is: egy az erdélyi magyar irodalom problematikus lényegfelfogásáról és egy személyes vallomás arról, hogy miként határozza meg a történelemkoncepció a művészi perspektívákat. A lap utolsó részében ’56-os emlékek köszönnek rá az olvasóra. Hoppál Mihály interjúban vall a vad történelmi viszonyok közepette átélt napokról, Csák Gyula írása pedig arról számol be, hogyan élte át a szerző Szófiában és Belgrádban az októberi események következményeit magyarként, s hogy mi lett pár nap alatt a szabadság csodájából. Visky András A megtorlás kegyelme című vallomásában olvashatjuk a felismerést, miszerint: „Nem, nekem nincs ’56-om, 1956 semmiképpen sem az én tulajdonom. Én lettem 1956-é, mindenestül, fogantatásom pillanatában.” Egyszóval a Napút körképet nyújt arról, hogy miként lehet Kolozsvárt, de tágabb értelemben egy egész történelmet magyarként megérteni és -élni.

De nemcsak írók, költők kapnak helyet a lapban. Szakolczay Lajos tolmácsolásában szó esik Gy. Szabó Béla fametszeteinek szépségéről és azoknak struktúrájáról. Megtaláljuk emellett Alvinczy Ferenc történeti perspektívából írott beszámolóját Széles Klára irodalomkritikai és irodalomtörténeti munkáiról, valamint Vincze Ferenc kritikai meglátásait Orbán János Dénes költészetéről. Balázs Géza lingvisztikai tanulmánya azt fejtegeti, hová vezethet a nyelv alakulása, mely őszerinte a balkanizálódás irányába tart. A Tárlatban kolozsvári művészek (Horváth Gyöngyi, Soó Zöld Margit, Nagy Enikő, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Bordy Margit, Novák Ildikó, Gergely István, Gedeon Zoltán, és Kusztos Endre) alkotásait találjuk mellékelve. Összességében tehát egy Budapesten megjelenő folyóirat olyan lapszámát vehetjük itt kézbe, amely színes, emlékekben és érzésekben, festményekben és templomkövekben, sétálókban és versekben élő Kolozsvárt mutat be. Személyes városmozaikok alkotta egészet. A Napút-szövegek által az olvasó bepillantást nyerhet egy olyan közegbe, amelyről eldöntheti, hogy a maga számára mennyiben mítosz vagy realitás. (Napút, 2006/6.)