Prostitúció, szabályozás, orvostársadalom a két világháború között

Hogyan lehet meghatározni egy olyan csoportot, amelynek meghatározása, társadalomban elfoglalt helye, megítélése is időről időre változik? Honnan tudni, ki a kéjnő és ki nem az, amikor nincsenek pontos kimutatások róluk, sőt, a meglévő adatokat is általában egy igen tudatos ideológiai szándék rendezi eggyé, „anyaggá”?¹ – kérdi a prostitúciós anyagot vizsgáló kutató, valahányszor a téma komplexitásával találja magát szembe. Valóban, a prostitúciókérdés tárgyalása során hamar rádöbbenünk, hogy „az érdekes és gazdag anyag” megértéséhez nem elegendő a bordélyok megszámlálása, az utcai és a nyilvános házakban lakókra vonatkozó szabályok mindenféle problematizálás nélküli összegyűjtése, azaz a prostitúcióval kapcsolatos forrásanyag „lábjegyzetek nélkül” történő „leközlése”.

Első körben pedig nemcsak előítéleteinkkel és a problémával kapcsolatos ismereteinkkel kell számot vetnünk, hanem azzal az igen egyszerű ténnyel is, hogy az a jelenség, amit egy közös jelölővel mutatunk rá, valójában nem ugyanazt jelenti. Vagyis a 20. század eleji prostituált nem sorolható azonos kategóriába a 18. századival, de még a prostituáltról szóló saját 21. századi elképzeléseinket sem egyeztethetjük össze az egy évszázada működésben lévő társadalmi viszonyulással, értékítéletekkel. A fogalom tehát az első dolog, amit újra kell gondolnunk és értékelnünk, amely a jelenséget működtető, mozgató hatalmi erő és társadalmi viszonyok rendszerének eredményeképpen működik és változik.

A kolozsvári „szerelem papnői”.
Osztályok és kategóriák

Egy kis világ a maga apró de jelentős változásaival: az impériumváltás utáni Kolozsvár társadalmában a nagy és fontos politikai, gazdasági változásokkal egy időben a korábban jobbára marginalizált, de hallgatólagosan elfogadott társadalmi csoport, a prostituáltak életében is fontos változások mennek végbe. Azt mondtam, a nagy és fontos változásokkal egy időben, de mondhatnánk: ezek eredményeképpen, ezeknek szinte egyértelmű következményeiként vagy szükségszerű kísérőjelenségeiként. A prostituáltak és a prostitúciós rendszer társadalmi pozícióiról többen értekeztek már, kiemelve ennek morális, gazdasági, politikai és más vetületeit. Itt elsősorban a brit és francia társadalomtörténeti írásokra kell gondolnunk, arra a könyvtárnyi anyagra, amely valahol azt jelzi, hogy a jelenség nem elhanyagolható, hiszen a prostitúciós rendszer megismerése révén még mélyebbre áshatunk egy közösség vagy akár egy politikai rendszer működésében, tisztábban láthatjuk az egyes változásokat.²

Mit tudunk arról a közösségről, amely 1918 előtt fenntartotta a prostitúció szervezett rendszerét ebben a városban? A prostitúció nyilvántartott és szabályozott változata természetesen nem egyedi sem az országban sem Európában. Francia modell alapján a kolozsvári prostituáltak kordában tartásának igénye, reglementá-ciója is nagy lendületet vett a 19. század végén, akárcsak más magyarországi városokban. Ez elsősorban morális, helyenként egészségügyi meggondolásból történt: a „bűntől és a betegségtől” való elhatárolódásként. Kolozsváron az 1882-es, a Rendőri Kihágásokat Érintő Szabályrendeleteken belül található, a Kéjházak és kéjhölgyek iránti szabályrendeletben részletesen érintik a kéjhölgyek és a bordélyházak városi térben való megjelenését, szabályozva a nők rendszeres orvosi vizsgálatát, a hivatalos regisztrációt, illetve az egyes – prostituáltakhoz illő – viselkedésformákat.³ A szabályozások gyakorlatilag a város nyilvános terében való szereplést korrigáló intézkedések voltak: a szabályrendeletben a legnyomósabb kihágásnak a normaként előírttól eltérő viselkedés számított.

Az irat rendkívül jól dokumentálja a városvezetőség elvárását a prostitúciós rendszer működésével szemben. Izgalmas írás, azonban most nem térnék ki az egyes részletekre. Jelen olvasatban főként amiatt kap kiemelt szerepet ez a dokumentum, mert érdekes módon a rigurózus kategorizálás során csupán a bordélyházi és a magánlakásokon lévő kéjnőkre, ezek szigorú megszorításaira tér ki, a prostitúciót mellékkereseti lehetőségként kiaknázókról, a szabad prostituáltakról nem esik szó. Feltételezzük, erre nem azért nem tértek ki, mert a „kéjelgést” ilyetén szabadon űzők csoportja nem létező csoport lett volna. Annál inkább, egy létező, de professzionális csoportként, azaz a prostituáltak csoportjába még be nem soroltként létezett: a szabad prostituált⁴ egyfajta „sajátos”, promiszkuus szexualitású nőt jelentett, akit nem feltétlenül kapcsoltak egybe a „keresetszerűen űzött kéjelgés” alanyaival, tehát nem prostituáltként tartották őket számon.

Az 1900-as évek fordulójáról már egy olyan városi törvénytervezet és az azt előkészítő iratcsomag áll a rendelkezésünkre, amely egy jóval kifinomultabb rendszerét hozza a kolozsvári prostitúciónak, bevezetvén a prostituáltak több kategóriáját, így a szabad prostituáltakét is.⁵ A még ellenőrizetlenül, hatalmi kontroll nélkül, zabolátlanul „működő” prostituált egy új problémát, ugyanakkor egy új prostituálttípust is megjelenít. A problémával való foglalatoskodás célja egyszerű: rábírni ezeket is a regisztrációra, a rendszeres orvosi vizitre, „bevenni” az ismeretlent a megismerhető dimenziójába, megteremteni az utca biztonságát az ismeretlen változók kiküszöbölésével.

Tény, hogy egy rendkívül változatos és folyamatosan mozgásban lévő csoporttal kell számolniuk és leszámolniuk a prostitúciót szabályozni, majd megszüntetni akaróknak a 20-as években. A prostituáltak csoportja nem volt egy homogén, egyetlen kategóriába besorolható, egy helyen könnyen fellelhető társadalmi csoport, sőt, még csak nem is hasonló társadalmi pozíciójú személyeket gyűjtött egybe, akiket egy csapásra meg lehetne változtatni. A bordélyházak megszüntetésének ötlete viszont megoldást ígért erre a differenciálásban támadt ellentmondásosságra, és az összes nő utcára helyezésével gyakorlatilag minden prostituáltat az utcalány kategóriájába sűrített. Ezt pedig a legegyszerűbben a nemi betegségek elleni akcióba bevonva lehetett elérni. Ami a prostituáltak belső csoportjait illeti, az impériumváltás utáni években első körben itt is a szabad prostituáltak helyét definiálták, és fokozatosan felhívták a figyelmet az általuk jelentett veszélyre.

Az Előadói javaslat néhány éve még a szabad prostituáltaknak a város társadalmában betöltött fontos szerepéről beszél, mondva, hogy ez a prostituált-kategória azokat a férfiakat szolgálja ki, akik nem kívánják a félnyilvános térben, azaz a bordélyházban keresni a boldogságot, hanem „titokban” akarják tartani a promiszkuus nőkkel való találkozásaikat. Erről a „fontosságról” azonban az impériumváltás után már nem esik szó, bár eleinte még mindig külön kezelik ezt a prostituált kategóriát. A szabad prostituált ezúttal nemcsak bekeríthetetlensége, meghatározhatatlansága miatt jelent veszélyt, hanem ugyanolyan szifiliszhordozónak számított, mint a többi prostituált. Valójában tehát a betegség válik közös jellemzőjükké, amely egy csoporttá teszi a korábban lényegében egészen más státusú nőket.

Az ellenőrző (rendőr)orvos

Ennek a nemzetet veszélyeztető romlásnak a kezelése érdekében hozta létre Iuliu Moldovan⁶ a poliklinikai mentőszolgálatot⁷ (a továbbiakban Ambulatórium) és menedzselte a köré szerveződő további intézményeket (női kórházat, varrodát, az ellenőrző irodát stb.)⁸. Az Ambulatórium intézménye a prostituáltak teljes körű kontrollját szorgalmazta. A munkába állástól kezdődő bonyolult beiratkozási procedúráktól az abból való kilépés túlbürokratizált eljárásáig mindent ez bonyolított és tartott kordában. Az ő hatáskörébe tartozott a női kórház és a kórház ellenőrző irodája is, amelyet a korábban idézett „mindannyiukat felkutatni” tendencia vezetett. Tehát ez által nemcsak kezelésüket és gyógyulási folyamataikat tudta szem előtt tartani, hanem felkutatta és tanácsokkal látta el a beteg nőket, sőt, ha úgy akarta, eltávolíthatta vagy elzárathatta őket, egyszóval: teljes joggal bírt fölöttük.

1929-ben Moldovan a minisztériumban előterjeszti a bordélyházak feloszlatásának kérdését, 1930. július 14-én megjelent az új Egészségügyi Törvény, amelynek 305. cikkelye – a nemi betegségek elterjedésére hivatkozva – elrendeli a bordélyházak bezárását, és büntetendőnek nyilvánítja a prostitúcióval való kereskedést (a futtatást, kerítést, csábítást).⁹ A prostituált személyét nem bántja, ameddig nem szervezett prostitúció részese, és ameddig nem bizonyítható rá, hogy nemi betegséggel fertőzött meg valakit. Ennek megerősítéseként, 1933. március 3-án megjelenik a nemi betegségek megelőzésére vonatkozó országos szabályzat, amely azt is nyilvánvalóvá teszi a prostituáltak számára, hogy a betegségét semmibe nem vevő keményen megfizet (három hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetéssel) a felelőtlenül végzett, társadalmat fertőző munkáért, ha nem követi az orvosi utasításokat és nem rendelődik alá minden esetben az orvosi ellenőrzésnek.¹⁰

A bordélyok megszüntetésével a prostitúció intézményét tulajdonképpen a város társadalmi terében „nem létezőnek” kiáltják ki: a prostituált saját felelősségére űzhette a mesterséget. Ez nemcsak a bordélyos kontrolljának megszűnését, hanem a bordélyház nyújtotta „biztonságérzet” megszüntetését is célozta. Ettől kezdve a prostituáltak az ellenük irányított folyamatos razziáknak és az állandó ellenőrzésnek voltak kitéve. A szerencsésebbek a bordélyokból szállodákba és magánlakásokba költözött bordélyos rendszerben „dolgozhattak” tovább, legtöbbjük azonban az utcára került. A rendőrségnek és az egészségügynek újabb és újabb feladatot jelentett a jelenség megszüntetésére vonatkozó szabályzatok kitalálása vagy legalábbis ennek a társadalmi szégyenfoltnak titulált jelenségnek a láthatatlanná tétele.

Az orvosi ténykedések eredményeképp 1930-ban 168 prostituáltat jegyeztek be a kolozsvári Ambulatóriumba, és senki nem részesült „megelőző és megerősítő kezelésben”, 1931-ben 300-ra ugrott a bejegyzettek száma, a megelőző kezeléseké pedig 0-ról 3695-re. 1935-ben pedig, amikor a napi orvosi vizitet rendelik el Kolozsváron, a 329 bejegyzett személyt 30908 alkalommal részesítik megelőző kezelésben, ami az öt évvel korábbi gyakorlathoz képest 10-szeres növekedést mutat¹¹. Ez a számbeli megugrás nem csupán a pályaválasztás során kétségtelenül szerepet játszó gazdasági faktort jelzi (a munkalehetőségek beszűkülését a női munkaerőre vonatkozóan), de egyben a prostituált státusának felvállalását is.¹²

Változó orvosi szerepek

A prostitúció kérdése, mint látjuk, továbbgondolásra került a háború után, ezúttal a város teljesen új adminisztrációjának, orvosi vezetőségének részéről, akik hatékonyabban és problémacentrikusabban akarták az ügyet megoldani. A nemi betegségek megoldásának ügye viszont csupán egyik vetülete volt az amúgy igen komplex problémának. A bordélyok bezárását csupán részben tekinthetjük közegészségügyi megfontolásból tett rendelkezéseknek. Az államadminisztráció területén is nagy fontossággal bíró egészségügyi és közbiztonsági intézmények szakemberei a változások után elkezdték felfedezni a prostituáltakat, akik akarva, akaratlanul főszereplőivé váltak az impériumváltásnak, ugyanis őket kiáltották ki a román nemzetet pusztító vérbaj fő okozóinak. Talán nem véletlenszerű, hogy a tiszta, egészséges és erős nemzet megteremtésének igénye és a prostitúció kezelésére hozott intézkedések éppen egy kolozsvári orvosprofesszor, Iuliu Moldo-van munkásságában találnak leginkább. A későbbiekben ugyanő indítja útnak a külföldről importált biopolitikai és eugenikai nézeteknek az adaptációját megkísérlő Buletin Eugenin şi Biopolitic című folyóiratot is. A prostitúció és a nemi betegségek ürügyén intézmények jöttek létre, ezzel együtt pozíciók, funkciók is életbe léptek, folyóiratok jöttek létre, törvénytervezetek és törvények születtek – mindezek jó része itt, Kolozsváron történt.

Természetesen a szervezett prostitúció megszüntetését célzó törekvés sem új jelenség. A 19. századi angol abolicionista mozgalom, de a későbbi, a prostitúció intézményét érintő kritikák, a Népszövetség folyamatos tervezetei és a lánykereskedelem terén hozott szabályai mind az efelé történő utat jelzik. Ebben, az újonnan létrejött nagy román államban azonban (és nem véletlenül éppen Erdélyből indulva) egymásra találnak az orvosi intézményesülés különféle tendenciái, a nacionalista felhang, a Nyugatról hozott és sajátosan átírt eugenikai eszmék és a prostitúció kérdésének megoldására való törekvések.

A prostituált helye az orvosi textusokban. Asszociációk

A problémához kapcsolódó, a helyi orvosok írásaiból kiolvasható speciálisan erdélyi román többletet a korabeli orvosi (nemzetmentő) diskurzusban egymáshoz rendelt, a prostitúcióhoz asszociálódó elemek halmaza mutatja leginkább.¹³ A legfőbb asszociációk a következő problémák körül keletkeznek: háború, katonaság, betegségek; a vér mint a nemzet vére; a család mint a nemzet fenntartó ereje; a múltbeli erdélyi románság mint a senki gyermeke, a Női Kórház és az Ambulatórium mint nemzetmentő kulcsszimbólumok és az 1930-as Egészségügyi Törvény mint az újjászületés intézményei.

A szövegek nagy részében a nemi betegségekkel való kíméletlen fenyegetettség érzésének megfogalmazásai szinte minden esetben a prostitúcióról való elmélkedéshez vezetnek el. Ugyanazt az asszociációs szerkezetet mutatja a katonaságról, családról és a vérről szóló diskurzus is. A vér a betegség által megtámadott biológiai elemet és a nemzetet összetartó közös köteléket is jelenti egyszerre. A biológiai test megfertőzése a nemzet testének pusztulását idézheti elő, nem is beszélve a nemzetet védő hadsereg megfertőzéséről. „Magától értetődik tehát, hogy ilyen körülmények között a nemi betegségek elleni küzdelem egyik fő feladatunk kell, hogy legyen […]. Nem hagyhatjuk, hogy e tiszta és nemes vérű fajunk degenerálódjon.”¹⁴ A vér, amely ebben a kontextusban a nemzet vérét jelenti, politikai jelentéssel ruházódik fel, és emiatt ágyazódik be ez a kategória olyan egykönnyen a változás előtti helyzet bírálatának diskurzusába. Az egészséges vérért való harc azonban nemcsak egészségügyi, hanem politikai harc is: szembehelyezkedés az előbbi korszakkal (magyar politika), annak könnyelműségével, a társadalmi bajokkal (a szifilisz, az alkohol, a prostitúció, a gyermekhalandóság), amelyek kipusztíthatják a nemzetet. A prostituált tehát már nemcsak morálisan és közegészségügyi szempontból veszélyezteti a társadalmat, hanem – ami ennél is megrázóbb – veszélyezteti a nemzetet.

Beszélni a betegségéről

Az álszemérem, a beteg szégyenérzetének levetkőzése éppen ezért nemzeti ügy is. A szövegek a kötelező orvosi vizsga fontosságát hangsúlyozzák, és ezáltal egyben az orvosnak az egyének, a családok életében betöltött hatalmi ellenőrző szerepét is újraértékelik. A húszas évek nagy betegmentő mozgalma minden társadalmi réteget megcélzott, de hangsúlyozottan főként az „alsóbb”, az „elmaradottabb” rétegek fele irányult (falusiak, faluról származó cselédek) a marginalizált társadalmi csoportok (prostituáltak, koldusok) és egyes etnikumok (romák) fele. A betegségről való beszéddel tulajdonképpen az orvostudományba vetett hitet próbálták elültetni vagy megerősíteni az emberekben, azzal az indoklással, hogy a betegségről való megnyilatkozás hozzájárul az egészség megőrzéséhez. Korábban a társadalmi problémák elkendőzése és a jó élet látszatának megteremtése, mondják az orvosok, nem engedték láttatni a fertőt. Ennek feltárása, amelyet ezúttal az új rendszer orvostársadalma vállalt fel, segíthet a társadalmi problémák megoldásában.

Ez a felhívás azonban a különböző intézménypolitikák ellen is irányul, a hatalommal bíró, az egyénekre hatással lévő intézmények erejének csökkentését célozva meg. Burkolt támadás egyben az egyének lelki élete fölött eddig szinte kizárólagos kontrollt gyakorló egyház, másrészt a testi fenyítés eszközeihez szívesen nyúló rendőrségi razziák ellen is, mondván, hogy az előbbi a titoktartás, a ki nem mondás, a prüdéria, az utóbbi az erőszakos beterelés technikájával csak nehezítették a helyzetet, csökkentve a megnyilatkozás esélyét.

A prostitúció helyzetének újraértékelése során a rendőrség helyzetét is átértékelik, többszörösen hangsúlyozva, hogy a prostituáltak ellenőrzésének elsőrendű feladata az orvosé. Ez az a pillanat, amikor igyekeznek eltávolodni attól a korábbi hagyománytól, amely a prostitúció teljes körű ellenőrzését a rendőrség kezébe adta. A Iuliu Moldovan és Dominic Stanca¹⁵ szövegeiben véleményem szerint nem annyira a rendőrség brutalitásának az elutasításáról van szó, mint a hatalmat teljesen kézbe tartani akarás gesztusáról, a rendőrorvos szerepének felvállalásáról, a felfedezés, az ellenőrzés, regisztráció és a döntés együttes birtoklásáról. Egyszóval: az orvosi tapasztalás jelentőségének hangsúlyozásáról.

A prostitúció fölötti kontrollt szívesebben az állammal osztják meg, mint például a rendőrséggel, ezt ekképpen hangsúlyozzák: az „állam” azt a törvényhozásban és döntéshozatalban legfelsőbb, de ugyanakkor önmagában láthatatlan intézményt jelentené, amelyet csupán a kérdéses ügyekben speciális (orvosokból álló) szaktestületek hoznak mozgásba, tesznek aktívvá, hatékonnyá. Moldovan az állam felelősségét egy, a nemzet fő céljait szolgáló biopolitika-centrikus kormányzás megteremtésében látja (a gazdasági és politikai kormányzás helyett), amely a közegészségügyet tekinti legfőbb állami problémának.¹⁶

Ugyancsak a beszéltetés módszerére épült az Ambulatórium egyik jelentős alintézménye, az ellenőrző iroda tevékenysége is, amelynek vezetője megpróbált bensőséges viszonyt kialakítani a prostituáltakkal. Módszere a beszéltetés volt: élettörténeteket mondatott el, naplókat gyűjtött össze, félig strukturált interjúkhoz hasonló teszteket készített és levelezett az alanyaival. A szövegeket széljegyzetekkel és magyarázatokkal látta el, hogy később ugyanezek a „személyes vallomások” statisztikai adatokként szerepeljenek egy, néhány év prostitúciós „termését” kiértékelő tanulmányban.¹⁷

Azt látjuk tehát ebben a prostitúcióhoz való viszonyulásban, de magában a prostitúciós intézményrendszerben történő mozgások is tulajdonképpen azt példázzák, hogy a társadalmi nemi különbségek és egyenlőtlenségek a prostitúcióval kapcsolatban úgy termelődnek újra, hogy közben egy igen jól előkészített nemzeti diskurzusba ágyazódnak, és hol osztálykategóriákhoz kapcsolódnak, hol pedig alapvetően etnikai színezetet kapnak. Az alacsony társadalmi osztályokhoz való tartozás, a szegénység éppúgy, mint a nemzetet fertőző betegség, ebben a kontextusban egyértelműen a prostituált alakjához kötődött, ez teremtette meg tulajdonképpen a prostitúcióba való rendőrségi és közegészségügyi beavatkozás szükségességét. A prostituált volt ezúttal az, aki nemcsak a tisztességes társadalmi rétegek fele továbbíthatta a betegséget, hanem egy újonnan alakuló, rendkívül fontos képződményt, magát a nemzetet fenyegette. Az ideális román nő a társadalomban jótékonykodó, vallásos, sokgyerekes és egészséges családanya volt, aki még szexuális viselkedésében (a családalapítás és a gyerekvállalás kérdésében) sem önös céljait, hanem a nemzet érdekeit tartotta szem előtt.¹⁸ Mivel ennek a nőideálnak a prostituáltak nem voltak képesek megfelelni, száműzni kellett őket a város teréből, eleinte a mozgástér erős szabályozásával, majd az őket mozgató intézmény fokozatos felszámolásával és magának a közös tér használati jogának megvonásával.

Kétségtelen azonban, hogy ennek a represszív politikának mikroszintű következménye volt egy igen jelentős prostituált csoport létrehozása, amely folyamat során a korábban mellékkeresetként vagy alkalomszerűen űzött prostitúció éppolyan megvetetté és elítéltté válik, mint a bordélyházi, ahhoz, hogy 1930-tól  a szexuális kihágások minden típusát, a szeretőket tartó úrihölgyet és az időszakosan prostituálódó cukrászlányt egyaránt ki lehessen zárni a város nyilvános teréből. Hogy ők-e azok, akiket ma a tordai úton és benzinkutak mellett látunk, további kérdés lehet egy későbbi elemzés számára.

Jegyzetek

1. Lásd ehhez a problémához még Renzo, Villa: A prostitúció mint történettudományi probléma. Világtörténet 1982. 1. 119–130.

2. Kutatásom – a jelenséget kísérő diskurzus tükrében, a sajtóanyagok és az I. világháború után fontos (döntéshozó) pozícióba került román orvosi források alapján – az 1919 és 1935 közötti kolozsvári prostitúciós intézmények változását vizsgálja. A jelen tanulmányom korábbi verzióiban az orvosi hatalom önlegitimációs tevékenységéről, illetve a prostituáltak szerepeinek módosulásairól, a nyilvános térben való mozgásterük szabályozásáról írtam. Vö: Bokor Zsuzsa: A prostituált teste mint az orvosi hatalom önlegitimációs eszköze a két világháború közötti Kolozsváron. In: Jakab Albert-Zsolt – Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok. Fiatal kutatók a népi kultúráról. 4. Kriza Könyvek, Kolozsvár, 2005a. 65–100., valamint: Promiszkuus úrinőből futóbárcás, futóbárcásból hivatásos prostituált. Technikák a prostituáltak marginalizálására és a nemzeti térből való kizárására. Regio , 2005b. 3.  47-66.

3. Kolozsvár sz. Kir. Város törvényhatóságának rendőri kihágásokat érintő szabályrendeletei. Kolozsvár, 1882.

4. A megnevezés is sokkal későbbi, de kategóriaként a más prostituáltcsoportoktól való megkülönböztetés érdekében használom.

5. Előadói javaslat a prostitutionak Kolozsvár sz. kir. város területén leendő rendezése iránt. Kolozsvár, 1902.

6. Kolozsvári orvos, a változások után egészségügyi főfelügyelő, majd egészségügyi államtitkár. Az ő nevéhez fűződik az 1930-as Egészségügyi Törvény is, amelyet Moldovan-féle törvénynek is neveznek.

7. Ambulator policlinic

8. 1919 nyarán – Iuliu Moldovan kezdeményezésére – létrejött a szebeni Ambulatórium. Nemsokára létrehozták a kolozsvárit is, majd Erdély fontosabb városaiban a következőket. Moldovan alakjának részletes elemzését lásd Bucur, Maria: Eugenie şi modernizare în România interbelică. Polirom, Iaşi, 2005.

  9. Legea sanitară şi de ocrotire. Monitorul Oficial nr. 154/1930.07.14

10. A Királyi Dekrétum (Decret Regal nr. 2767/21 sept. 1932) alapján született Szabályzat a nemi betegségek leküzdéséért (Regulament pentru combaterea boalelor venerice. Monitorul Oficial nr. 57/09.03.1933.).

11. Vö: Weber Carol: Ambulatorul policlinic. In: Vlad Petre (szerk.): Probleme demografice Clujene şi raport de activitate pe anul 1935. Cluj, 1935. 102–109.

12. Lásd Walkowitz hasonló leírását a southamptoni és plymouthi szegénynegyedek prostituáltjairól: Walkowitz, Judith R: Prostitution and Victorian Society. Women, Class and the State. Cambridge University Press. Cambridge, 1980

13. Az asszociációsorok részletes elemzését lásd Bokor 2005a.

14. Chitul, Iulian: Din combaterea boalelor venerice la sate. Sănătatea publică 1921. I. 17.

15. A Női Kórház igazgatója ebben az időben, nőgyógyász szakorvos.

16. Lásd Moldovan, Iuliu: Un program biopolitic. Societatea de mâine. 1924.  I/3. 69–70.Eugenia – Igiena naţiunei. Buletin eugenic şi biopolitic. 1927, I/1. 3–4; I/2. 29–30; I/3. 31–63., Biopolitica. Buletin eugenic şi biopolitic. 1927, I/1. 4–7; I/3. 73–76.

17. Bálint Zoltán – Stanca, Dominic: Studiu statistic asupra 200 prostituate. Clujul Medical 1924., IV/9–10. 254–261.

18. A prostituált alakja – ez leginkább a román sajtóban látható – az eszményített, nemzeti célokat követő asszony ideáljával gyökeresen szembeállt. A prostituált másságának hangsúlyozása igen gyakori retorikai fordulat a nő szerepének redefiniálásán fáradozó írásokban, amelyekből megtudjuk, milyennek kell lennie egy családanyának, aki gyerekei nevelésén, férje morális támogatásán és a nemzet erejének fenntartásán fáradozik. Ezek azok a szövegek, amelyek látensen nemegyszer megvillantják a rossz, a magányos, a több férfival felelőtlenül kapcsolatot teremtő nő képét is. Ennek igen szemléletes példái a következő szövegek: Femeile pierdute, Clujul, 1923. dec. 2., 1. old., Naivitatea femeilor, Clujul, 1923. dec. 23., 3. old., Femeia română şi lucrurile serioase, Patria, 1930. jún. 18., 7. old.