Október 2006 Kolozsvár a históriában |
Bevezető Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig Kiss András A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza Kovács András Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák Gaal György Sportélet a reformkori Kolozsváron Killyéni András Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt Egyed Ákos Szobor a kertben Murádin Jenő Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században Ilyés Sándor Volt egyszer egy Suomi tér Murádin János Kristóf 1956 — 2006 Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa Alekszandr Sztikalin 1956, te csillag (vers) Faludy György Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján András Sándor Toll A teríték marad Rigán Lóránd História Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.) Fülöp Mihály–Vincze Gábor Az orvos és páciensei... Bokor Zsuzsa Mű és világa Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról Sümegi György Közelkép Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója Tamásné Szabó Csilla Levelestár Szisz – költők, forradalmak Kántor Lajos Téka Kívülállók társasága Vallasek Júlia Nagyhatalmak árnyékában Kovács Kiss Gyöngy Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije Nagy Róbert Két erdélyi szamizdat kiadványról Győrffy Gábor Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei Bakcsi Botond A Korunk könyvajánlata Talló Város, ahol a Napnak útja van Soós Amália A nándorfehérvári diadal évfordulójára Sárándi Tamás Abstracts Számunk szerzői | Kántor Lajos Szisz – költők, forradalmak Tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, az öt-hat év múlva megszülető Forrás-sorozat majdani szerzői, nagyobbrészt a Bolyai Tudományegyetem diákjai. Nemzedék vagy nem-nemzedék, ezt ki így, ki úgy látta, ítélte és ítéli meg. Szilágyi Domokos (1974-ben, az Igaz Szóban) inkább a „nem” felé hajlott, ám amit az indulás, az ötvenes évek közepének hangulatáról, lehetőségeiről elmond, korántsem csak egy-egy elszigetelten próbálkozó fiatalról szól. Például: „Az Utunknál hol Kiss Jenő magyarázott, hol Horváth István okított, hol Szőcs István – s még ez volt a legjobb – fogta a kéziratot, hosszában kettőbe hajtotta a papírt és a félsorokat olvasta: ha így elnyerte magas tetszését, még le is adta a verset. Bizony – egy egész nemzedék – vagy több is, fölöttünk – hördült nagyot a »mai fiatalok« apolitikus voltán. Ez volt a legsúlyosabb vád, nem ama »borzasság«, amelyet Kántor–Láng említ. (Persze akadtak kivételek. Beszédes példa: ekkoriban tört lándzsát Panek Zoltán Dsida rehabilitálásáért. Meg is fizetett érte.) Ha volt vezető egyénisége a – mondjuk így – első Forrás-nemzedéknek, nyilván csak Lászlóffy [Aladár] lehetett. Félreértés ne essék: csak annyi volt az egész vezérkedés, hogy az ő hátán suhogott legtöbbet a bot.” A suhogó botnak különféle megnyilvánulásai és következményei voltak. Közel két évtized távolából Szisz, vagyis Szilágyi Domokos az idézett szövegrész folytatásában ironikusabbá vált: „Aztán, mint a mesében, a boszorkány pórul járt, a mostohagyerekek hazakerültek, tejben-vajban fürödtek és így tovább.” Nos, a „tejben-vajban” 1956 őszi, illetve 1957-től számítható történetéhez számos adalék sorolandó, Forrás-(nemzedék-)közelből. A magyar szakos másodéves diák írja haza szüleinek és testvéreinek, 1956. november 16-án (a levél nem kerülhetett be az 1986-os kiadású dokumentum- és emlékező kötetbe, A költő életeibe, egy évtizeddel később idézhettem Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? című könyvemben): ...Az utóbbi két hétben fölfordult az egész Bolyai, a magyarországi események hatására. Persze velünk mindennap gyűléseztek, hogy csillapítsuk a népet. Mélyen tisztelt felsőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tüntetni, úgy szép békésen; s ezért igyekeztek a Babeşt és a Bolyait (a román és a magyar egyetemet) összeugrasztani. Nálunk beadták, hogy a Babeş Nagyromániáért akar tüntetni, a Babeşen meg azt, hogy mi Erdélyt akarjuk vissza, s így aztán sikerült valahogy megakadályozniuk. Viszont a temesvári román diákok (műegyetemi hallgatók) rokonszenvtüntetést rendeztek a magyar forradalommal. Marosvásárhelyen az orvosin is „forr a világ bús tengere, ó, magyar”. Testi épségünk nincs veszélyben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől reggelig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló. Ilyenkor az ember négyszer gondolja meg, amíg lépik egyet. Az ember négyszer gondolja meg és a testi épségünk vonatkozásában a folytatólagos (elő)Forrás-történet már ismert és még ismeretlen részletei tanulságosak (lesznek). Páskándi Géza letartóztatása 1957 márciusában – őt a mi évfolyamunkról vitték el –, majd a Képzőművészeti Főiskola diákjaként elhurcolt pályakezdő Páll Lajosé (valamint több tanársegédé, filológus- és történészhallgatóé, festő- és szobrászjelöltté) félelmet keltett, és mély nyomot hagyott a nemzedéktársakban; a história és a magántörténelem természetesen szétválaszthatatlan, a hiteles dokumentumok viszont csak részlegesen állnak rendelkezésre. Szilágyi Domokosról meggyőződésem szerint a leghitelesebben művei vallanak. És a műveket kísérő – verset, esszét küldő – levelei. A Korunkhoz érkezetteket (1961–1973) A költő életeiben közöltem (Aki papír közé keveredik...), most azonban, váratlanul, előkerült még egy, 1966-ból; mindössze négy gépelt sor, amelyet ceruzával írt ötsoros utóirat egészít ki – de azt hiszem, jelentősége nem a terjedelmével mérhető. Bukarest, 1966. ápr. 6. Kedves Lajos, küldök, ímé, két versezetet (Takarják be nagyapát; Magasan); nem sok reménnyel, de hát. Próbáld meg elolvasni és közöld a lesújtó választ. Addig is üdv szeretettel Szisz Ui. Máshova el sem küldöm, azt hiszem, sem Márki, sem Székely János nem bírna nyugodtan aludni tőlük. Én pedig gyakorló humanista vagyok. m.f. [mint fent] Hogy mit válaszoltam Szisznek (irodalmi szerkesztői minőségemben), arra sajnos már nem tudok visszaemlékezni. Mai olvasatomban mindkét vers fontos része Szilágyi Domokos költői életművének (teljes terjedelmükben a Garabonciás című kötetben voltak olvashatók, 1967-ben); már a korszak igazi poétáját mutatják. A Korunkban csak a Magasant közöltük, a nyolcrészes szabad versből („részletek” jelöléssel) a II–VII.-et, ráadásul egy úgymond ünnepi, az 1966. augusztusi, tehát „felszabadulási” lapszámban. (Ezért kellett kihagyni az első, legkevésbé ünnepi hangvételű részt, a „Légikisasszony”-t? Vagy főnökeim ítélték a megszokott versbeszédtől túl elrugaszkodottnak? Mert remélem, nem az én 1966-os ízlésemen akadt fenn.) Mindenesetre ez a valóban magasan szárnyaló versszöveg úgy készít „leltárt az évszakokról”, hogy kimondja: „hurrául kikeletnek nevezik – egy nyelv amelyet meg kell tanulni elfeledni”. A VII fejezetet záró program pedig: valutád a magasság a hamis pénztől óvakodj ibolyán túli áruiddal sáfárkodj becsületesen magányod zálogházba vidd s égesd el a kiváltó cédulát az évszak megkezdődött munkáját te vezényeld minden rád hallgat mert csak te tudsz vedd leltárba a reményeidet szemedet élesre állítsd nézz körül e birodalomban leltárod végtelen s minden tétele mellé rajzold oda magad és néha engedd hogy én is segítsek leltárt csinálnod. Ebbe a leltárcsinálásba Szisz minket is bevont, amikor új és új verset vagy prózai szöveget küldött a Korunknak – nemegyszer szerkesztői kérésre. Egy Budapestről 1972 szeptemberében feladott (a boríték hátlapján csak „Szisz, Bp.”-t író) levél a Forradalom után című rövid esszét tartalmazta, az 1973. januári Petőfi-számunkhoz készült. A „forradalom” természetesen itt nem 1956-ot, hanem 1848-at (1849-et) jelenti, mégis időszerű most újra közölni Szilágyi Domokos gondolatmenetének utolsó két bekezdését: Mi történt volna, ha Petőfit nem szúrják le Fehéregyházán? Badar kérdés. Nyilván Kufsteinbe kerül. Hiszen még Moldvao-szágban is körözték, Eugen Jebeleanu bukkant rá a köröző-cédulára vagy tíz évvel ezelőtt, Jászvásáron. A szibériai fogságáról szóló legendák meg a többiek – ismét csak Hatvanyra kell utalnunk – csupán halhatatlanságának bizonyítékai, no meg annak, hogy az ember egyszerűen nem fogadja el a halál tényét, nem nyugszik bele. Mindez rendben; de mi történik a győztes forradalom után? Mikor „itt van már a Kánaán?” Mi teszünk? Azt-é, amit Ács Károly ír versben, hogy ti. „a forradalmár kertjében kapálgat”? Vagy Candide szerint: „Vár a munka a kertben”? – Mert a forradalom szép dolog, jó dolog, de aztán következnek a hétköznapok. Amelyeket mégis el kell tölteni valahogy. Nem mondom, munka, az akad bőven azután is – pl. föl kellene deríteni múltunkat is egyszer. De hát ezt csak az elvtársak egy csoportja műveli. S a többiek? – Bizony, bizony: a boldogságot is meg kell szervezni előre. A Kánaánt... „Ez a mi munkánk, és nem is kevés.” – No, erre még ráérünk. A kézírásos és az 1973. januári Korunkban megjelent (A költő életeiben e szerint reprodukált) szöveg összevetésekor, most veszem észre, hogy a közlés érdekében nem csupán a Jászvásárt kellett Iaşi-ra átjavítani, hanem csonkult is Szisz mondanivalója, a „kételyes” mondatok kimaradtak, átíródtak. Onnan, hogy „Nem mondom...” meg „föl kellene deríteni múltunkat is egyszer” és hogy „ezt csak az elvtársak egy csoportja műveli”. A Kánaán maradt, csak a három pont helyére került egy. Az utolsó mondat is „fölöslegesnek” ítéltetett, vagyis hogy: ...erre még ráérünk. Az újabb Korunk-történet tanulságos apróságai ezek. A filológia, illetve a történelemtudomány és az irodalomtörténet-írás feladataira, lehetőségeire utalnak. Mint ahogy az a múlt hetekben érkezett debreceni figyelemfelhívás is, amit egy grafológiával foglalkozó, kutatása tárgyául Szilágyi Domokost választó hölgy, Bálint Vera írásminták egymás mellé helyezésével sugallt: József Attila és Szilágyi Domokos kézírása meglepően hasonlít egymásra. József Attila közel hetven, Szisz éppen harminc éve jutott el a végső következtetéshez: kész a leltár...
|