Virginia Woolf: Az évek*
Virginia Woolf: Három adomány**

„Vissza kell változnunk azokká az emberekké, akik két-három generációval korábban voltunk. Legyünk hát saját ükanyáink!” – írja az Az évek című regényének egy korai változatában Virginia Woolf. Még mielőtt azt hinnénk, hogy netán a letűnt korok iránti nosztalgiával van dolgunk, magyarázattal is szolgál: „A múlt biztosítja azt a nézőpontot, amely oly fontos a jelen megértéséhez.”

A regény végső változatában, ha nem is az üknagymamák korától, de az 1880-as évektől indul, s jut el végül a megírás jelenéhez, a huszadik század harmincas éveihez, egy család három generációjának életén keresztül próbálván nyomon követni a modern angol társadalom kialakulását. Pargiter ezredesnek és nejének nemzedéke még a késő viktoriánus nagypolgárságot képviseli, gyermekeik (egy újabb „elveszett nemzedék”!) már az Edward-kort. Neveltetésük és ebből következően életútjuk magán viseli a viktoriánus kor bélyegét, olyan, amilyennek azt Virginia Woolf Három adomány (Three guineas) című híres esszéjében ábrázolja. (A Saját szoba párjaként is emlegetett, a feminista szemléletű irodalomkutatásban sokat elemzett írásában Woolf arra a kérdésre keres választ, hogy miként lehet megakadályozni a háborút, s ennek érdekében három jól körvonalazható célra – pl. a nők férfiakéval azonos szintű oktatására, azonos munkavállalási lehetőségeire, illetve az alternatív megoldási módszerekkel próbálkozó Kívülállók Társasága számára – adományoz egy-egy virtuális guinea-t. Innen az esszé magyar címe… ) A Pargiter lányok a kor szellemében nem részesülnek minőségi oktatásban. (Eleanor minden reggel az ajtóból integetve figyeli iskolába induló öccsét.) Ez a nemzedék azonban már megpróbál kitörni a viktoriánus „házi angyal” szerepköréből, egyedül a konvencionális hajlamú Milly számára vonzó a házasság gondolata, ő az, aki „jól akar férjhez menni”, s végül egy vidéki földesúr felesége lesz. A lázadó hajlamú Delia hosszú ideig az ír szabadságharc ügyének elkötelezettje, végül egy ír birtokoshoz megy nőül. A legidősebb és a legfiatalabb lány nem megy férjhez. Eleanorra, legidősebb lévén, anyja betegségével és halálával voltaképpen sorsszerűen hárul a család, majd az öreg apa gondozásának terhe, saját kedvtelésére a szegények közt végez szociális munkát, idős korában pedig többnyire utazgat. Rose, a legfiatalabb a szüfra-zsettmozgalom aktivistája lesz, lelkesen harcol a nők választójogáért, s elveiért még börtönbüntetést is vállal.

A Pargiter fiúk elvileg részei annak, amit Woolf a Három adományban ironikusan a „tanult férfiak körmenetének” nevez, Edward klasszika-filológia szakos professzor Oxfordban, Morris ügyvéd, Martin pedig a gyarmati hadseregben katona. Látszólag tökéletesen beilleszkednek a hatalmi rendszerbe, voltaképpen éppúgy kívülállók, mint nővéreik. Edward egy fiatalkori szerelmi csalódás (vagy soha el nem ismert homoszexualitása) miatt nem nősül meg, Martin otthagyja a hadsereget, mert szívből gyűlöl minden konvenciót, beleértve a hagyományos családi élet konvencióját is. Morris munkájának rabja, egyedül ő alapít családot, az ő gyermekei képviselik majd a harmadik nemzedéket. A jelen pillanatát megragadó terjedelmes utolsó fejezet elsősorban az ő gyermekeinek, Peggynek és Northnak a nézőpontjából íródott. Peggy orvosnő, olyan tudásra és társadalmi megbecsültségre tett szert, amelyről a Pargiter lányok egy generációval korábban nem is álmodhattak, North az első világháborúban, majd egy afrikai farm magányában érett felnőtté. Ők, a harmadik generáció tagjai magányosabbak és illúziótlanabbak, mint elődeik. Pontosan érzékelik a nemzedékükre váró veszélyt, a fasizmus előretörése, a háború elkerülhetetlensége elől álomvilágukba menekülnének. A késő viktoriánus kor már csillagmérföldnyi távolságra van tőlük, olyannyira, hogy Peggy úgy érzi, az a múlt, amelyben nagynénjei éltek, „olyan biztos, olyan valószerűtlen [...] a nyolcvanas éveké, és számára oly szép a maga teljes valószínűtlenségében”. Ám sem Eleanor, de még unokatestvére, a házasság révén befolyásos nagyasszonnyá lett Lady Kitty Lasswade sem vágyik vissza a múltba, számukra a jelen igazán értékes. A politikai aktualitás, elsősorban a női emancipáció folyamata és a háború fenyegető veszélye Virginia Woolfnak ebben a regényében játszik a legnagyobb szerepet. A Pargiter lányok és kortársaik élete megannyi példa a nemek közti egyenlőtlenségre. Eleanor és sógornője a karzaton szorongva hallgatja végig ügyvéd öccsének egyik szónoklatát, s olyannyira távoli és idegen tőle az igazságszolgáltatás rangok és szabályok szerint szerveződő, hagyományos ruhákat, viselkedésmódokat előíró világa, hogy eleinte meg sem ismeri ügyvédi parókát viselő testvérét. (A Három adományban Woolf részletesen és nem kevés iróniával beszél a nagy társadalmi presztízzsel rendelkező foglalkozásokkal – pap, katona, bíró – együtt járó, hagyomány által szentesített díszes és végső soron nevetséges öltözékről.) A Pargiter unokatestvérek, Maggie és Sara, szüleik hirtelen halála után egyedül maradva félig-meddig nyomorogva élnek. A másik unokatestvér, Kitty egy lord feleségeként úgy sétál férje birtokán, hogy pontosan tudja, annak egyetlen köve sem az övé, mindent a fia fog örökölni.

Amikor unokahúga arra kéri, meséljen az életéről, Eleanor úgy érzi, nincs mit mesélnie: „…nekem az nincs, gondolta. Hát az élet, az ember élete nem olyasmi lenne, hogy a kezünkben tartjuk, kezdünk vele valamit? Egy élet hetven éve! […] Az életem az más emberek élete volt.”

Virginia Woolf azonban nem nőmozgalmi politikus, hanem regényíró, aki a világot és nem csupán annak egy szeletét próbálja megragadni. Családregényt ír, de nem a polgári családregény Thomas Mann-féle változatát, amelyben a család generációinak egymást követő, egy irányba futó története a fontos, hanem olyan családregényt, amelyben éppen ellenkezőleg, a széttartás és egymásra találás dinamikája a döntő. A fejlődés–degradálódás iránya is változik, A Buddenbrook-házban például az első nemzedék az erős, a vagyonszerző, az újabbak pedig egyre gyengébbek, és lassan kicsúszik a kezükből a vagyon/üzlet jelképezte családi érték. Woolfnál a nemzedékek nem jobbak vagy rosszabbak, erősebbek vagy gyengébbek egymásnál, mindegyikük saját korának, kora viszonyainak korlátai között él. Női szempontból nézve a házi angyal szerepkörből való kitörés természetesen előrehaladásként könyvelhető el, de amint Peggy, az orvosnő példája is mutatja, az önnön élete feletti rendelkezés fontos ugyan, de nem ez a boldogság kizárólagos forrása. A cselekmény előrehaladása során, noha túlsúlyban vannak a valamelyik női szereplő nézőpontjából elbeszélt jelenetek, a férfinézőpont is fontos szerepet kap. A nőket súlyosan diszkrimináló, életterüket, a velük való társalgás témakörét és hangnemét egyaránt megszabó konvenciók végső soron a valós kommunikáció hiányához vezetnek, amit a regény több férfiszereplője is fájdalomként, frusztrációként él meg. Az öregedő, özvegy Pargiter ezredes előbb felnőtt lányával, majd szemérmes-titokban csodált sógornőjével szeretne beszélni a szeretőjéről, de soha nincs rá alkalma, mersze. Fia, Martin előbb azzal a kényelmetlen helyzettel szembesül, hogy öreg és őt hűségesen imádó cselédjüknek nem tud mit mondani („Utálta, ha cselédekkel kellett beszélnie, mindig hazugnak érezte magát. Vagy ostobaságokat hord össze az ember, vagy túl szívélyes. Ezt gondolta. És hogy mindkettő hazudás.”), majd pár órával később unokatestvéreivel szeretne beszélgetni, de mindkét beszélgetés meghiúsul, hol a vendéglő zaja miatt, hol pedig azért, mert felébred a kisgyerek. Valódi kommunikáció talán csak a gyermeki világban lehetséges, a felnőttek már nem találják meg a bizalmas beszélgetések közös hangját. „Ez a legrosszabb abban, hogy felnőtté válunk, nem lehet többé úgy megosztani egymással semmit, mint valamikor. Ha találkoztak, sosem volt rá idejük, hogy úgy beszéljenek egymással, ahogy régen beszéltek – a dolgokról úgy általában – , mindig csak tényekről volt szó köztük is, apró tényekről.”

Az évek olyan családregény, amelyben a család (pontosabban a szereplők többsége által tapasztalt viktoriánus családmodell) a legnagyobb probléma. Abercorn Terrace, a családi otthon Delia szerint „maga volt a pokol”, Martin pedig úgy emlékszik rá mint börtönre, ahol különböző emberek összezárva, állandó hazugságban éltek. „Förtelmes rendszer, gondolta, a családi élet, az Abercorn Terrace. Nem csoda, hogy a házat nem lehetett kiadni. Egyetlen fürdőszobája volt csak, és egy alagsora, és itt éltek az oly különféle emberek, mind ők, összezsúfolva, és mind hazudtak valamit.”

Holott a nyitófejezetben Abercorn Terrace látszólag meleg családi fészekként jelenik meg, amolyan viktoriánus idill színhelyeként, teát főző, levelet írogató lányokkal. Csakhogy már itt is jelen van az őszinteségre való sóvárgás, a kitörés vágya (Delia ablakon való „illetlen” kibámulása, Rosa esti szökése a boltba), a beszélgetés helyett az egymás mellett való elbeszélés.

A hagyományos családmodell felbomlóban, az új még nem alakult ki: Az években a család férfiak– nők számára egyaránt úgy jelenik meg, mint korlátozó, ifjúkori vágyaik, álmaik megvalósítását brutálisan megakadályozó, a személyiséget átformáló, az egyéniséget megszüntető közeg. Csak azok a nők őrzik meg játékosságukat, fiatalosan rugalmas gondolkodásukat, akiknek sikerül elkerülni a házasságot (pl. Eleanor, Rose vagy a bolondos, rímekkel-szavakkal dobálózó Sara). A többiek, legalábbis North szerint, „deformálódnak”, a birtoklás formájaként értett házasság/család ragadozókká teszi őket: „mint hajolnak be kicsit ezek az ujjak, markolják, hogy az »én gyermekem«, az »én tulajdonom«, hát az maga a hasfelmetszés vagy a prémes torok lágy részébe vágódó vad fogsor.”

Virginia Woolf eredetileg több kötetre rúgó esszéregényt szeretett volna írni, amelyben a fikciórészletek – a későbbi regény magja – amolyan illusztráció-szerepet játszottak volna az esszérészletekben felvillantott gondolatok mellett. Végül feladta ezt az elképzelést, és az esszéisztikus betéteket részben bedolgozta a regény szövetébe, részben pedig a Három adomány című nagyesszében használta fel. A regény és a nagyesszé több ponton kapcsolódik, kiegészítik egymást. Ami a Három adományban a közügyek szintjén mozogva közvetlenül polemikus, ironikus vagy kristálytiszta logikával hűvösen érvelő, Az években a változó nézőpontok szubjektivitásán átszűrve, elő- és utóéletek szétbogozhatatlan szálai közt megakadva, magántörténetként, magánérzésként, végső soron magánügyként jelenik meg.

Az öregedő Abel Pargiter ezredes például unokahúga nyolcadik születésnapján látogatóba érkezik testvére házába, a fogadószoba ablakán át nézi, ahogy a két kislány ölnyi száraz levelet dobál a születésnapi örömtűzbe, sikítva, nevetve, kibomló hajjal, kék és rózsaszín fodros ruhácskáikat összepiszkolva körültáncolják, miközben édesanyjuk, még náluk is izgatottabban kiabál ki az ablakon, hogy „Hadd lobogjon!” A bizalmas hangvételű, őszinte beszélgetésekre vágyó ezredes ebben a jelenetben a fiatalság erejét, a szabadságot, az áhított, de számára elérhetetlen közvetlenséget, saját merev, viktoriánus életvitelének ellentétét látja, valamiféle szépséget érzékel. Ugyanez a jelenet a regénnyel nagyjából egy időben készült, 1938-ban megjelent esszében már egészen más értelemben tér vissza: „Vigye ezt a guinea-t, és égesse vele porrá a college-ot! Gyújtsa fel a régi képmutatást! Hadd riassza meg az égő épületek fénye a csalogányokat, és hadd fesse vörösre a fűzfákat! A tanult férfiúk lányai pedig táncolják körbe a tüzet, és vessék a száraz falevelek nyalábjait a lángok közé! Az anyák pedig hajoljanak ki a felső ablakokból, és kiáltsák: „Lángoljon! Lángoljon! Mert mi végeztünk ezzel az »oktatás«-sal!”

Az eredeti terv szerint  Az évek cselekményének szálai egészen 2032-ig ágaztak volna, ám egy ekkora időintervallum átfogása túlzott elvárásnak bizonyult, a futurisztikus ábrázolásmód pedig távol állt Woolf írói karakterétől, így végül a történet száz évvel korábban zárul. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy ezen a ponton szakad meg, hiszen Az évek egyik legszembetűnőbb vonása a töredezettség, a befejezetlenség, a dolgok, mondatok, helyzetek ideiglenességének érzése, amely mindvégig ott kísért a történetben. Beszélgetések kezdődnek, amelyek aztán valamilyen okból nem tudnak folytatódni, gondolatmenetek akadnak el, szakítódnak félbe. Ezzel a szaggatottsággal, a gyors vágásokat idéző nézőpontváltásokkal magyarázható Az évek filmszerűsége, ahol a gyorsan pergő, gyorsan változó epizódokat a fejezeteket nyitó városképek, tájleírások tagolják. Nemhiába nevezte a kritika Az éveket London-regénynek, néhány kivételtől eltekintve londoni életképek vezetik be a különböző időpontokban játszódó fejezeteket. Woolf  lírai szépségű sorokban rajzolja meg Londont őszi esőben, ködben, téli hóesésben, tavaszi napfényben, nyári kánikulában, világháborús elsötétítésben, hétköznapi nyüzsgésben és ünnepnapi csendben. London a maga jellegzetes, az idő előrehaladásával változó színtereivel úgy van jelen a regény lapjain, mint néma szereplő, az utca zaja, a külvilág hangjai azonban minduntalan beszűrődnek a különböző, szegényes szobákba vagy úri szalonokba, félbeszakítják, irányítják, formába öntik a Pargiterek szavait. (A külvilág beavatkozása az 1917-ben játszódó fejezetben a legerősebb, amikor Maggie és Renny vacsoráját a bombázások miatt a pincében kénytelenek folytatni a résztvevők. Noha a háború gondolata mindvégig foglalkoztatta Virginia Woolfot, ez az egyetlen olyan epizód, ahol a regény szereplőit háborús időkben, sajátos környezetben ábrázolja. Utolsó regényében, a Felvonások közöttben ismét csak utalások történnek a cselekmény idejének jelenére, amely ekkor már a második világháború. A pincében vacsorázó, ágyúdörgést hallgató szereplők egyébként valamennyien tagjai lehetnének a Három adományban emlegetett képzeletbeli Kívülállók Társaságának. Woolf a kívülállásban, a hatalmi játszmákból való kilépésben, az elhatárolódásban látja a háború megakadályozásának leghatékonyabb eszközét. A vacsoravendégek, „két különc vénkisasszony”, a gyerekek álmát vigyázó anya, a francia férj és Nicholas, a homoszexuális lengyel emigráns mindannyian kívülről, távolról szemlélik azt a háborút, amelynek hatását ugyanakkor közvetlenül a bőrükön tapasztalják.)

A töredezettség, a befejezetlenség, kudarcérzés különösen a könyv utolsó, „jelenkori” fejezetében válik domináns motívummá. A fejezet tekintélyes részét kitevő estélyen, amely összegyűjti a Pargiter család különböző nemzedékeit, közeli és távolabbi rokonait, a szereplők gondolatmenete előre nem látható zavaró tényezők miatt minduntalan elakad. Eleanor egyszerűen belealszik egy unalmassá váló beszélgetésbe, és félreérti a félálomban hallott szavakat, Nicholas, a család barátja viszont beszédet szeretne tartani, ám a közbeszólások minduntalan megakadályozzák. A Mrs. Dallowayben vagy a Világítótoronyban fontos volt a dolgok akár pillanatnyi harmóniája, itt minden forma már létrejöttének pillanatában szétesik. A beszéd, amely az egyik szereplő szerint azért fontos, mert „ad a dolgoknak valami lökést, fazont”, itt darabokra törik, szaggatott, félmondatokká változik.