1956. november másodikán Nyikita Hruscsov Bukarestben titokban találkozott a román vezetőkkel, és tudomásukra hozta, hogy a szovjetek ki akarják vonni a hatalomból Nagy Imre kormányát. A románok azonnal felajánlották, hogy csapataikkal részt vesznek a katonai műveletekben. Amint azt Hruscsov híres emlékirataiból tudjuk, a szovjet pártvezér visszautasította ezt az elképzelést mondván, hogy a szovjet csapatok jelenléte Magyarországon elégséges lesz. A szovjeteknek azonban szükségük volt a románok segítségére. Nagy Imre kormányát csak a Gheorghiu-Dej rezsim részvételével lehetett félreállítani.

Egy nappal a szovjet beavatkozás előtt Nagy Imre aligha láthatta előre, milyen szerepet fog játszani Románia az elkövetkező eseményekben. Miután, a szovjet szatellit államok közül elsőként, bejelentette az ország kilépését a Varsói Szerződésből és az ENSZ-hez fordult segítségért, a magyar miniszterelnök azt remélte, hogy nemcsak a Nyugat, de Kelet-Európa is támogatni fogja. Bízott Titóban és bízott V. Gomulka lengyel vezetőben, akit az egész Lengyelországra kiterjedő nemzeti mozgalom juttatott hatalomra 1956 októberében. November 2-án késő este magához kérette Ion Popescu román nagykövetet. Tudatta vele, hogy a szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot, és ebben a helyzetben a román vezetőkhöz fordult tanácsért.¹ A választ gyorsan megkapta. Másnap két román küldött érkezett Budapestre, Aurel Mălnăşan² külügyminiszter és Valter Roman, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, akit Bukarestben a magyar ügyek legjobb szakértőjének tartottak. Mindketten jelen voltak az új magyar pártvezetők gyűlésén, és találkoztak Nagy Imrével. A beszélgetésekről nem maradt fenn dokumentum.* Csak feltételezzük, hogy Nagy Imre a románokat arra kérte, közvetítsék Moszkva felé azt az óhaját, hogy haladéktalanul kapcsolatba akar lépni velük. Aligha valószínű, hogy a román látogatóknak ekkor már ne lett volna tudomásuk a szovjet elképzelésekről, amelyeket a román vezetés teljes egészében támogatott. Okunk van rá, hogy feltételezzük, Bukarestből azzal az utasítással küldték őket Budapestre, hogy kövessenek el mindent annak érdekében, hogy megakadályozzák Nagy Imrét abban, hogy a szovjetek terveit keresztülhúzza.

Néhány órával később a helyzet gyökeresen megváltozott. November 4-én hajnalban a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Nagy Imre az őt támogató kommunisták egy kis csoportjával együtt a jugoszláv követségre menekült. Ez a tény kemény vita tárgyát képezte a későbbiekben a Szovjetunió és Jugoszlávia között.³ Mindkét fél a maga módján értelmezte a november másodikáról harmadikára virradó éjjel Brioniban folytatott tárgyaláson kötött megállapodásokat, amikor is Tito megígérte, igyekszik majd rávenni Nagy Imrét arra, hogy adja át a hatalmat egy új, teljes egészében Moszkva által ellenőrzött kormánynak.

A szovjetek nem engedhették meg, hogy Nagy Imre Jugoszláviába menjen, mert egy nem-szövetséges államban számukra elérhetetlen lett volna. Mi több, egy emigráns kormány léte akadályozta volna a Kádár-kormányt abban, hogy külföldön elismertesse magát. Az sem volt kívánatos, hogy Nagy Imre Magyarországon maradjon. Ha szabad, maga köré gyűjtheti mindazokat, akik szembenállnak a rendszerrel, ha börtönbe vetik, fellázadhat az egész ország. A tárgyalások elakadtak, mivel a jugoszláv kormány nem hajlott semmiféle kompromisszumra. Mentelmi jogot követelt Nagy Imre és társai számára, sőt eredeti javaslatához híven továbbra is kész volt befogadni őket. A szovjetek el akartak mozdulni a holtpontról, ezért november 10-én újabb javaslatot tettek: Nagy Imrét és csoportját elszállítják egy másik, szövetséges államba. Ismeretes, hogy a lengyel kormány felajánlotta, hogy mediátorként közvetít Nagy Imre és Kádár között, de elutasították. A lengyel nagykövetnek tudomására hozták, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt közvetítők nélkül is szót tud érteni a tagjaival.⁴ Az igazság azonban az volt, hogy Lengyelországot alkalmatlannak tartották erre a szerepre, mivel az 1956. októberi események után ott gyengült a szovjet befolyás. Azért esett a választás Romániára, mert Moszkva sokkal megbízhatóbb szövetségesnek tartotta, mint Lengyelországot.⁵ Szerepet játszott benne az is, hogy november első napjaiban Nagy Imre maga is a románokhoz fordult tanácsért. Amikor N. Firubin szovjet nagykövet tájékoztatta a jugoszlávokat az újabb szovjet javaslatokról, úgy értelmezte a Nagy Imre tárgyalásait a román küldöttekkel, mint kísérletet arra, hogy menedéket találjon Romániában.⁶ A szovjetek úgy ítélték, hogy Nagy Imrének és csoportjának Romániába való szállítása nem sértené a jugoszlávok presztízsét, ugyanakkor megfelelne a magyar érdekeknek is. Kádár egyetértett ezzel, és hozzátette, hogy amennyiben hajlandók elismerni az ő kormányát, úgy a Nagy Imre- csoport néhány tagjának (kivéve Nagy Imrét és Losonczy Gézát) megengedné, hogy Magyarországon maradjanak.

A jugoszlávok azonban nem fogadták el ezt a javaslatot. D. Szoldatics nagykövet november 11-én tárgyalt Kádárral, és ez alkalommal is ragaszkodott az eredeti javaslathoz: vagy Magyarországon marad Nagy Imre és csoportja, és biztosítják a sérthetetlenségüket, vagy engedélyt kapnak arra, hogy politikai menekültként Jugoszláviába menjenek. (A jugoszlávok is úgy gondolták, hogy jobb volna, ha otthon maradnának, mintha külföldön emigráns kormányt alakítanának.) Szoldatics megjegyezte, hogy a jugoszlávok szerint Románia nem megfelelő ország arra, hogy ott Nagy Imre menedéket találjon, és ez igenis károsan érintené Jugoszlávia presztízsét. Ugyanakkor kifejezte afölötti meglepetését, hogy nem bíznak Jugoszláviában, és a kételyét, hogy Nagy Imréék beleegyeztek volna abba, hogy Romániába szállítsák őket.⁷ Szoldatics találkozott Ion Popescu román nagykövettel is, és neki is tudtára adta, hogy a jugoszlávok nem fogadják el a javaslatot.⁸

November 16-án Gheorghiu-Dej fogadta a jugoszláv nagykövetet. Tudatta vele, hogy Magyarországra megy azért, hogy hozzájáruljon a Kádár-rendszer megszilárdításához és hozzátette, hogy jobb volna, ha a helyzet normalizálódásáig Nagy Imre és társai Romániában tartózkodnának. Ígéretet tett arra nézve, hogy garantálja a szabadságukat és segítséget nyújt nekik, ha szükség lenne rá. Gheorghiu-Dej nem zárta ki (bár kívánatosnak sem tartotta)  azt a megoldást, hogy Nagy Imre maradjon Magyarországon, gyakoroljon önkritikát és nyilvánosan támogassa a Kádár-kormányt.⁹ Másnap a jugoszláv kormány kompromisszumkészebbnek mutatkozott. Azt válaszolták, hogy ha Nagy Imre és társai szabad akaratukból Romániába akarnak menni, nekik ez ellen elvi kifogásuk nincs. Megígérték, hogy megszervezik a találkozót Nagy Imre és Gheorghiu-Dej vagy a küldötte között, amennyiben csakugyan Magyarországra mennének, azért, hogy közvetítők nélkül megbeszélhessék a kérdéseket.¹⁰ Ezekben a napokban a Nagy Imre-kérdés továbbra is vita tárgya maradt Magyarország és Jugoszlávia között. A magyar hozzáállást befolyásolta Titónak a pulai (Horvátország) pártgyűlésen november 11-én mondott beszéde is. Miközben bírálta a szovjetek magyarországi politikáját (amivel természetesen jól felbosszantotta a szovjet vezetést), nyíltan kiállt Kádár János mellett, és arra biztatta, hogy keresse a kompromisszumos megoldásokat. Kádár szerette volna megszüntetni Magyarország elszigeteltségét, ezért nagyon fontos volt számára, hogy a nem-szövetséges Jugoszláviával normalizálódjon a kapcsolat. Nyomás nehezedett rá a munkástaná-csok, sőt még egyes, hozzá közel álló párttagok részéről is. Például november 11-én, a vezető párt ideiglenes Központi Bizottságának a gyűlésén egyes felszólalók arról beszéltek, hogy Nagy Imrével ki kell egyezni, mi több, őt vagy bárki mást az ő köréhez tartózó politikusok közül be kell venni a kormányba azért, hogy a népszerűségét növeljék. Engedve e sokféle nyomásnak Kádár hajlott a kompromisszumra, és november 16-án hivatalosan garantálta Nagy Imrének és társainak a személyes sérthetetlenségét.¹¹ A Magyarország és Jugoszlávia közötti megegyezés értelmében november 17-én az összes menedékjogot kért elhagyhatja a követséget. Nagy Imre és hat másik aktív politikus elhagyja Magyarországot, és 3-4 hónapra valamelyik szocialista országba megy (Jugoszláviát sem kizárva). A többiek maradhatnak Magyarországon.  Úgy tűnt, hogy a Nagy Imre-kérdés közel áll a megoldáshoz. De amint azt a dokumentumokból tudjuk, november 16-án Kádár magas rangú szovjet küldöttekkel, G. Malenkovval, M. Szuszlovval és A. Arisztovval találkozott Buda-pesten.¹² Az utóbbiak nyomására  követelnie kellett, hogy az összes menekült maradjon Magyarországon,  adják át őket a magyar kormánynak,  és ne emeljenek kifogást az ellen, hogy Romániába deportálják őket. Ezt a jugoszlávok elutasították, akárcsak Kádárnak azt a követelését, hassanak oda, hogy Nagy Imre lemondjon és nyilatkozatban fejezze ki azt, hogy támogatja a Kádár-kormányt. A jugoszlávok hangsúlyozták, hogy ilyen jellegű nyilatkozatot Nagy Imre csak saját szabad akaratából tehet.¹³ A tárgyalások tehát megint holtpontra jutottak. Csakhogy éppen ezen a napon, november 17-én a szovjet küldöttek táviratot küldtek Moszkvába. Az üzenetben az állt, hogy a KGB kidolgozott egy tervet, amely szerint Nagy Imrét és társait, amint elhagyják a követséget, azonnal letartóztatják és elszállítják őket Romániába. Ehhez Kádár a beleegyezését adta.¹⁴

Közben újra elkezdődtek a magyar–jugoszláv tárgyalások.¹⁵ Mivel a magyarok tudtak a Nagy Imrére vonatkozó szovjet tervekről, részükről a tárgyalás merő színjáték volt. De az is jelentőséggel bír, hogy három embernek – Szántó Zoltánnak, Vas Zoltánnak és a nemzetközi hírű filozófusnak, Lukács Györgynek – a sorsa egyáltalán nem érdekelte a jugoszlávokat. Ők hárman önként elhagyták a jugoszláv követséget november 18-án, de az otthonaikat már nem érték el, holott erre ígéretet kaptak. A KGB letartóztatta őket, és később, a Nagy Imre-csoport többi tagjával együtt ők is Romániába kerültek.¹⁶ Föltételezhetjük, hogy a jugoszlávokat egyébként sem
érdekelte túlságosan a menekültek sorsa. Szerettek volna minél előbb megszabadulni a hívatlan vendégektől, de úgy, hogy a jó hírnevükön se essen folt.

A magyar kormány pedig mielőbb le akarta zárni ezt az ügyet, ezért látszólag hajlott a kompromisszumra. Kijelentette, hogy garantálja Nagy Imrének és társainak a sérthetetlenségét, hogy politikai tevékenységéért senkit sem fognak üldözni. Ez alkalommal még annyit sem kértek, hogy támogassák Kádár Jánost.¹⁷ Nagy Imrével és társaival tudatták a tárgyalások eredményét, és ők beleegyeztek abba, hogy elhagyják a követséget. Mindkét fél beleegyezett abba, hogy ez november 22-én este történjen. Ugyanazon a napon a szovjet küldöttek jelentették Moszkvának, hogy „Szerov elvtárs minden szükséges intézkedést meghozott a magyar kollégákkal együtt”.¹⁸ Másnap, november 23-án jelentették Moszkvának, hogy Nagy Imrét és társait letartóztatták és őrizetbe vették.¹⁹ A román külügyminisztérium a hivatalos magyar kérésnek eleget téve engedélyt adott arra, hogy Nagy Imre és csoportja Romániában tartózkodjon.²⁰ A levél szerint politikai tevékenységet nem folytathatnak. A magyar külügyminisztérium levélben indokolta meg a kérést.²¹ Ennek értelmében a magyar kormány, bár megígérte, hogy garantálja Nagy Imrének és társainak a biztonságát, az ígéretét nem tudja megtartani, mert ezek az emberek  azzal, hogy az „ellenforradalom” oldalára álltak, sok becsületes magyar embernek „felkeltették a haragját”, így otthon könnyen áldozatául eshetnek ennek a haragnak. Vagy éppenséggel az „ellenforradalmárok” követhetnének el terrorakciót velük szemben azért, hogy az egészet a Kádár-kormány nyakába varrják. Tehát Romániába szállításuk a legjobb módja annak, hogy garantálják a sérthetetlenségüket.²² A magyar külügyminisztérium levele azt is hangsúlyozza, hogy amíg még a jugoszláv követségen tartózkodtak, Nagy Imrének és társainak nem volt kifogásuk az ellen, hogy bármelyik szocialista országba elszállítsák őket (arra nem tér ki a levél, hogy csak a Jugoszláviába való emigrálás ellen nem emeltek kifogást). A hivatalos diplomáciai levél igyekszik eltussolni a román közreműködéssel véghezvitt törvénytelenséget. November 22-én a Gheorghiu-Dej vezette román küldöttség megérkezett Budapestre. A delegációnak tagja volt Valter Roman, aki még a harmincas években a Kominternben végzett tevékenységük idejéből ismerte Nagy Imrét. Ez alkalommal két órán keresztül tárgyalt vele a szovjet katonai zónában. Roman a román kormány nevében javasolta Nagy Imrének, hogy két-három hónapig, amíg Magyarországon a helyzet normalizálódik, menjen Romániába. Ígéretet tett arra nézve, hogy ott jó körülmények fogadják majd. Nagy Imre határozottan visszautasította mind ezt a javaslatot, mind pedig azt, hogy nyilvánosan hitet tegyen Kádár mellett. Roman szerint bízott abban, hogy a jugoszlávok nem hagyják cserben.²³

 Malenkov és Szuszlov szovjet küldöttek találkoztak román kollégáikkal, ezt követően pedig jelentették Moszkvának, hogy a románok határozottan kiálltak amellett, hogy Nagy Imrét és társait haladéktalanul szállítsák Romániába és vállalták, hogy őrizetben tartják őket.²⁴ Másnap újabb jelentést küldtek Moszkvába, ebben hangsúlyozták, hogy a „román elvtársak” igen hasznos munkát végeztek Magyarországon, jótékony befolyást gyakoroltak a magyar kommunistákra, és a Magyarországon kialakult helyzettel és annak normalizálásával kapcsolatos román elképzelések nagymértékben azonosak a szovje-tekével.²⁵ Meg kell jegyeznünk, hogy november 24-én Gheorghiu-Dej beszédet tartott a Kádár-féle párt ideiglenes Központi Bizottságának a gyűlésén, és ebben a beszédben nem egy megalázó megjegyzéssel illette magyar kollégáit. Magyarországról hazatérve találkozott a szovjet nagykövetség tanácsadójával.²⁶ Kifejtette neki, hogy Magyarországon a helyzet normalizálódni látszik, de a Kádár-kormánynak határozottabban fel kellene lépnie a proletárdiktatúra győzedelmeskedésének érdekében. Azonnal helyre kell állítani a biztonsági struktúrákat, és véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy ezeket igazságosnak vagy igazságtalannak ítéljék. Hangsúlyozta, hogy azoknak az „ellenforradalom” leverésében játszott jelenlegi, aktív szerepük sokkal fontosabb, mint múltbeli hibáik.²⁷ Dej érintette a romániai helyzetet is. Megjegyezte, hogy ámbár a magyar „ellenforradalmi események” itt is befolyásolták a „reakciós elemeket”, „mi keményen lesújtottunk”. Befejezésül kifejtette, hogy a magyarországi események tanulságosak, a jövőben nagyobb gondot kell fordítani a kommunista hatalom megszilárdítására.²⁸

A jugoszlávok ugyan nem avatkoztak be közvetlenül a Nagy Imrével és csoportjával kapcsolatos elképzelésekbe, de a dolgok végső kimenetelét illetően nemigen lehettek kétségeik. „Nem is tartottunk attól, hogy a jugoszlávok lármát csapnak Nagy Imréért” – vallotta be Emil Bodnăraş, a román Politbüró egyik tagja annak a tárgyalásnak a során, amelyet a szovjet követség tanácsadójával folytatott november 26-án.²⁹ Tito és csapata azonban jobban szerette volna távol tartani magát azoktól, akik a törvénytelen akciót kitervelték. Belgrádban tiltakozó jegyzéket adtak át a szovjet és a magyar nagykövetnek.³⁰ Érdekes, hogy a román fél megpróbálta eljátszani a közvetítő szerepét. November 25-én Dej fogadta a jugoszláv nagykövetet, és közölte vele, hogy kész találkozni Titóval, hogy kicserélhessék a véleményüket az összes vitás kérdésben.³¹ A találkozóra valóban sor került Belgrádban, annak ellenére, hogy a Kremlben ezt nem tartották helyénvalónak.³² Kardelj és Rankovics fogadták Bodnăraşt és Borilát, akik kérve kérték jugoszláv kollégáikat, hogy ne csapjanak feleslegesen lármát a dolog miatt. Amint azt a SzovjetunióKommunista Pártjának Központi Bizottságához december 3-án írt levélből tudjuk, a jugoszlávok továbbra is ragaszkodtak az eredeti álláspontjukhoz.³³ Másrészt viszont a jugoszlávoknak, noha elsősorban a saját presztízsükre vigyáztak, és emiatt elhatárolódtak a törvénytelenségektől és azok elkövetőitől, végső soron nem állt érdekükben az, hogy a szocialista táborral kialakult viszonyuk megromoljon. 1957 elején a tárgyalások megszakadtak.

A románok igyekeztek rávenni Nagy Imrét arra, hogy megváltoztassa az álláspontját, önkritikát gyakoroljon korábbi politikai tevékenységéért, és támogassa a Kádár-kormányt.³⁴ Nagy Imre azonban hajlíthatatlan volt, és a románok hamarosan felhagytak a befolyásolására tett erőfeszítésekkel. December 14-én Dej találkozott V. Nyikolajev orosz diplomatával, és nem rejtette véka alá a jövőre vonatkozó terveit. Hangsúlyozta, hogy a románoknak nem áll szándékukban Nagy Imrét és társait Romániában tartani, hanem amint a Kádár-kormány megerősödik, „átadjuk Nagy Imrét a magyar elvtársaknak, akik a nyelvénél fogva akasztják majd fel a bűneiért”.³⁵ Vagyis a román vezető már három hónappal azelőtt, hogy Magyarországon hivatalosan eljárást indítottak volna Nagy Imre és társai ellen, előre látta a lázadó magyar miniszterelnök sorsát.

Gheorghiu-Dej szeretett volna megszabadulni az amúgy jelentéktelen szovjet ellenőrzéstől is, ennek ellenére nem szövetkezhetett a magyar „nemzeti kommunistákkal”. Dej és társai nemhogy a többpártrendszert, de még a kommunizmus megreformálásával kapcsolatos mégoly szerény magyar elképzeléseket sem támogatták. Dej soha nem kedvelte a szocializmus demokratizálásának a gondolatát, Románia megnagyobbodott függetlenségében csupán hatalma megerősödésének eszközét látta, a lehetőséget, hogy gátat szabjon a Magyarországról és Lengyelországból elindult ilyen irányú törekvéseknek. Mi több, miközben igyekezett tágítani az önálló cselekvési körét, Dej számára továbbra is a Kreml maradt a független politizálás záloga. Kegyetlen megtorlást gyakorolt azokkal szemben, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal, ezzel is bizonyítva a szovjeteknek, hogy ami Romániát illeti, nincs mitől tartaniuk. Ebben az országban szilárd a kommunista diktatúra, a magyarországihoz hasonló eseményeket itt nem lehet kiprovokálni (ez volt a legfontosabb érv akkor is, amikor Románia követelte az „idősebb testvér” akaratának, de szorgalmazta, sőt cselekvőn részt vett a korábbi magyar miniszterelnök ellen elkövetett erőszakban, vagyis megpróbálta a maximális hasznot kihajtani a maga számára sa zomszédos országban történt eseményekből. Ámbár halálosan megrémítették a magyar forradalom eseményei, a román vezetőnek sikerült általuk megerősítenie a saját hatalmát. Amúgy a román társadalom nem maradt érzéketlen a magyar forradalom iránt, számos példa igazolja, hogy annak céljaival és eszméivel sokan mélységesen egyetértettek.

Jegyzetek

1. Ðîññèéñêèé ăîñóäàðñòâåííűé àðőèâ íîâåéøåé èñòîðèè (ÐĂÀÍÈ, korábban ÖŐÑÄ) Ô. 3. Îï. 12. Ä. 1005. Ë. 67–69. In: Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. Äîêóìåíòű. Ðåäàêòîðű-ñîñòàâèòåëè Å.Ä. Îðåőîâà, Â.Ò. Ñåðåäà, À.Ñ. Ñòűêàëèí. Ì., 1998. Ñ.534.

2. Az előző román nagykövet Magyarországon.

* Aurel Mălnăşan és Valter Roman november 2-i, bukaresti beszámolóját a Nagy Imrével folytatott tárgyalásokról jegyzőkönyv rögzítette. L. a N. 27. számú dokumentumot, in: Andrea Andreescu et alii (szerk.): Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1956–1968). Centrul de Resurse Pentru Diversitate Etnoculturală. Cluj, 2003. 218–228. (Szerk. megj.)

3. Lásd: Szigorúan titkos. Magyar–jugoszláv kapcsolatok 1956. Dokumentumok (Az iratokat gyűjtötte, válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Kiss J. – Ripp Z. – Vida I.) Budapest, 1995.

4. M. Szuszlovnak és A. Arisztovnak a Budapestről a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága Prezidiumához küldött távirata, 1956 november 12. Lásd: Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. C. 643.

5. A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének Központi Bizottságához küldött, november 10-i levelében egy tervet is felvázoltak ezzel kapcsolatban. (Uo. C. 634) Mind a román vezetés, mind pedig Kádár kormánya egyetértettek a tervvel.

6. Szigorúan titkos. Magyar–jugoszláv kapcsolatok 1956. 194.

7. Szoldatics azon utasítások szerint járt el, amelyeket november 11-én kapott. (Uo.)

8. Uo. 226.

9. Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. C. 660.

10. Uo.

11. Uo. C. 659

12. Lásd az 1956. november 17-én Moszkvába küldött jelentésüket: Uo. C. 656–657.

13. Lásd Eduard Kardeljnek 1956. november 18-án Kádár Jánoshoz küldött levelét. Uo. C. 657–661.

14. Uo. C. 656–657.

15. D. Vidics, Jugoszlávia helyettes külügyminisztere november 18-án érkezett Budapestre.

16. A Magyarország és Jugoszlávia között, november 16-án kötött egyezmény értelmében (lásd fent) ezek a személyek Magyarországon maradhattak.

17. A jugoszláv külügyminisztériumnak a szovjet nagykövethez küldött jegyzéke november 24-én, l. Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. C. 679–683.

18. Uo. C. 669. A KGB főnöke, Ivan Szerov, rövid megszakítással 1956 október 24-étől decemberig Magyarországon tartózkodott, és személyesen ellenőrizte a megtorló tevékenységet.

19. Uo. C. 676.

20. Szigorúan titkos. Magyar–jugoszláv kapcsolatok 1956. 280–282.

21. Uo.

22. Ehhez hasonló jezsuita logikájú kijelentéseket Kádár János is tett ezekben a hetekben hazai közönség előtt, például november 25-én egy pártgyűlésen, Budapesten kijelentette, hogy Nagy Imre és társai azért nem tartózkodhatnak a saját lakásaikban, mert „ha valami történne velünk, minket hibáztatnának”.

23. Lásd Malenkovnak, Szuszlovnak és Arisztovnak a november 23-án Moszkvába küldött jelentését. Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. C. 677. A szovjet küldöttek azzal próbálták magyarázni a Nagy Imre makacsságát, hogy a jugoszlávok „alaposan felkészítették” a Romannal folytatott tárgyalásra.

24. Uo.

25. Uo. C. 679

26. Lásd a romániai szovjet követségtől származó információt, 1956. november 26-án: uo. C. 694-696.

27. Dej szerint Magyarországon Forradalmi Bíróságot kell felállítani, mert az „határozottan és gyorsan” intézkedne az „öreg, burzsoá ügyvédek” beavatkozása nélkül. Azt is hozzátette, hogy a magyar gazdaság helyreállításában is a rendkívüli intézményeknek kellene játszaniuk a fő szerepet. A kormánynak különösképpen arra kellene figyelnie, hogy a vészhelyzetben külön hatalommal rendelkező komisszárjai  minden vállalathoz eljussanak. Megállapította, hogy az új magyar vezetők, Kádár János és Münnich megfelelően töltik be politikai küldetésüket.

28. Hozzátette, hogy nem volna hasznos „túlzásokba esni”, úgy, mint az albán elvtársak, akik három jeles kommunistát agyonlőttek.

29. Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. C. 692. Gheorghiu-Dej körülbelül ugyanezt mondta V. Nyikolajev szovjet tanácsadónak. Emlékeztetett arra is, hogy Tito megígérte, ha az érintetteknek ez ellen nincs kifogása, ő sem fog tiltakozni az ellen, hogy Nagy Imrét és csoportját Romániába szállítsák. Lásd. uo. C. 694–696.

30. Uo. C. 679–683.

31. Uo. C. 692–693.

32. Lásd a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága Prezídiumának november 27-i gyűléséről készült jegyzőkönyvet. ÐĂÀÍÈ. Ô.3. Îï.12. Ä.1006. Ë. 52. Kiadva in: Ñîâåòñêèé Ñîţç è âåíăåðñêèé êðèçèñ 1956 ăîäà. C.698–699. A szovjetek nem remélték, hogy a gyűlés jó eredményeket hoz, sőt attól tartottak, hogy tovább bonyolítja a helyzetet, mert a jugoszlávok követelni fogják, hogy hozzák létre a találkozót köztük és Nagy Imre között és ez semmiképpen nem volt kívánatos.

33. Uo. C. 730–737.

34. Lásd a szovjet miniszterelnöknek, N. Bulganyinnak a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának Prezídiumához küldött jelentését az 1956. november 27-én Gheorghiu-Dejzsel folytatott tárgyalásról. Uo. C. 700–701.

35. A romániai szovjet nagykövetség információja: uo. C. 743. Dej élesen bírálta a Nagy Imrével kapcsolatos jugoszláv álláspontot. Dej szerint az egész akció a Magyarországnak Romániával kötött megállapodása alapján ment végbe, és ez a tény teljes mértékben legitimizálja azt.