Beszélgetés az 1956-os Intézet igazgatójával történelemről,
a 20. századról és 1956-ról

– Ernst Cassirer egy, a történelemről-történetírásról szóló nagyesszéjében a maga álláspontjának kifejtésén túl egyes korok teoretikusainak egymástól igencsak különböző történelemértelmezését ismerteti. Ebből az apropóból a kérdés: az Ön számára mit jelent a történelem, jelesül a 20. századi történelem, hogyan értékeli e századnak az európai – és nemcsak európai – civilizációban játszott szerepét?

– Cassirer az An Essay of Man történetírásról szóló fejezetének vége felé arról ír, hogy bár a nagy történetírói munkák mindig tartalmaznak és feltételeznek művészi elemet, ettől még nem válnak fikcióvá. „Az igazság keresése során a történészt ugyanolyan szigorú törvények kötik, mint a természettudóst. Köteles használni az empirikus vizsgálódás valamennyi módszerét. Össze kell gyűjtenie minden hozzáférhető bizonyítékot, össze kell hasonlítania és kritikai vizsgálat alá kell vennie valamennyi forrását. Nem szabad elfeledkeznie vagy figyelmen kívül hagynia egyetlen fontos tényt sem. Ám a végső és meghatározó mozzanat mindig a teremtő képzeleté.” Az empirista és a költő egyensúlyát azonban, teszi hozzá, mindenkinek magának kell megtalálnia.

Szép és megszívlelendő gondolat, s jó lenne azt válaszolni, hogy számomra ez vagy ez is a történelem. A szakma szabályainak elsajátítása és tiszteletben tartása, a történeti tények – eme utólag és általunk kreált történeti építőelemek – képzése
során az egykor történt események pontos felderítésére és kritikai vizsgálatára való törekvés, ugyanakkor a megformált történet esztétikuma, belső igazsága, sőt valamiféle erkölcsi igazolásra való törekvés: ez mind kiolvasható Cassirer szövegéből, aki persze Thuküdidésztől a 19. század nagy német történetírásáig, Rankeig, Mommsenig és Burckhardtig válogat a történetírás történetéből. Olyan eszményt fogalmaz meg, amire az ember legfeljebb törekedhet, mikor munkáját végzi.

Számomra mostanság különösen fontosak az effajta kérdések és az olyan válaszok, mint Cassireré. Amikor először gondoltam arra, hogy talán nemcsak tanárként, hanem legalább valamelyest alkotó történészként foglalkozom majd kedvenc diszciplínámmal, az elméleti tudatosság nagyon csekély fokán álltam. Sem a tágabb, sem a szűkebb közeg, az 1970-es évek második felének budapesti bölcsészkara nem kedvezett ennek. A rendszerváltáshoz közeledve csak azt láttuk, hogy kivált a 20. század történetírását mélyen áthatja a számunkra üres és elfogadhatatlan vulgármarxista ideológia. Magam is úgy láttam, hogy a kiút egyfajta pozitivista, csupán a „tények” és a belőlük következő logikai konstrukciók felmutatását vállaló ábrázolás. Ehhez legfeljebb a nagy pillanatokhoz – ilyen volt 1956 – köthető erkölcsi meggyőződések és tanulságok társultak. Bár ma is úgy látom, hogy ennek az alapállásnak volt némi létjogosultsága és talán eredményei is, azt semmi sem menti, hogy például elmulasztottuk – vagy inkább maradjak csak magamnál: elmulasztottam – az elméleti tájékozódást. Az ugyanis annak idején is megoldható lett volna. Ma, ötvenhez közeledve, s hogy tanítok is, méghozzá filmrendezőket és televíziós pályára készülőket, akiknek el kell magyarázni, mi a történelem, és mi végre foglalkozunk vele, sokat gondolkozom ezen.

Ahogy azt is el kell magyarázni nekik, mi volt az a 20. század, amelyben már alig-alig éltek, hiszen sokak szerint véget ért valamikor a kilencvenes évek elején. A rövid 20. század koncepciója persze elsődlegesen a politikatörténészeké, de lehet benne valami: a nemzeti és szupranacionális politikák soha nem határozták meg tán annyira az emberek életét, mint ebben a periódusban. Ettől nem függetlenül a századot nagyon sokféle módon lehet értékelni. Például úgy, hogy amíg az előző században a modernitás egyirányúnak tűnt, a 20. században egymással gyilkos versenyben álló különféle utak tűntek fel. Ebből azután a végére mintha egyetlen, globális
modernizációs út maradt volna fent. A szélsőségek, amelyekről Eric Hobsbawm elkeresztelte a 20. századot, vereséget szenvedtek, vagy zsákutcának bizonyultak. De látható úgy is, hogy helyettük sok-sok helyi extremitás kel versenyre a dominanciára törő (euro-)észak-amerikai trenddel, amely persze már a 18. század végétől elüt a nyugat-európaitól. Samuel Huntington szerint civilizációk, mások szerint kultúrák összecsapásának előkészülete jellemzi a 20. századot, miközben az sem életidegen felfogás, hogy a globális trend megannyi lokális változatot indukál, amelyek mind tudatosabban törekszenek a sajátszerűségre és az autonómiára.

– Sokan állítják (Jacques le Goff után szabadon), hogy a történész akkor követi el a legmegbocsáthatatlanabb bűnt, ha unalmassá válik. Legalább ekkora bűn azonban – tehetnénk hozzá –, ha szenzációhajhász, vagy konjunkturális izgágasággal hívja fel magára a figyelmet, vagy domináns politikai áramlatok „háttérigazolásának” szolgálatába áll. Ön szerint elkerülhetők-e és ha igen, hogyan, ezek a csapdák, lehet-e történészként érdekesen, ugyanakkor hitelesen írni?

– Alighanem csak érdekesen lehet hitelesen és figyelmet kiváltó módon írni – talán ez az az írói elem a történetírásban, amelyet Cassirer olyannyira hangsúlyoz. Más persze az érdekessége egy konferenciára készülő előadásnak, egy tanulmánynak, egy monográfiának vagy egy összefoglaló munkának, ami mondjuk, egyetemi tankönyvnek készül. A történésznek már témaválasztását és persze a megírás módját is mindig befolyásolják kora politikai és szellemi áramlatai, ahogyan saját pillanatnyi érdeklődése és értékvilága is természetes nyomot hagy művén. Ha ezek a preferenciák túl gyakran és csapongva változnak, akkor viszont aligha képes a mesterség szabályai szerint kidolgozni minden egyes témáját – akkor az nem történetírás,
hanem historizáló vagy történeti zsurnalizmus. Ebben is lehetséges egyébként érdekeset, sőt fontosat alkotni, csak jó, ha nem keverjük össze a történetírással. A mai
világban a történész életében is fontos szerepet játszhat a médiaipar, amely az állandóan változó tematika mindenoldalú megvilágítását ígéri – más kérdés, hogy ez többnyire ígéret is marad. A történésztől tehát szolgáltatásokat várnak el, többek között a média hír- és (felületes) magyarázatéhségének kielégítését, de akadnak kicsit szofisztikáltabb megrendelők is – állami emlékezetpolitikák, politikai áramlatok és szervezetek. Körülbelül olyan mélységű argumentációt várnak egyébként, mint a médiumok (kivételek persze akadhatnak). Pár éve Gyáni Gábor írt erről (is, mint a történetírás oly sok más posztmodern jelenségéről) nagyon megvilágítóan. Azt hiszem, hogy ez a közeg és igény adott, egyéni ízlés és talán egy informális szakmai-etikai normarendszer dolga (lenne), hogy ki-ki hogyan mozog benne.

– A nemzeti történetírásokban a kutató gyakran szembesül bevett mítoszokkal. Mennyiben jelentkeznek a mítoszok a 20. századi történetírás, főleg 1956 esetében?

– A mitikus képzetek és mitikus történetek mindig szerepet játszottak a múltról szóló diskurzusokban. A 20. században a hivatásos emlékezők – többek között a történészek – és a személyes, hétköznapi vagy éppen kollektív emlékezeti panelek
közötti konfliktusok formájában tűnnek fel legtöbbször. Utóbbiak megkonstruálják a múlt valamiféle alapon nyugvó vagy éppen tisztán spekulatív módon létrehozott történetét, a történészek pedig a „legendaoszlató” szerepében lépnek fel, egyben minősítve, a legendák, mesék birodalmába utalva az effajta történeteket. 1956-tal kapcsolatban Litván György, az 1956-os Intézet alapító igazgatója az Intézet 2000-es
Évkönyvében fel is sorolta a forradalommal kapcsolatos mítoszokat és legendákat: a munkástanácsok, az írók, a pesti srácok, a „forradalmi város – békés vidék”, a „tiszta” forradalom, a „példátlan nemzeti egység”, a polgári forradalom stb. Nyilván másokat is fel lehetne sorolni, mitikus eseményeket, mitikus magyarázatokat, ilyenek például a nagy és kis összeesküvés-történetek – kezdve azzal, amelyik Gerő Ernő, az államvédelem és/vagy a szovjetek provokációjának tulajdonítja az egész október 23-át, egészen a fegyveres harcig, egészen az olyan részletekig, amelyek például a Köztársaság téren történteket is sötét kommunista összeesküvésnek tartják, amelyet azért szőttek, hogy ürügyet szolgáltassanak a szovjet intervencióra.

Ezeket a mitikus magyarázatokat és történeteket persze lehet szembesíteni a
történészi narratívákkal, amelyeknek fényében illogikusnak, alaptalannak, olykor éppenséggel nevetségesnek vagy manipuláltnak tűnnek. De valószínűleg fontosabb volna tisztázni keletkezésük körülményeit, struktúrájukat és elgondolkozni születésük lehetséges okain. Akkor észrevehetnénk, hogy újak és újak keletkeznek, mások szívósan élnek tovább, pedig 1989 óta mindenfajta emlékezet megjelenhet, az 1956-tal kapcsolatos történetírói művek pedig kiemelt figyelemben részesülnek. Úgy tűnik, sokan mégsem „hisznek nekik”, mert az igazság „máshol van”. Az is érdekes, hogy a hivatásosok kasztja – és azon belül ki – éppen mit sorol a mítoszok közé. Amíg a demokratikus elvek mellett elkötelezett történetírás vitahelyzetben tételezte magát a kommunista történetírással, az 1956-os „nemzeti egység” tézisét nemhogy nem kérdőjelezte meg, hanem ellenkezőleg, bőségesen argumentálta és hangoztatta, szemben az ortodox marxisták ellenforradalmi tézisével, amely az ellenkezőjét állította: egy aktív reakciós kisebbség ideig-óráig megtévesztette a többséget, amely amúgy a (szovjet típusú) szocializmus oldalán állt. Hogy ez a nemzeti egység most a mítoszok közé került, abban nyilván szerepet játszott az 1989 utáni felismerés, miszerint 1956-nak a szovjet rendszer kimúlta után is rengeteg felfogása létezhet, és egymástól nagyon különböző politikai áramlatok kereshetnek benne előképet.

Azt hiszem, a történetírásnak ma nem az a feladata elsősorban, hogy a mítoszokat cáfolja, hanem hogy megvizsgálja keletkezésüket, hogy az emlékezet sajátos formáiként tanulmányozza őket.

– A 19. század közepétől, bő évszázad alatt a magyarságnak három forradalom is kijutott: 1848, 1918, 1956. Lát-e közös vonásokat ezekben? 1956-ról Ön egy helyütt azt írja: „1956 talán az utolsó 19. századi forradalom volt, szimbolikájában, heroizmusában, retorikájában, végletességében, idealizmusában és tisztaságában.” Ám talán legalább ennyire 20. századi is, ha a kirobbanását előidéző  politikai képletből indulunk ki.

– Vannak hasonlóságok a három forradalom között, a korszakos különbségek ellenére. Mindegyiknek a középpontjában a nemzeti függetlenség és különállás állott. Mindegyik a kor kontextusában elgondolt demokratikus modernizációra törekedett, és a nemzeti függetlenséget ennek egyik alapfeltételeként értelmezte. Óriási különbség, hogy 1848 ezt a magyar nagynemzeti keretek között gondolta el, 1918 igyekezett e keretekből megmenteni annyit, amennyit csak lehet, 1956 viszont már a kisnemzeti keretek között keresett optimális megoldást a nemzeti függetlenségre. Ezt látta az osztrák típusú (esetleg finn vagy jugoszláv mintájú) semlegességben.

Amikor 19. századi forradalomról beszéltem, elsősorban erre az 1848-ból eredeztethető szálra gondoltam. Az a függetlenségi törekvés éppenséggel adekvát volt a 20. század közepén, hiszen a forradalom egy eléggé archaikus eszközöket használó, nyers, közvetlen, kevés áttétellel érvényesülő nagyhatalmi-katonai erőszakot alkalmazó kvázigyarmatosító hatalom ellen robbant ki. A kontinuitásnak a résztvevők is tudatában voltak, hiszen számos szimbolikus és valós cselekvésben követték, szinte utánozták a negyvennyolcas mintát. Ez azután sok mindenre hatott, például a helyenként archaizáló nyelvre (bizottmány, nemzetőrség).

A gondolat másik forrása a történeti tudat és az 1956-ról 1989 után kialakult
diskurzus volt. A magyar identitás történeti komponenseit a 19. századi romantika alakította ki és alakítja máig hatóan. Ennek alapvető része a szabadságért és függetlenségért való lázadás, küzdelem, heroikus erőfeszítés tablója, amely kudarcot vall, méghozzá mindig külső okok, közöny vagy éppen árulás miatt. Az önreflexió, a sokoldalú analízis és a saját felelősség átérzése nem szerves része ennek a történeti
tudatnak és emlékezéspolitikának, a felelősség áthárítása, a tragédiában való feloldása annál inkább. A 20. század nagy traumái, az első és második világháború e tabló kliséi alapján épültek be a kollektív emlékezetbe Magyarországon.

1956 révén ez történt a magyarországi szovjet rendszer emlékezetével is. Ebben a felfogásban tűnik 1956 egy megkésett 19. századi forradalomnak. Hihetetlenül rövid lefolyása, vérbefojtása, az emlék feldolgozásának lehetetlensége a forradalmat és szereplőit jó időre „megkímélte” a 20. századot jellemző dezintegrációtól. Még 1989-ben is úgy tűnt, 1956-ban romantikus-hősi szereplők léptek színre (a Nép, a Jó, a Gonosz, a Munkás, az Utca, az Utca Gyermeke, a Miniszterelnök, a Bíboros stb.). Olyan szereplők, akik másutt már jó ideje nem léteztek, és többet így, ebben a szereposztásban soha nem léptek színre. 1956 azonban mégiscsak a 20. században
történt, valójában 20. századi szereplői voltak. A forradalom képe csak a tovább élő reflektálatlan, tragikus nemzeti kollektív emlékezetben maradhatna 19. századi. Közelebbről „csak” múlt századi, emlékezete pedig diffúz, állandó konstrukciók és dekonstrukciók tárgya, ami óhatatlanul vitákat generál. Evidenciái, mint a hősiesség, az elárultatás, a kudarc vagy a relatív siker, állandóan megkérdőjeleződnek. E diskurzus kérdőjeleit már a 21., a modernitás utáni század szolgáltatja. A 20. század hagyományának kialakulása, amelyhez nem szolgáltat mintát a 19. század, még javában tart.

– Ön több helyütt „ötvenhatos vízióról” beszél. Kifejtené ezt bővebben?

– A forradalomnak nem volt részletes politikai-társadalmi programja, ahogyan a nagy spontán mozgalmaknak általában nem szokott lenni. Volt egy általános keret, amely valóságos és szimbolikus téren kijelölte a cselekvés fő irányát, de amelyben szinte kedves és mulatságos eklektika figyelhető meg: az antisztálinista kommunista reformerek elképzelései az átalakulás pillanatában ott maradtak, mint egy éppen elmúló nekibuzdulás lenyomatai. Ha egyszer a műegyetemi 16 pontba belefoglalták a többpártrendszerű szabad választásokat és például Rákosi Mátyás és Farkas Mihály nyilvános büntetőperét – vagyis politikai rendszerváltást akartak, és ezt forradalmi úton látták elérhetőnek, mert a korábbi rendszer exponenseivel való leszámolás ezt jelenti –, akkor miért kell összehívni a Magyar Dolgozók Pártja, az uralkodó egypárt kongresszusát, és miért éppen Nagy Imre legyen a miniszterelnök, aki pár napja mégiscsak ebbe a pártba tért vissza, saját kérésére?! Márpedig a pontok között ezek is szerepeltek. A forradalom hívei nagyon sok mindent nem akartak, és sok mindenről, amit akartak, volt valami általános elképzelésük. Független Magyarország idegen csapatok nélkül, esetleg semleges állam, többpártrendszer, az 1945, sőt az 1949 utáni szociális, kulturális „vívmányok” egy részének megőrzése (ingyenes oktatás, majdnem ingyenes egészségügy, viszonylag olcsó lakbérek és közszolgáltatások stb.), ugyanakkor a kis volumenű magánvállalkozások szabadsága, ilyesmik. De hogy a szovjet rendszer bukása utáni Magyarország hogyan rendezkedjen be, visszamenjen 1948-ba vagy 1946-ba (ami nem ugyanaz), vagy éppen ha nem is 1944-be, de mondjuk 1940-be vagy 1937-be (megint csak jelentős a különbség), vagy éppen valami egészen másba kezdjen, az nem volt világos. Nem is lehetett. A forradalom előtti olvadás idején, főleg 1956 tavaszától kialakult bizonyos nyilvános politikai közbeszéd és gondolkodás, de azt teljesen az antisztálinista pártellenzék uralta. Horizontjukon pedig a szovjet típusú rendszer megreformált változata lebegett, ami leginkább mégiscsak Nagy Imre 1953–54-es korrekcióira hasonlított leginkább – amelyekbe például még az álkoalícióba gyömöszölt többpártrendszer sem igen fért bele. Azok, akiknek ez a nagyimrés elképzelés sem volt ínyükre – de nem akartak feltétlenül visszamenni 1945 előttre! –, még a forradalom alatt is eléggé óvatosak maradtak. Nem is szólva a régi Magyarország meggyőződéses híveiről, a keresztény középosztály maradványairól például, akik várták, mi is történik majd.

Így azután maradt a nagyon markáns, pontokba, sőt skandálható jelszavakba foglalható célok felett vagy mögött lebegő vízió – annyi, ami az adott feltételek között konszenzuálisnak tekinthető. Azt gondolom ugyanis, hogy a független, nyugati típusú demokratikus politikai berendezkedésű, ugyanakkor harmadikutas-államkapi-talista-kisvállalkozói kert-Magyarország vízióját az előbb felsoroltak közül a legtöbben oszthatták. Még azok is, akik 1940-ben vagy 1937-ben látták volna ugyanezt, és deklasszált és megtört középosztályok nagy többsége is. A keresztény gimnáziumi tanár vagy a vidéki jegyző nem feltétlenül szerette a nagybirtokos Esterházy grófot vagy Weiss bárót, legfeljebb az utóbbit még kevésbé. A harmincas években jelentős reformpotenciál halmozódott fel Magyarországon, igaz, jelentős részben a zsidó vagyon kisajátításával és (újra)elosztásával szerette volna orvosolni a nyilvánvaló szociális problémákat. Úgyhogy az 1956-os vízió nem zárta volna ki az éles konfliktusokat, vitákat egy csomó kérdésben, amikről soha nem fogjuk tudni, hogy is szóltak volna valójában. Ugyanakkor – ma erről megfeledkezünk – a sikeres forradalom valószínűleg hatalmas érzelmi és szellemi nyomatékot adott volna a vízió alapelemeinek. 1989 után ez a nyomaték nem működött, pedig a víziónál jóval körülhatároltabb programok álltak rendelkezésre.

– Hogyan változtak meg a forradalom politika- és társadalomalakító elképzelései nyomán a hatalmi mechanizmusok Magyarországon?

– Ahogy fentebb említettem, ilyenfajta részletes elképzelések nem jelentek meg  1956-ban. Pontosabban, a november 4. teremtette új helyzetben kezdtek ilyeneket kidolgozni azok, akik sokakkal együtt úgy hitték, hogy az nem lehet, hogy annyi szív… Nem hitték, hogy ennek vége. Bibó István, a koalíciós pártok, Gimes Miklós és köre vagy a Nagy-budapesti Munkástanács körül mozgó szakértők dolgoztak ki ilyen elképzeléseket. Furcsa módon az utóbbi volt talán a legrészletesebb, ami jellemző módon egy önigazgató gazdasági és politikai berendezkedés vázát tartalmazta. De ezen elképzelésekből nem lett semmi, következésképpen a forradalom elképzelései nyomán, azok szerint semmi sem változott meg Magyarországon. Kádár János és régi-új elitje változtatott a restaurált rendszer praxisán, ahogy az idő előrehaladt, nagyon is sokat. De nem a forradalom programja vezérelte, hanem a félelem a forradalom vagy egy ahhoz vezető, 1953–56-os jellegű válság megismétlődésétől.

– Milyen lecsapódásai voltak a forradalomnak a nemzetközi politikában? Hogyan értékeli a nyugati világ hozzáállását az 56-os momentumhoz?

– A nemzetközi kontextus 1956 egyik legjobban feltárt története, köszönhetően az 1989 utáni ún. levéltári forradalomnak és az amerikai új hidegháború-történet érdeklődésének, amely a kilencvenes évek elején egy darabig elsősorban a volt szovjet államokra és Kelet-Európára irányult. Egy sor konferenciát rendeztek erről, tíz éve Budapesten gyűltek össze a téma legkiválóbb szakemberei az egész világról, és három napon át erről beszélgettek. (Érdekes vagy inkább jellemző, hogy azután ez a konferencia anyaga csak magyarul jelent meg, az angol kiadás elmaradt – az érdeklődés fókusza éppen a 40. évforduló után megváltozott…) A lényeg könnyen összefoglalható. A Nyugat – ez lényegében az Egyesült Államokat jelenti – nem kívánt atomháborút kockáztatni azért, hogy a kelet-európai status quo megváltozzon. Más lehetőséget, köztes megoldásokat nemigen látott (a magyar semlegesség Washingtonból nézve csöppet sem tűnt vonzó alternatívának). Ezért ennek megfelelően (nem) cselekedett. Fontos változások azért történtek: az amerikai propagandagépezetet áthangolták, nem biztattak radikális cselekvésre, nem ígértek segítséget, felszabadítást, még áttételesen, még sejtetve sem, mint korábban. A Nyugat elkezdett
érdeklődni a kommunista reformerek iránt, akiket azelőtt nem nagyon méltatott figyelemre – igaz, erre ideje sem nagyon volt, hiszen  az 1956 előtti években teremtek az elsők. 1956 végeredményben manifesztté tette, hogy a Nyugat belenyugodott a kétpólusú világrend európai határának változtathatatlanságába. Jaltában nem született semmiféle titkos egyezmény, záradék vagy ilyesmi erről, ellenkezőleg, a jaltai egyezmény szabad választásokat írt elő valamennyi volt német csatlósállamban, függetlenül attól, ki szállta meg. Ebben az értelemben 1956 magyar forradalmának leverése volt az egyáltalán nem titkos záradék.

Fontosabbnak tartom a nyugati közvélemény reakcióját, amely kezdettől szolidáris volt Magyarországgal. Az irányadó sajtó lelkes, ugyanakkor eléggé óvatos, tudatlan és értetlen volt, de november 4. ezt megváltoztatta, és heves lelkiismeret-furdalásuknak ők – ellentétben a politikusokkal, sőt némiképp helyettük – hangot is adtak. Ez a tudatállapot megkönnyítette a magyar menekülthullám – a háború végi kényszerű népmozgások óta a legnagyobb európai exodus – befogadását és gyors integrációját. Magyarország akkor már sok évtizede kedvezőtlen image-e egy csapásra megváltozott, amiből még Kádár János is sokat profitált. 1956 kinyitotta Magyarországot a világ nyugati fele irányába, és ezt a csaknem össztársadalmi méretű érintkezést a restaurált rendszer sem tudta megszüntetni. Ez mindkét irányban fontos tapasztalatokat közvetített.

– A Nagy Imre-képet a hatvanas évektől errefelé – jobbára aktuálpolitikai  és nem szakmai  meggondolásokból – többször átrajzolták, átfestették, retusálták.  Nevezték már ellenforradalmárnak, megtért kommunistának, hősnek és egyébnek. Ki és mi volt valójában Nagy Imre?

– Nagy Imre mindenekelőtt kommunista politikus és politikai gondolkodó volt. Élete végéig mélyen hitt abban, hogy a szocializmusnak az a változata, amely az általa megismert és elsajátított marxizmus–leninizmuson alapult, felsőbbrendű, mint a nyugati kapitalizmus – amelyet viszont lényegében az első világháború előtti és közvetlenül utáni magyar változatából ítélt meg. A legtöbb személyes tapasztalatot viszont a szovjet típusú rendszer – Kornai János kifejezésével élve – klasszikus változatáról szerezte, és ez jelentette számára a legfontosabb elméleti és gyakorlati problémát. Számára a marxizmus nem elsősorban módszert, a problémák szemléletét, leírását, jelenségek kritikáját jelentette, hanem teleológiát. A végső célképzeteket nem kérdőjelezte meg, ezért lett központi kategória gondolkodásában az ún. átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba. Szerinte Magyarországon az átmenetet rontották el, hagyták ki, rövidítették le, ami két dolgot jelentett. A sztálinizmus bírálatát – hiszen a magyar átmenet ezt a mintát követte – és egyfajta nemzeti út, megreformált változat keresését, ami nem feltétlenül tartott igényt univerzális jelentésre. Vagy ha igen, csupán a sokszínűség elismerésére, ami persze egyáltalán nem volt kevés. A valódi átmenet nemzeti útjába sok mindent bele lehetne látni, egyfajta demokratikus-nemzeti kommunizmus útkeresését is, ha Nagy ezt meg tudta volna valósítani, vagy le tudja írni rendszeresen. De egyikre sem volt módja. 1953–54-ben lett volna leginkább módja az előbbire – éppen ennek kudarcából vonta le legradikálisabb következtetését, a tömbön kívüli, független Magyarországét. A kudarc fő oka ugyanis a szovjet tömbhöz való tartozás, a Moszkvának való kiszolgáltatottság volt. Az elméleti rendszerezésnek többször is nekifutott, utoljára Snagovban 1956–57 fordulóján, de akkor a készülő per súlyos árnyékot vetett gondolataira, s csak egy szaggatott, tépelődő belső monológra tellett, amelyben elméleti eszmefuttatások keverednek személyes emlékekkel és spontán érzelmi kitörésekkel. Mégis ez a furcsa, drámai szöveg mond el a legtöbbet Nagy Imréről, a gondolkodó politikai emberről, ezért én ezt egyfajta végső számvetésnek, sajátos politikai végrendeletnek tekintem.

Szándékosan időztem ennyit Nagy politikai gondolatvilágánál, mondjuk, jól ismert 1956-os döntéseinek története vagy az 1957–58-as halál-történet helyett. Az előző már egyidejűleg, a forradalom napjaiban kérdéseket és kétségeket váltott ki, és ez valószínűleg így is marad, bár a vitatkozók köre mind szűkebb lesz. Ez a forradalmi helyzetben folytatandó/folytatható reálpolitika, illetve az ebben a szituációban ténylegesen nyújtott politikusi teljesítmény kérdése. A halál-történet, vagyis a (kommunista) politikus versus erkölcsös ember választása viszont konszenzuálisnak tűnik. Nagy a döntő pillanatokban erkölcsös emberként viselkedett, vállalta önmagát, halála mártírhalál. Nagy Imre politikai gondolkodói hagyatéka mindkettőhöz kulcsot ad, ám ez a hagyaték ma múzeumi darab, s nem hiszem, hogy önmagában különösebb relevanciája lenne a mára.

–        Köszönöm a beszélgetést.