A jelentől elfordított arccal ünnepli a nagy német költő: Stefan George 60. születésnapját. Soha még költő szigorúbban el nem különítette magát korától. Könyveit csaknem titokban jelentette meg; soha sem engedte meg, hogy az ő „Bl�ätter für die Kunst”-ja érdekében nyilvánosan propagandát csináljanak. Lapok, felolvasások, az irodalmi üzem zsivaja, mind nem létezett ez öntudatos és gőgös ember számára. Kezdettől fogva az esztétikai összeesküvés híve volt, elutasított minden polémiát az úgynevezett korszellemmel – hiszen a polémia már belső összefüggésre mutat – egyedüli vágya volt, néhány kiválasztottal elkülöníteni magát, nem ünnepelve és nem bírálva a sokak által, akiknek semmi jogot, de legkevésbé azt a jogot adta meg, hogy őt dicsőítsék. Aki őt meg akarta szerezni, annak dolgozni kellett érte. Ezért irt sajátos helyesírással is, ezért irta a főneveket kisbetűkkel s ezért kivánta, hogy verseit hangosan olvas sák. A szemekkel való olvasás bűn a nyelv ellen, amely étek kell legyen a fül számára. George barrikádokat épített maga köré, megnehezítette a mai túlságosan könnyen célt érni akaró olvasónak a hozzáférést könyveihez, de csak azért, hogy ha elég mélyre ás, nyelvének igazi zenéjével megajándékozza. Ez a nyelvezet előnyben részesítette a teljeshangú magánhangzókat, kerülte a hétköznapit, eltünt nyelvkincseket ásott elő s szerette a mellékmondatokkal súlyosan megrakott mondatot. George nyelvezete egy sötéten csillogó brokátruha hosszú sleppel. Nincs egész lírájában – és mily gőg kell ahhoz, mindig csak, kizárólag csak lirát produkáni – egyetlen egy dal, egyetlen egy könnyed dolog, Mindig előkelő, mindig komor és mindig mély. Papos lénye nem felvett modor; aki egyszer látta a keményen vágott dantei arcot, tudja, hogy milyen nehezére esik a rajnai, de egyáltalában nem rajnai vigságú embernek a nevetés. Komolyak, mint ő maga, nehezek, mint ő maga, a versei. Nem sok barátja birta el a korral szemben állás aszké-zisét úgy, mint George maga, ezért életét a hűtlenek és elítéltek hosszú sora kiséri. Nehéz megmondani, hogy mennyi marad meg mely himnuszaiból. De abban, hogy George, mint jellem, szilárdságában, megmozdíthatatlanságában, a jelen következetes megvetésében tiszteletreméltó jelenség, senki sem fog kételkedni. Mily szótlan méltósággal vette át a csaknem hatvan éves, elszegényedett költő a nem óhajtott frankfurti Goethe-dijat. S ha julius 12-én Hindenburg és Hermann Müller, akik bizonyára soha se hallották a nevét, legmagasabb kéziratukkal, akadémiatagsággal és díszdoktorsággal jöttek volna a hatvan évet ünneplő George bizonyára elnézett volna fölöttük. A semmibe, vagy az örökkévalóságba? Soha költő nem volt a demokráciának idegenebb, mint ez a paptermészet, aki saját maga istenének látszott lenni. Lehet csodálni az erőt, amely párjátritkitó szilárdsággal elzárkózik kora elöl, s mégis mind e csodálat mellett meg van a jogunk ahhoz, hogy ezt a nagyszabású elzárkózás-kísérletet elutasítsuk magunktól. Inkább ragadjon magával, tépjen szét és faljon fel ez a rettenetes kor, mintsem hogy szerzetesként s alapjában véve bátortalanul elzárkózzunk előle. Nincs meg a lehetőségünk, hogy a kort amelyben élünk, magunk kiválasszuk. Szomorú ember, aki megkisérelte, távol az idő viharaitól, egy csendes de kihalt öbölben élni.