Az angol külpolitika évek óta tartó fáradtságos törekvését, hogy a Szovjetunió ellen egyesítse a polgári államokat, két körülmény nehezíti meg: az egyik a legyőzött államok érdekközössége Oroszországgal, ami a németek és a törökök politikáját irányítja, a másik pedig a nemzeti ellentétek az egyes győztes államok között is. Ezért az angolok igyekeztek Németországnak és a törököknek engedményeket és előnyöket nyujtani, hogy rávegyék őket az oroszokkal közös politikájuk feladására. Ez volt a Locarno-Thoiry-idő és a mosszuli megegyezés alapja. Anglia közvetítette a német-francia közeledést és kitartásának eredménye már a kezében volt. Németország hajlandó is volt már elszakadni elvben az oroszoktól, csak éppen túlmagas árat kért érte. Teljesíthetetlenül magasakat Franciaországtól. De hát alkudni lehet. Csak éppen ez esetben az alkudozásra nem lett volna szabad időt vesztegetni. Mert időközben, amíg Chamberlain Németországot és a francia kormányt puhította Anglia támogatásával kiterebélyesedett a fascismus Olaszországban és úgy jártak vele az angolok, mint a tulajdonképpen általuk felidézett orosz forradalommal. Nem állt meg ott ahol az angolok akarták. (Úgy látszik, sem forradalmat sem reakciót nem lehet büntetlenül csinálni.) Az olasz fascismus nem szorítkozott csak arra, hogy mindenben hűséges támogatója legyen angol testvéreinek a reakcióban, hanem kitermelte magából érek folyamán az úgynevezett fascista imperializmust. Ez akkor lépett erőteljesebben akcióba, amikor Németország már puhult volna és a már-már elsimuló német-francia ellentétek helyett megkapták az angol konzervatívok a francia-olasz, az olaszjugoszláv, a jugoszláv-bulgár stb. feszültséget. Olaszország politikája annyira kimélyíti a szakadékot a polgári nagyhatalmak között, hogy elmondhatjuk azt, hogy a fascista imperializmus Szovjetoroszország biztonságának szinte legerősebb támasza. A szovjet külpolitikája is arra irányul, hogy a polgári Európában a nemzeti ellentétek szitásával eltávolítsa egymástól a kormányokat. Mert a káosz propagandára alkalmas, a szovjet elleni hadviselésre pedig alkalmatlan talaj. Szerény erejéhez képest az orosz diplomácia mindent el is követ, hogy egyensúlyozza Chamberlain jelszavát: Si vis bellum, para pacem. Ahol lehet, megakadályozza ezt a békét, mely nélkülözhetetlen előfeltétele a szovjetelleni háborúnak. Dolgozott azon, hogy ne jöjjön létre a kibékülés Lengyelország és Litvánia között, nem látta szívesen a német-francia közeledést, amikor ez még azt jelenthette, hogy Németország közeledik a szovjetellenes blokkhoz, ellentállásra buzdít és szövetséget ajánl minden országnak, melyet valamely irányból való megtámadás veszélye fenyeget, csak azért, hogy a szorongatott állam nehogy engedni találjon és így az ellentét esetleg elsimuljon.

Anglia azt akarja, hogy a „győztesek” és „legyőzöttek” megkülönböztetések tűnjenek el és csak két kategória legyen Európában: A Szovjetunió és ellenségei. Most jön Olaszország a maga külön céljaival és a szovjet ellen egyesítendő államokat is megosztja két csoportra: Olaszországra és szövetségeseire és Olaszország ellenségeire. Ezzel aztán az európai helyzet végképp összekuszálódott, úgy, hogy már senki sem érti teljesen.

Olaszország szövetséget kínált a szovjetnek is Jugoszlávia ellen, bizonyára azért, hogy ezzel megakadályozza azt, hogy végső veszélyben a szerbek az oroszokért kiáltsanak. Mert Jugoszláviát ma is a jövőbeli orosz-jugoszláv szövetség bátorírja az olaszok ellen, illetve az, hogy egy ily szövetkezés veszélye mindig kényszeríteni fogja Angliát, hogy megfékezze Olaszországot. Ha azonban a szovjet az olaszokkal megegyezik, hogy az olasz-jugoszláv háború esetén semleges lesz ós nem használja ki az alkalmat az új világháború ki-robbantására, akkor Jugoszlávia súlyos helyzetbe kerül. Így gondolhatta Mussolini, de Oroszország nem állott kötélnek. annak ellenére sem, hogy az a tény, hogy Németországon kívül még egy európai nagyhatalommal is jó viszonyba kerül, nagymértékben erősítette volna Oroszország pozícióját De a külügyi népbiztosságon úgy gondolkoztak, hogy ez az erősödés a fascista imperiálizmus következménye-képen amúgy is bekövetkezik, az olaszokkal való barátkozás kárai nélkül is. Olaszország offenziv és nem védekező állam, ami még nem volna baj, de Olaszország céljai, amellett, hogy jogtalanok és népszerűtlenek, teljesen irreálisak és anachronisztikusak is. Imperializmus az imperializmus alkonyának idejében! A fascista törekvések nem feltörekvő erőt, modern eszmét reprezentálnak, hanem erőltetettek és nem felelnek meg a kor nagy szükségleteinek. Az olasz szövetség azzal fenyegetett, hogy az olaszellenes államokat teljesen Anglia mellé állítja, anélkül, hogy a szovjet az olaszokkal bármit is nyert volna. Tekintve, hogy Olaszország végeredményben mindenben ki van szolgáltatva Angliának, nem volna nehéz az angoloknak az olasz orosz paktálás révén szovjetellenesre hangolt államok közé bevonni magát s a szövetségest: Olaszországot is esetleg valami gyarmati ajándékozással. Olaszország támogatása azt jelenthette volna Oroszország számára, hogy ezzel elősegíti az olasz-jugoszláv-francia stb. háború kitörését, hogy mégsem vállalkozott rá, ez azt jelenti, hogy az orosz kormány nem hiszi, hogy Anglia, bármiképpen is beleegyezik Olaszország hódító hadjáratába, azaz abba hogy Mussolini világforradalmat terjesszen. Ha pedig így áll a helyzet, akkor a fascista Olaszország sokkal célszerűbb mint ellenség, mert ez Olaszország ellenfeleit hajtja a szovjet felé. Tehát a fascista imperializmus így is szövetségese (akaratlanul) Oroszországnak. Az olasz külpolitika áprilisi „milánói” akciója, melybe Lengyelországot is bevonta, Oroszország részére többet eredményezett eddig, mint az olaszoknak. Mert a németellenes és egyben antibolsevista lengyel-olasz „szövetség”-gel Mussolininek sikerült összekovácsolni Németországot és a Szovjetuniót, melyeknek viszonya az utobbi időben Anglia szívós munkája folytán a (Donec ügy!) kissé elhidegedett. Élénkebbé váltak a kapcsolatok Csehország és a szovjetek között is és ismét megindultak a tárgyalások Jugoszlávia és Oroszország között Berlinben. Egy esetleges jugoszláv-orosz szövetség megkötésének világtörténelmi jelentőségét nem lehet tagadni. A szovjet diplomáciában néhány hónappal ezelőtt még erős vereség hangulat uralkodott. Csicserin visszalépési szándékáról érkeztek már hírek. De jön Mussolini és mindent elront, amit Old Cham fáradságosan öszehozott. A milánói külügyminiszter járás Oroszország helyzetét rendkívül megerősítette.

A mai helyzet bizonyos tekintetben még kellemetlenebb Anglia szempontjából, mint volt akkor, amikor Olaszország még háborúra készült a télen, mert a harciaskodó olaszokat könnyen tudják az angolok leszerelni, mint azt láttuk is. De most nem háborút akar Mussolini, hanem diplomáciai sikereket aratgat, olyanokat, amelyek károsítják Angliát. Úgy, hogy Anglia kénytelen lesz az olasz külpolitizálásba is beleszólni, mert ha Jugoszláviát komolyan fenyegetné Mussolini balkáni blokkja, akkor megbukik Marinkovics és következne Pribicsevics vagy Jovanovics külügyminisztersége az orosz szövetség programjával. Ezt pedig nem lehet összeegyeztetni a szovjet izolálása és az antibolsevizmus tervével.

De Anglia nem akarhatja, hogy a dolgok odáig fejlődjenek. A szovjet, mint az előrelátható volt, távol keleten befejezve müvét, ismét Európa felé fordult. A III. Internacionále friss erővel kezdte meg a munkát. Új taktikájuk jelzőkövei: elhatáro zásuk, hogy a legközelebbi angol választásokon a kommunista párt kü lön jelölteket állít, a német ifju kommunista mozgalom heves szer vezése, mindezek azt mutatják, hogy az Internacionále az erre előirány zott pénzeket Ázsia helyett most Európában költi el. Ennek jelentő ségét pedig az angolok teljesen át értik. És minél jobban erősödik a bolseviki propaganda, annál erélye sebben igyekszik majd Anglia a szov jetet elszigetelni. Ennek azonban a jelen körülmények között Olaszország megrendszabályozása a conditio sine qua non-ja. Így Anglia kénytelen lesz szétugrasztani Olaszország „kon tinentális szövetségét” és mindig újra meg újra keresztülhúzni Mus solini terveit. (Budapest)