Korunk legérdekesebb írója. Mégis: a divat nem ismeri, érdekességét nem akceptálja, mert érdekessége: élete, élménye, müve: ez az egész szemtépő emberi kinyilatkozás nehéz vádló kordokumentum: a ma, melynek a divat csak kendőzött elsiketült arcát hamisítja keritőn, hízelgőn, tömegesen. Ehrenburg élete! orosz szenvedés és nyugtalan ujongás, zsidó hazátlanság és keserű bölcseség, európai csavargás és amerikai józanságú megismerés. Élete tizennégyéves korában a cári börtönben kezdődik: forradalmárbüntetéssel, elhatározón, megbélyegzőn, eldöntőn. Ami utána következik, az csak természetes folytatás: deportálás, emigráció, európai kávéházak és országútak, hazatérés: részkérés az új munkából, kicsit csekabörtön is, utána: gyerekszinházvezetés, tengeri malacokkal való törődés: öt perc, majd újra ki a zajló vörös-fehér harcba, vagonmenekülés, Volgahajók, fehérek halálra keresik, amikor ennek is vége: megint Európa, keresztülkasul, közben egy fájdalmas epizód: a szabad demokratikus Franciaország kiutasítja, új országok és Berlin. Egyetlen nyugvó pont a mindenségben a kávéházi márványasztal Páristól Moszkváig és egyetlen utolsó tárgyi valóság a ténylegesen élt kaosztgabalygó élet után a fogak közé szorított makrapipa: egyformán jó, szent igaz és mindennapi Brüsszelben, Pozsonyban és a Kaukázusban. Márványasztal és pipa: a legközönségesebb jópolgári és kávéházirodalmári aproduktív rekvizitumok és Ehrenburgnál: végső kiválasztó kikristályosító fixpont: ideér minden, itt nyugszik meg és kap formát és indul útjára, új egyforma emberi nyugtalanságnak. A füstös lokálban világok torlódnak és életek fanyar sorsszaga érződik és izzik a parázsban. Világcsavargó otthona csak itt lehet, kell egy félölnyi zavartalan kemény síklap: elvégezni a mechanikus munkát, betüket róni, így bizonyítani, dokumentálni, lejegyezni a közvetlenül megélt világélményt: Ilja Ehrenburg életét. Ezt az írót, ezt a legérdekesebb intellektuális életet a divat nem kaphatta fel, a szenzációhajhászó magazinok nem láthatták meg, noha szenzációvirtuozitásban senkisem múlja öt felül, mint azt a tizenhárom pipa életét jegyző novelláskönyve bizonjítja. De ez a szenzációvirtuozitás: biztos életlátás eredménye és felebbezhetetlen itélet és egyik novellájában, a kis párisi kommunardról szólóban, oly örökveretűn maradéknélküli, hogy a végén a torokból elősikoltó világítélet már szinte deliriumvilágos lázitás. Lázitás: tehát kell, hogy vádak, érthetetlenségek acsarogjanak feléje: a lengyel lapok a vad vöröst, a dánok a vad ázsiait szidják, az orosz emigráció utálattal ejti ki a nevét, ugyanakkor azonban a hivatalos Moszkva sem érti „forradalmi eltévelyedéseit”, az európaiak amerikanizmussal intézik el, de az amerikaiak a legszivesebben felakasztanák. Általában: süket érthetetlen fülek mindenütt, holott alaposan megcsiklandozza azokat mindenfelé, mert mindenütt él a szent világcivilizáció, a világkapitalizmus, ez a torokszorító világélmény, ez a lejegyezhető mindent magába fogadó világriport. Kollektív riport, de a személy – a megélő, a lejegyző, mert bíró – döntőjelentőségű, mégha Ehrenburg legszemélyesebb könyvében Julio Jurenitónak is hívják.

Julio Jurenito Mexikóban ráeszmél a legfurcsább igazságra: a kultura alapjában véve valami egészen gonosz dolog és hogy nem mexikói forradalmakkal, görbe pásztorkéssel kell ellene védekezni, de torkonragadni és a kulturát a kultura fegyvereivel legyűrni. Égi reklámmal kezdi New-Yorkban: „Éhesek, ne hagyjatok fel a reménnyel, még van nagyszerű szalonkafiié. Tehát: dicsérjétek a civilizáció ajándékait.” A kezdet nagyon kedves és így érthető, hogy ideát Európában kezd minden egyszerre érthetetlenné válni. Mintha ez az idegen, ez a kivülről felvett kontrapont kavarna fel minden ösztönt, szándékot, aljas és szent célt: háborút és forradalmat. Világdémon? Valami, ami tagadhatatlanul létezik, volt és lesz. Sors érthetetlenség irónia és cinizmus, ok és magyarázat: bitajándékozás és hitrablás világháború és világforradalom furcsa hegyibeszéde. „Julio Jurenito tanítása: gyűlöld a jelent és hogy ez a gyűlölet erős és hatalmas legyen, ámuló szemeink előtt kissé felnyitotta az ajtót, mely a nagy és feltartózhatatlan jövőbe vezet. Sokan azt fogják mondani: közönséges provokatőr volt. A bölcs filozófusok és a víg zsurnaliszták már életében így nevezték. De a mester ilyenkor azt szokta mondani: a provokatőr a világtörténet nagy bábája és ha nekem nem akartok hinni, majd jön egy másik, aki megcsinálja a császármetszést, hogy a föld bele fog remegni.” Bölcs könyv ez, százszor szent szatíra, tízmillió halott egyetlen méltó emléke: a gúny, a szatíra annyira szétrágott mindent, hogy csak távoli rózsaszínű keretek gyúlhatnak fel: irreális bukfencekben a jövő reális szépsége – távoli gyerekekben. „A háború valami remek, csak meg kell érteni”. Jurenito okossága ép az, hogy nem mondja ki ezt az értelmet teljesen: a humánus öldöklés humánus öldöklés marad,pacifista szólam, pátosz jajongás, lázítás nem zavarja, de ép azért ez a mindent megmutató és eláruló áldícsérő skolasztika manifesztumoknál jobban ordit és tizmillió halottat jobban mozgat a sírjában. „Igy lehetetlen, tehát kell, hogy így legyen”: ez a szofizma kap itt szemtépő életre. Mert kikerülhetetlenül kellett minden, ami volt. Julio Jurenito már Lenin szerint is a világháború legintelligensebb regénye. Julio Jurenito: intelligens meglátás, de hatásában és értékében éppen azért korlátozott, lásd az európai világpolgár „békés” compendium analógiája: Anatole France Coignard abbéját, a világkapitalizmus és világcivilizáció első intelligens meglátását és hatását. Ehrenburg tovább megy: a kaoszfelidézés és kaoszértelmezés fantáziakeserű játékát is megkísérli második regényében, mely Európa elpusztításáról tudósít. A világkapitalizmus jövője: „Trust for the destruction of Europe”. Azaz: az erősebb legyőzi a gyengét. Amerika Európát. De kell, hogy alap legyen. Amerikáról lévén szó: morális alap. Nos: a dollár mindig volt ilyen biztos erkölcsi alap. Tehát: „Európa elmerül bűnben és lustaságban és nyugtalanságokban (forradalmak.) Ha tehát pusztává változtatjuk: csak az emberszeretet nemes cselekedetét gyakoroljuk. És utána? Utána fel fogjuk fedezni Európát, benépesítjük gyarmatosokkal, nem bánom afrikaiakkal, a fő, hogy ezen a földrészen végre már hasznos emberfajt is tenyésszünk.” És a mű megindul. Mondanunk sem kell, hogy a mű végrehajtója: európai. A munka: öngyilkosság, romantika. A haszon az eredmény: amerikai. Jens Boot: kakukfióka, kit a monacói fejedelem ejtett el valahol egy holland szigeten, volt vándorcirkuszos és vörösgárdista, lilapizsamás, milliárdos mítosszá akarja szeretni a kaparó kis bármacskát. Kosár, halott, szerelem, halott, bosszú, halott Európa, francia tankok elpusztítják Németországot és láthatatlan fegyverek minden korridort letörnek, nép nép ellen, a szovjet Szibériába huzódik, hangtalan halálordítás mindenfelé: humánusan gáz dolgozik és fáradtság-álomszérumok, csak a párisi kanálisokban vonaglik az utolsó állati harc: toroktépőn patkánymód ember ember ellen. Európa pusztasággá változik, a szindikátus likvidál, de a régi szerelem felsikolt. Jens Boot a rücskös földet csókolja: de csoda nem jön és a nagy szerelem az utolsó európai ember, az utolsó Zeusz meghal. Ami közben van, az persze nem mítosz: pontos tárgyilagos riportázs áll össze özönvízzé. Ordítozó már ma is élő valóságok indulnak utolsó rohamra: halálpusztulás, emberiség légyhullássá törpítve. Ami ezt a minden ízében valófantasztikumú könyvet gyengíti, nyilvánvaló: a fantáziabeállitottság erőt fogyaszt és a mindenütt valóságokat jelző világriporter az itt valósággá erőltetett szenzációbeállitásban elfecsérli a pozitív meglátást és csak a gyilkos hüvösségű szatira sikerül, melyből csak Ehrenburg élménykeserű szkepszise alkothatott világképet és csak igazi költőlirai elomlás fájhatta a végén mégis ennyire lírává: utolsó európai mítosszá, Zeusszá föníciai szerelemmé.

Európa: grandiózus irreális szerelem, mítosz? Valami, amit csak ilyen kapaszkodón, ilyen anachronisztikusan lehetne valóra szeretni? Ehrenburg Európa elkésett szerelmese, tudja és látja: „Európa öreg és utálatos és már csak a sötétben lehet szeretni behunyt szemmel anélkül, hogy az ember a durva bőrt a kezével megérintené.” A szkeptikus Ehrenburg, aki mindenben legelőször a hullafoltot látja, ez a minden voltilluzióból kibetegedett ember helyenként és végeredményében utolsó láttató gorombasággal és könnyezéssel szereti ezt a sohse volt és sohse lesz elherdált hazát: Európát, mely mér lehetett volna valóság is büszke emberfenséges szellemközösség csakugyan, de ma már egy pénzesebb és mohón kegyetlenebb (Amerika) és egy másik földetikumosabb kenyérszükségesebb közösség küszöböli ki a luxust, az elkésett paneurópaizmust, melyből szépségnek és valóságnak is csak a legenda maradt, a kezdet, a mitosz: Zeusz, a bika és a föníciai királylány. Lásd egyformán Claire Goll négerjupiterét (Jupiter Neger raubt Európa) és Ehrenburg Jens Boot-Zeuszát: itt ma valami – Európa a neve – nem tud már helytálló pozitívummá kristályosodni, csak poézis marad, mely mégis fanyar, kegyetlen ítélet. És mintha ez a semmibeérés, ez a semmibeszeretés nagy jajdulással párt keresne, új valóságot, létező pozitív termő szerelmet, új kort, új valóságot kezdőn, különbül: Ehrenburg egymásba fájdítja az Európánál többet jelentő szerelmet, a jövőközösséget: Párist és Moszkvát, hogy így világgá csókolja hallatlan eposzát, Jeanne Ney szerelmét, a párisi lány és a moszkvai kommunista egyszerű fájdalmas, megható és világrengető szerelmi históriáját.

„Jeanne Ney szerelme”: ha akarom, nem több, mint kolportázs-regény, detektívregény, szivek harca. Szerelem, gyilkosság, szenvedés, ártatlanok bűnhődése. Két ember találkozik kint a vérévek idején Oroszországban: a diplomata leánya, Jeanne és Andreas az orosz kommunista. Hogy egy házkutatásnál Andreas kénytelen Jeanne apját lelőni és hogy Jeanne mégis kénytelen őt és most már végzetesen továbbszeretni: ép oly érthetetlen, mint amilyen érthető itt a regényben. Az árva lány hazakerül Párisba. Csak annyit tud: nagybátyja, a magánnyomozó iroda főnöke kegyetlenül kihasználja és bogy a jó, a szép, az érthetetlen, a mosoly, Andreas, a szerelem minden ott maradt az idegen, rideg városban, Moszkvában. De titkos küldetéssel megérkezik Andreas is Párisba. Minden jól lenne, ha nem kapcsolódna sorsukba Chalibjeff, az orosz emigráns, ez az orosz misztikumból nyugati gonoszságba átfordult gonosztevő, aki már otthon is szemet vetett Jeannera. A nagybácsinak van egy gyönyörű vak leánya és Chalibjeffnek pénz kell. A terv egyszerű: aranyhegyeket adni be az öregnek és elvenni a lányt. Közben egy véletlen: egy amerikai súlyos értékű drágakövét a nagybácsi irodájában őrizteti. Ez pokoli tervet érlel Chalibjeftben. Előbb kilopja Jeanne ridiküljéböl Andreas fényképét és éjjel megöli az öreget. A fénykép ott marad, a rendőrség megtalálja a tettest: Andreast, aki közben egy piszkos garniban egyetlen szerelmi éjjelét csókolja Jeannera. Tudna alibit igazolni, de nem lehet. A párisi, az európai itélőgépezet megindul és szőröstül-bőröstül felfalja Andreast. Hiába Jeanne minden ájult és heroikus kísérlete, későn érkezik, a fej a fűrészkosárba hull. Ez lenne – a különben balsaci erejű – szenzációregény, ami ezen felül van: Moszkva és Páris, két világ emberi ritmusa, a mélység és magasságdimenzió, a földbegyökeredzés és jövőbesugárzás, mindez valami olyan irreálisan reális, hogy az ember kénytelen kidadogni a nevetséges banalitást: ez a könyv a szerelem himnusza – szenzációregény dacára. Nem új szerelem, nem modern szerelem, csak két ember sodródó egyszerűsége, két emberben itt először elemi erővel és valami krisztusi egyszerűséggel két világ egyesülése; szerelem, mely egynevezőjü Jurenito távoli rózsaszín kertjeivel: az életmeleggel, életjoggal, a mosolyos világöntudattal, mely itt öntudatlanságában, ráhibázásában elemi erővel lángol. Nem himnusz ez a regény, de azzá válik hatásában, erejében kollektivitásában. Regény, ahol minden oldalon literenként lehetne szentimentalitást facsarni és ahol ebből semmi sincs. Ehrenburg regénye az európai ember első elomló és kikerülhetetlen eljegyzése a nehezebb, az érthetetlenebb, az orosz komponenssel, mely már az első pillanatban is kegyetlen, meg nem érdemelt grimászban vonaglik furcsa mártiromságot: Andreas a forradalmár, aki eszméjéért kész minden pillanatban meghalni, itt, mint halálraítélt közönséges rablógyilkos hull porba. Hogy mit nem lehet és mit nem szabad két ember élettalálkozásából meglátni, hogy hogy kell két emberben világok találkozásának még a nyomát is eltüntetni, hogy hogy kell a teremtmény világértelmét szigetelni, azt, – sajnos, magyar segítséggel (Vajda László kézirata nyomán) a giccsé nyomorított Ufa-film mutatta meg. Ez a Jeanne Ney-film úgy viszonylik Ehrenburg regényéhez, mint az európai elherdált mult gramofonrecsegése a nehezebb földjövő emberszavához. (Lásd Ehrenburg tiltakozó röpiratát: „Protest gegen die Ufa”.) Ehrenburg regényei elsősorban európai regények és gyakorlati hasznuk tagadhatatlan: a legeredményesebben ezek vernek hidat az izolált Európa és az izolált orosz közösség között. Kimondottan orosz regényt csupán egyet írt eddig az orosz Ehrenburg: Michail Lykow-ot. (Részletes méltatása a Korunk márciusi számában.) De ezt a tipust meglátni és így láttatni csak az európai orosz volt képes: az utolsó produktív aktivitású, de csak önmagáért való mai európai hőst, a kalandort, ezt a mindig újat szaglászó és veszélyesen élvező síbert, aki alapjában véve közönséges szélhámos, de akit a körülmények hőssé színesíthettek, holott ennek az egyetlen ehrenburgi orosz regénynek maradandó hőse és eredménye ez itt a regényben teljes passzivitásra kényszerített természetes aktivitás: Michail testvére, Artjom, a szürke, becsületes kommunista, a színtelenség, mit a „hős” nem igen bir el: a meztelen becsületesség. Ha Michailt az európai orosz látta meg, úgy Artjomot ilyen egyvonalúan és mégis majdnem kősziklásan csak az orosz európai avathatta igazsággá. Igazsággá, melyen még Ehrenburg is elcsodálkozik: „ilyen embernek tulajdonképen nincs, nem lehet biográfiája.” Itt ennél az embernél, ennél a munkás szürkeségnél meghal a regény, megtorpan a költészet és megtorpan – Hja Ehrenburg is. Ezt a pontot, ezt az eredményt: a szürke színtelen heioizmust Ehrenburg nem birja idegekkel, vállalással. Egy lépés vissza a színbe, kavargásba, érdekességbe, egy halott kor utolsó élő vitustáncába: Európa. .. A rengeteg élményt – egy bomlási folyamat roppant gigantikáját – mely soha többé nem lesz, ezt a rengeteg színt és különbözőséget, mely soha ilyen égetőn, ilyen lobogón nem fog már felgyúlni, még egyszer meg kell fogni. Gorombán, rombolón duhajon és szeretőn. Az idegen, az orosz, az elkésett szerető utolsó részkérése ez. De a későn jött ember tisztábblátása ugyanakkor a hullafoltokat is látja és a valóságban csak ezeket látja és amikor ezeket tépí, röhögi: a tisztaságot siratja és kívánja és ellendül a mindennapi új gyógyító munkás-valóságok felett és türelmetlen vágyban már a jövőkerteket látja: ködös rózsaszínt valahol, romantikát, költészetet és jól tudja, hogy amit tesz, az Szent Péter Krisztustagadása kakaskukorékoláskor. Menekülés. Ehrenburgi irónia...

Ehrenburg sebeket piszkál, undorodik és grimászt vág, vádol. De vádja nem elemi erejű, nem kreaturális feszültségű, intelligens térköz szigetel aktivitást, csalhatatlan közösségvállalást, tehát azt, aminek szükségességéről meg van győződve, de amit időnként – költészet, romantika, játék, fáradtság, hangulat, kényelem időközeiben – mint maga is bevallja: megtagad. De: az átmeneti kor minden színét, zamatát, grimaszát az ő könyvei jegyzik teljes joggal, mert Ehrenburg ennek a kornak talán utolsó elemi megnyilatkozású költője: a költészet utolsó valósága. Ez a költészeti valóság csak végzengésében tiszta, mert közben ez a rózsa színkertes álmodó valóságokat jegyez és pozitív grimászt vág: destruál, provokál, tisztit. A végzengés: lira, legtisztább, legteljesebb kéznyujtás a nagyon távoli költészet az élet felé. Ime a vallomás: „Oroszország, Franciaország, a háború, a forradalom, a jólakottság, a lázadás, az éhség és a nyugalom mind sorban elvonulnak előttem. Nem veszekszem és nem alázkodom. Tudom, hogy különböző anyagú és formájú láncok vannak, de mégis csak láncok és gyenge kezemet nem nyujtom egyik felé sem. Őszülő hajam, rendetlenkedő szivem és gyengeségem nyujtanak még egy kis vigaszt... Természetesen én is meg fogok halni, anélkül, hogy a vad táncos mezőket és a végre felszabadult emberek gyerekesen értelmetlen nevetését láttam volna. De ezeknek a messzi füveknek a magját már most kiszírom. Az elkerülhetetlen el fog jönni, hiszem és mindenkinek, akik várják, minden isteni program és eszme nélküli testvéreimnek, a mezteleneknek és megvetetteknek, akik csak a szelet és a botrányt szeretik, küldöm csókomat. Hurra! Hip, hip, hurra! Vive! Zivio! Hoch! Evviva! Bansai!”

*

Ilja Ehrenburg művei közül magyar nyelven még nem jelent meg semmi. (Lásd egy novelláját a „Korunk” juniusi számában.) Könyveinek német jegyzéke: Julío Jurenito; Trust D. E.(Welt-Verlag, Berlin); Dreizehn Pfeifen; Die Liebe der Jeanne Ney (Rhein-Verlag, Basel); Michail Lykow, (Malik, Berlin.)