Keszeg Anna: Párizs-rekonstrukciók

A kora újkortól kezdve elindul egy utazási forma, akár mozgalom, amely peregrináció néven vált ismertté a szűkebb köztudatban. Viszont gyorsan hozzá kell tennünk, hogy nem holmi szabadidős szórakozásról vagy kikapcsolódásról beszélünk, hanem művészetről, az utazás művészetéről. Ez egyben tanulmányi utat is jelentett, peregrinatio academicát vagy őseink nyelvén szólva „külországi búdosást”. A tanulni vágyó fiatal diákok nyugati utazásaik során sajátították el tudásuk meghatározó részét, hogy majd hazatértükkor itthon is gyümölcsöztessék a felgyülemlett ismeretanyagot. Utazásaik során megfigyeltek, regisztráltak, a látottakat pedig egyénileg vezetett naplókban, emlékkönyvecskékben örökítették meg.

A hagyomány, úgy tűnik, tovább él. Keszeg Anna Párizs-rekonstrukciók* című könyve valószínűleg a legfrissebb esete ennek a jelenségnek. Szórakoztatóan olvasmányos szellemi útikalauz, a más kultúrák művészetét megismertetni vágyó könyv, amely viszont soha nem feledkezik el arról, hogy megtartsa intellektuális profilját. Tulajdonképpen a szerző azt műveli, amit a Szakszerű és népszerű című írásában megfogalmaz. Vagyis azokat a kulturális stratégiákat vizsgálja, amelyekkel a párizsi entellektüelek a tudományos élet produktumait, a szakszerű munkákat nem föltétlenül egy hozzáértő szűk elit köreiben teszik olvashatóvá, hanem szükségét érzik az olyan „stiliszták” munkáinak is, akik a szakszerűt népszerűsítő alapokon is el tudják képzelni.

A könyv előszavának utalásaiból kiolvasható, hogy a szerző naplóit tudatosan írja bele a peregrináció szöveghagyományának korpuszába. Célja tehát megörökíteni, átadhatóvá tenni azt az idegenségtapasztalatot, amelyet a nyugati világ egyik kimagasló kulturális centruma, nevezetesen Párizs hagyott benne. Viszont fontosnak tartja leszögezni, hogy a mássággal való szembesülés tapasztalata nemcsak a pszichikumban hagyott nyomok alapján értelmezhető, nem merül ki az érzelmi benyomásokban, hanem a látottak leírásának egyik értelme éppenséggel az, hogy gyakorlati fogódzókat, tájékozódást nyújtsanak a miénktől eltérő kultúrák szellemi térképén. Az utazás valójában szellemi kaland, ahol az utazó nemcsak leír, hanem gondolkodik is arról, értelmezi is azt, amit lát, illetve, hogy ő miért látja úgy a dolgokat, ahogyan látja. Fontos kérdések ezek, hiszen nemcsak egy geopolitikailag jól körülhatárolható területről van szó, hanem egy olyan kulturális miliőről, amelyet a tudományos kogníciók és kutatási stratégiák szétágazó, gyakran heterogén állapota jellemez rendkívüli szervezettséggel. Konkrétabban szólva az írások azt prezentálják, hogy a francia intellektuális berkekben a művészetet s különösen az irodalmat nemcsak szerzők, szövegek és olvasók struktúrájaként képzelik el, hanem bonyolult társadalmi kölcsönhatások és ütközések viszonylatában, amelyek nyitottak maradnak a más diszciplínákkal való eszmecserére is. Úgy gondolom, hogy a szerző beszámolói, ha nem is mindig konkrétan és szándékoltan, azt a mára már egyre égetőbb kérdést ugratják ki, miszerint a művészetek, a társadalomtudományok diszciplínái már nem önmaguk referenciájába, „esztétikai” performativitásukba kell bezárkózzanak, megteremtve és kizárva a különbségek disszonanciáját, hanem egy olyan tág értelemben vett kultúrkrtitikai diskurzusba is beleszólnak, amelyek hasonló problémák, esetek másfajta beszédmódjait jelölik ki.

Keszeg Anna szellemi útvezetéseinek vonalán haladva öt tematikus tömbbe szerveződő, különböző témaköröket körüljáró írásokkal találkozunk, kezdve a tudást szolgáltató intézményes fórumoktól, az emlékezési helyeken és utcaparádékon át az öltözködéskultúra szimbolikus javaiig. Naplóiból, különböző vitakérdéseket fölvonultató írásaiból ezúttal csak szemlézni fogok, hogy közelebbről is megismerhessük a művészetek kérdését tárgyaló, másfajta kulturális gyakorlatokat. Lássuk tehát, hogyan íródhat meg Párizs kulturális életének, intellektuális társadalmának egy alternatív olvasata, mely a művészetekkel foglalkozó, eltérő kulturális kompetenciák viszonyítási, valamint vonatkoztatási alapjaként is működik.

Az Intézmények címet viselő első tematikus tömb fókuszpontjai részben azok a formálisan szervezett kutatóműhelyek, amelyek egyes diszciplínák tanulmányozásához másfajta tudományterületek elméleti tanulságait is asszimilálják. Egy példa erejéig említhetném Az Irodalmi Jelenség Interdiszciplináris Kutatásának Csoportját, akiknél érdemes megfigyelni, hogy milyen tájékozódási gyakorlatok mentén kerül egy futószalagra a történészek munkáinak irodalmi szövegekre való alapozottsága, illetve a társadalomtudományok egyre gyakoribb vonzódása az irodalmiként kitüntetett jelenség felé. Keszeg Anna két, a szakmában nagy presztízzsel rendelkező kutatót említ, akik, habár eltérő kutatási gyakorlattal művelnek irodalomtörténetet, munkáikban az irodalmi hagyomány újraolvasása mindig beépül egy ezt segítő politikai, szociológiai, hatalmi struktúra történeti paradigmájába. A diszciplínák találkozási pontjának vizsgálatakor érdemes tehát figyelnünk arra, hogy melyik az a pont, ahonnan saját pozíciónkból kiindulva föltesszük kérdéseinket.

A nagyobb lélegzetű második tematikus tömb változatos korpusza az irodalmi siker mediálásától a könyvkultúra jelenlegi helyzetén, a kortárs történetírás diskurzusának vitaetikáján át halad. Érdemes megfigyelni, hogy amíg magyar nyelvterületen Jacques Derridát legtöbben úgy ismerjük mint a dekonstrukciós aktivitás „atyját”, akinek szövegeivel a fiatal filoszok olvasói türelmüknek határait teszik próbára (és itt Derrida arca csak szövegei mögül rajzolódik ki), addig francia viszonylatban az válik érdekessé, hogy miképpen „demisztifikálható” a dekonstrukciós fenegyrekről alkotott kép, valamint ez hogyan függ össze ennek egy lehetséges kanonizációjával. A Hol a helye Derridának című írásban tehát többek közt az a kérdés, hogy kik végzik el a nagy tekitélyű filozófus kanonizációját, illetve hogy ez a stratégia milyen „módszereket” vesz igénybe. Keszeg Anna továbblendítve a kérdést a „Derrida-jelenséget” színre vivő, meglepő módon nem franciák által készített filmet vizsgálja, amely érdekesen mutat rá a magánélet és kanonizáció közti résekre. A film mint a magánéletet is bevonó kvázi kanonizációs stratégia „intim” közelségbe kerülve a filozófussal, többek közt azt kapta lencsevégre, ahogy fésülködik a filozófus, hogy milyen öltözködési preferenciái vannak, valamint hogy mennyire szereti a chipset és a macskákat (l. ehhez Foucault macskaimádatát is). Csattanószerű jelenetként értelmezhető az a rész, amikor a filmbeli beszélgetés a kanonizált nagyok magánéletének ismeretlenségét, háttérbe szorulását tárgyalja a közéletben vállalt szerepekkel szemben. Derrida erre humorosan és kajánul megjegyzi, hogy a szóba kerűlő Hegel vagy Kant esetében leginkább ezek szexuális életére lenne kíváncsi.

Az eddigiekhez csatolhatónak mutatkozik a tömb azon szövege (Egy tízéves könyv és egy friss kiállítás a vallomásról), amelyben a vallomások kulturális jelentősége különböző aspektusú történetekben mediálódik. A személyes beszédmód működési elvei egyrészt a szociológiai diskurzus gyakorlatába ágyazódnak, másrészt pedig egy dokumentáris jellegű tárgy- és fotókiállításba. Mindkettő esetében azonos kérdésnek mutatkozik a vallomás mint szorongás közvetítő formáinak a megtalálása. Viszont amig a szociológus Bourdieu értelmezési apparátussal látja el a szöveget, kiemel, rámutat bizonyos részekre, adig a fotóművész Sophie Calle kísérlete arra kíváncsi, hogy egy szakítás utáni szenvedéstörténet hogyan mondódna el másképp, más résztvevők, ágensek látás- és beszédmódjában. A kiállított anyag kommentárjai itt is megtörténnek, viszont a hangsúly mindig a történetek eltérő modulációira tevődik. Az egymásra utaló, párhuzamosan nézhető történetek viszonylagossá teszik a róluk szóló beszédmódot, hiszen a kiállításuk azt is magában foglalja, amit mások adtak hozzá értelmezésükhöz. Mi tehát a tét ebben az esetben? Keszeg Anna tulajdonképpen azt a tanulságot próbálja érvényesíteni, hogy a tudományos szövegek nem zárhatják ki azokat az eseteket, amelyekben kutatási tárgyuk másképp mediálódik, vagyis a művészetnek ugyanúgy jogában áll saját paradigmájának retorikája szerint színre vinni egy vallomásos dokumentumot, mint a szociológia tudományos apparátusának, amely általánosításaival nem söpörheti el a hasonló esetek másfajta konfigurációit.

Rendkívül érdekes írásoknak tartom a Kommemorációk azon szövegeit, amelyekben Keszeg Anna arra keresi a választ, hogy milyen emlékezési gyakorlatokat érvényesít a francia intellektuális elit egy-egy nagy hatású gondolkodó halála kapcsán. A megválaszolásra váró kérdés a szerző szerint elsősorban az, hogy milyen értelmet vív ki magának egy filozófushalál a 21. században. Ezeket a kérdéseket vizsgálva jut el mindenekelőtt Paul Ricoeur, illetve Michel Foucault halálának eltérő konfigurációjú színreviteleihez. Ricoeur esetében érdemes megfigyelni, hogy a diszkrét családi szertartásból kinövő megemlékezési gyakorlatok hogyan mediálódnak, milyen közvetítő eszközök mentén avatódik közéleti eseménnyé a halál. Paradox, hogy halála majdnem egy év után, elveszítve hírértékét, még nem vált a szakmai megemlékezés targyává, de a nekrológírók törekvése mégis abban áll, hogy társadalmi, közéleti vonatkozásában is tárgyalják a filozófushalált. Az életrajz célja tehát elsősorban nem a személyiség magyarázata, hanem a hírnevét generáló tényezők jelzése, amelyek által a gondolkodó méltó a rangos „filozófus státus” megszerzésére. Mindenekelőtt az életmű azon rangos darabjai kapnak figyelmet, amelyek az egzisztencializmus és hermeneutika paradigmáit a ricoeuri élettöténet sorseseményének tekintélyes részeivé avatják. Mindezekkel ellentétben a halál más értelmet kap a sajtóorgánumok mediatizálása által. A cikkírók elsődleges törekvése tehát a halál beálltának helyenként nyers és semleges jelzése, amely pusztán a minél valóságosabb tényközlés retorikájával dolgozik. Ezek után közlik a részvételők listáját, de a temetés körülményeinek közlése függőben marad a végrendelet kérésének teljesítése miatt.

Sokkal összetettebb kultikus gyakorlatok esetét olvashatjuk a Foucault halálának évfordulójára megemlékező performanszok színrevitelében. Tulajdonképpen az történik, hogy a pszichiáterből lett filozófus, majd a későbbiekben eszmetörténész halála olyan emlékezési helyeken kap értelmet, amelyek a foucault-i episztemológiát már nemcsak könyvekben, hanem változatos rendezvények és fesztiválok utcára vitelében is funkcionálisnak tartják. Tulajdonképpen egy latens kultúrháborúról is beszélhetünk, hiszen a Foucault-kanonizáció eseményei az őshaza berkein kívül kivonulnak az Egyesült Államok területére is, úgy, ahogy ez Derridával is történt. Franciaországban de facto Foucault-imádatról van szó, amely a mester előtti kultikus megnyilvánulás egyáltalán nem meglepő eseményeiben bontakozik ki. Mindenki kiveszi a részét mindenből, ha valamikor kisebb-nagyobb köze volt a filozófushoz. Az emlékezési helyek kiállítása legtöbbször fesztiválok, performanszok, filmvetítések formájában történik, amelyek nemcsak Foucault személyéhez kapcsolódnak, hanem színre viszik az általa közölt szövegekből kiinduló tudományos munkák, dokumentumfilmek jeleneteit is (l. René Allio Pierre Riviére-ről készült filmjét). Egy-két példa erejéig említhetném az Atelier Michel Foucault-rendezvénysorozatot vagy akár a Thomas Hirschhorn által Foucaultnak dedikált projektet a Tokyo Palotában. A megemlékezések, konferenciák összetettsége abból a szempontból is érdekes, hogy a Foucault-recepció nemcsak az életmű történeti vizsgálódásait tarja fontosnak, hanem különös figyelmet szentel annak, hogy milyen értelemben beszélhetünk a foucault-i episztémék jelenségeinek érvényességéről egy olyan kortárs paradigmában, amelybe maga a filozófus már nem tud beleszólni. Másképp fogalmazva, érdemes rákérdezni arra, hogy mennyire életképes a Foucault-jelenség a kortárs diskurzusban, illetve mennyire lehet történetileg tárgyalni. Az előbbiekben ismertetett „kultikus” gyakorlatok nyílvánvalóan a filozófus-jelenség halhatatlansága felé eveznek.

A Portrék címet viselő negyedik tematikus tömb szövegei azért is tanulságosak, mert rámutatnak azokra a kutatási gyakorlatokra, amelyek már nemcsak a nyugati, hanem a balkáni országok társadalmi viszonyaiban is egyre kényesebb kérdésekre vonatkoznak. Ezúton említeném a szexuális másság kutatásaira irányuló elképzeléseket, amelyek hovatovább azt az elméleti és gyakorlati megfontolást ugratják ki, amely szerint a Másik szexuális hovatartozása, nemi vonatkozása már nem tekinthető pusztán biológiai pruduktumnak, hanem egyre inkább kiterjeszthetőnek mutatkozik egy szélesebb, illetve összetetebb kulturális-társadalmi térbe. Ez a jelenség egyértelműen jelen van a francia társadalomtudományok diskurzusaiban, amelyeket nem is annyira az egyetértés jellemez, hanem a tapasztalatok és viták diffenrenciált természete, hiszen nyilván egy olyan kutatási terület az övék, amely éppenséggel a nemi hovatartozások eleve szerteágazó, plurális helyzetéből adódik. Tapasztalatuk szerint a tudományoknak érdemes az irodalmi jelenségek felé is fordulni, hiszen ezek a szövegek a fennálló rendből adódóan a szexuális másság diszkriminatív attitűdjeinek kijátszásási lehetőségeit is magukban hordozzák.

Miközben azt gondolhatnánk, hogy egy olyan egyszerű és piciny kulturális produktum, mint a táska, jelentőségét tekintve nem megy túl a hétköznapi használaton, Keszeg Anna rögtön rámutat, hogy még egy ilyen eszköz is számot tarthat komoly méltatásokra. A Loisir címet viselő ötödik tematikus tömb szerepe, hogy körüljárja a divat, az öltözködéskultúra és az ezeket óvó intézmények kulturális jelentőségét. Nemhiába kulturális produktum a táska, hiszen a hétköznapi használatból kimozdulva olyan rendezvénysorozatok központi részévé válik, amelyek társadalmi kontextusban egyértelműen kulturális örökségként tartják számon. Túlmenve tehát a pusztán ipari és piacképes termék funkcióján, a szerző olyan eseményeket említ, amelyek történetileg végigkövetik a táskagyártás és -használat elsősorban kulturális jelentőségét. Olyan intézmények szakosodtak erre, mint példának okáért a Divat- és Textilmúzeum vagy a Dekoratív Művészetek Központi Egyesülete, amelyeknek elsődleges célja az öltözködéskultúra történeti, illetve kortárs jelenségeinek közzététele a nagyközönség és a látogatók számára.

A Párizs-rekonstukciók olvasása közben óhatatlanul is elgondolkodunk azon, hogy a másság és idegenségtapasztalat mennyire befolyásolja azt a tájékozódást, ahogyan akár olvasóként, akár résztvevőként kulturális gyakorlatoknak a miénktől eltérő kompetenciáival szembesülünk, lett légyen szó akár utcaparádékról vagy komoly tudományos vizsgálódásokról. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az a munka, amelyet a szerző végzett, mennyire lehet reverzibilis. Értem ezen azt, hogy pusztán a nyugati kultúra elámító mássága késztet-e arra, hogy megírjuk tapasztalatunkat, vagy a mi kultúránk éppolyan alkalmas minderre, mint a nagy nyugati kulturális centrumok. Vajon meg fogja majd írni egy idegen mondjuk Kolozsvár-rekonstrukcióját? Hiszen szó sincs elfogultságról, pusztán csak arról, hogy a mássággal való szembesülés tapasztalata mindig maga után kell hogy vonja azt, amit azonos és más együvé tartozásáról, egymásra vonatkoztatottságáról, a kettő egységéről hallunk minduntalan a kortárs diskurzusokban. Keszeg Anna munkájából világosan kitűnik, hogy a kultúra nemcsak produktum, hanem egy olyan mozgástér, amelyben a tájékozódások rámutatnak a produktumot is megelőző performatív, illetve „technikai” munkálatok differenciált természetére. Miközben azt gondoljuk, hogy saját kérdéseinkre csak mi adhatunk választ, addig a könyv éppen azt hangsúlyozza, hogy léteznek a kérdést megválaszoló más, eredményes kombinációk és konfigurációk is. Elgondolkodtat például azon, hogy milyen módszertani, elméleti tanulságokat vonhat le az irodalommal is foglalkozó magyar társadalomtörténet a franciákéból. A naplók, beszámolók nemcsak a résztvevő reflexióit tartalmazzák, hanem mindazokat a kritikusi szempontokat is, amelyekkel a párizsi inetllektuális elit szociológiájának sajátos világa az olvasó számára is értelmezhetővé válhat.

*Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kvár, 2006.