Korunk tudományos beszédmódjában mindennapossá lett a „fordulat” kifejezés használata. Így szinte agyonkoptatottá vált ma már a „nyelvi fordulat” vagy a „kulturális fordulat” tudományos korszakváltásra utaló fogalmainak az emlegetése. Újabban pedig mind gyakrabban szólnak a „kontextuális fordulat”1 vagy a „térbeli fordulat” bekövetkeztéről. Ez utóbbit vesszük írásunkban górcső alá, rámutatva a kifejezés mögött rejlő szemléletmód gondolati előzményeire, majd azzal foglalkozva, hogy mi módon hat napjainkban a térbeli fordulat a várostörténet-írás gyakorlatára.

Foucault, posztmodern földrajz és a nyelviség

 A 19. század, állítja Michel Foucault, az emberi történések időbelisége mellett kardoskodott. „Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség, mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük.”2 A mindinkább a hatalom genealógiáját kutató Foucault szemében a tér nem üres keret, ahol a dolgok tetszőlegesen, helyesebben, önnön logikájuknak megfelelően találnak maguknak helyet, hogy általuk megszabott módon töltsék ki a teret. Foucault „szerkezeti helyként” definiálja a teret, vagyis önálló társadalmi entitásként gondol rá. A pontok és az elemek közti szomszédság, az ebből fakadó viszonyok problémája kerül előtérbe nála, mint ami megszabja a szerkezeti helyként felfogott térbeliség sajátos struktúráját (ez lehet sorozat, elágazás, rácsozat).

Foucault röviden vázolt elképzelése a térről mint külön társadalmi entitásról hamar visszhangra lelt a tágabb szellemi és tudományos környezetben. Kortársa, a szintén nagy hatású francia gondolkodó, a maga külön útját járó Bourdieu is rálelt a térbeli metafora fogalmi kamatoztathatóságára. Foucault iménti gondolatmenetére emlékeztet az a sajátos mód, ahogy Bourdieu saját fogalomhasználata mellett érvel. „Miért tűnik számomra szükségszerűnek, egyúttal jogosnak a társadalmi tér és a hatalmi mező fogalmának bevezetése a szociológia szókészletébe? Elsősorban azért, hogy szakítsunk azzal az elképzeléssel, hogy a szociális világot szubsztanciális létezőként gondoljuk el. A tér fogalma – mint olyan – magában foglalja a társadalmi világ  mint viszonyfogalom  megragadhatóságának elvét; mindama »valóság«, amelyet leír, alkotóelemeinek kölcsönös egymásra vonatkozásában gyökerezik. A kívülről közvetlenül látható létezők – legyen szó egyénekről vagy csoportokról – a különbségben és a különbség által léteznek és maradnak fenn, vagyis helyzetüket mindig is a legvalódibb valóság... a társadalmi tér viszonyai határozzák meg, amelyek bármennyire is láthatatlanok és empirikusan nehezen megjeleníthetőek, mégis szabályozzák az egyének és a csoportok viselkedését.”3

Nem merülve bele ezúttal Foucault időnként át is alakuló térfogalmának elemzésébe,4 a következőket rögzíthetjük kiindulópont gyanánt: (1) a tér semmiképp sem üres entitás, amely háttérben álló díszletként szolgál csupán az előtérben zajló események kereteként; (2) a tér legkevésbé sem homogén, hanem differenciált valami, a kereteit kitöltő külön nemű terek minőségét pedig az általuk (is) teremtett viszonyrendszerek (az ún. szerkezeti helyek) határozzák meg.

A tér, a térbeliség fogalmának foucault-i felvetése egyes geográfusokat arra indított, hogy a „térbeli fordulat” (spatial turn) szükségességét kezdjék el hangoztatni mindazon tudományokban, ahol a tér – kutatási tárgyként vagy szemléleti előfeltevés gyanánt – így vagy úgy szerepet játszik. A tér mint analitikus kategória ilyetén megfogalmazása, mondani sem kell,  közvetlen kapcsolatban áll a posztmodernként tudatosított szellemi-kulturális és tudományos fejleményekkel.5 A probléma felvetése ilyenformán azt sugallja, hogy a dolgok időbelisége, vagyis tisztán történeti (genetikai) meghatározottsága mellett, sőt azt talán helyettesítendő, térbeli létezésük válik fontos episztemológiai tájékozódási ponttá: az egymásutániság helyett az egymásmellettiség, a különböző idejűségek egyidejűsége képezi tehát a megismerés sürgető feladatát.

Tegyük gyorsan hozzá: a különböző idejűségek egyidejűsége nem egészen új tudományos felismerés; nem, mivel a lineáris (tisztán kronológiai alapon álló) történetmondás 19. századi örökségét részben maga mögött hagyó társadalomtörténet (struktúratörténet) kezdettől épp ennek a jelenségnek szenteli a legtöbb figyelmet. Mégis: a posztmodern által ihletett térbeli fordulat jelzett programszerű meghirdetéséig soha nem élvezett a tér analitikus fogalomként (szemléleti rendezőelvként) primátust az időbeliséggel azonosnak vett történeti (vagyis a genetikai) szemlélettel szemben.

S e tekintetben a kezdetben az analitikus filozófia kebelén belül kidolgozott, később önálló útra térő narrativitáselméletek sem igazán kedveztek a térbeli fordulat tudatosításának.6 Ami közvetlenül azzal függ össze, hogy a (történészi) történetmondás eredendő linearitása és teleologikus beállítottsága az események (és struktúrák) időbeli (egymás utáni) kifejlését érzékeltetni képes reprezentáció követelményét fogalmazták határozott elméletté. S itt most tökéletesen érdektelen, hogy bizonyos felfogás szerint a narratív struktúra legföljebb reprodukálja a valóságreferencia időbeli szerkezeti mibenlétét, ahogy – igaz, kiélezett formában – David Carr állítja; vagy ellenkezőleg, tőle többé-kevésbé függetlenül ő maga teremti (konstruálja) meg azt, ahogy White vagy Ankersmit hirdeti elméletében.7

Holott a narrativitás különféle elméletei rendszerint elsőrendű jelentőséget tulajdonítanak a nyelvi reprezentáció metaforikus természetének. Márpedig a metafora egyik fő forrása a térbeli viszonyítás. George Lakoff és Mark Johnson éles különbséget tesz strukturális és orientációs metaforák közt, egyszersmind úgy is kezelve őket, mint gondolkodásunk alapvető fogalmi rendezőelveit. Az orientációs metafora segítségével kifejezett fogalom térbelisége végső soron az ember testi felépítéséből és nem utolsósorban abból fakad, hogy mi módon nyilvánul meg a test a fizikai környezetben. A „feldobva lenni” (happy up) kifejezés térbeli vonatkozásait értelmezve ezt írják például: „Az efféle metaforikus orientációk nem önkényesek. Alapjuk saját fizikai és kulturális tapasztalatunkban található.”8 Sőt ennél merészebb állítást is megkockáztatnak, amikor kijelentik: „Legtöbb alapfogalmunk egy vagy több térbeli metafora szerint szerveződik.”9 Álláspontjuk szerint a jelenség egyáltalán nem elszigetelt és egyedi nyelvi forma, hanem olyan, ami koherens rendszert alkot, miáltal gondolkodásunk általános szemléleti keretét adja. Következésképpen a térbeli orientáció elsőrendű episztemológiai feltétel és szabályozó elv.

Mindezt annak bizonyságául említettük csupán, hogy tisztán lássuk: a tér analitikus kategóriaként nemcsak témát ad a humán és társadalomtudományi  kutatók kezébe, hanem az emberi történések okainak a magyarázatához is tevőlegesen hozzásegíti őket. Ráadásul a meforikus nyelvi reprezentáció következtében, amely – állítólag – térbeli tapasztalatokat rögzít nyelvileg kódolt formában, szintén hozzájárulhat a dolgok jobb és könnyebb megértéséhez, mivel a térbeli érzékletességre apellál. Röviden így és ebben foglalható tehát össze a térbeli fordulat kifejezéssel jelezni kívánt szemléletváltás lényege.

Az identitás mint térbeli tapasztalat

 Az identitás társadalomtudományi fogalom gyanánt szintén nagy népszerűségnek örvend manapság. Ez a kik vagyunk valójában? kérdésére adható bizonytalan válasz következménye is részben. A biztos (vagy annak tűnő) önazonosságok korában a jogi intézmények teremtette kollektivitások (a történeti rendek, mint a nemesség, a jobbágyság, a hagyományos rendi polgárság) vagy a döntően a piaci viszonyok által létrehozott csoportok (munkásosztály, középosztály) nem feltétlenül igénylik az identitás kategoriális használatát. Hiszen ha nem is tagadható az identitás konstitutív szerepe egyes társadalmi makrocsoportok létrejöttében, és ez esetben a polgárságra gondolunk elsősorban, tény, hogy az osztályképződésnek nem a csoporthovatartozás tudata az egyedüli feltétele. Egészen pontosan fogalmazva: „úgy kell érteni tehát az osztályt mint azon formációk egyikét, melyekhez identitás tartozik, nem pedig mesterkategóriaként, amely minden ilyen formációt magában foglal”.10 Ezzel szemben a modern nemzeti közösséghez való (egyéni és csoportos) viszony kérdése ab ovo identitásként tudatosul.11 A különbözőség abból fakad, hogy a csoportidentitás – az osztály- vagy rendi tudattól eltérően – elsősorban azt fejezi ki, hogy: (1) ez az érzelmi és racionális azonosulás szerzett és/vagy választható magatartás; (2) ráadásul egyszerre többfelé is megnyilvánulhat (ami a többes identitások közismert esete); (3) végül bizonyos mérvű instabilitás jellemzi (változik, változhat az időben). Ez utóbbi vonás egyértelműen a modern korban jelöli ki az identitás mint társadalomtudományi fogalom valós (empirikus) alkalmazhatósági körét.12

Nem bíbelődve tovább az identitást illető definíció kérdésével, azzal foglalkoznék inkább a továbbiakban, hogy mi kölcsönöz tartósan koherenciát és funkciót az identitás konstrukciójának. Különösen fontos e tekintetben a modernség (a modernitás) mint történelmi jelenség mérlegelése, mivel ez az a tárgyi fejlemény, amely szinte az elsők között volt képes identitást teremteni maga körül. A modernitás, tegyük rögtön hozzá, elsősorban a térben artikulálódik, pontosabban: a nagyváros terében és a nagyváros által ölt látható alakot, benne és általa lesz tömegesen megtapasztalható és egyúttal szavakban s képekben is kifejezhető társadalmi entitás.

A modernitás leghasználhatóbb megfogalmazását Marshall Berman adta, ami így szól: „Modernnek lenni annyi, mint olyan környezetben találni magunkat, amely kalandot, hatalmat, örömet, növekedést, saját magunk és a világ átalakulását ígéri – valamint ígéri mindannak a lerombolását, amivel rendelkezünk, amit tudunk, és amik vagyunk. A modern környezetek és élmények keresztül-kasul átszelik a földrajz, az etnicitás, az osztály, a nemzet, a vallás és az ideológia határait: ebben az értelemben a modernitásról el lehet mondani, hogy a teljes emberiséget egyesíti.”13

Mivel a modernitás identitásteremtő erő, és ezen identitás tartja fenn huzamosabban a modernség teljes komplexumát, a modern környezet, a 19. században születő európai (és észak-amerikai) nagyváros tekinthető a modernitás (és a modernség) kézenfekvő helyének. Ahhoz tehát, hogy beváltsuk a térbeli fordulat paradigmájában foglalt tudományos ígéretet, nem kell mást tenni, mint rögtön belemerülni a modern nagyváros történeti vizsgálatába. Erre tesz sikeres kísérletet Berman is, midőn elsőként Baudelaire Párizsát „fedezi fel” számunkra (Modernizmus az utcán – szól könyve e kérdésnek szentelt fejezetcíme), hogy Puskin, Gogol, Csernyisevszkij és Mandelstam Szentpétervárát elemezve folytassa tovább a modernitás terepszemléjét (Szentpétervár: az alulfejlettség modernizmusa), hogy végül New York modern városteréhez vezessen az útja; az utóbbiról Robert Moses, a várostervező New York-i autóútjait elemezve ad elemző áttekintést (A szimbólumok erdejében: néhány jegyzet a New York-i modernizmushoz).

A történelmi kiindulópont megválasztása korántsem volt véletlen: nemcsak a 19. századi Párizs vitathatatlan példa- és modellteremtő hatása, hanem a róla szóló elméleti diskurzus vitalitása is ez irányba viszi a modernség mint térbeli jelenség iránt újabban mutatkozó tudományos érdeklődést. Walter Benjamin nem kis késéssel felfedezett életművéről, a Passagen-Werk körébe tartozó esszékről és kétségtelen nemzetközi szellemi hatásukról van ez esetben szó.

A Benjamin flâneur fogalmát a szélesebb tudományos közvéleménybe – persze majd csak Richard Sennett után – az elsők közt becsempésző Berman is elismeri: „Minden munkám a Benjamin által megnyitott eret követi”; igaz, fűzi hozzá, kissé módosít is rajtuk az egyes elemeket és összefüggéseket tekintve.14 Benjamin megkésett, egyúttal azonban elementáris hatása a szerző szülőhazájában, abban a (Nyugat-)Németországban volt különösen szembetűnő, ahonnan a német marxista gondolkodó – jól ismert okok miatt (nácizmus) – szellemileg évtizedek óta hiányzott. Ráadásul: a tér szó veszélyesnek is tűnt a náci múlttal görcsösen szakítani kívánó németek számára, hiszen folyton az élettér baljóslatú fogalmát idézte az emlékezetükbe.15 

Nincs most hely, de talán szükség sincs rá, hogy belefeledkezzünk a flâneurie problémájának a taglalásába.16 Azért sincs erre igazán nagy szükség, mert jelen sorok írója több munkájában maga is megpróbált eleget tenni e feladatnak. Ennek során nem elégedett meg a párizsi történeti diskurzus bemutatásával; a 19. század végi, 20. század eleji budapesti vizsgálataihoz ugyanis iránytű gyanánt használta a modern identitás mint városi térbeli attribútum fogalmát.17

Eközben némileg elsikkadt vagy inkább csak háttérbe szorult az az égetően fontos kérdés, hogy a társadalmi viszonyrendszerek  sajátos megnyilvánulásaként tekintett tér nagyvárosi körülmények között sem ölt mindig homogén jelleget. A városi mikroterek fogalmának bevezetésével igyekeztem akkoriban számot adni erről. A városi nyilvánosság feldarabolódását azon is le lehetett persze mérni, hogy milyen gyakorisággal vették igénybe az utcát egyes partikuláris csoportok (a munkásság) tüntetés és rendbontás céljaira, hogy radikálisan felrúgják a köztér használatának bevett és „normális” gyakorlatát.18 Ennél azonban talán mégiscsak többről van szó, ha komolyan vesszük a térbeli fordulat fogalmába foglalt elképzeléseket. Közelebb jutunk a dolog lényegéhez, ha egyszer tüzetesen szemügyre vesszük a legkülönbözőbb városnarratívákat, melyek a város eltérő olvasataiba engednek számunkra bepillantást; az egyes „városszövegek”19 elemzése ugyanis feltárja azokat a perceptuális és ideológiai kategóriákat, melyek közvetlenül hatnak a térhasználat és a térképzés sokrétű napi gyakorlatára.

Például amikor az Haussmann előtti, közvetlenül a 19. század első felét érintő tértörténetek (spatial stories) vizsgálatára kerít valaki sort, nyomban kiderül, hogy legalább két Párizs létezett a korban egymás tőszomszédságában, egy polgári és egy proletárváros. Sőt magán a polgárságon belül is tovább látszik osztódni Párizs szociális és térbeli világa. Mely kontraszt egyre csak nő a bevándorlásnak a század második felében bekövetkező fokozódása nyomán.20

Két tanulság vonható le az imént idézett példából. Az első, a flâneurie fogalmában általánosított modern nagyvárosi nyilvános tér az egyik lehetséges városi tapasztalat (és ideológia) csupán a tárgyalt korban. A polgári városszövegek kizárólagos sajátja ugyanis a flâneur nézőpontja szerinti beszédmód művelése, amely a polgári identitás megalapozását látszik szolgálni. „A flâneur volt, akinek a segítségével [a polgárok] képesnek mutatkoztak a város meghatározására; kiválasztva belőle azt, ami látható és ekként írva elő, hogy miként kell a láthatót érteni. Ezúton szerkesztették meg tehát Párizs térképét azon polgári olvasók számára, akik képzeletbeli flâneur módjára vették birtokukba a várost.” Merőben új jelentést adtak ily módon a városi tér megfelelő használatának, amely azt volt hivatva kifejezni, hogy a középosztálynak van egyedül joga a város birtoklására és jelentéssel való felruházására.21

A második tanulság az, hogy nincs minden előzmény nélkül Párizs 19. század második felében véghezvitt haussmannosítása, ami nem is egy csapásra következett be. Hiszen: „A mobilitás, valamint a városi tér használatának és szerveződésének ezen bináris értelme, amit az osztály eredetű szorongás is erősen meghatározott, a város újjáépítésének olyasfajta kettős megközelítése előtt egyengette az utat, amely teljes egészében III Napóleon és Haussmann Szajna Megyei Prefektus, vagyis a Második Császárság idején következik majd be.”22 Kettősségen, mondani sem kell, a flâneur igényeihez szabott városi tér létrehozását és nem utolsósorban a szegények szegregáció által véghezvitt elrejtését, a modernitásból való kirekesztését értjük.

Itt érkezünk el végül ahhoz, hogy gondolatmenetünket a másik nagy hatású város- és modernitásteoretikus, az ugyancsak német és szintén késve felfedezett Georg Simmel elképzeléseivel ütköztessük. Simmel azzal alapozta meg a városi modern személyiség mint idegen paradigmáját, hogy a blazírtságot állította a nagyvárosi életérzés és magatartási minta fogalmi középpontjába. Tézise így szólt: a pénzgazdaság központjaiként funkcionáló 19. század végi, 20. század eleji nagyvárosok (elsősorban a korabeli Berlin ihlette őt e tekintetben) lakói menthetetlenül elfásulnak a túlságosan is ingergazdag, egyszersmind szélsőségesen racionális városi tömegtársadalom körülményei között. Fásultságuk, blazírtságuk azonban némi előnyt is tartogat számukra: egyedül ez teszi ugyanis lehetővé társadalmi érvényesülésüket, ami kevésbé volna sikeres, ha érzelmekben gazdag tömeges emberi kapcsolatok fenntartására törekednének. Ez utóbbi a kisvárosi miliő elengedhetetlen velejárója.

A nagyvárosi ember, fejti ki Simmel, „szíve helyett a fejével reagál, amely megvédi külső környezete fenyegetően áradó folyamataival és ellentmondásaival szemben”. A tanulságot pedig abban látja, hogy: „A lelki kiváltságok helyébe [a nagyvárosi ember] megnövekedett tudatossága lép. A nagyvárosi életforma alapját képezi a felfokozott tudatosságnak és az értelem fölényének minden nagyvárosi típusú emberben.” Ami közvetlenül a nagyvárosi tér zsúfoltságából és az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti szerveződéséből, abból következik tehát, hogy szerződésszerűség rejlik minden egyes emberi ügylet mélyén. „A precizitás, a kiszámíthatóság és az egzaktság a nagyvárosi lét komplexitásánál és kiterjedtségénél fogva beépül az életbe, és a legbensőbb módon kapcsolódik a pénzgazdálkodáshoz és a szellemiséghez.”23

Simmel hosszú időn át feltétlen bizalommal fogadott modernitás definícióját egyre több bírálat éri azonban újabban. Az ellene felhozott egyik leggyakoribb ellenérv a flâneurie fogalmi alapján posztulált homogén nagyváros (modern tér) feltevését érinti. Arra a kérdésre, hogy kizárólagos fészke (volt-e) vajon a nagyváros a modernitás világának, nem adható ma már kategorikusan egyértelmű válasz. Három ezt alátámasztó érvet villantok fel a következőkben, melyek mind arra utalnak, hogy talán mégsem tölti ki maradéktalanul a modernitás a modern nagyváros „tapasztalati terét”.

Elsőként a simmeli koncepcióból feltűnően hiányzó osztálymegfontolásra, közelebbről pedig arra utalok, hogy Simmel – Benjaminhoz nagyon hasonlóan – túláltalánosította a polgárság modern várossal kapcsolatos élmény jellegű tapasztalatait. Vannak persze egyéb problémák is, amelyek gyengítik elmélete érvényességét, mint a német nagyvárosi tapasztalat túlságos abszolutizálása, vagy hogy Simmel mellőzi az államnak a városi élet szabályozásában játszott, olykor pedig nem lebecsülendő szerepét. Maradjunk meg azonban ez alkalommal az osztálykülönbségek által támasztott sajátos körülményeknél.

Simmel is fontosnak ítéli a titkolózás, a titok kérdését, hiszen a blazírt nagyvárosi ember majdhogynem kommunikációképtelen, pontosabban: baudelaire-i flâneurként jószerivel csak vizuálisan tud tájékozódni szűkebb (nagyvárosi) világában, és persze ő maga is a tekintet útján férhető csupán hozzá a többi idegen számára. A tömegekkel teli nagyvárosi nyilvánosságban a verbális kommunikáció ilyenformán több titkot fed el, mint amennyit feltár a nyilvános közlés révén. A titok (titkolózás) ugyanakkor nem mondható valami túlzottan demokratikus jelenségnek pusztán politikai szempontból tekintve: elsősorban a diktatórikus rendszerekkel jár ugyanis szorosan együtt, a demokratikus politikai működés ellenben a nyíltságon, az átláthatóságon alapul, vagy legalábbis azon kellene alapulnia.

Ha mindezt szem előtt tartjuk, különösen tanulságos bepillantani a titok (a titkolózás) mindig is egyenlőtlen társadalmi eloszlásának a történeti alakulásába. Az figyelhető meg ennek során, hogy a vagyonos (és a hatalmat is többé-kevésbé a maga kezében összpontosító) polgárság és középosztály aggályosan őrködik saját magánélete titkossága (láthatatlansága, az állam és a törvény általi sérthetetlensége) fölött, miközben kezdettől vindikálja magának a jogot, hogy belelásson és egyúttal bele is avatkozzon mások, a szegények, a proletárok magánéletébe.24 Az a különösebben nem is titkolt hátsó szándék vezeti eközben, hogy ő tartsa kézben a számára erkölcsileg, olykor pedig fizikailag (gondoljunk a kolera- és egyéb tömegjárványok korabeli gyakoriságára) is idegen, sőt veszélyes városi népcsoportok mindennapi életét. Ez rejlik valójában a korabeli szociális gondoskodás és szociális reformpolitika (a polgári filantrópia és karitász), valamint a városi élet tudományos feltérképezését célzó megannyi korabeli törekvés (statisztika, szociográfia és szociológia) hátterében egyaránt.25

Az ily célból rendszeresített „otthonlátogatások” angliai gyakorlata, valamint a városi pletykának a szociabilitás kommunikációs eszközeként betöltött szerepe mind arra utal, hogy semmiképp „sincs valamely egyszer s mindenkorra érvényes átmenet a nyitott emberi kapcsolatokból a zártakba, amely a 19. század végi nagyvárosi növekedésnek lenne úgymond a kísérőjelensége; a helyzet úgy fest inkább, hogy minden nemzedék számára konfliktusokat és aggodalmat okoz a fizikai tér és a társadalmi kommunikáció közti viszony ügye az osztály és a politikai hatalom adott körülményei között”.26

Második szemléltető példánk a nagyvárosi közlekedés társadalomtörténetére vonatkozik. Az a simmeli elképzelés, miszerint a modernitás tapasztalata a nagyvárosi élettel, a modern személyiség pedig a nagyvárosi emberrel függ szorosan össze, azon áll vagy bukik, hogy vajon mindenki, aki a nagyvárosban él, tényleg flâneurként érez és gondolkodik, és egyformán ráillik Simmelnek az idegen blazírtságáról adott leírása.

A villamos 19. század végi, 20. század eleji használatát (nemegyszer statisztikai eszközökkel) vizsgálva jutottam arra a talán meglepő eredményre, hogy „a modernitás kétségbevonhatatlan vívmányaként elkönyvelt nagyvárosi tömegközlekedés imponáló fejlődéssoraiból közvetlenül nem vonhatunk le érdemi következtetést a nagyvárosi társadalom mentalitásbeli modernségére vagy az e téren tanúsított »maradiságára« nézve”.27 Hiszen ennek az infrastruktúrának a területileg egyenlőtlen elterjedése és a budapesti népesség konkrét életfeltételeinek a nagyfokú változatossága (a lakóhely és a munkahely közti távolság eltérő alakulása) folytán a nagyvárosi modernitás élményszerű befogadása nem automatikus, de nem is szükségszerű.

Kijelenthetjük tehát, hogy „csupán a száz százalékig budapesti ember használja (ki) a modernitás századfordulón már meglévő megannyi  civilizációs vívmányát (például a villamost), a bejáró (fél)budapestiek ezzel szemben a vasúti közlekedés  kínálta lehetőségekkel élnek csupán”.28 A húszas években végzett villamosutas-számlálások eredményei ugyanakkor azt bizonyítják, hogy a város népességének kisebb hányada, legföljebb a kétötöde használta rendszeresen vagy időszakosan a villamost azért, hogy megtegye a munkahelye és a lakása közötti nagyobb távolságot. A tömegközlekedés ezen modern módja a többség számára viszont végig idegen és ismeretlen maradt.

Harmadik érvként a városi kollektív emlékezet tanúságtételéhez folyamodunk. Érdekes megvilágításba kerül ennek során egyebek közt a városnak a városlakók általi elfogadottsága és ismertsége. A mentális térképek kutatása szolgál ez utóbbi beható tisztázására, aminek eredményeként rendre kiderül, hogy a nagyvárosiak többsége nem felel meg a flâneur fogalmába foglalt nagyvárosi személyiség eszményének.

Párizsiakkal készített orális történeti interjúk tanulságaiból a két világháború közötti időkre vonatkozóan vonja le egy történész azt a következtetést, hogy jóllehet a munkavégzés a nagyvárosban olykor hosszabb napi utazásokra szorítja az embereket, tartós (tehát visszaemlékezésre méltó) városi tapasztalataikat zömében mégis lakóhelyi miliőjükből merítik. „A válaszolók gyakorta a falu képzetét alkalmazták azon környezet légkörének az érzékeltetésére, amelyben éltek.” Miközben beszámolóik elsősorban a közvetlen szomszédság világának a fontosságát dokumentálták, mintegy azt sugallva, hogy az interjúalanyok el sem hagyták annak határait, beszámolóik egyéb részeiből kiviláglik, hogy munkahelyeik nemegyszer biciklivel vagy busszal voltak csupán elérhetők számukra. Ez a nyilvánvaló belső ellentmondás – a szerző szerint – főként azzal magyarázható, hogy a személytelen munkahely nem hagyott mély, tartós emlékként megőrizhető nyomokat az érintettek fejében, szemben a lakhely meleg emberi környezetével, ahol gyermek- és fiatalkorukat töltötték, és ahol családi s társas életük megannyi említésre méltó eseménye zajlott nap mint nap.29

A kollektív emlékezet valós történelmi tényezőként is folyton jelen van, jelen volt, közvetlen módon befolyásolva a modern nagyvárosok létrejöttének a folyamatát. A modern nagyvárosi építészet, mint tudott, a historizmus függönye mögé rejtette valódi arcát. Walter Benjamin jegyezte meg e talányos jelenségre reflektálva, hogy Haussmann báró Párizsa valójában egyféle álmodozás eredménye. „Ebből a korszakból származnak a passzázsok és interieurök, a kiállítási csarnokok és panorámák. Mindezek egy álomvilág maradványai. Az álomelemek felhasználása ébredéskor: a dialektikus gondolkodás iskolapéldája. Ezért a dialektikus gondolkodás a történelmi ébredés szerves eszköze. Hiszen minden kor nemcsak a soron következőt álmodja meg, hanem álmodva törekszik az ébredésre.”30

A kontinentális (és az angliai) nagyvárosi architektúra (és térszervezés) ilyenformán a múlt felé fordulás, a múltba való menekülés, nem pedig a jövő lázas keresése jegyében öltötte magára a modernség álarcát. A múlt kőbe vésett ilyetén szimbolikus újraélesztése és az utókorra hagyományozása – ami közvetlenül a várostervezők és az építészek historizáló beállítottságának köszönhető – , az akkori „korszellem” megnyilvánulása volt; s mint ilyen, tökéletesen megfelelt a korabeli uralkodó értékrendnek, mentalitásnak és percepciós kultúrának.31

Utószó

 A tér mint a társadalom önállóan ható konstitutív tényezője az eddig bemutatottak mellett számos más összefüggésben is jól tetten érhető (lenne). Erre azonban hely hiányában most nem térhetünk ki. A szóba jövő témák közül különösen  érdemes a figyelemre a tér mint hatalmi tényező értékelése, amire elsőként Michel Foucault irányította rá a figyelmet a börtön vizsgálata kapcsán.32 Foucault maga így indokolta egy interjújában a hatalom sajátos módozataként leírt modern igazságszolgáltatás territorializálását: „A Terület (territory) kétségkívül nem földrajzi fogalom, hanem mindenekelőtt jogi-politikai: egy bizonyos fajta hatalom által kontrollált mező.”33

A tér mint hatalmi „mező” foucault-i megközelítését gyümölcsözteti, egyebek közt, az az angol historikus, aki mind a diskurzusok, mind a gyakorlati politikai intézkedések síkján rekonstruálja és elemzi a budapesti zsidók 1944. évi gettósítását.34 A náci hatalom gyakorlásának territoriális jellegét emeli ezáltal vizsgálódásai középpontjába, rámutatva, hogy a gettósítás volt az egyik (ha nem is az egyedüli) jellemző megnyilvánulása. „A holokauszt során, a territorialitás leplezetlenül kulcsszerepet töltött be az európai »zsidók« fölötti ellenőrzés megvalósítását célzó náci erőfeszítésekben. Nem minden ellenőrzés rejtett magában területi megoldásokat, de az olyan esetekben, mint a gettósítás, a territorialitás központi jelentőségű volt, mert azt a törekvést foglalta magában, hogy körülhatárolják és ellenőrzés alá vonják a »zsidó teret«. Az efféle területi megoldások azzal az előnnyel kecsegtettek az elkövetők számára, hogy nagyobb szabadsághoz jutnak az ellenőrzést illetően.”35

A hatalom territorializálásának idézett, kétségkívül kirívó példája mellett számos más esetet is említhetnénk annak bizonyítására, hogy nemcsak a modern városi identitás megteremtésében hárul komoly szerep a térre, hanem egyebek közt a hatalmi szándékok és törekvések megnyilvánulásaként (és hatásmechanizmusaként)  is folyton közrejátszik a társadalmi viszonyok átrendezése, felforgatása vagy éppen stabilizálása során.36

 JEGYZETEK

1. Mint teszi Peter Burke: Context in Context. Common Knowledge, 8, 1 (2002). 164. A kérdésről bővebben: Gyáni Gábor: Kontextus és kontextualizáció a történetírásban. In: Uő: Relatív történelem. Typotex, Bp., 2007. 241–259.

2. Michel Foucault: Eltérő terekről. In: Uő: Nyelv a végtelenhez: tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 2000. 147.

3. Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág, Bp.,  2002. 44.

4. Kitűnő áttekintést ad róla Szekeres András: A fegyelmezés technikáitól az elsajátítás taktikájáig. Foucault és De Certeau a modernitás alakzatairól. Híd, 2006. 3. sz. 37–48.

5. Vö. Edward W. Soja: Postmodern Geographies: The Reassertion of Space in Critical Social Theory. Blackwell, Oxford, 1989; Uő: Writing the City Spatially. City, 7, 3 (November 2003) 269–280.

6. Csak emlékeztetőül idézve néhány jellegzetes narrativista felfogást: W. B. Gallie: The Historical Understanding. History and Theory, 3, 2, (1963) 149–202; Louis O. Mink: A történeti megértés önállósága. In: Gyurgyák János–Kisantal Tamás szerk.: Történetelmélet II Osiris, Bp., 2006. 710–730; Arthur C. Danto: Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása. In: Gyurgyák János–Kisantal Tamás szerk.: i. m. 814–826; Hayden White: A történelem terhe. Osiris–Gond, Bp., 1997; Paul Ricoeur: Idő és elbeszélés. In: Gyurgyák János–Kisantal Tamás szerk.: i. m. 920–931.

7. David Carr: Time, Narrative, and History. Indiana University Press, Bloomington, 1986; Uő: A történelem realitása. In: N. Kovács Tímea vál. és előszó: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Bp., 1999. 69–84; Hayden White: i. m.; Frank Ankersmit: Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In: Thomka Beáta szerk. és vál.: Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat Kiadó, Bp., 2000. 111–120.

8. George Lakoff and Mark Johson: Metaphors We Live By. The University of Chicago Press, Chicago, 2003. 14.

9. Uo. 17.

10. Simon Gunn: History and Cultural Theory. Pearson Longman, Harlow, 2006. 141.

11. Anthony D. Smith: National Identity. Penguin, London, 1991.

12. Ezen álláspont mellett érvel Richard Handler: Is “Identity” a Useful Cross-Cultural Concept? In: John R. Gillis, ed.: Commemorations. The Politics of National Identity. Princeton University Press, Princeton, N.J. 1994. 27–40

13. Marshall Berman: All That is Solid Melts Into Air. The Experience of Modernity. Simon & Schuster, New York, 1982. 15.

14. Uo. 146. Lásd továbbá Richard Sennett: A közéleti ember bukása. Helikon, Bp., 1998. A könyv eredetileg 1974-ben jelent meg.

15. Karl Schlögel: Reading Urban Culture in Eastern Europe – Methodological and Personal Approaches. Előadás a Comparative Urban Studies. Interdisciplinary Exchange című konferencián. CEU, Budapest, 2007. május 31.

16. Benjamin ezen írásai a következő kötetekben láttak magyarul napvilágot: Walter Benjamin: Kommentár és prófécia. Magvető, Bp., 1969; Uő: Angelus Novus. Helikon, Bp., 1980.

17. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Új Mandátum, Bp., 1998; Gábor Gyáni: Identity and the Urban Experience: Fin-de-Siècle Budapest. Columbia University Press, New York, 2004.

18. Vö. Gyáni Gábor: i. m. (1998) 96–109.

19. A fogalomhoz vö. Fejős Zoltán: A nyilvános városszöveg. In: N. Kovács Tímea–Böhm Gábor–Mester Tibor szerk.: Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Kijárat Kiadó, Bp., 2005. 211–225.

20. Victoria Thompson: Telling “Spatial Stories”: Urban Space and Bourgeois Identity in Early Nineteenth.Century Paris. The Journal of Modern History, 75 (September 2003) 535.

21. Uo. 550.

22. Uo. 553.

23. Georg Simmel: A nagyváros és a szellemi élet. In: Szelényi Iván szerk.: Városszociológia. KJK, Bp., 1973. 253.

24. David Vincent: Secrecy and the City, 1870-1939. Urban History, 22, 3 (December 1995) 342–346.

25. Lutz Niethammer: Some Elements of the Housing Reform Debate in Nineteenth-Century Europe Or, On the Making of a New Paradigm of Social Control. In: Bruce M. Stave, ed.: Modern Industrial Cities. History, Policy, and Survival. Sage Publications, London, 1981. 129–150; Christian Topalov: A város – terra incognita. Charles Booth felmérése és London népe, 1886-1891. In: Benda Gyula és Szekeres András szerk.: Tér és történelem. Előadások az Atelier-ben. L’Harmattan – Atelier, Bp., 2002. 77–107.

26. David Vincent: i. m. 358.

27. Gyáni Gábor: Modernitás és hagyomány a nagyvárosi múltban. In: Gyáni Gábor: i. m. (2007) 62.

28. Uo. 54.

29. Caroline Varlet: Rhythms, Rituals and Routines in Inter-War Paris: A Sensitive Experience of Urban History. In: Richard Rodger – Joanna Herbert eds.: Testimonies of the City. Identity, Community and Change in a Contemporary Urban World. Ashgate, Aldershot, 2007. 151.

30. Walter Benjamin: Párizs, a XIX század fővárosa. In: Uő: i. m. (1969) 93.

31. Bővebben Gyáni Gábor: i. m. (2007) 63–85.

32. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat, Bp., 1990.

33. Michel Foucault: Power/Knowledge. Selected Interviews and Other Writings 1972-1977. (Ed. Colin Gordon). Pantheon, New York, 1972. 68.

34. Tim Cole: Holocaust City. The Making of a Jewish Ghetto. Routledge, New York, 2003.

35. Tim Cole: Ghettoization. In: Dan Stone, ed.: The Historiography of the Holocaust. Palgrave, Macmillan, Basingstoke, 2004. 81.

36. A kérdés további kutatási perspektíváihoz vö. Simon Gunn: The Spatial Turn: Changing Histories of Space and Place. In: Simon Gunn–Robert J. Morris eds.: Identites in Space. Contested Terrains in the Western City since 1850. Ashgate, Aldershot, 2001. 1–14. A “spatial turn” lehetséges tudományos hozadékának a borúlátó megítéléséhez pedig ld. Colin G. Pooley: Space, Society, and History. Journal of Urban History, 31, 5 (July 2005) 1–9.