1848–1849 Magyarországának nemzetközi és katonai esélyei

Milyen esélyei voltak 1848–1849-ben Magyarországnak, hogy kivívja az ország függetlenségét? Avagy képes volt-e legalább arra, hogy olyan katonai patthelyzetet teremtsen, amelyben az ország önállóságát megkérdőjelező erők kénytelenek a fegyveres megoldás helyett a politikai megoldást keresni és kiegyezni a magyar féllel? Volt-e a katonai erőviszonyok alapján más kimenetelre lehetőség, mint ami végül is bekövetkezett? Olyan kérdések ezek, amelyek ugyan hasonlítanak a történész számára tiltott „mi lett volna, ha...” típusú kérdésekre, mégsem kerülhetők meg, hiszen a magyar katonai és politikai elit 1848–1849-es teljesítményéről csak így alkothatunk nagyjából pontos képet.

A független Magyarország megteremtésének esélyeit vizsgálva két dolgot kell hangsúlyoznunk. Egyrészt azt, hogy a magyar politikai elit többsége 1848 márciusától 1849 márciusáig nem a független, csupán a Habsburg Birodalmon belül széles körű önállósággal rendelkező ország megteremtését tűzte ki célul, s a fegyveres konfliktust nem a magyar fél kezdeményezte, hanem rákényszerítették. Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy mind a Habsburg Birodalmon belül önálló, mind a független Magyarország megteremtésének esélyeit az ország külpolitikai helyzete, illetve katonai potenciálja határozta meg. Azaz az ország 1848 szeptembere után csak akkor remélhette önállósága, majd függetlensége elismerését, ha ezt katonai erővel tudja biztosítani; illetve ha a katonai sikereket külpolitikai elismertetéssé képes átváltani.

A kezdet kezdetén, 1848 tavaszán a helyzet nagyon is reménytelinek tűnt. 1848 elején egyre érzékelhetőbbé vált a Habsburg Birodalom külpolitikai helyzetének megrendülése. Januárban Palermóban, majd Nápolyban tört ki forradalom, ezzel egy időben kezdődtek a milánói nyugtalanságok, majd február 22–24-én kitört és győzött a párizsi forradalom. Ugyanakkor a Pozsonyban 1847 novembere óta ülésező magyar rendi országgyűlés munkája megakadt. Hiába volt az alsótáblán a reformellenzék többségben, a felsőtábla konzervatív többsége megakadályozta az érdemi reformjavaslatok továbbítását.

A holtpontról a párizsi forradalom híre mozdította ki a magyar politikát. Ez inspirálta Kossuth Lajos 1848. március 3-i felirati beszédét, amelyben a sorok közé rejtve alkotmányos átalakítást követelt a birodalom egész területén. Kossuth német nyelvre azonnal lefordított, némileg lerövidített, ez utóbbi követelésre kihegyezett és Bécsben kinyomtatott beszéde olyan erjedést indított meg a császárvárosban, amely egyik oka volt a március 13-i bécsi forradalom kitörésének. Ez a forradalom tette lehetetlenné az erőszakos fellépést a magyar reformellenzékkel szemben, s ennek híre inspirálta a március 15-i pesti forradalmat. A pesti forradalom a Magyar Királyság politikai instabilitását jelezte, s ennek is volt köszönhető, hogy rövid idő alatt a birodalom egészén belül megtörtént az áttörés. Az udvar tárgyalási hajlandóságát növelték a milánói és a velencei forradalomról érkezett hírek, s alapvetően hozzájárultak az áprilisi törvények elfogadásához és a Batthyány-kormány kinevezéséhez. Azaz a birodalom központi kormányzata nem tudott és nem mert katonai erőhöz nyúlni, hiszen ennek következményei az itáliai események miatt kiszámíthatatlanok voltak; külpolitikai helyzete pedig – a szent szövetségi rendszer részleges megbénulása miatt – kimondottan válságosnak mondható.

A kormány félig-meddig sikeres volt az önálló államiság biztosításában is. Megvalósult az ország pénzügyi önállósága, megszervezték a belső rendfenntartó erőt, a nemzetőrséget, az országban állomásozó cs. kir. katonaságot és hatóságokat az uralkodó a magyar kormány alá rendelte, megkezdődött az önálló fegyveres erő, a honvédség megteremtése is. Ugyanakkor tény, hogy a tavaszi vívmányok továbbfejlesztése, illetve a tavasszal függőben maradt kérdések (például az úrbéri kármentesítés, a nem úrbéres jellegű földek megváltása) rendezése elmaradt. Ebben szerepet játszott az is, hogy a kormánynak a délvidéki szerb lázadás, illetve a horvát–magyar konfliktus miatt elsősorban a hadsereg felállításáról s ennek pénzügyi hátteréről kellett gondoskodnia, tehát az ezzel kapcsolatos törvényeket terjesztette a parlament elé. De hozzájárult az is, hogy a kormánynak nem volt világos törvényalkotási programja, s az egyéni képviselői törvényjavaslatok valósággal szétbombázták a parlament munkáját.

Kevésbé volt sikeres a kormány a külső elismertetésben, azaz a külpolitikában. Ennek oka azonban nem a kormány hozzá nem értésében, sokkal inkább az 1848 előtt létező s alapjaiban az 1848-as forradalmak által sem megrendített külpolitikai adottságokban keresendő.

Magyarország a Habsburg Birodalom része volt, a birodalom pedig Európa egyik legrégibb, ugyanakkor legkevésbé egységes államalakulata. Uralkodói hosszú időn át a Német-római Császárság (a Német Nemzet Szent Római Birodalma) császárai voltak, egészen addig, amíg Napóleon 1806-ban ki nem tessékelte őket onnan. Magán a Habsburg Birodalmon belül legnagyobb presztízsű címük a magyar és a cseh királyi cím volt. (1792-ben I. Ferenc még mint Magyar- és Csehország királya üzent hadat a forradalmi Franciaországnak.) I. Ferenc Napóleon császárrá koronázása után, 1804-ben hozta létre a sokszínű és kiterjedt birodalomból az Osztrák Császárságot, amely így diplomáciai szempontból mintegy „felszívta” az addig önálló országokat és tartományokat, köztük a Magyar Királyságot is.

Magyarország tehát 1848-ban nem, pontosabban csak mint a birodalom része volt rajta Európa térképén. A birodalom fennállását pedig a nagyhatalmak eltérő indokok alapján ugyan, de európai szükségszerűségnek tartották. A nyugati nagyhatalmak – különösen az ebből a szempontból mértékadó Nagy-Britannia – elsősorban azért, hogy az feltartóztassa Oroszországot Közép-Európában és a Balkánon. Poroszországot és Oroszországot a lengyel kérdés, illetve az ideológiai azonosság terelte egy táborba.

A Batthyány-kormány elsőként éppen Nagy-Britanniával kívánta felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Az angol nagyhatalom azonban sokkal fontosabbnak tartotta Ausztria fennállását, mintsem hogy diplomáciai érintkezésbe lépjen annak egyik országával. Így a többnyire kereskedelmi előnyökkel is kecsegtető magyar ajánlatokra udvarias, de kitérő válaszok érkeztek. Nagy-Britannia általában meglehetősen visszafogottan viselkedett a forradalmi mozgalmakkal szemben, ugyanakkor az észak-itáliai osztrák birtokokat inkább a birodalom tehertételének tekintette, s azt tartotta volna kívánatosnak, hogy Ausztria mondjon le róluk. Magyarországot viszont a birodalom nélkülözhetetlen alkotóelemének tekintette, s ezért még a birodalmon belüli fokozott önállóságát sem támogatta. Képletesen szólva, Lombardia és Veneto voltak a kioperálandó vakbél, Magyarország maga a gyomor, ami nélkül a test nem létezhet.

A belső bajaival, szociális ellentéteivel küzdő francia köztársaság – a monarchista Európában – 1848 tavaszán senkinek sem látszott kívánatos partnernek. A magyar kormány meg akarta várni, hogy előbb egy monarchikus nagyhatalom ismerje el Magyarországot, s csak ezután szándékozott követet cserélni Franciaországgal. Amint a frankfurti német központi hatalom hivatalosan fogadta Magyarország küldöttét, Batthyány aláírta Teleki László párizsi megbízólevelét. Teleki azonban már csak akkor érkezett meg Párizsba, amikor az osztrák politika határozottan fellépett minden magyar diplomáciai törekvés ellen. Így az ő elismertetésére már nem is került sor, csak nem hivatalos ügyvivőként működhetett.

Az 1848 tavaszán kibontakozó német egységmozgalom következtében fennállt az a lehetőség, hogy a Habsburg Birodalomnak a Német Szövetséghez tartozó tartományai beolvadnak a létrejövő egységes német államba. Ebben az esetben megkezdődhetett volna a birodalom Magyarország-központú átszervezése. E „nagymagyar” elképzelés lényege az volt, hogy nemcsak a birodalom Németországból kimaradó területei kerülnének magyar vezetés alá, hanem az új, Buda-központú államalakulat természetes vonzásának köszönhetően a dunai szerb és román fejedelemségek is kapcsolódnának a magyar koronához. Ezért hívták a kormány tagjai 1848 májusában, az újabb bécsi forradalom után Budára az Innsbruckba menekült uralkodóházat (sajnos sikertelenül), s ezért támogatták olyan lelkesen a német egységmozgalmat.

1848 júniusában Szalay László és Pázmándy Dénes személyében követeket küldtek a frankfurti össznémet parlamenthez. Júliusban a magyar kormány katonai szövetséget ajánlott a német központi hatalomnak. Augusztus 3-án a magyar parlament nyilatkozatban jelentette ki, hogy ha Ausztria és a német központi hatalom a német egység ügyében háborúba keverednék, Magyarország segítségére nem számíthat. Augusztus végén a német birodalmi kormány hivatalosan is fogadta Szalayt mint önálló állam követét. Októberben azonban visszavonták az elismerést.

A német egységmozgalommal és a Habsburg Birodalom átalakításával szorosan összefüggött a független Lengyelország feltámasztásának kísérlete. Fennállt ugyanis annak lehetősége is, hogy a három részre szabdalt Lengyelország osztrák és porosz fennhatóság alatti területei függetlenednek és egyesülnek. Ez nyilván kihívta volna Oroszország intervencióját s ezáltal a megszülető német nagyhatalom és Oroszország háborúját. Magyarország ebben a háborúban természetesen a demokratikus Németország oldalán szándékozott részt venni.

Az észak-itáliai osztrák tartományokban márciusban kitört felkelés nehéz helyzetbe hozta a cs. kir. hadsereget, főleg azután, hogy Károly Albert piemonti-szárd király is hadat üzent. Ezután Radetzky tábornagy a Verona–Peschiera–Mantua–Legna-go közötti ún. várnégyszögbe vonta vissza csapatait. Május 6-án Santa Luciánál visszaverte a szárd csapatokat, majd a hónap végén támadásba kezdett. E kísérlete még kudarccal végződött. Július közepén ismét támadásba lendült, s július 23–25-én Custozza és Sommacampagna között visszaverte, majd állásai feladására kényszerítette Károly Albert seregét. A győzelem után folytatta támadását, s augusztus 9-én fegyverszünetre kényszerítette a szárd uralkodót.

Ez a háború csak rosszat hozhatott Magyarország számára. Ha a cs. kir. csapatok győznek, ez megszilárdítja a birodalom külpolitikai helyzetét, s az osztrák politika aktívabban léphet fel Magyarországgal szemben. Ha az olaszok győznek, az észak-itáliai cs. kir. erők nagy része felszabadul, s a birodalom Magyarországon kereshet kompenzációt az itáliai kudarcokért.

Ezt a dilemmát tükrözte az, ami 1848 júliusában a magyar országgyűlésben az uralkodói trónbeszédre adandó válasz vitájában történt. A kormány ugyanis a nemzetiségi mozgalmak lecsillapítása fejében kész lett volna bizonyos feltételekkel katonákat adni az itáliai háború befejezésére; az ellenzék pedig ezt – többnyire ideológiai érvekkel operálva – váltig ellenezte. A dolognak végül is nem lett tétje, hiszen mire a magyar határozat megszületett, az itáliai háborút Radetzky megnyerte, de jelezte, hogy a nemzeti önérdek néha ellentétbe kerülhet az ún. forradalmi szolidaritás érdekeivel.

A magyar külpolitika tehát megpróbált több húron játszani, ám nem volt szerencséje. Nagy-Britannia a birodalom nagyjából változatlan fennállásában volt érdekelt, Franciaország számára 1848 őszén Ausztria diplomáciai elismerése fontosabb volt, mint a bizonytalan magyar kapcsolat. A német elismerésre pedig akkor került sor, amikor az osztrák–magyar viszony olyannyira kiéleződött, hogy az már a magyar kormány belpolitikai helyzetét veszélyeztette. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a magyar politika megpróbált rugalmasan reagálni az európai politikai változásokra, s Magyarországgal mint tényezővel számoltak az európai hatalmi központokban.

A helyzet 1848 őszén, Jellaèiæ csapatainak támadása után alapvetően megváltozott. Bécsben úgy hitték, a horvát bán hadserege egyetlen csapással végezni fog a magyar forradalommal. A bán közel 50 000 fővel lépte át a Drávát, s arra számított, hogy a magyar haderő reguláris alakulatai vagy átállnak hozzá, vagy semlegesek maradnak a harcban; a nemzetőr- és honvédalakulatok pedig egyszerűen szétporlanak a túlerő puszta látványára is. Szeptember közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar hadsereg csak visszavonul a horvát túlerő elől, de egyáltalán nem áll szándékában sem átállni, sem semlegesnek maradni. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a megerősödött magyar hadsereg mikor száll szembe a bán haderejével. Erre szeptember 29-én Pákozdnál került sor. A bán hadászatilag elveszítette a hadjáratot: nem mert továbbvonulni Buda felé, hanem visszavonult az ország nyugati határszéle irányába, majd az október 6-i bécsi forradalom után el is hagyta az országot.

Az ország külpolitikai mozgástere a fegyveres konfliktus kibontakozásával egy időben beszűkült. Részben azért, mert a birodalmi külpolitika akciói révén az ország még azt a kevés diplomáciai pozícióját is elveszítette, amelyet a Batthyány-kormány időszakában megszerzett. Részint pedig azért, mert az európai központokban előbb Jellaèiæ, majd Windischgrätz támadása után „leírták” az önálló Magyarországot: egyetlen mértékadó körben sem gondolták, hogy az ország ki tudja védeni a cs. kir. hadsereg támadását.

Az egyetlen halvány esélyt az 1848. október 6-i bécsi forradalom jelentette. Ez elvileg magában hordta a két birodalomfél közötti vitás kérdések demokratikus rendezésének esélyét. Ezért mondta Kossuth október 27-én a parndorfi haditanácson, Bécs megsegítése mellett érvelve, hogy „ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy – attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni”. Ehhez azonban az uralkodó együttműködése is kellett volna. Miután azonban az udvar a forradalom után elhagyta Bécset, majd pedig annak leverése mellett döntött, ez az esély is jelentősen csökkent. A Bécs felmentésére október végén indított magyar támadás esetleges sikere a birodalmon belüli viszonyok demokratikus rendezésének utolsó esélye volt, ennyiben tehát európai jelentőségre tett szert, amit az is mutat, hogy hosszú ideig ez volt az egyetlen olyan magyar akció, amely felkeltette az európai diplomácia figyelmét.

1848 őszétől a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány megörökölte a Batthyány-kormány külügyi apparátusát. Teleki László mellett Párizsban tartózkodott Szalay László, a kormány volt frankfurti megbízottja is. November 12-én Kossuth őt bízta meg Magyarország nagy-britanniai képviseletével. Szalay december 11-én átküldte megbízólevelét Palmerston külügyminiszternek, akitől december 13-án azt a választ kapta, hogy „a brit kormánynak Magyarországról csak mint az osztrák birodalom részéről van tudomása”, ha tehát Szalaynak közlendője van, azt az osztrák nagykövet útján tegye meg.

Az angol magatartást az a két, nemzetközi jogi, illetve külpolitikai tényező magyarázza, amiről szóltam. Egyrészt a napóleoni háborúkat lezáró békerendszer az Osztrák Császárság részeként ismerte el Magyarországot, másrészt Nagy-Britannia Oroszország feltartóztatásában és az európai egyensúly fenntartásában számított Ausztriára. Hasonlóan járt Teleki is Franciaországban. Az ő helyzetét az is bonyolította, hogy főleg a radikális körökkel ápolt jó kapcsolatokat. Franciaország a német egység ellenfele volt, s ebben számított Ausztria szövetségére is.

Hozzáteendő, hogy az egész európai politikai klíma kedvezőtlenné vált. Szeptemberben kiderült, hogy a frankfurti német nemzetgyűlés nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek birtokában rákényszerítheti akaratát a német államok fejedelmeire. Október–november fordulóján a cs. kir. hadsereg végzett a bécsi forradalommal, novemberben Poroszországban az uralkodó és a nemzetgyűlés konfliktusa az előbbi győzelmével ért véget. Decemberben a franciaországi választásokon a forradalomellenes erők jelöltjét, Louis Napoleon Bonapartét óriási többséggel a francia köztársaság elnökévé választották.

Némi javulás csak a tavasz folyamán látszott. A custozzai csatát követően kötött fegyverszünetet 1849. március 12-én Károly Albert március 20-ától felmondta. A Habsburg Birodalom ezzel ismét kétfrontos háborúra kényszerült. Radetzky azonban összpontosította s a fegyverszünet lejárta után azonnal megindította csapatait. Március 23-án Novaránál szétverte a szárd hadsereget. Másnap Károly Albert lemondott, 26-án újabb fegyverszünetet kötöttek, amelyet augusztus 6-án békekötés követett.

Radetzky hadjáratával csaknem egy időben, március 28-án került sor Frankfurtban az egységes Németország alkotmányának elfogadására. A frankfurti parlament a császári koronát IV Frigyes Vilmos porosz királynak ajánlotta fel, de az április 3-án visszautasította a demokratikus választás eredményét. A német egység tehát továbbra sem jött létre, s a demokratikus erők 1849. májusi felkelései sem fordíthatták meg ezt a folyamatot. Ausztriának tehát nem kellett tartania egy újabb nagyhatalom létrejöttétől s annak a birodalom német területeire való vonzásától.

Azaz alighogy megkezdődött a magyar hadsereg tavaszi hadjárata, Magyarország ismét egyedül maradt. Az itáliai háború befejezésével a Habsburg Birodalomnak nem kellett kétfrontos háborútól tartania, a német egységtörekvés kudarcával pedig elhárult egy esetleges német–orosz háború veszélye is, így Ausztria bármikor számíthatott legfontosabb szövetségesének, Oroszországnak a katonai segítségére.

A tavaszi magyar hadjárat első sikerei után Kossuth megpróbált külpolitikai jellegű fordulatot kikényszeríteni. A közvetlen indokot a Ferenc József által március 4-én Olmützben kiadott ún. oktrojált alkotmány szolgáltatta, amelyet az egységes, központosított birodalom eszméje hatott át, s amely – mintegy mellékesen – részekre osztotta Magyarországot is. Bár ez az alkotmány soha nem lépett hatályba, a magyar állam létének tagadása ürügyként szolgált Kossuth számára ahhoz, hogy kimondassa az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. A magyar függetlenség biztosításához ekkor elég lett volna az európai diplomácia semlegessége, hiszen Ausztria egyelőre nem rendelkezett annyi erővel, hogy egymagában leszámoljon Magyarországgal.

A tavaszi hadjárat megzavarta a birodalom számára kedvezően alakult helyzetet. Nem véletlen, hogy magyarországi rövid idő alatt történő befejezését reménytelennek látva az osztrák kormány az orosz segítség igénybevétele mellett döntött.

Magyarország nem tudott szövetségest találni a háború újabb szakasza előtt. A külföldi magyar ágensek legfeljebb informális kapcsolatot tudtak teremteni a hivatalos politika képviselőivel, s hiába sikerült megnyerniük a sajtó és a hatalmon kívül lévő csoportok egy részének támogatását, nem tudták megfordítani az egyes államok Ausztria-barát politikáját. A tavaszi hadjárat sikerei révén Magyarország ugyan visszakerült Európa térképére, de a függetlenség tényleges elismerésére egyik európai hatalom sem volt hajlandó.

Ausztria viszont – az 1833. évi münchengrätzi szerződés értelmében – számíthatott a cári Oroszország hadseregének segítségére, s e beavatkozáshoz elnyerte a nyugati nagyhatalmak támogatását is. Nagy-Britannia számára ugyanis az volt a fontos, hogy Oroszország a Balkánon ne tudjon előrenyomulni, s ehhez szüksége volt az erős Ausztriára. Ha ezt az Ausztriát éppen Oroszország menti meg a felbomlástól, annál jobb.

Az orosz intervenciót előkészítő tárgyalások március végén megkezdődtek, s az előzetes megállapodást már akkor megkötötték, amikor a magyar függetlenség kimondásának híre még meg sem érkezett Bécsbe. I. Miklós cár úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. Ezért 200 000 katona küldését határozta el, további 80 000 főt pedig készültségbe helyezett; tehát hadseregének kb. egynegyedét kész volt Magyarországon alkalmazni. A 160 000 fős honvédseregnek tehát ezzel – a 170 000 főnyi cs. kir. hadsereggel együtt – 370 000 főt számláló haderővel kellett megmérkőznie.

Paradox módon a nyári osztrák–orosz hadjárat megérlelt némi közvetítési hajlandóságot az addig passzív Nagy-Britanniában. Július 21-én Palmerston angol külügyminiszter az alsóház vitájában arról beszélt, hogy Nagy-Britannia szeretné, ha a magyar–osztrák konfliktust békésen lehetne rendezni, mert ha Magyarországot „túlerővel teljesen szétzúzzák, ebben a csatában Ausztria saját jobb kezét zúzza széjjel”. Palmerston elsősorban Ausztria nagyhatalmi állását féltette, de ez az álláspont ebben a pillanatban Magyarország érdekeit is szolgálhatta.

Július második felében, majd augusztus 1-jén utasította Nagy-Britannia bécsi nagykövetét, a magyarbarátnak nem mondható Lord Ponsonbyt, hozza Schwarzenberg miniszterelnök tudomására, hogy Nagy-Britannia szívesen közvetítene az Ausztria és Magyarország közötti konfliktusban. Palmerston ehhez az akcióhoz meg akarta nyerni Poroszország és Franciaország segítségét is. Schwarzenberg azonban csak augusztus 14-én kapta meg az angol jegyzéket – akkor, amikor Bécsben már tudott volt, hogy a cs. kir. hadsereg benyomult a Temesközbe, az oroszok pedig Debrecennél állnak. Schwarzenberg tehát nyugodtan mondhatott nemet az ajánlatra. Pedig Palmerston jobban látta a jövőt, mint Schwarzenberg. Tudta, hogy Ausztria csak egy megbékített, nem pedig egy legyőzött és bilincsbe vert Magyarországgal őrizheti meg nagyhatalmi állását. E következtetés levonásához az osztrák politikusoknak 18 évre s két vesztes (1859, 1866) háborúra volt szükségük.

Érdemes volt-e belekezdeni 1848-ba, s nem volt-e törvényszerű az 1849-es katasztrófa? Érdemes leszögezni, hogy 1848 márciusát a magyar politikai elit olyan óriási esélynek tekintette, amelyet hiba és bűn lett volna kihasználatlanul hagyni. Lehet vitatkozni azon, hogy a birodalom mennyire volt működőképes az önálló magyar állammal, hogy ez utóbbi nem veszélyeztette-e annak reagálóképességét. Ám tény, hogy a magyar politikai elit a vitás kérdéseket nem a csatamezőn, hanem a tárgyalóasztalok mellett akarta rendezni, s a fegyveres konfliktusba a  másik fél kergette bele.

Mégis nem lett volna-e jobb, ha a magyar fél 1848 szeptemberében vagy decemberében felhagy az ellenállással? A kérdés történelmietlen, hiszen az ellenállás mégoly csekély eszközeivel rendelkező államok is többnyire vállalják a fegyveres konfliktust, hacsak nem nehezedik rájuk nemzetközi nyomás az ellenkező érdekében (pld. Csehszlovákia, 1938–39). A katonai ellenállás mindig esélyt ad a diplomáciai megoldásra, még ha ez 1848–49-ben nem is következett be. Hozzáteendő, hogy az európai politikai események, az olasz háború, a német egység ügye 1849 tavaszáig némi mozgásteret biztosítottak a magyar politika számára, s egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy a szárd hadsereg katasztrofális vereséget szenvedjen, illetve hogy a német egység ügye meghiúsuljon.

A katonai erőviszonyok ismeretében eleve reménytelen vállalkozás volt-e a magyar szabadságharc? Ha a teljes függetlenség oldaláról vizsgáljuk a kérdést, csak igennel válaszolhatunk. Csakhogy a küzdelem 1848 szeptemberétől nem a függetlenségért, hanem a birodalmon belüli önállóságért folyt. Ez pedig nem volt reménytelen vállalkozás. A Habsburg Birodalom hiába nyerte meg – idegen segítséggel – a  háborút, ha katonai győzelmét nem tudta politikaivá változtatni. 1867-ben el kellett ismernie Magyarország korlátozott önállóságát, el kellett fogadnia az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügyet – még ha nem is az 1848-as formában; tehát el kellett ismernie a magyar felfogás érvényességét azokban a kérdésekben, amiért a háborút folytatta.