Az európai irodalomban gazdag hagyományai vannak az állatregénynek, a szatirikus Az aranyszamártól a filozofáló Murr kandúr életszemléletéig, Kafka állatnovelláin át Orwell Állatfarmjáig, hogy csak azokat az előzményeket soroljuk fel, amelyek valami módon összefüggésbe hozhatók Szőcs Géza új regényével, s a Limpopóval (Magvető Könyvkiadó, Bp., 2007) párhuzamosan vizsgált Viktor Pelevin bizarr rókatörténetével (A Metamor Szent Könyve. Európa Könyvkiadó, Bp., 2006), hiszen mind a strucckisasszony naplója, mind a több ezer éves szépséges rókalány, a Hu-li története bővelkedik szatirikus és filozofikus részletekben. Talán az előzményt mégiscsak a halállal viaskodó Kafka három nagy állatnovellájában lelhetjük fel, melyek mintha Wittgenstein híres tételét illusztrálnák: a világ mindaz, aminek esete fennáll, s mely problémával mind Limpopo, mind Hu-li szembekerül, előbbi sajnálatosan rövid, utóbbi évezredekig (!) elnyúló élete során. Kafka állatai, akárcsak Limpopo és Hu-li, a tényeket (mindazt, aminek az esete fennáll) megismerni, feldolgozni és megnyugtató módon „rendezni” akarják. A végeredmény Kafka mindhárom történetében katasztrofálisan kiábrándító: az odú végül nem védelmezi, de foglyul ejti a vakondot, hiszen nem tudja megnyugtató módon tisztázni az élete értelmének tartott s óriási energiával, áldozatokkal kiépített menedéke előhívta újabb és újabb problémákat. Készül a támadásra, ami nem jön el, akár a barbárok Kavafisz versében, a vakond viszont lassan, de biztosan őrül bele a várakozásba (Az odú). A filozófus kutya hidegen, kissé közönyösen, de lefegyverzően őszinte, tiszta logikával néz szembe azzal a kikerülhetetlen kérdéssel, hogy mi is a kutya. A sok általa átélt, összegyűjtött s egymásnak is ellentmondó tény pedig teljesen elbizonytalanítja (Egy kutya kutatásai). Az egerek népe pedig – a művészetszociológus tanú tudósítása szerint – épp azért veszíti el Josefine-t, mert nem készek énekesnőjük végső és teljes elismerésére, nem tudnak, de nem is akarnak fenntartások és aggályok nélkül behódolni tehetségének. („Az is lehet, csak hamisan cincog”.) Ezzel elveszítik őt s vele mindazt, amit a művészet jelenthet a bajban. Josefine éneke ugyanis segíthetne elviselni a nehéz időket, de ő maga (puszta jelenléte, korlátlan önbizalma, sértett önzése miatt) egyre elviselhetetlenebb teher hallgatói lelkiismeretén. Mi marad tehát a három gondolkodó állatnak? Láthatjuk, a vakondot is, a kutyát is, az egeret is saját merészen átélt, logikusan végigelemzett elképzelései taszítják nem várt zsákutcába. Igen, persze, megmarad nekik „…a szabadság – meditál a melankolikus kutya. – Persze a ma lehetséges szabadság kicsiny kis szabadság, de azért csak szabadság és birtokolható.” Nos, Limpopónak ez a kis szabadság sem marad meg, nem birtokolható, a történet kezdetén, mint megtudjuk, egy kelet-európai struccfarmon raboskodik, jól fűtött ketrecekben, társaival együtt, s eltöprengve helyzetük bizonytalanságán – miért is vannak itt, amikor a Limpopo völgyében is lehetnének, az elveszített hazában, melynek létére a hősnő neve is felhívja a figyelmet – meditációi során a strucckisasszony megdöbbentő felismerést tesz. Ha szárnyaik vannak, miért nem tudnak repülni? Tudhattak, véli, csak elfelejtettek az idők során, de ez az elfelejtett tudás talán visszahozható, újra elsajátítható, és ha megtanítja népét repülni (Limpopóból szemünk előtt válik profetikus elkötelezettségű népvezér), kirepülhetnek a farmról, s hazamehetnek Dél-Afrikába, az áhított Limpopo partjára, hallgatni az álmukban kísértő folyó bűbájos neszeit és birtokolni végre azt, amit az emberek önző módon elvettek tőlük: a szabadságot. Szőcs eredeti módon Limpopót struccnak mutatja ugyan – az, ami, sőt még büszke is rá –, de pszichéjét tudattá stilizálva gondolkodó, helyzetére reflektálni képes, ezen változtatni akaró „értelmiségi” hőssé formálja őt, aki lakmuszpapírként mutatja az őt körülvevő emberi világ anomáliáit, és érzékeny membránként reagál rájuk. Akárcsak Hu-li, a rókalány, aki évezredek óta él, történetünk idején, sorsa kifogyhatatlan kegyelméből a mai Oroszországban, és hatalmas vörös farka segítségével képes hipnotizálni férfi áldozatait, akik gyönyörű, Lolita-szerű lánynak látják őt. Hu-li prostituált, kifogyhatatlannak tűnő energiáját a férfiakkal való telepatikus nemi érintkezés után nyeri, kiszívja szexuális energiájukat. Ezenközben figyelemre méltó felismeréseket tesz az orosz férfiakról... Pelevin e regényében is a mai, tülekvésnek kiépülő Oroszország könyörtelen bírálója és a közállapotok szarkasztikus elemzője. „…az orosz férfiak többsége azért homofób – állapítja meg több ezer éves tapasztalatait összegezve s új hazájára vetítve Hu-li (a név kínaiul rókát jelent, az orosz szlengben viszont faszt, ami bizarrul árnyalja a képet) –, mert az orosz agyban nagyon erősen hatnak a bűnöző becsületkódex metasztázisai. Bármelyik komoly férfi, akármivel foglalkozzon is, ösztönösen lágerpriccsen érzi magát, és arra törekszik, hogy ne szegje meg a börtöntabukat, mert azért megköcsögölik. Ezért az orosz mácsó élete permanens spiritiszta szeánszra hasonlít, amíg a test fényűzésbe merül, a lélek a zónában tölti bűnös életét…” A már idézett Kafka egy töredéke látszik igazolódni: „Mit tegyek? Vagy miért tegyem? – nem e vidék kérdései…” Hu-li persze nem sokáig marad kívülálló, szerelmes lesz, hosszú élete során először, ráadásul egy farkasemberbe, aki történetesen FSZB tiszt. A kettőjük szemfényvesztéseken át, de hevesen zajló imaginárius testi kapcsolata és tragédiába torkolló szerelmi története során bomlik ki a mai orosz világ elborzasztó képe. Története során a strucckisasszony is szerelmes lesz, de ez a szerelem nemhogy visszahúzná, egyenesen segíti és megerősíti céljai elérésében, hiszi, hogy az egyelőre nem sok sikerrel kecsegtető edzések sikerrel járnak, s hamarosan sikerül végleg elrugaszkodniuk a földtől, és a struccmitológiában tényként kezelt repülés többé nem ábránd lesz számukra, hanem valóság, ami hozzásegítheti őket a vágyott szabadsághoz. Limpopo fejlődése elképesztően „felgyorsul”, s kimondja, hogy „…nem csak téged szeretlek, Maxikó. Ugyanolyan erővel és vágyakozással szeretek szabadnak is lenni, és csak akkor lehetek a feleséged, ha megszereztük magunknak és csibéinknek a szabadságot. Nem hihetem, hogy másként gondolnád. Úgyhogy a válaszom: igen. Boldogan leszek a feleséged majd Afrika földjén. Ezt ígérem neked. – Úgy élj, ahogyan hiszel ebben az ígéret földjében? – Persze hogy hiszek. Sikerülni fog. Ha te is segítesz, sikerülni fog. – Mi a megváltás? – kérdezte hirtelen Maxikó. – És mi az a feltámadás meg újjászületés, amiről Svarccal szoktatok beszélgetni? – A megváltás egyesek szerint az maga a lélek feltámadása. Úgy kell elképzelni, mintha bemennél egy másodosztályú váróterembe, majd kijönnél egy első osztályúból. – És az ember élete… – Az ember élete Svarc szerint nem más, mint egy véget nem érő letartóztatás…” Azért idéztünk hosszabban, hogy láthassuk, miként válik Limpopo olyan gondolkodó struccá, aki képes reflektálni helyzetére, s ebben rögeszméje, a megtalált feladat is segíti, meg akarja tanítani népét repülni, hogy kiszabadíthassa őket a rabságból. Hogy ez végül is sikerül-e, nem tudjuk meg, bepillantást nyerhetünk viszont Limpopo lelki fejlődésébe, és Limpopo szemével láthatjuk ama világot, valahol Kelet-Közép-Kelet-Európában, sejthetően egy diktatúra végnapjaiban, amely a struccfarmot körülveszi. Így ha nem is olyan erőteljesen, mint Hu-li szemén keresztül Oroszországról, de mégiscsak képet kaphatunk eme világról. S ez a kép, finoman kifejezve, nem kimondottan kedvező, s egyáltalán nem mondható derűsnek. Pelevin szerelmébe beleőrülő rókalánya undorodva állapítja meg, hogy „…Oroszország közösségi ország, és a jobbágyi földközösség megszűnése ahhoz vezetett, hogy a bűnözői közösség lett a nép erkölcsi normája…” Limpopo pedig így elmélkedik a környezetéről, hogy legyen némi sejtésünk, mégis hol, mikor történhet mindez: „...Maxikó egyik nagyapját eredetileg együtt temették el egy 30 évvel ezelőtt elbukott forradalom mártírjaival. Ez nagy titokban történt, mert azok, akik megszerezték a hatalmat, nem akarták, hogy az emberek virágot vigyenek a kivégzettek sírjára, és azt eszelték ki, hogy legjobb, ha a vértanúk holttestét (holttesteit? Több vértanú, hány holttest? Ezek a többes számok megőrjítenek. Hány holtteste van egy vértanúnak?), szóval az akasztás után megmaradt élettelen embereket állatkerti és cirkuszi vadak tetemeivel együtt földelik el. De az ország népe mégis tudomást szerzett arról, hogy hol van ez a temetőparcella, ebben az országban a legnagyobb titkok is folyton kiderülnek, és ezért van az, hogy a nemzet, kegyeletből, (de legalábbis a forradalmárok unokáinak keze) már évek óta csokrokat és koszorúkat helyez el a sírra, hol Maxikó nagyapja nyugszik.” Mindebből látszik ama speciális különbség, ahogyan a tapasztalt Hu-li és a tanulni vágyó Limpopo szemléli az emberi világot. A rókametamor lenézi és megveti a férfiakat, a nők nem számítanak neki, míg a strucckisasszony bizonyos empátiával viszonyul az emberekhez, részvéttel és szeretettel, meg szeretné érteni őket, noha nem képes rá. „Valaki látta színházban, hogy a közeli település, Kisberek népe áttért (vagy átállt?) négernek, hogy ne bontsák le a falut. De nem sikerült az akció, és azóta az idegenrendészet foglalkozik velük. A falu sorsa bizonytalan.” Ezek szerint időben legalábbis a falurombolások dicső korában vagyunk, míg a hely sem kétséges, hiszen a környező erdőben államvédelmisek állandóan az illegalitásba vonuló erdélyi fejedelmeket keresik. Ezekben a vonatozásokban Szőcs regénye olyan gazdag, hogy ez a szál külön elemzést igényelne, de kívül esik jelenlegi vizsgálódásunkon, hiszen mi Hu-li és Limpopo szemléletének és környezetének párhuzamos vizsgálatával egészen más célt követünk, természetesen az érdekel, ami Limpopo tanítómesterét, Svarcot, a filozófus baglyot is, hogy milyen szerepe van az emberek életében az elvonatkoztatás képességének, a metafizikának, a varázslatoknak, a misztikának, a mágiának… Van a Hu-li történetében egy hátborzongató epizód, a szépséges rókalányt a szeretője, Szása, a FSZB-tiszt és szürke farkas elviszi Szibériába, egy olajlelőhelyre, ahol a szervezet titkos farkasmetamorjai rituális farkasüvöltéssel kérlelik s kényszerítik a kiszipolyozott föld szenvedő szellemeit, hogy adjanak még kőolajat, ami a Szásáék által irányított világ látszatjólétének az egyetlen, biztos alapja. No comment!...