A székely örökség és jelentősége a székelyek történelmében

A székely örökségre (siculica haereditas) mint sajátos földtulajdonra az erdélyi jobbágyfelszabadítás történetének tanulmányozása közben figyeltem fel az 1960-as években. A történeti források arról győztek meg ugyanis, hogy a Székelyföldön a jobbágyfelszabadítás másként történt meg, mint az erdélyi vármegyékben. A Kolozsvárt ülésező utolsó rendi országgyűlés 1848. június 6-án hozott törvénye szerint az említett hónap 18-án az úrbéres földeket bíró jobbágyok Erdély-szerte felszabadultak a robot és dézsma kötelezettsége alól, tulajdonosaivá lettek annak a földnek, amelyet addig használtak; a földesurakat állami kárpótlás illette meg a robot elvesztéséért. A székely örökséges földön élő jobbágyok viszont az önmegváltás útján szabadulhattak fel. Erről tanulmányt tettem közzé a Sepsiszentgyörgyi Múzeum (korábban s újabban is Székely Nemzeti Múzeum) Aluta című folyóirata 1971. évi számában Vázlatok a jobbágyfelszabadítás és zsellérkérdés történetéről Háromszéken címmel. Aztán kutatásaimat kiterjesztettem a többi székely székre is, s az újabb eredményeket Falu, város, civilizáció című tanulmánykötetemben 1981-ben közöltem. Az eredmény meglepő volt: a székelyföldi jobbágyoknak csupán 12–13%-a vált szabaddá állami megváltás mellett, a többit, a földesúrral, jobbágytartóval kötött megállapodás értelmében juthatott az általa használt föld tulajdonjogába. Ennek oka röviden az, hogy a székelyföldi jobbágyok és zsellérek nagy része olyan földön élt, amely a jobbágytartó családi öröksége volt, tehát magántulajdonnak minősült. Erről már az 1846–47-es erdélyi országgyűlés kimondta a következőket: „Az úrbéri szabályozásnak a székely székekben is helye leend, oly világos kifejezéssel azonban, hogy a majorságföldek és a székely örökségek, habár jelenleg szolgáló emberek kezénél léteznek […] úrbéri szabályozás tárgyai nem lehetnek.”1 Az 1848-i törvény ezen csak annyit változtatott, hogy a székely örökséget majorságföldnek nyilvánította,2 mert mindkettő magántulajdonjellegű birtoktulajdont képezett, amely pedig sem Magyarországon, sem Erdélyben nem tartozott az úrbériség fogalma alá.

A székely örökség mint birtoktulajdon és tulajdonjog a székelység megtelepedése idejének korai időszakában keletkezett, s igen jelentős szerepe volt a székely történelem alakításában. Ezt a kérdést próbáljuk nyomon követni a következőkben.

Mi volt a székely örökség?

Bár többen foglalkoztak a fenti kérdéssel,3 egy általánosan elfogadott meghatározás még mindig nem született meg. Viszont több olyan körülírással rendelkezünk, amelyek segítenek e kérdés lényegének megragadásában.

Ezek közül elsőként a Connert János kiváló szász jogtörténészt említjük: a székely örökség az ősöktől megszerzett föld, illetőleg ennek egy-egy családot illető része.4

Connert az ősiségből indult ki, de jól látta, hogy a régiek a székely örökség elnevezéssel nem az időnként újra felosztásra kerülő birtokot illették, hanem az öröklés által magántulajdonná vált családi birtokot. Arra a kérdésre, hogy a székelységben hogyan keletkezett ez az ősi magánbirtok, többen próbálkoztak választ keresni. Elekes Andor neves erdélyi jogtörténész úgy látta, hogy „A székely örökség eredetileg tisztán abból a birtokból (ingatlanból) állott, melyet a székely a letelepedéskor vagy későbben, de hadi szolgálattal szerzett meg, illetve foglalt el, amely eme minőség folytán [...] már az első foglalástól kezdve örökség gyanánt fiágról fiágra szállott.”5 Ez volt a tiszta székely örökség.

Elekes Andor tehát azt a földet tartotta székely örökségnek, amelyet a család a közföldből szerzett meg vagy foglalt el, s ez a hadi szolgálat alapját képezte. Az viszont csak a faluközösség és a hadszervezet helyi képviselőinek közös beleegyezésével történhetett, hogy a nemzetségi föld egy része kikerüljön az újraosztás kényszere alól, s örökölhetővé váljon.

Az előbb mondottakkal kapcsolatban érdemesnek tartjuk idézni Gyergyóalfalu 1581-ben keletkezett falutörvényéből a következőket: „Mivelhogy az falunak végzése volt még a régi székel szabadságnak (1562 előtt) idejében is, hogy senki az falu határában mezőn, erdőn, falun és falu híre nélkül örökséget ne foglaljon magának, hanem falutól kövesse, ha az teljes falunak adhataja [adása] lészen, meglássuk [megszemlélik] azt a helyet, de a falu engedelmeiből örökítse, de ha csak a maga gondolatjából mégyen rá, a falunak vészszen [a falu elveszi] minden marhája és öröksége is.”6

Vagyis a család foglalhatott a falu földjéből, de abba bele kellett egyeznie a faluközösségnek is.

A székely örökség kialakulásának talán a legeredményesebb módja az erdőirtás volt. Az ősi székely szállásterület (a Székelyföld) nagy részét erdő borította, az erdők irtásával, termőfölddé alakításával kellett a szaporodó népességnek megélhetési alapot biztosítani.

Forrásaink szerint az irtás szabad volt, s az irtványföld már az irtást végző család örökletes birtokává vált, amint azt Imreh István a székely falutörvények alapján megállapította.7

„Örökjogú föld”-ről a Székelyföldön már 1408-ból van említés,8 de az örökösödés törvényi szabályozásáról csak egy 1451-ből származó oklevél tudósít. Ekkor Hunyadi János kormányzó a marosszéki székelyek közé küldte bírákul Vízaknai Miklós erdélyi alvajdát és Vingárdi Geréb János görgényi várnagyot, hogy az örökösödés szokásairól törvényt alkossanak. A 24 esküdt székülővel hozott törvény kimondta, hogy „az egész székelység dicséretes törvénye és régi jóváhagyott szokása szerint, melyek náluk örökre tartanak”,9 írásba foglalták, hogy „azon örökség, amelyet 32 év óta valaki háborítatlanul bír, örökre az övé marad”,10 a székely örökség a fiú utódra száll, ha nincs fiú örökös, a leány örökös ugyanolyan jogon bírja, mint a fiúk, s ha se fiú, se lány örökös nincsen, a föld a rokonokra háramlik.11

Az 1451-ben nemzetgyűlésben hozott törvényből kiderül: a székely örökség mint birtoktulajdon nagyon régi intézmény, amelynek öröklési módját pontosan szabályozta a szokásjog s ennek alapján a nemzetgyűlésben elfogadott törvény. Az a jog viszont már a királyi hatalom és a székelység önkormányzata közti szabályozott viszonyokra utal, amely szerint a székely örökség természetű birtok teljes jogú családi vagyont képezhetett. Az 1555-ben (Székely)Udvarhelyen tartott nemzetgyűlésben „összeszedett”, összeírt 30. törvény szerint „Székely Ember örökségét semmi képpen el nem veszítheti; ha a fejét hitetlenségért elvesztené is, hanem attyafiára marad.”12 Ugyanez vonatkozott a magvaszakadt család birtokára is: az örökös ez esetben is a vérségi rokonság volt.

Világos tehát, hogy a Székelyföld autonómiájának alapvető jogai közé tartozott a földbirtoklás szabályozása.

Azt a történetkutatás már régen megállapította, hogy a nyílföld, amelyet a falu osztott, nem válhatott örökletessé, mert csak használatra kapták a családok, igaz, hogy „szükségleteik szerint”. A lovas katonai szolgálat költségesebb volt, ezért a lófőnek kétszer akkora nyílföldet osztott a falu, mint a gyalog katonának, a primor, akinek nagyobb készlettel kellett kiállnia, a lófőnél is nagyobb birtokot kapott.

Más volt a helyzete a magánbirtoknak, a székely örökségnek, amellyel a család a székely jog s a falu szokásrendjének betartása mellett szabadon rendelkezett, de ezt is a katonai szolgálat kötelezettsége terhelte.

A törvények viszonylag pontosan szabályozták az utódok öröklési rendjét: az 1555-ben összeírt törvények alapjában véve az 1451-es, Marosvásárhelyen elfogadott szabályozást részletezik: a földet a fiú örökli, de köteles a leánytestvért „a maga székének törvénye szerint” kiházasítani. Abban a családban, amelyben fiú örökös nem volt, a „leány ollyan örökös az attya örökségében, mint a fiú” (ti. a maga családjában). Ez pedig nyilvánvalóan a fiú-leány intézmény törvényességére és akadálytalan működésére mutat.

A székely örökség sajátosságához tartozott az eladás és a vétel joga, de a vérrokonnak a vételnél elsőbbségi joga volt (amit egyébként a kunoknál is kimutatott a kutatás, s még a Jászkun Kerület kialakulása után is fennállt).13

Az 1555-ben összeírt törvénygyűjtemény 27. törvénye szerint: „Atyafi attyafia ellen idegennek semmijét el nem adhassa [!]”14 Ez a szokás a székelyeknél sokkal korábbi, mint Werbőczy Tripartituma.

A székely örökség jogállása közvetlen összefüggésben volt azzal, hogy a királyi jog nem terjedt ki a székelyek szállásterületére. Következésképpen itt a királyi hatalom nem adományozhatott birtokot, tehát nem járulhatott hozzá a földesúri nagybirtok keletkezéséhez és a földbirtokos nemesség kialakulásához. A Székelyföldön a nagyobb földbirtoktulajdon 1562 előtt a belső társadalmi erők öntörvényű mozgásának eredményeként jött létre. Történtek ugyan kísérletek birtokadományozásokra, de ha azok a székelység szállásterületét érintették, a helyi lakosok ellentmondottak. A székely örökség immunitása még Werbőczy idején is fennállt. A Tripartitumban ezeket olvashatjuk: „Ispánjuk előtt a székely ellen hozott főbenjáró ítélet huszonöt girára terjedt, amely ugyanannyi forintot tesz ki. Az elmarasztalt és elítélt örökségét el nem veszti, hanem örököseire és atyafiára száll. A hűtlenség és bűnügyek eseteinek kivételével, feje is épen marad.”15

Az örökséges birtoktulajdon a faluközösségi birtokkal együtt hozzájárult a székely szabadságjogok, az önigazgatás fenntartásához és szükség esetén a védelméhez. Az 1562-es segesvári országgyűlés – közvetve ugyan – „elismeri” a székely örökség szerepére a szabadság védelmében: „Minthogy a székelység régi szabadságokban bízván, hogy ők jószágokat, örökségeket el nem veszthetnék, az király méltósága ellen s országunknak békességes állapotja ellen sokszor feltámadának.”16 Ez a hivatkozás a székely örökség és a felkelések, szabadságmozgalmak közti közvetlen összefüggésre, az 1562-es megmozdulás megtorlásának indoklását kívánta alátámasztani, valamint azt is szándékozott megindokolni, hogy miért kell megfosztani a székelységet ettől az alapvető szabadságjogtól.

A cél tulajdonképpen az adóztatás és a feudalizmus bevezetése, mintegy legalizálása a vármegyék példájára a Székelyföldre is. A hatalom jól látta, hogy a székely földtulajdonnak ez a sajátos helyzete, immunitása erős akadályát képezte a feudalizmus behatolásának. Valóban, a székely örökségnek nevezett földtulajdon harmonikus egységet alkotott a faluközösségi újraosztásos és a közösen használt birtoktulajdonnal (erdők, legelők), századokon keresztül stabilitást biztosított a szabad székely társadalom számára mindaddig, amíg a katonai szolgálattal közvetlen összefüggésben állt.

A székely örökség immunitását szilárdította az adómentesség, amely a székelységnek egy másik sarkalatos szabadságjoga volt, és ez is összefüggésben állt a hadi szolgálattal. A történeti források meggyőzően bizonyítják, és a történetírásban általánosan elfogadott tény, hogy a székely családokat csak az ököradó terhelte („ökörsütés”), s az is rendszerint csak akkor, amikor a királyi családban fiú örökös született, vagy más nagyon fontos esemény történt17 A székely örökség után más adót nem róhattak ki; az adómentesség ennek a tulajdonformának a velejárója volt. A fejedelemség korában is csak hatalmi erőszakkal sikerült ezt a székely jogot csorbítani, de a székelység továbbra is szívósan ragaszkodott hozzá.

Mint közismert, az adóztatás bevezetése volt a fő oka az 1562-es felkelésnek. Ezt a fejedelmi had elfojtotta, s a hatalom kíméletlenül megtorolta, ürügyként használva a székely társadalom átalakítására, feudalizálására. A segesvári országgyűlés fejedelmi jobbágyságra vetette az egész közszékelységet, s bevezette a Székelyföldre a ius regiumot. Ezzel a székelység eddigi mentessége megszűnt: a székelységre is kiterjesztették a hűtlenségnek fej- és jószágvesztéssel járó büntetését.18 A segesvári határozatokkal a székely autonómia egyetemessége megszűnt, csak a székek belső önigazgatása maradt ezután fenn. Most már nem volt akadálya annak, hogy a jobbágyság intézményét adományozással is terjesszék. Eddig csak a belső társadalomformáló erők működéseként alakult ki a „földön lakók”, az ősjobbágyok igen kis számú rétege. Elkezdődött a fejedelmi adományozás, és ezzel bekerült a székely birtokjogba a donációs, adományos birtok fogalma. Bonyolította a helyzetet az is, hogy János Zsigmond a fejedelmi hatalom alá vetett közszékelyeket örökségeikkel együtt kezdte híveinek adományozni.19 A feudális rendszer ezzel behatolt a székely társadalomba, s az eljobbágyosodás gyorsan tért hódított. A székely örökségek nagy számban kerültek át a jogos tulajdonosoktól az adományosokhoz, ami a székely földesúri réteg kialakulását segítette.

Nagy arányokat öltött a ius regium alkalmazása Báthory István idején is, aki sietve fosztotta meg birtokaitól „pártütés”, „hűtlenség” címen mindazokat, akik ellenfelét, Bekes Gáspárt támogatták.20 Elvesztették örökségüket a házasságtörésben, vérfertőzésben, emberölésben elítéltek is, valamint a család magvaszakadása esetén is gyakran a kincstár örökölte a vagyont – nem a rokon, a szomszéd vagy a faluközösség, mint 1562 előtt. A változások miatt a székelységnek legalább kétharmadát kitevő régi gyalogrend felszámolódott, jogait elveszítette, öröksége a kincstár, illetve a primorok, lófők, tisztségviselők, röviden: a kialakuló földesúri réteg birtokába került.

Mégis tévedés volna a székely örökségnek mint birtoktulajdonnak és jognak megszűntéről, eltűnéséről beszélni. Nem semmisült meg a székely örökség az önálló Erdélyi Fejedelemség korában sem, bár erősen megváltoztatták a korábbi státusát, hogy a fejedelmi hatalom a maga társadalomalakító elképzeléseinek a szolgálatába állíthassa.

Volt-e ilyen elképzelés, tudatos társadalomalakító cél?

Kétségtelenül volt, amelyet az 1562-es segesvári országgyűlés magyar nyelven hozott törvénye pontosan megfogalmazott: „Az fő népek az ő főségekben és az lófejek az ő lófőségekben minden székben szabadon éljenek, úgy mint a nemesség az ő nemességekben, és az földen lakókat [ősjobbágyokat], kiket jó igazsággal bírnak, úgy mint a nemesség az ő jobbágyokat, ők is jobbágyul bírják, kik a rovásnak idején az többi községgel együtt megrótassanak.”21

Világos kinyilatkoztatása ez annak, hogy a Székelyföldön az eddigi sajátos társadalmi struktúrát át kell alakítani a vármegyék példájára, s az eddigi székely primor és lófő legyen nemes, s nemesi jogon bírja földjét s jobbágyait. Azt az alapvető törekvést, hogy a Székelyföldön szabad teret engednek a vármegyei társadalmi viszonyok terjedésének, a későbbi fejedelmek sem változtatták meg, de esetenként korlátozták a székelység eljobbágyosodását, hogy hadi erejét igénybe vehessék. Ennek során a jobbágyságra vetett, de később felszabadítottak tehetősebbjeit egy új katonai formációba, a darabontok vagy puskás gyalogok rendjébe szervezték be a székely örökségükkel együtt. Azon családoknak, amelyeket az „új székely szabadság” alapján a darabontok közé felvettek, örökségét minden adó és szolgálat, illetve tized, kilenced és kepe alól arra az időre mentesítették, „amíg hűtlenség vétkébe nem esnek”22 – olvassuk a fejedelmi adománylevelekben. Ez esetben a székely örökség ismét olyan funkciót töltött be, mint korábban, tudniillik hogy az örökség a katonáskodó család tulajdonában maradjon: „Ha valamelyik darabont kénytelen lesz elidegeníteni örökségét, annak megvásárlására vagy zálogba vételére előbb a többi gyalogpuskásnak legyen joga, s ezeket az örökségeket kölcsönösen egymásnak idegenítsék el. Mindkét nemű magszakadás esetén a puskás ingó és ingatlan javai gyalogpuskás rokonaira, ha csak fiágon hal ki, akkor pedig leányára szálljanak, akinek férje az elhunythoz hasonló jogokat élvezzen.”23

Az új rend szervezése folyamatos volt, hosszabb időt vett igénybe, s általában egyenként, esetenként kisebb csoportokban történt tagjainak kiválasztása. Viszonylag nagyszámú adat áll rendelkezésre ezzel kapcsolatban.24 Kitűnik ezekből, hogy nem volt szó a székely örökség régi jogi helyzetének, teljes immunitásának visszaállításáról, hiszen az örökség csak addig szállhatott apáról fiúra, ameddig tulajdonosa hűtlenség vétkébe nem esett. Emlékeztetőül: korábban a székely ember örökségét még fővesztés esetén sem veszíthette el, hanem az a családra vagy rokonaira szállt.

A fejedelmi hatalomnak természetesen nemcsak gyalogpuskásokra, hanem lovas katonákra is szüksége volt, ezért nagyon gyakran találkozunk a lófősítés jelenségével, amikor alacsonyabb rendű gyalogost, szabad székelyt emeltek fel a lófői rendbe. Ezeknek az új lófőknek a székely örökségét is mentesítik minden teher alól „a jó lovat, szablyával, sisakkal, páncéllal, kopjával és egyéb hadi eszközzel illően felszerelve teljesítendő szolgálat feltétele mellett”, ám ezek a lófősítő levelek az örökség átháramlását az utódokra nem teszik függővé a hadi szolgálattól,25 mint a darabont rend tagjainál, mert a lófői rendet voltaképpen már nemesi privilégium illette meg. A lófői rendnél ekkor a székely örökség jogállása egybeesett a nemesi joggal. Erre utal az is, hogy a legtöbb lófő család igyekezett fejedelmi megerősítést (nova donatio) kérni az örökölt földjére is, holott ilyesmiről a „régi székely szabadság” idején szó sem lehetett.

A primori rendnél is jellemző volt a megerősítő levél kérése. Egy példa a nagyon sok közül: Csíksomlyói Báthory Kristóf vajda „szolgálatai jutalmául Chyoma Miklósnak, valamint utódainak és örököseinek új adományként örökjogon adja haszonvételeikkel és tartozékaikkal együtt azokat a Gelencze, Zabola, Haraly és Salfalwa nevű birtokokban levő részjószágokat és székely örökségeket, amelyeket már elődei is zavartalanul birtokoltak”.26 A primorság tulajdonát képező székely örökség tehát fejedelmi megerősítést s ezzel már nemesi jellegű státust kapott. De ezzel a székely örökség nem vált automatikusan adományozott földdé, s a rajta élő jobbágy sem vált úrbéressé, aminek majd a jobbágyfelszabadításkor lesz döntő jelentősége. De ez egy más kérdés.

A székely nemesség megerősödését elősegítette a királyi jog alapján szerzett adománybirtok. A volt székely közrend egy része jobbágyként, birtoka adományként a nemesség kezére került. Ez a birtok viszont a feudális jog értelmében adományföld, új kategória a Székelyföldön, amelyen királyi jog feküdt. Ezt a birtoktulajdont a székely jog – amely már Werbőczy Hármaskönyvének hatására egyes tételekben fokozatosan veszített eredetiségéből – megkülönböztette a székely örökségtől, amelyet majorsági jellegű allodiatúrának tartottak, s az úrbériség fogalmát csak a ius regiummal szerzett tulajdonra értelmezték.

Összefoglalva: a székely örökségnek mint birtokjognak és tulajdonnak 1562-ig meghatározó szerepe volt a székely társadalom sajátos rendi struktúrájának alakításában és fenntartásában és a székely szabadság (libertas) önigazgatás rendszerében. Az önálló Erdélyi Fejedelemség korában azonban az archaikus székely társadalom átalakult, a régi rendek jogi státusa is nagy változásokat szenvedett: a primori és lófői rend felsőbb rétege nemesi jogokat bíró renddé, a korábbi harmadik rend, a közszékelység részben darabont vagy libertinusi (szabad székely) renddé, illetve jobbágyi réteggé esett szét. Átrendeződött a földtulajdon is: a székely örökség a különböző rendek és rétegek birtokában más-más jogi státust kapott. De régi funkciójából sokat megőrzött az erős faluközösségi rendszer keretében. Ennek köszönhető, hogy a feudalizmus minden előretörése ellenére sem tudott sohase uralkodó formációvá válni a Székelyföldön. Az 1848-as forradalom idején a szabad rétegek még mindig túlsúlyban voltak a székely társadalomban.

JEGYZETEK

1. Corpus Iuris Hungarici. Erdélyi törvények. Bp., 1900. 636.

2. Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéről Erdélyben. Buk., 1981. 127.

3. Általános összefüggéseit l. Bónis György: Magyar jog – székely jog. Kvár, 1942; Connert János: A székelyek intézményei a legrégebbi időktől az 1562-iki átalakulásig. Kvár, 1942.

4. Connert János: i.m.10–11. A sajátosságairól Dr. Sándorffy Kamill: Erdély reformkorának jogtörténete. Bp., 2000; Lötsei Spielemberg László: A nemes székely nemzetnek jussait világosító némely darab levelek, többek által magyar nyelvre fordítva, némelyek pedig eredetileg magyar nyelven. Marosvásárhely, 1837; Egyed Ákos: Vázlatok a .jobbágyfelszabadítás és a zsellérkérdés történetéről a Székelyföldön (1848–1896) In: i.m. 102–147.

5. Elekes Andor: Szemelvények a székelyek sajátos jogtörténetéből. In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára. (Szerk. Csutak Vilmos.) Sepsiszentgyörgy, 1929. 114. Újabban foglalkozott a székely örökség történetével Garda Dezső Adatok a székely örökség történetéhez c. közleményében. In: A székelység története a 17-19.században. Csíkszereda, 2001. 294–320.; és Szőcsné Gazda Enikő A föld és ennek leányági öröklési rendje a Székelyföldön c. tanulmányában. In: Erdélyi Múzeum, LXVII köt. 2006. 1–2. sz. 84–96.

6. SZOkl V. 127–128.

7. Imreh István írta: „Általában szűk lévén a szántóhatár, irtás útján való tágítását, szénafű szerzését az erdő rovására a falu még a feudális élet alkonyán is sokszor megengedte.” A rendtartó székely falu. Buk., 1979. 133.

8. SzOkl III 25.

9. „Iuxta laudabilem legem universorum Siculorum et consuetudinem ab antiquo approbatam...” (SzOkl I. 163.)

10. SzOkl I. 163.

11. Uo.

12. A Székely Nemzet régi Törvénnyei, melyek 1555-be Aprilis 28-án Udvarhelyen tartatott Ország Gyűlésén öszve szedettek, és Dobó István és Kendi Ferentz akkori Erdélyi Vajdák által megerősíttettek. Magyar nemzeti törvényes gyűjtemény vagy a polgári életben előforduló külömbféle tiszti írások szerkeztésére vezető kézi könyv. (É.n.) 117.

13. Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Autonómia. Szeged, 2005. 84.

14. A Székely Nemzet régi törvényei... i.m. 116.

15. Werbőczy István Hármaskönyve. Bp., 1897. 385.

16. SzOkl II 162.

17. Bővebben Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp., 1927. 73–74.

18. Vö. Trócsányi Zsolt: Törvényalkotás az Erdélyi Fejedelemségben. Bp., 2005. 34.

19. Egyed Ákos: Vázlatok a jobbágyfelszabadítás és zsellérkérdés történetéről a Székelyföldön. In: i.m. 104.

20. Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. (Szerk. Jakó Zsigmond.) Kvár, 2005. 168, 187. sz. dokumentum (87, 93.)

21. SzOkl II 162.

22. Királyi könyvek I. 223. sz. regeszta.

23. Erdélyi fejedelmek királyi könyve I. Kvár 2005. 1242. sz.

24. Uo. 237, 264, 401, 429. sz.

25. Uo. 1718. (450.)

26. Uo. 104. sz. (67.)