Az Új Művészet novemberi számának szerzői a világ különböző tájain élő és alkotó művészek, mint például a japán származású, Bécsben élő Takako Matsukawa, a Budapesten élő moldovai Alakszandar Tinei, illetve a magyar Lakner László, Szirányi István, Asztalos Gáspár Zsolt és Orosz István egyéni kiállításairól adnak részletes beszámolót. Továbbá az amerikai Eva Hesse (1936–1970), az Angliában, később pedig Amerikában alkotó zsidó származású Simeon Salomon (1840–1905), a magyar Stróbl Alajos (1856–1926) és a Torontóban elhunyt Marosán Gyula (1915–2003) emlékkiállításairól írnak; illetve a szombathelyi 2. Textilművészeti Triennáléra, a Magyar Szobrász Társaság kiállítására, az egri Jubileumi Akvarell Biennáléra és a szentendrei Nemzetközi Performansz és NehézZenei Fesztiválra is elkalauzolnak bennünket. A bemutatott alkotók nemcsak nemzetiség vagy lakóhely szerint ennyire különbözőek, hanem a kedvenc műfajaik is széles skálán mozognak: a grafikától a festészeten át egészen a fotóművészetig és médiaművészetig ível a skála.

Forgács Éva Vonalfordítás című írásában Eva Hessének a Los Angeles-i Museum of Contempory Artban bemutatott, 1960 és 1970 között született rajzaira és a New York-i Jewish Museumban térbeli műveiből álló kiállítására fókuszál, de ugyanakkor mélyebbre mutató utalásokat is tesz Hesse művészi pályáját illetően. Kiemeli a művész műfajbeli sokoldalúságát, nyitottságát és „kutatói” bátorságát: plasztikái, konceptuális művei, festményei, rajzai és „szobrai” egyaránt felfedezések – mondja –, melyekkel Hesse magára vonta egyrészt kortársai, másrészt a mai művészek és művészetteoretikusok figyelmét is. Irányzatok – minimalizmus, szubjektivizmus és konceptualizmus, szürrealizmus jegyeinek keverékét viselik magukon alkotásai: a véletlen, a káosz, az anyag szabad nehézkedése iránti fogékonysága, illetve a megfigyelői státus előnyben részesítése az alkotó mindenhatóságának elve helyett a minimalizmussal és az avantgárddal való vitához vezetnek.

Marosán Gyula retrospektív kiállítása a MűvészetMalomban az ismeretlen életművek sorozatba illeszkedik – írja Muladi Brigitta a kiállításról szóló beszámolójában. Marosán életműve szerves egészet alkot a visszatérő témáknak és motívumoknak, a specifikus stílusjegyeknek (mint például az intenzív színhasználat, a policentrikus kompozíció, a síkok halmozása stb.) köszönhetően. Marosán művészete modern művészet, „miszerint a művészet mint autoritás, mint önálló, egyedi törvényszerűségek szerint működő univerzum létezik”. Festői és szobrászati munkáit a modern szellem hatja át, grafikáit azonban már az avantgárd szemlélet jellemzi – hatottak rá többek között a konstruktivizmus, a fauvizmus, a dada és a pop art is.

Döme Gábor úgy beszél Asztalos Gáspár Zsolt „tükör-alkotásairól” (Dorottya Galéria) mint mágikus eszközökről, melyekben a múlt és a jelen összeér, és a szemlélő önmegismerését szolgálják. Olyan különleges alkotások ezek, állítja a szerző, melyekből „arcok néznek szembe velünk, vagyis pontosabban beúsznak saját képmásunkba, és egy kicsit zavartan állunk önmagunk előtt”. Asztalos saját filozófiáját, mely szerint csak mások által ismerhetjük meg magunkat, ezek által a különleges tükrök által materializálta. A tükörszerű műveket általában már pusztán a tükör-mítoszoknak köszönhetően is sajátos légkör lengi körül; gondoljunk csak a Nárcisz-mítoszra vagy Don Quijote „tükörlovagjára” – javasolja Döme. A kiállítás másik érdekessége, hogy a kiállított, látszólag hagyományos mikroszkópok kémlelőin át szakrális képek jelennek meg a túloldalon. Ha a mikroszkópot a tudományos megismerés jelképének tekintjük, akkor a fenti bravúrral a művész a tudományos megismerés, az igazságkeresés kritikáját adja: a tudomány ama kudarcát karikírozza, hogy képtelen modern eszközeivel elégséges magyarázatot adni végső kérdéseinkre.

Szombathy Bálint pszeudofotográfiáknak, vagyis látszatfényképeknek nevezi Alakszandar Tinei portréit (a Deák Erika Galéria kiállítása), melyek eredeti fotók alapján különleges technikával (például többszörösen egymásra vitt grafitrétegek, utólagos belekarcolások, belejavítások, színek hozzáadása) készített grafikák és olajképek. Elmosódott felületek, elhomályosult látásmód, fátyolszerű ködösség jellemzi valamennyit. A háttérben megbújó koncepció: az élet nem más, mint homályos emlékek sokasága, a művészet pedig az életben gyökerezik: a mindig tovarohanó időben, és ezáltal a művészet „magát a mulandóságot teszi örökérvényűvé”.

Sárosdy Judit Orosz István (grafikus, rajzfilmrendező, festő, irodalmár és plakátművész) Ernst Múzeum-beli tárlatának csúcspontjaként a tárlat utolsó stációját, a Felhők Poloniusnak című „miniszínházat” jelöli meg. Ez a „(jel)képes labirintus” a művésztől megszokott anamorfózisok (visszaváltozások) közé sorolható: hatalmas tükrökből és tenyérnyi, koponyákba rejtett életképekből (rézkarcok) áll a furcsa tükörlabirintus. Nyilvánvaló a kettős utalás Shakespeare Hamletjére, az igazságkeresőre és örökös kételkedőre, a címbeli név és a koponya motívuma által, mely segít a mű értelmezésében: „önmagunkkal és a mulandóság gondolatával egyszerre szembesít”.

Lakner László neve is, akárcsak Oroszé, közismert a magyar képzőművészetben. A művész konceptuális műveiből összeállított, a Hatvany Lajos Múzeumban megrendezett kiállításáról Sinkovits Péter ír. A művész body arts-os „korszakából” a Felveszem a lépcsők formáját (1971) és A lábam és a Milói Vénusz lába Referenciák (1970) és A Múzsa előtt (1971) című, a későbbi, Magritte-tanulmányai inspirálta korszakból pedig az Egy szó sokszor csak saját magát jelenti, a Néha egy tárgy helyettesíthető a nevével, az Egy kép néha emlékeztet a tárgyára című alkotásokat emeli ki. Lakner esetében a művek címei igen beszédesek és egyértelműek, és sokszor egész filozófiájának tömör megfogalmazásai. A cím és műalkotás kapcsolatának kérdésében itt Arthur C. Dantora hivatkozhatnánk, aki szerint a cím nem puszta „címke, hanem útmutatás az értelmezés számára”.

Szabó Noémi a szentendrei Nemzetközi Performansz és NehézZenei Fesztiválról szóló beszámolójában a rendezvény fő célkitűzése gyanánt a performansz műfajának – „ami egy másik, alternatív értéket mutat fel a globalizált világ tömegigényeket kiszolgáló kultúrájával szemben” – a népszerűsítését jelöli meg. A performansz műfajáról még megjegyzi, hogy ez egy sokféle művészeti ágat, irányzatot magába olvasztó, a klasszikus műfaji határokat áthágó összművészet, melynek ugyanúgy szerves része a befogadó aktív hozzájárulása (lehet ez együttműködés vagy akár elutasító magatartás), mint maga az alkotók tevékenysége.

P. Szabó Ernő a Jubileumi Akvarell Biennálé kapcsán az akvarell műfajának rövid jellemzését adja, és történeti fejlődésének elsősorban magyar vonatkozásait vázolja. Az akvarell az egyik legnehezebb festészeti műfaj: spontaneitás, személyesség és gyors munka jellemzi. A jubileumi tárlat azt mutatja, hogy a magyar akvarellművészet szakértői ismét a „tiszta akvarell” műfajához vonzódnak leginkább, amint azt a díjnyertes alkotások mutatják: a Bikácsi Danieláéi vagy a Chilf Máriáéi – hangsúlyozza Szabó.

Az Új Művészet novemberi száma a 2006-os év képzőművészeti eseményeiről színes és sokoldalú leírást nyújt: elkalauzolja az olvasót budapesti, New York-i és Los Angeles-i tárlatokra, ugyanakkor a bemutatott művészekről és alkotásaikról igényes kritikákat, elemzéseket nyújt. Elsősorban a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők számára értékes olvasmány. (Új Művészet, 2006. 11.)