Az Erdélyi Fejedelemség hanyatló szakaszát – a „haldokló Erdély” korát, ahogyan a magyar történetírásban ezeket az éveket emlegetni szokták –, illetve a Habsburg-installáció kezdeti időszakát Cserei Mihály, Bethlen Miklós és Wesselényi István emlékiratai jellemzik a legadekvátabb módon. Mindhármuk életének meghatározó történelmi eseménye a Diploma Leopoldinum, melyet az erdélyi rendek szemszögéből ők is két egyenlő fél közti megegyezésként tételeznek: következésképp szemükben a Diploma alkotmány szerepét tölti be, melynek szentesítenie kellene a rendi jogokat és szabadságjogokat. Az írásaikban szereplő évek – anélkül, hogy átlépnék az 1711-es határt, mellyel kezdetét veszi a Habsburg-uralom megszilárdulásának időszaka – a beilleszkedés kezdeti periódusát ölelik fel, melyet megszakít a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc.

A szerzők látásmódja, az integrációs folyamat láttatása természetesen szerzőnként különbözik egymástól. Bethlen Miklós a Diploma körüli tárgyalások egyik kulcsszereplője, némi túlzással talán akár azt is kijelenthetjük, hogy valójában neki köszönhető a Diploma kibocsátása. Széles látókörű politikus, aki számára e szerződés nem látványos sikert – a politikában azonban egyáltalán nem lebecsülendő kompromisszumot jelent, jóllehet világosan felméri a Habsburg-uralom negatív aspektusait is, ő maga egyike lévén ez uralom áldozatainak.

A két előbbi emlékíró – Bethlen és Cserei – valójában pro-Habsburg beállítottságú, Cserei azonban buzgó kálvinizmusában nem tekinthet el a római katolikus intoleráns restauráció különböző aspektusaitól, s bár némelykor a nemességet hibáztatja a rendi térvesztésekért, kénytelen tudomásul venni, hogy a Diploma leszögezte dualizmus ténylegesen háttérhelyzetbe szorítja az erdélyi nemességet. A kevésbé éles hangon bíráló Wesselényi jobbára a császári hatalom képviselőinek szemszögéből láttatja az események alakulását.

A „haldokló Erdély” közéleti szerepet vivő tényezői közül kétségtelenül Bethlen Miklós az a személyiség, aki nemcsak szemlélője a történelemnek, de kiemelkedő politikusként maga is kulcsszereplője az események alakulásának; tervei vannak a válság megoldására, kísérleteket tesz Erdély helyzetének javítására. E korszak erdélyi emlékírói között az elsőség vitathatatlanul őt illeti meg. Ő a legműveltebb, leginkább távlatokban gondolkodó, a legtárgyilagosabb. És ő a leginkább író.1 Politikai gondolkodásmódjának kialakulását az önálló Erdély hagyományai határozzák meg. Elképzelése, hogy kialakítható a Habsburgokkal olyan természetű függő viszony, mint korábban a törökökkel. A realitásra való ráébredést követően „szeme előtt ismét megjelenik a régi és független Erdély hazafias elképzelése, nem török, most már nem is Habsburg, hanem külföldi protestáns fejedelem alatt”.2 A nemzeti abszolutizmus öröksége Bethlen Miklós esetében az erdélyi állam, az erdélyi független fejedelemség méretei és korlátai léptékét, a nemesség érdekeit jelenti. Ez az alapmotívum hatja át a Habsburg-berendezkedés éveit legéletszerűbben tükröző emlékiratot, Bethlen Miklós Önéletírását, melyet a szerző 1708-ban kezd el írni az eszéki börtönben, s 1710-ben fejez be, bécsi fogsága idején.

Furcsa életpálya a háttere Bethlen Miklós emlékiratának, melyet többnyire kudarcba fulladt nagy tervek és szándékok jellemeznek. Lehetőségek sora vonul el előtte, ugyanakkor szinte minden lépésre akadályba ütközik (kezdve fiatalságától, az Apafi uralkodását alapjában átszövő feudális anarchiától). A sikeres rangemelkedések ellenére is ilyen az élete; a hanyatlás és az uralomváltás korabeli Erdély politikájának és műveltségének egész sor kiemelkedő alakja osztozik egyébként az ő kudarcaiban, ha más formák, más körülmények között is. „Szerencse” és „balszerencse” közti korszak ez, ahogyan Bethlen Miklós fogalmaz; e két fogalom mögött azonban reális valóság, társadalmi és politikai erők húzódnak – melyek létével a szerző maga is tisztában van. „Szerencse” és „balszerencse” között Bethlen azonban felvázolja a kor politikai-társadalmi-gazdasági életének alakulását, nyomon követve a Habsburg-uralom fokozatos megerősödését Erdélyben.

Ami a szerzőnek a korabeli erdélyi politikusokkal való személyközi kapcsolatait illeti, ezek is tanúbizonyságai gondolkodásmódjának, politikai realizmusának. Telekivel való nézetkülönbségei már a Halleri Diploma elfogadása idején jelentkeznek: Bethlen Miklós tudatlanságnak minősíti Telekinek a tiltakozását, miszerint nem lesz senkinek „vazallusa, jobbágya”. Bethlen a reálpolitika híve – attól tart, hogy amennyiben Erdély nem kíván tisztességes vazallusa lenni a Habsburg Birodalomnak, rab- és jobbágyszerep vár rá.3

A Diploma Leopoldinum elfogadtatásának kiemelt helyet szán Önéletírásában. Joggal teszi ezt, hiszen ő maga a Diploma kieszközlője Bécsben. „A diplomát megadták, és engem a császár nevével a vajdasággal holtig, és úri grófi titulussal, jószágokkal megkínálának, de én reverzálisomra nézve megvetém” – írja önérzetesen.4 De neheztelését sem titkolja: sajnálja, hogy elvesztette a „diploma projectuma párját”, mely dokumentálhatná, mennyi munkája fekszik ennek megszövegezésében, módosításaiban.5

Emlékirata röviden megvonja a Diploma Leopoldinumot követő első évek mérlegét is: 1691-ben, 1692-ben és 1693-ban „és még azután is, egész Rabutin üdejéig” Bécs „igen kegyelmesen és csendesen bánt Erdéllyel, és az új diplomát igyekezte megtartani praxissal is. Ehhez pedig sokat tett Bécsben a Kinsky és Erdélyben a Veterani bölcsessége, Kleinburg és Absolon embersége és jó conscientiája.”6

Az Önéletírás azonban feljegyzi a – főként későbbi – visszaéléseket, törvénytelenségeket is; „a gubernium sem jámbornak, sem gonosznak igazságot nem szolgáltatott” – fakad ki Bethlen Miklós, miközben példákat sorakoztat fel e visszaélésekre. E vonatkozásban megemlíti – egyebek között – a Rabutin által elraboltatott Dévai Csáki István esetét; mint írja, a Gubernium semmi hajlandóságot nem mutat az ügyről Rabutinnal beszélni – végül homályban marad, mi is történt valójában Dévai Csáki Istvánnal.7

Szintén e vonatkozásban – a visszaélések sorában – említi meg a kincstári bizottság (cameralis commissio) létrehozását, mely intézmény „kimosdatá [...] az országot szabadságából, diplomájából”.8 Elégedetlensége 1695-ben felerősödik, amikor is Kálnoki Sámuelt nevezik ki alkancellárnak. Bethlen eredetileg Jósika Gábort javasolja. „Tartozzál már diploma, Erdély, gubernium, religiók, mert Bécsben Kálnoki vice, Hevesi Gábor jezsuita fő, Kollonics kardinál archi-cancellarius; ugyanezek a fők és Apor ezeknek locumtenensek, gubernátor cum partibus jesuitis Transsylvanicis. Ezeknek egymással szóló echójok az egész regimen. Bánffi gubernátor és Bethlen cancellarius, pulvis et umbra sumus.”9 Eme áldatlan állapot Veterani halálával éri el csúcspontját. Vele „minden egyéb jó rend, egyesség, és a közönséges jóra, diplomára való vigyázás, gondviselés” eltűnt – véli Bethlen.10

A törvénytelenségek orvoslásában a maga szerepét sem hallgatja el – kellő malíciával és öniróniával ír saját tehetetlenségéről. „A diploma és Aprobbata szerént törvényes gyűléseknek és octavalis terminusoknak esztendőnként kell vala lenni: mind is, ha két-három terminus volt; vármegyékben sem folyt a törvény; országgyűlése felette sok és hosszasak, tudok tizennégy hétig tartót is egyet, de igen vékonyan volt csak híre-pora is a törvénynek [...] Ezek miatt tették volt a státusok mind a három natio megegyezésével amaz híres, solemnis protestatiót in anno 1695, mikoron mü hárman Bécsben voltunk, melynek summája volt: a gubernium nagy fogyatkozásai, és a célja volt azoknak megigazíttatása [...] Hazajövén mü, ezt a protestatiót az országgal lehagyatók, ígérvén ex parte gubernii correctionem corrigendorum, minden jót etc. Én ebben a lehagyatásban nagy és tiszta kezű munkás, de rossz politikus voltam, mert ez a protestatio engemet teljességgel nem feriált, sőt én utál- vagy abutáltattam volna véle a gubernátor elbúcsúztatására és magam promotiójára per statuum candidationem [...] de én ezt nem cselekedtem.”11

Gyakori szereplői Bethlen Miklós önéletrajzának kortárs politikus társai. Osztrák részről Rabutinra történik gyakran – nyilvánvalóan – negatív hangvételű utalás. A köztük levő feszült viszony adott pillanatban oly mértékű ellenségeskedéssé válik, hogy Rabutin halálra ítéltetné Bethlen Miklóst. Utóbbi diabolikus, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja a tábornokot. 1704-ben Haller, Apor és Bethlen emlékezetes találkozón vesz részt Rabutinnal, aki előbbieket hibáztatja Erdély sorsáért. „Tü az ország közönséges javára gondot nem viseltek, osztán egymásra vettek, egymást okozzátok, egymással mentitek magatokat [...] Azért most itt vagytok, mondjátok szembe egymásnak, mert (fordulván körül, reánk mondá ezt), hogy közönségesen a tü impertinence, nonchalance, azaz: alkalmatlankodástok, tunyaságtok miatt a császár és az ország szolgálatja szenvedje s elvesszen, azt én meg nem engedem...” Ha minden egyéb igen, ez a – némi valós helyzetfelismerésről tanúskodó – ledorongolás megbocsáthatatlannak bizonyul az erdélyi főurak körében, akik ettől a perctől fogva mind halálos ellenségeivé lettek Rabutinnak.12 Szintén 1704-ből datálódik Bethlennek egy másik, Rabutinra vonatkozó megjegyzése: „Az Isten tudja, mely nehezen oltalmazók meg Tordát Aporral ketten tőle, hogy fel ne égesse, kardra ne hányassa akkor, mikor Aranyosszéket és Dést, és csak azért, hogy miért hódolt meg a kurucnak. Micsoda stílusú leveleket és pátenseket bocsáttatott ki velünk, meglátszik magokból. Bizony irtóztunk hivataljától, beszéditől, izenetétől; mert kivált osztán, hogy a dolgok nehezedtek, merő Saullá válék [...] Ha lehetett volna a papiroson és szavával, mennykövet, pestist, basiliscust hányt volna.”13 Bethlen Rabutin-ellenessége gyakorlatilag átszövi az egész önéletírást (a 25–26. fejezetek szinte kizárólagos témája ez).

Az erdélyiek közül az egyik főszereplő Teleki Mihály – szintén nem kedvező stílusban prezentálva. Ellentétük homlokegyenest ellenkező gondolkodásmódjukból eredeztethető. Keserűen ír Teleki politikai pályafutásáról: „Elkeseredett minden értelmes hazafiának a lelke rajta, mint veszté el az országot, ecclesiát, fejedelmet, és egyszóval mindent, még az utánunk leendő maradékot is az egy Teleki Mihály mind urán, mind hazáján való uralkodása, tudatlansága és interessátussága.”14

Az Apor Istvánnal való – szintén nem túl baráti – kapcsolatára is fény derül, Bethlen Miklós e kapcsolat megromlásáért Aport hibáztatja, akit „minden halandók közt a legbecsvágyóbb”-nak nevez, és aki azért neheztel Bethlenre, mert úgy véli, megakadályozza az „ő promotióját”. (1691-ig egyébként Apor István Bethlen Miklós jóakarója, utána válik esküdt ellenségévé; az előbbi halála előtt néhány héttel azonban megenyhül a viszony kettejük között.) A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamatát és ezen belül kiemelt helyen a bécsi politika megnyilvánulási formáit az integráció kezdeti szakaszának egy másik emlékírója is vázolja. Ami Cserei Mihály Históriáját – Erdély históriáját – illeti, ennek alapmotívuma a szüntelen elégedetlenség, melynek egyik forrása családja anyagi és társadalmi helyzetének megrendülésében keresendő. Mindezt gyűlöletté fokozza, hogy tapasztalnia kell a fejedelmi udvarban az „idegenek” (Csereinél ez összefoglaló megnevezése a nem erdélyi és nem ősi nemesi származásúaknak) felemelkedését: „Akármely nyomorult tetves bejütt Magyarországról, mindjárt talál vala promótiót magának” – véli Cserei.15 A legfőbb idegen – nála – Teleki: ennek megfelelően is ír róla.

A vizsgált korszak narrációs struktúrája és eseménysora azzal indít, hogy Teleki Mihály haszonlesésből eladta az országot Bécsnek. A jelenkori történetírás azonban arra az álláspontra helyezkedik, hogy „józan megítélés szerint nem tett mást, mint hogy eladta azt a jószágot, amelyet a másik fél mindenképpen megszerzett volna tőle vagy mástól, alkuval vagy erőszakkal – s legalább megmaradt tárgyalópartnernek”.16

Apafi és Teleki halála után új szakasz kezdődik Erdély történetében. A régi nagybirtokos családok új tagjai tűnnek fel Erdély irányításában, a külpolitikai helyzet a török vereségével egyértelművé válik, és Bethlen Miklós meghozza a Diploma Leopoldinu-mot. A fejedelmi korszakhoz képest mindez jelentős módosulást jelent, mégis a tisztségek zömét erdélyiek töltik be – rendi felfogás szerint tehát az ország függetlensége biztosított. Talán ez a magyarázata annak, hogy Cserei Mihály számára is a Diploma a mérce – minden olyan eseményt, törekvést, amely ez ellen irányul, elítél; kárhoztatja a katolikusok önzését, a protestáns főurak tehetetlenségét, amiért engedték „tőből kiforgatni” a Diplomát. Hosszasan elemzi a Diploma szövegét, precízen felsorolja 18 pontját, majd levonja a maga konzekvenciáját. „Bizony gyönyörűséges Diploma vala, és merem mondani, a bécsi udvar soha nem is violálta volna, s nagy boldogságban s békességben élhettünk volna mellette, de a három nátió között vala controversia, a négy relígiók között való sok competentia szolgáltata alkalmatosságot annak a szent Diplomának eversiójára.”17

Az erdélyi kormányzat átszervezésének az udvar által egyre erőteljesebben szorgalmazott folyamatát 1703-ban a kuruc felkelés szakítja meg, mellyel Cserei életének is újabb szakasza kezdődik. Eleinte ellenzője a mozgalomnak, majd maga is Rákóczi oldalára áll, és 1705-ben – a vesztett zsibói csatát követően – újra elhagyja a kuruc tábort, s kitart mindvégig a császár oldalán. Sok esetben említi Rabutin nagylelkűségét, aki „megsegítette” a kurucok által ostromolt városokat.18 Akkora Habsburg-lojalitás jellemző életének erre a szakaszára, hogy az ország pusztulásáért a felkelőket tartja felelősnek; láttatásában a kuruc = tolvaj, rabló. „Rettenetes bódulás vala Erdélyben mindenfelől. Az urak, főemberek, nemesek cselédestől szekerekre rakodván, futottanak, szaladtanak a közel való várakban, városokban. Többnyire minden jovok, kivált gabonájok, marhájok kinn maradván, és azokot a sok tolvaj kurucok mind elpraedálván, úgyannyira, hogy sok becsü-letes urak, főemberek, nemesemberek minden jovoktól megfosztatván, éppen koldulásra jutának. Ki ne tudná leírni vagy elészámlálni, mennyi károkat tőnek Erdélyben...”19 A szatmári béke felháborítja. „A gyilkos, rabló kurucoknak adott kegyelem természet ellen való dolog” – írja.20 „...ezért bizony csak tíz magyarnak sem kellett volna levágatnia magát. Mert a revolúció előtt mindezeket bírtuk, sőt ezeknél hasznosabb volt a Diploma, mert minden törvényünknek, lelki-testi szabadságunknak a Diploma volt az ereje, azt pedig most a pacificátióban elé sem hozzák...”21 Kiábrándítja, hogy a Habsburg-udvar nem méltányolja kellőképpen magatartását. Szkeptikus hangon formál erről véleményt: „Bolond magyar, aki ezután a német hűségéért magát öleti, fogatja, praedáltatja, hanem ő is csak húzzon, vonjon, praedáljon, mert aki ördögnek szolgál, kínnal fizetnek annak.”22

Az újjászerveződő erdélyi politikum és államiság tevékenységébe nem kapcsolódik be, köztisztséget nem vállal. Élete hátralévő része eseménytelenül zajlik; írásba menekül, és elhatalmasodik rajta a letűnt Erdély iránti nosztalgia.23

A História a maga eseményeivel, egyéni vagy hallomásból visszaadott véleményeivel, a társadalmi-művelődési élet és a mindennapok történéseinek, nemesek és polgárok nézeteinek láttatásával egy letűnőben lévő korszak és egy eltűnőben lévő, konzervatív orientációjú nemesi társadalom eszmerendszerének, gondolatvilágának és men-talitásának a tükre.

Az integrációs folyamat, illetve a bécsi politika megnyilvánulási formái más-más megvilágításból láttatva jelentkeznek Bethlen Miklósnál és Cserei Mihálynál. A folyamatot mindketten a Diploma Leopoldinum kitételeinek betartásához viszonyítják. Bethlen, aki aktív szerepet játszik e politikai okmány kibocsátásában (s jól ismeri ennek mögöttes tartományait is), felméri a Diploma valódi célját s kivédhetetlen történésként az integrációt, bár ezt rövid időre megszakítja a Rákóczi-mozgalom. Ezzel szemben Cserei, a Habsburgok híveként, jóllehet percipiálja a Diplomának ellentmondó integrációs tendenciákat, kálvinistaként érzékeli a katolikus restaurációt, ezeket nem a császári központosító politika rovására írja, hanem az erdélyi nemesség egoizmusát, a rendi társadalomban a „natiók” közti ellentéteket, illetve – az ellenreformáció vonatkozásában – a jezsuitákat hibáztatja.

E témakört egy másik erdélyi emlékíró, Wesselényi István is felöleli Naplójában. A familiárisok közül kiemelkedő családból származó Wesselényi István főként a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc páratlanul gazdag memoárirodalmát gyarapítja.

A történelmi feltételek, a családi környezet, melyben a naplóíró Wesselényi felnő, nem mondhatók kedvezőknek egy császárhű egyéniség formálódásához, hiszen gyermekkora egybeesett a Habsburg-ellenes harcok időszakával, és Wesselényi Péter – Wesselényi István apja – maga is Habsburg-ellenes magatartást tanúsít. Ennek ellenére Várad 1691–1692-es ostroma Wesselényi Istvánt a császári zászló alatt találja, s a család a 17. század utolsó évtizedeiben kifejezetten pro-Habsburg magatartást tanúsít.

A fokozódó válság jegyében zajló 1690-es éveket az aktív politikai élettől elvonulva, Wesselényi hadadi és zsibói birtokain tölti, ebben az időben – a közélet nagyfokú beszűkülése miatt – nem folytat számottevő politikai tevékenységet. Energiáját főként gazdasági foglalatosságokban vezeti le, majd miután 1699-től Közép-Szolnok vármegye főispánja lesz, a tisztségével járó dolgok intézése köti le. Életének ebben a valójában passzivitásra ítélt szakaszában, a közügyek terén érzett tehetetlenség hatására alakulhat ki szkeptikus szemlélete, amely a fatalista és pietista felfogás keverékének tekinthető.

Mindezek ellenére azonban – számos kortársához hasonlóan – nem hasonlik meg személyisége, visszakanyarodik a valóság talajára, és kora politikai életének és társadalmi viszonyainak sikeres elemzését nyújtja. Áll ez mindenekelőtt a kuruc szabadságharc időszakára, amelynek Naplóját szenteli.

Életét ugyanis 1703-tól e szabadságharc eseményei határozzák meg. Hiszen a felkelés az ő birtokait sem kíméli meg, sőt adott pillanatban élete és személyes biztonsága is veszélybe kerül. Naplójában így ír erről: „...sok féle kárvallásim, vexatióim, marháim és egyéb bonumim elprédálások után, amelyeket a sokfelől gyűlt nép elprédált, végre kész voltam házamat, jószágimat és minden külső és belső javaimat...” elhagyni.24 Szebenbe kerül, ahol valósággal belesodródik a magaspolitikába. Ő képviseli a partiumi részeket a Rabutin által önkényesen diétának minősített, menekült főurakból álló gyülekezetben, ugyanakkor apósának, a gubernátornak valóságos magántitkára lesz. Így tájékozódik mindenről, érintkezésbe kerül minden lehetséges hírforrással, a felkelők tevékenységéről beszámoló hivatalos vagy titkos információkkal. Ennek a szinte teljes információs lehetőségnek köszönhető naplójának páratlan gazdagságú tényanyaga, s ami igen fontos, az értesülések túlnyomó többségének hitelessége. Talán a hozzá befutó hírözön készteti naplóírásra is, bár saját bevallása szerint írását időtöltésből kezdi.

Wesselényi a naplóíróknak abba a csoportjába tartozik, akik bizonyos történelmi jelentőségű események idején vették kezükbe a tollat, hogy tájékoztatást nyújtsanak a történésekről. Távolról sem áll szándékában – amint azt hangsúlyozza –, hogy koráról vagy önnön tevékenységéről összefogó, elemző képet nyújtson. Megelégszik az események naponkénti feljegyzésével, az utókorra bízva azok értékelését. Igaz azonban, annak ellenére, hogy a legmagasabb politikai körökben forog, nem tartozik a politikai vagy más természetű országos ügyekben a döntés jogával felruházottak közé, és így nem kell igazolnia tettei helyes vagy helytelen voltát. Nem kerül abba a helyzetbe, mint nagy kortársa, Bethlen Miklós, aki Önéletírásában végeredményben cselekedetei motiváltságát kívánja demonstrálni.

A Napló forrásértékét növeli, hogy írója nem visszaemlékezés vagy szűkszavú jegyzetek alapján rekonstruálja mondandóját – kivéve az 1705. év végét, amikor is betegsége miatt szolgája megsemmisíti feljegyzéseit –, hanem naponként jegyzi az események alakulását, függetlenül jelentőségüktől vagy természetüktől. Így szinte a minimumra csökken a tárgyi tévedések lehetősége, nem számítva a szerzőhöz már eredetileg valótlan vagy téves formában érkező híreket. Értesüléseit rendszerint közvetlen forrásból meríti, nem szorul másod- vagy harmadkézből vett információkra, és emiatt feljegyzései általában fedik a valóságot. Egyes időbeli és ténybeli tévedések természetesen előfordulnak, hiszen a kuruc szabadságharc időszaka annyira zsúfolt eseményekben, hogy az akkori információs lehetőségek közepette egyszerűen lehetetlen azokat pontosan nyomon követni.

Wesselényi munkája viszonylag rövid időszakot ölel fel; érdeklődési köre azonban annál szélesebb. Ez azért is figyelemre méltó, mivel Szebenben írja naplóját, mely várost öt év alatt csak két alkalommal hagy el. Szeben azonban nemcsak a bécsi udvarhoz lojális nemesség és a Főkormányszék menedékhelye, hanem Erdély osztrák katonai parancsnokának székhelye is. Politikai és katonai központ egyidejűleg. Nagyszerű rálátás nyílik innen az eseményekre – Wesselényi István nem is mulasztja el e lehetőséget. Rámutat a mozgalom társadalmi és gazdasági indítékaira, megismerteti a kuruc szabadságharc erdélyi hadmozdulatait. Teszi ezt részletesebben, mint bármely más emlékíró. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy a kuruc mozgalom itteni társadalmi bázisát mindenekelőtt a székelyek és a román jobbágyok alkotják. Ábrázolja a fegyvert fogott parasztság nemességellenes magatartását, és a történelmi irodalomban e téren eddig ismeretlen gazdagságú híranyagot rögzít.25

Országos dolgok, egyéni és közösségi sorsok, az erkölcsi helytállás pozitív megnyilvánulásai vagy negatív magatartások képei váltogatják egymást a Naplóban. Figyelemre méltó, hogy a főnemesség képviselőjeként nagyfokú érdeklődést és megértést tanúsít a fellázadt parasztság iránt. Csak elvétve emel szót ezek „kegyetlen tettei” ellen, sőt mintha igazoltnak vélné eljárásukat, bár az események őt magát is sújtják. Ez csakis azzal magyarázható, hogy tisztában van a felkelés valódi okaival, az elviselhetetlen terhekkel. Erről így ír: „...hogy az ű okok nem egyéb lehetett, mint azt magok is föltették, hanem a sokféle opressiójok a magyaroknak. Egyébben pedig nem bízhattak, hanem abban, hogy a császárnak sokféle distractiói lévén és hadakozási mostan, azt gondolták, hogy nem érkezik rea a császár űellenek is hadakozzék.”26

A Napló igazi érdekessége, hogy a császárhűség kötelességszerű hangoztatása mellett lépten-nyomon felbukkan németellenessége. Nála is jelentkeznek a Bethlen Miklós-féle transzszilvanizmus jegyei. Ez a látásmód teszi Wesselényit az Erdélyben érvényesülő Habsburg-uralom meglehetősen erős bírálójává: nem titkolja felháborodását amiatt, hogy a császári főparancsnok semmibe veszi a Guberniumot, a szebeni erdélyi polgári hatóságokkal együtt. Szerinte a dolgok odáig fajulnak, hogy „a mi magistratusink csak szalma népek, nem egyebek”.

Wesselényi Naplója nem szokásos politikai színezetű diarium, amely főleg az írójára kedvező feljegyzéseket tartalmazza. Sokkal inkább korrajz, amelynek központi témája az erdélyi kuruc szabadságharc, de ezen túlmenően elvezet a korabeli élet majd minden területére, bepillantást enged a 17. század végi, 18. század eleji Erdély életébe. Ugyanakkor gazdag anyagot nyújt a Habsburgok erdélyi térhódítása által előidézett válság és a szabadságharc megértéséhez.

*Részlet egy hosszabb tanulmányból (I.)

Jegyzetek

1. Erdély öröksége VI XVIII

2. Uo. VI XVII

3. Bethlen Miklós 1955. I. 345.

4. Uo. I. 403.

5. Uo. I. 404.

6. Uo. II 13.

7. Uo. II 73.

8. Uo. II 73.

9. Uo. II 38.

10. Uo. II 20.

11. Uo. II 44.

12. Uo. II 144–145.

13. Uo. II 138.

14. Uo. I. 370.

15. Cserei 1983. 158.

16. Trócsányi 1972. 296.

17. Cserei 1983. 247.

18. Uo. 336.

19. Uo. 336.

20. Uo. 457.

21. Uo. 456.

22. Uo. 28.

23. Ezért látja el jegyzetekkel Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című munkáját, és ezzel a művelődéstörténet és az erdélyi nemesi életmód leírásának értékes forrását nyújtja az utókornak.

24. Wesselényi 1983, 1985. I. 55.

25. Wesselényi 1983, 1985. I. 43.

26. Uo. 46.

Irodalom

Cserei 1983 – Cserei Mihály: Erdély históriája (1661–1711). Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Bp., 1983.

Bethlen Miklós 1955 – Bethlen Miklós Önéletírása. Szerk. V. Windisch Éva. I–II. Bp., 1955.

Erdély öröksége – Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Ravasz László bevezetésével Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László. I–X. Bp., [1942]

Kiss 1979 – [Kiss Andrei]: Comitatele, scaunele, districtele, prefecturile şi fondurile create. Îndrumător în Arhivele Statului Judeţul Cluj. I. Buc., 1979.

Rettegi 1970 – Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. 1718–1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Buk., 1970.

Trócsányi 1972 – Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály és a kurucmozgalom 1690-ig. Bp., 1972.

Ujfalvy 1941 – Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor emlékiratai. Sajtó alá rendezte és kiegészítésekkel közreadta Gyalui Farkas. Kvár, 1941.

Wesselényi 1983, 1985 – Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló, 1703–1708. Közzéteszi I.: Magyari András; II Demény Lajos, Magyari András. Buk., 1983, 1985.