Párizs bőven megér egy misét – hát még egy pár órás vonatozást Londonból! Amikor utoljára itt jártunk, a Magyar Kulturális Intézetben laktunk a Rue Bonapartén, nem messze a Da Vinci-kódból elhíresült Saint Sulpice-templomtól. Most viszont a Szajna-parttól öt percnyire, az ún. diplomáciai negyedben kaptunk szállást, a párizsi Lengyel Intézet vendégeként. Kétnapos nemzetközi konferenciára hívtak meg, a konferencia címe „1956 – egy európai dátum” volt, és azt a franciák együtt rendezték a lengyelekkel, így aztán az első nap a tanácskozás a Rue Jacobon, a Science Po helyiségében folyt, hogy
aztán a következő nap átköltözzön a Quai d’Orléans-ra, a párizsi Lengyel Könyvtár két termébe.

Már ebből a rövid helyleírásból is látszik, hogy a vendéglátók komolyan vették feladatukat, azt, hogy megvizsgálják az 1956-os év korszakos jelentőségét Európa és a világ történetében. Mi magyarok szeretünk azzal dicsekedni, hogy ebben az évben tört ki az a forradalmunk, amelyik bizonyos értelemben visszaadta Magyarország „jó hírét” más nemzetek szemében. Ez így igaz, de emellett – ezt megelőzően, illetve ezzel párhuzamosan sok minden más is történt. A mostani párizsi konferencia első napján gyakran volt szó a szovjet kommunista párt XX. kongresszusáról, ahol elhangzott az a titkos Hruscsov-beszéd, amelyik három évvel „a Gazda” halála után leleplezte annak bűneit és garázdaságait. (Legalábbis abban a viszonylatban, hogy tisztogatásaival Sztálin megtizedelte a szovjet kommunisták sorait, tehetséges politikusok és tábornokok ezreit „likvidálta”, illetve küldte a Gulágra – már a más népek, például az ukránok vagy a baltiak ellen elkövetett bűnökről ezúttal nem esett szó...) Az „olvadás” már korábban megkezdődött a Szovjetunióban, meg a kelet-európai államok egyikében-másikában, de a Hruscsov-beszéd, illetve Sztálin elítélése nélkül a felháborodás zuhataga nem dagadt volna fel a régi gátakat kikezdő, majd átszakító árvízzé.

Mert a XX. kongresszust és a Hruscsov-beszéd nyilvánosságra kerülését követte a lengyeleknél 1956 júniusában Poznan, ahol a munkásság a normarendezés ellen tüntetett hagyományos munkásvédelmi jelszavakkal. Bár ennek a megmozdulásnak számos halálos áldozata volt, azt mégis lengyel katonák verték le, lengyel tankokkal. És ez tette később lehetővé a békés októberi változásokat Lengyelországban, Gomulka azért kerülhetett uralomra, mert a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetőségének többsége mellette és a reformprogram mellett szavazott. Gomulka nem kívánt gyökeres reformokat, régi vágású kommunista volt, aki ugyanakkor nem volt hajlandó bizonyos nemzeti érdekeket feláldozni a szovjet modell kedvéért. Hruscsovék mozgósították ugyan a szovjet tankokat, de olyan erős ellenállásra számíthattak a Varsóban felfegyverzett munkásság és a Gomulkához hű lengyel belbiztonsági erők részéről, hogy inkább visszakoztak. De csak most tudtuk meg (a konferencián ezt  Pawel Machcewicz, a varsói Collegium Civitas fiatal professzora hangsúlyozta), hogy a szovjet meghátrálás igazából csak 1956. október 24-én történt – részben a magyar események hatására!

Mi meg, budapesti egyetemisták, akkor éppen a lengyelek mellett rendeztük meg az október huszonharmadiki nagy szimpátiatüntetést, ami hamarosan átcsapott a további demokratizálás, „Nagy Imre a kormányba!” és az orosz csapatok távozásának követelésébe, végső fokon – a forradalomba. A Sztálin-szobor ledöntése ebből a szempontból szimbolikus tett volt – érdekes módon a csehek éppen akkortájt emeltek Prágában egy roppant Sztálin-szobrot. Erről meg a cseh munkásosztály „megvételéről” az ötvenes évek közepén a konferencián Jacques Rupnik cseh születésű politológus beszélt, nagyon érdekesen.

Magyarok már az első nap is szerepeltek a műsoron: Kende Péter, a budapesti Ötvenhatos Intézet igazgatóhelyettese, az Eltékozolt forradalom? szerzője és Schreiber Tamás újságíró, a Le Monde és más francia lapok munkatársa. A második napon a többi közt Fasang Árpád, volt UNESCO-s nagykövetünk és e sorok írója tartott előadást. De részt vettek a konferencián kiváló lengyelek is: a Collège d’Europe professzora, Bronislaw Geremek, a lapszerkesztő Adam Michnik, az újabb kori történész Andrzej Paczkowski, és a második napon megjelent az idős és már kissé törékeny Leszek Kolakowski, korunk egyik legnagyobb filozófusa. (Nemrégen találkoztunk vele Budapesten, ahol a Central European Universityn kapott díszdoktorátust.) Az oroszokat Jelena Bonner, Zaharov özvegye és Szergej Kovaljov, a moszkvai Emberi Jogok Bizottságának elnöke képviselte. Így aztán a diskurzus a francián kívül oroszul és angolul is folyt, mert néhányan jobban beszéltük Byron és Keats nyelvét, mint Zoláét és Camus-ét. De elhangzottak kiváló előadások franciául is – sajnáltuk, hogy Fejtő Ferenc, akit a szervezők díszvendégként és „nagy tanúként” tüntettek fel a műsorban, betegsége miatt nem tudott eljönni; helyette olyan  „nagyágyúkat” hallhattunk, mint Marc Lazar, Alain Besançon vagy a hajdani kommunista Pierre Daix, hogy csak néhány nevet említsek.

Az én ülésszakomon René Rémond professzor, az FNSP, a Nemzeti Politikatudományi Alapítvány elnöke ült az elnöki székben – gondolom, örült, hogy megértette angolságomat, ami alighanem jobb volt, mint egy-két lengyel vendég Visztula menti franciasága. Én a lengyel és magyar október hasonlóságáról, illetve különbségeiről beszéltem, kicsit meghatódottan, hiszen ennek a Lengyel Könyvtárnak, amelynek dísztermében előadtam, egyik alapítója hajdan az a Bem József tábornok volt, aki aztán 56-ban szoboralakban kezével mutatta nekünk az utat – át Pestre, a Parlamenthez! De szerepelt itt egykor Adam Mickiewicz, és előadott az általam nagyra tartott lengyel költő, Cyprian Norwid; a Kossuth-emigráció neves egyéniségei közül is többen megfordultak ebben az épületben. Most a más kelet-európai népek ötvenhatos tiszteletadása mellett Párizsban az újabb kori lengyel és magyar történelem egy olyan pillanatára emlékeztünk, amelyiket nyugodtan nevezhetünk sorsfordítónak, nemcsak a mi sorsunkat, de a huszadik századi történelem menetét is átalakította, megfordította. Azt remélem, hogy a következő kerek évfordulón (ha még élünk), az ehhez hasonlón, méltó módon tudunk majd emlékezni Párizsban, Londonban – sőt egy nyugodtabb, békésebb Budapesten is! – 1956-ra.