Február 2007 Arcok, évek |
Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers) Lászlóffy Aladár A Korunk kapui Kántor Lajos Szerkesztők visszanéznek (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente) Songs of Passage (vers) Visky András Egy arisztokrata Athénban Rigán Lóránd Olvasónapló Horváth Andor Timon a Solveig-házban Poszler György Hagyomány és modernitás konfliktusa Bányai János Személyes ügyek (vers) Csiki László Egy örökség kínálata Pomogáts Béla A sötétség kritikája Egyed Péter Bretterről, Kolozsvárról Vajda Mihály Beszélgetés Boros Rózával, életéről Kiss András Egy könyv genezise Ritoók János A kultúrember és a politikai tett Ştefan Borbély A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek) Horváth Előd Benjámin Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló) Gömöri György Toll Arcok, évek Sebestyén László Tájoló Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László Mód László História A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével Kovács Kiss Gyöngy Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban Cseke Péter A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936) Horváth Sz. Ferenc Világablak Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk László Ferenc Mű és világa A személyi szabadság Adrian Marino Egy mondat Baránszkyról Cselényi László Közelkép Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül Péntek Imre Levelestár Szász János levelei Gáll Ernőnek Téka Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó) Demény Péter Álmok vendégsége Balázs Imre József A múlt tabuiról, közérthetően Murádin János Kristóf Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések Bakcsi Botond Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól Keszeg Anna A Korunk könyvajánlata Talló A civilségről S. L. Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról R. L. Prózai látlelet Ferencz Enikő Tükrök által Szabó Annamária Lépcső/ház Évfordulón Abstracts Számunk szerzői | S. L. A civilségről Parti Nagy Lajos versben, prózában és esszében-publicisztikában egyaránt kitűnő szövegekkel szól bele napjaink közéletébe. Most éppenséggel ezt tette, egy „utcai akció az utcai erőszak ellen” keretében, Budapesten. 2006 „borzalmas őszéhez” kapcsolódva írja: „...a civilség jelent valami józan szkepszist, amit tán a szükséges naivitás és a szükséges cinizmus spciális közép-európai kevercsének neveznék – többek közt Örkény patikus úr meg Hrabal patikus úr, pláne Bibó patikus úr tudtak sokat ezen a tájon erről a keverékről, még ha eléggé gátolva is voltak abban, hogy az életük legfőbb üzemanyagaként használhassák. [...] itt és most civilnek lenni az körülbelül annyi, mint eléggé torkig lenni önmagunkkal is, az országgal is, torkig és ne tovább. Annyit jelent a civilség, hogy demokráciában nem tűrhető el, hogy bárkik spontán versus megrendelésre szétverjék a fél várost vagy akár csak egy sarkát, terét és szegletét, csomagolja bár magát a footjobb huliganizmus bármilyen logóba, lobogóba, amiképpen nem tűrhető el egyetlenegy darab lepottyant rendőri azonosító szám, egyetlenegy félrement csizmarúgás vagy viperasuhintás sem, bármennyire is a törvényes rend helyreállítása érdekében esett meg, ami megesett. Civilnek lenni annyit jelent, hogy bár egyikünk ide, másikunk oda teszi a hangsúlyokat, e hangsúlyok nem roppanthatók össze a torokkal, mely létrehozta őket. Annyit jelent, hogy az írott és íratlan törvények keretei közt el kell viselni egymást. Hogy szeretni, azt nem gondolnám, pláne nem mondanám normatíve, bár a reá való törekvés nem szokott rosszat tenni senkinek, legyen istenhívő avagy ateista. Nyilván idéztem volna József Attilát, »Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk!«, de tán – nem akarván a vadakat bántani – inkább Csehovot citáltam volna, aki azt mondta, igaz, az írókról, hogy csak annyira ártsák bele magukat a politikába, hogy megvédhessék magukat tőle. Elmondtam volna, mondtam, hogy civilnek lenni annyi, mint tudni, örülni, hogy a nép magunk által és közül választott képviselői mindenekelőtt és mindösszesen szolgáltatók. Nem cselédek tehát, kikbe a verbális cipőjét bárki civil törölheti – civil ilyet amúgy se tesz –, és nem is félistenek, akik előtt arcra kéne borulni, bele a kézcsókos sárba – civil ilyet pláne nem tesz. És azt is mondtam volna nyilván, mondtam, hogy a civil kurázsi itt és most semmi egyéb, mint normálisnak maradni, józannak, ha lehetséges. És ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik...” Parti Nagy Lajosnak sikerül. (Élet és Irodalom, 2007. jan. 5.) |