Ritoók János íróasztaláról

Még idejében jött (1971 őszén) és viszonylag jó időben távozott a szerkesztőségből. 1981 májusában a Házsongárdi temetőben elhangzott búcsúztatójában Gáll Ernő „a számítógép hibátlan pontosságával működő felelős titkár, a kiváló filosz és a nyomdatechnika ügyes-bajos dolgaiban bennfentes szerkesztő” mögött tátongó űrt emlegette – ebben a megállapításban semmi sem volt a gyászbeszédek szokásos túlzásaiból –, és persze szólt a magyar–szász irodalmi kapcsolatok, a három erdélyi kultúra hivatott kutatójáról. A júniusi Korunk-számban a főszerkesztői szavak mellett a német költő, Franz Hodjak és román társa, Vasile Igna tisztelgő-baráti Ritoók-emlékezése is olvasható, valamint két Dorin Tudoran-vers, Ritoók János fordításában. A Szörnyű felismerés címűt különösen tanulságos
újraolvasni:

     E forró nyárnak egyik éjszakáján

amíg az égbolt nagyszerűségét szemléltem

váratlanul megvilágosodott előttem

valami a természet nagy árulásaiból:

                                                egy villám

                                                azt álmodta

                                                hogy fejszévé

                                                válik!

A villám és a fejsze „zavarodottsága” egyre nyilvánvalóbbá vált, de már-még nem úgy csaptak le (Romániában és Kolozsvárt, egy magyar szerkesztőségben), mint 1956–57–58-ban s majd a nyolcvanas évek második felében. (Az 1956-os magyar forradalom leverése és ami utána következett – a Bolyai Tudományegyetemen is –, Ritoók, azaz Miess G. Jánost idegileg annyira megviselte, hogy néhány évre abbahagyta tanulmányait a magyar szakon.) Az addmegacsászárnak egyre elkerülhetetlenebbé vált a szerkesztői gyakorlatban, a Ceauşescu-képek s a hódoló lapnyitó szövegek mind sűrűbben követeltettek meg, „árnyékukban” azonban még lehetett ezt-azt kimondani, jó ügyet is szolgálni. Az egyfajta nemzetiségi akadémiai keretet biztosító Korunk-délelőttök egyikén, 1980 áprilisában (Balogh Edgár, Dávid Gyula, mások társaságában) Ritoók János okos bevezető előadása hangzott el a „nélkülözhetetlen levelesládáról”, Marosi Ildikó mondhatni kortörténeti jelentőségű gyűjteményéről, a Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh munkáját a jelen számára hozzáférhetővé tevő kiadványról. A szöveg elolvasható a Korunk 1980. 7–8. számában. Nagyjából ekkor készült, az ő ötletéből és szerkesztésében, az 1981-es Korunk Évkönyv, az első húsz év (1957–1976) Korunk-számaiból válogatva, a szerzők 1980-as önreflexiójával, zárásként-nyitásként a fiatal Aradi József több hónapos munkát tartalmazó szövegével: Milyen legyen (lesz, lehet) a Korunk? És abból az időből való Ritoóknak a nagyváradi Irodalmi Kerekasztalra írt vallomásos írása is, a Kettős tükör geneziséről. (A váradi fórumot a jó emlékű publicista-műfordító Bölöni Sándor éltette a diktatúra szigorodó éveiben.)

Ritoók János íróasztala sajnos végérvényesen elárvult – igaz, a számítógépes-internetes korszak már részben más igényeket támaszt a szerkesztő-titkárral szemben –, örökségének ébren tartása azonban fölötte szükséges. Nem utolsósorban azzal, amit „transzszilván” szellemiségével képviselt.

K. L.

Ez a könyvem voltaképpen ott kezdődik, amikor több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1928 tavaszának egyik napján a brassói Kapu utcai vasüzlet főnöke magához hívatta egyik elárusítóját, bizonyos Hans Miesst, hogy sürgősen szükség van egyes, fogyóban levő árukra, s mivel ő, vagyis a fiatal alkalmazott jól tud magyarul – az első világháború előtt a kereskedelmi iskolában mindig jeles osztályzatot kapott! –, üljön fel holnap a vonatra, és induljon el Nagyváradra a hiányzó árucikkek beszerzése végett. A Hans Miess nevezetű agglegény útnak indult, sorra felkereste a kijelölt váradi gyárakat és nagykereskedőket, s alig egy hét leforgása alatt eleget tett megbízatásának.

Egyik délben beült a Kispipa vendéglőbe ebédelni. Korai órában érkezett, alig néhány asztal volt foglalt, ezért azonnal ki is szolgálták. A hosszú nyakú félliteres üveg szintje is apadozni kezdett, amikor két férfi lépett asztalához, s arra kérte, engedné meg, hogy helyet foglaljanak, mivel akkorra már csak az ő asztalánál volt szabad hely. Leültek, beszélgetni kezdtek, s néhány friss tepertős pogácsa meg egy-két pohár bor után bevonták beszélgetésükbe az idegent is, akinek az asztalához ültek. Szóba került a politikai meg a gazdasági helyzet, a másik kettő érdeklődni kezdett a brassói viszonyok iránt, s mire mindkét oldalon elfogyott a bor, már élénk vitába keveredtek. Ekkor azonban ama Hans Miess egyik vitatársa hirtelen zsebórájára pillantott, és sürgősen fizetett, ugyanis biztosan várja már a felesége a sarkon. Így tett a brassói is. Néhány perc múlva mindhárman távoztak a Kispipából.

Kinn az utcán két nő várakozott. A sietős férj bemutatta az újdonsült ismerőst feleségének és felesége hajadon húgának, bizonyos Ritoók Irénnek, aki elkísérte nővérét idáig. Mivel a brassói fiatalember szállodája éppen útba esett, egy darabig együtt haladtak, s a szálloda előtti búcsúzkodáskor Hans Miess, talán a maga számára is érthetetlen hirtelenséggel, megkérdezte Ritoók Iréntől, hogy nem találkozhatnának-e másnap délelőtt vagy délben, mert a vonatja csak délután indul Brassó felé. A fekete hajú, kreolos bőrű Irén, szintén érthetetlen módon, nem mondott nemet a kék szemű, szőke hajú szász fiatalembernek, s így másnap a nővér és a sógor jóvoltából és meghívására négyesben ebédeltek.

Hans Miess felült délután a vonatra, s néhány nap múlva – immár harmadszor is érthetetlen módon – hosszú levelet írt Nagyváradra, persze olyan semleges dolgokról, mint például hogyan folyik a vasüzletben a munka, mi a hír soktestvérű családjában és más hasonlókról. Irén, akinek szép gyöngybetűs kézírása volt, több napig várakozott a válaszolással, majd mégis elővette a levélpapírt, és rövidre fogott beszámolójában szó esett kézimunkáról, váradi operettbemutatóról, apró családi eseményekről meg más igen jelentős közlendőkről. Addig tartott ez a kétirányú levelezés, amíg egyszer csak Hans Miess úgy látta, hogy fontos vasáruk ismét hiányoznak az üzletből, s azzal a kéréssel állott főnöke elé, hogy egyezzék bele Nagyváradra utazásába, mivel az ott gyártott bakancsszegnek, sarokvasnak és horganylemeznek sehol az országban nincs párja, s ő úgy látja, hogy ezek beszerzése révén nagyon fel lehetne lendíteni az üzlet forgalmát. A gyanútlan főnök sűrűn bólogatva helyeselte alkalmazottja lelkes ügybuzgalmát, s így került sor Hans Miess második váradi kiküldetésére.

Az 1928-as esztendő vége felé aztán a főnök is gyanakodni kezdett, s azt kérdezte egy ízben, nem lehetne-e most már a kialakult kereskedelmi kapcsolatokat inkább levelezés útján lebonyolítani, de alkalmazottja erre heves tiltakozással meggyőzte a személyes üzleti kapcsolatok nélkülözhetetlenségéről.

Végül 1929-re oly fejlettekké váltak az egymástól mintegy 500 km-re fekvő két város közvetlen kereskedelmi kapcsolatai, hogy egyik alkalommal Hans Miess két karikagyűrűvel állított be a meglepett Ritoók családhoz. A gyengébb nemhez tartozó családtagok erre nagy bőgésben törtek ki, főleg az özvegy mama, hogy az ő immár egyetlen hajadon lányát oly messzire akarják elvinni tőle, de talán nem kell különösebben ecsetelni, hogy ez a familiáris könnyeső ebéd közben csakhamar felszáradt, s kora estére már a testvérek, sógorok és sógornők aktív támogatásával – és a közben valahonnan előkerült, akkoriban még szőlőből gyártott bor hatására – derűs hangulattá oldódott, olyannyira, hogy a kései órákban az egyik sógor már szász népdalokat kezdett énekelni tősgyökeres bihari tájszólásban.

A vége elkerülhetetlenül az lett, hogy a Vitéz utcai lakásban megtartott esküvő után Hans Miess hazavitte új feleségét. Vége szakadt a kereskedelmi kapcsolatok személyes ápolásának, ami ellen a főnöknek nem volt semmi kifogása, s egy év múlva megszületett az első gyermek – fiú volt –, aki néhány hónapos korában szülei nagy bánatára meghalt. 1932-ben jött a második gyermek, ez lány volt, majd 1935-ben – mivel mindenképpen fiút is szerettek volna – megszületett 5 és fél kilós összsúllyal az a gyermek, aki a keresztvíz alatt a Günther János kettős nevet kapta.

Ez a fiú nőtt-nődögélt, s amikor először ejtette ki azt a két szót, hogy „mama” és „tata”, még nem lehetett tudni, hogy milyen nyelven is beszél. Később aztán kiderült, hogy anyja és apja nyelvén egyformán tanul gagyogni, sőt még azt is sikerült elérnie, hogy az udvarukon lakó öreg Schuller bácsival, legalábbis néhány mondat erejéig, szász tájszólásban társalogjon. Ez a kezdeti kétnyelvűsége nem zajlott le minden zavar nélkül. Óvodás korában előfordult, hogy fülfájása lévén panaszkodó hangon szólt az édesanyjához: „Mama, úgy fáj az órom!”, mire az éppen jelen lévő szomszédasszony, Szabó Erzsi álmélkodva kérdezte: „Te Irén, miért fogja ez a gyerek a fülét, ha az orra fáj?” (Azoknak, akik nem tudnak németül: az Ohr szó ezen a nyelven fület jelent.)

Aztán még sokszor nem értették meg későbbi élete folyamán.

Volt, aki nem értette, miért emlegette alkalomadtán, hogy pendelyes legényke korában a szomszédék nyurga kamasz fia, Bórer Vili hordozta karjában az udvaron; ha éppen éhes volt – ez gyakran előfordult –, Bórer mama dugott egy-egy darab száraz pászkát a szájába; s előfordult, hogy Bórer tata, sábeszdeklivel a fején, különös árnyalakokat varázsolt kezével a ház napfényes falára, s amikor a gyereknek ez tetszett, a kívülálló nehezen dönthette volna el, ki örvendezik jobban: a kövér kisfiú vagy az ősz hajú zsidó ember.

Volt, akinek az nem tetszett, hogy élete első igazi barátja és a brassói Tornaiskola első német osztályában padtársa Horia Curcă volt, a helyi Albina bank ügyvezető igazgatójának a fia, akivel délutánonként együtt írták tele csikorgó palatábláikat szálkás gót betűkkel, utána együtt játszottak a kertben indiánosdit, és végül felhorzsolt karral-lábbal együtt ették Curcă mama  különleges háziasszonyi tudással készült finom, kissé talán túlédesített befőttjeit.

Aztán volt, akinek nem tetszett, hogy „német” létére a háború után a Körös utcai evangélikus magyar iskolában folytatta tanulmányait, és később, felnőtt korában, amikor már írással próbálkozott, s írói névként felvette édesanyja nevét, egyeseknek ez nem tetszett, és egyik magyar hetilapunkban máig is ellenőrizhetően Günther Miessként titulálták nyilvánvaló gúnnyal egy Ritoók János néven írott cikke miatt, amelyben különben egy első kötetes fiatal magyar költő kigúnyoltatása ellen emelte fel szavát.

Mit tehetett az a gyermek, az a serdülő, az a fiatalember, aki ennyi oldalról ennyire nem tetszett egyeseknek? A két-, illetve többnyelvűségért, a két-, illetve többirányú barátságért őt ért lelki horzsolások miatt alkalmazta volna talán a „szemet szemért, fogat fogért” ősi elvet, maga is belépvén azok sorába, akik számára e közös föld történelmének sok évszázados tanúságtételei semmit sem jelentenek, akiknek megnyilatkozásaiból kikövetkeztethetően fogalmuk sincs arról, hogy világszerte csodálatos emlékű és jelentőségű az az 1568-as tordai országgyűlés, amely itt nálunk mondotta ki először mindenki hitének szabadságát? S nem tartozik-e hozzá ehhez a hithez – tágabb értelemben: szellemhez, gondolathoz – az a külső megjelenítő burok, a nyelv is, amelynek segítségével mások számára is érzékelhető alakot ölt? Lépett volna azok sorába, akik azt sem tudják, hogy – igaz, egyedi felvillanásként, de mégis későbbi korokig világolva – 1863 közepén a nagyszebeni országgyűlésen sikerült elérni, hogy a tárgyalások három nyelven – magyarul, románul és németül – folyjanak, s törvényt fogadjanak el, amely kimondta a három erdélyi népesség, valamint ezek nyelvének teljes egyenjogúságát?

Az a fiatalember nem lépett át a más magán- és mássalhangzókat is ejtőkre alattomos gyanakvással sandítók ellentáborába annak az emlékének a hatására sem, amely pedig életre szóló sérülést okozott valamikor túlérzékeny gyermeki lelkén. Valamikor, pontosan 1945. január 11-én délelőtt, egy fagyos napon, fagyos történelmi időben egy hazai és egy külföldi katonai mundérba öltöztetett baka tuszkolta fel rozoga szekérre édesapját, s ez a szomorú emlékű szekér meg az a sohasem látott, mert megközelíthetetlen zárt marhavagon úgy elvitte Brassóból sok sorstársával együtt a messzi kelet bányavidékére, hogy csak két és fél esztendő múlva érkezett haza közbeiktatott európai odisszeája után az övéihez – testileg-lelkileg megtörten, félarasznyi fejsebbel, mindenféle rongyokba burkoltan és nyavalyáktól gyötörve, hogy aztán alig egy évtized múltán örökre elmenjen. Mert ettől a megtört, a történelemtől konkrétan és képletesen is főbe kólintott édesapától a sok szenvedés után sem hallott soha egyetlen olyan szót sem, amely arra indíthatta volna, hogy átvonuljon abba az említett ellentáborba. Mi volt ez a csaknem munkaképtelenné vált hajdani kereskedelmi alkalmazott részéről: az egyszerű munkásember bölcsessége vagy a bonyolult történelem igazi mozgatórugóinak felismerése és saját sorsának az egész összefüggésében való meglátása? Ez sohasem derült ki, talán nem is fontos, hiszen apja példájából a fiú levonhatta a maga számára a megfelelő következtetést.

És ez a fiú, aki életéről vallomást téve most itt áll Önök előtt, első kötetembe azért vettem fel saját verseim mellé a román és a romániai német költők verseiből is néhányat, hogy bár egy füzetnyi vastagságú könyvvel hitet tegyek, most már én: csakis így, együtt, egymás oldalán lehetünk mindhárman egyek és egyetértők, ahogyan Cserei Mihály, a krónikaíró jegyezte le századokkal ezelőtt híres példázatában, Erdélyre utalva, a háromlábú székről: akkor áll szilárdan, ha mind a három lába erős, de felborul, ha bármelyik is megrokkan.

És ezért írtam ezt a mostani könyvemet is, amelynek bár Kettős tükör a címe, és a magyar–szász irodalmi-művelődéstörténeti kapcsolatok alakulását tekinti át, de ott van benne az a harmadik is, aki nélkül itt ezen a földön nem élhetünk, s aki itt ezen a földön nélkülünk szintén nem élhet. Az Erdély vagy Siebenbürgen vagy Transilvania névnek azonos hangzásértékűnek kell lennie valamennyiünk számára. S ha ez így van – márpedig másként nem lehet –, ne hagyjuk, hogy ellentáborokba vonuló ügynökök saját vélt érdekükben használják önző spekulációs üzleteikre a mai és mindenkori történelem szellemi tőzsdéjén.

*Elhangzott a nagyváradi Irodalmi Kerekasztal és a Clubul Literar közös rendezvényén, 1980. március 13-án.