Kísértése a nyelvnek, hogy a megnevezettet valós létezőként tüntesse fel előttünk. De vajon ez a helyzet a nemzet fogalmával, vagy pedig van ennek valamilyen önálló lényege, szubsztancialitása?

A Regio folyóirat egyik tavalyi lapszáma mintegy felvezetésképpen a magyar nemzetpolitika konkrétabb ügyeinek vizsgálatához Rogers Brubaker nemrég fordításban is megjelent Nacionalizmus új keretek között (L’Harmattan–Atelier, Bp., 2006) című munkájának a nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok (nationalizing states) és anyaországok („külső nemzeti hazák”) hármas viszonyrendszerére vonatkozó fejezetét közli.

Már a „nemzetiesítő” terminológiai opciója rámutat a brubakeri szemléletmód sajátosságára. Ahelyett, hogy a szokott módon nemzetállamot mint létező entitást emlegetne, inkább egy tendenciát, törekvést nevez meg. Brubaker Pierre Bourdieu nyomán politikai mezőkben és nem lerögzült, egységes létezőkben gondolkodik tehát, amit Bourdieu a maga részéről a kötet méltatása során különösen értékel: „új utakat nyit egy olyan reflexív szociológia számára, mely mindazon tényezők folytonos kimunkálását vizsgálja, amelyeket a »nemzet« látszólag magától értetődő fogalma alá sorolunk”, írja róla. Ebben a beállításban vizsgálja ezután a régi helyzetet, melyet a kulturális és politikai határok egybeesésének újonnan feltűnő hiánya alakít ki.

Magyarán, hogy számos olyan csoport létezik, amelynek tagjait furcsa ambivalencia jellemzi: papír szerint egyik államhoz tartoznak, érzelmileg egy másikhoz. Ettől azonban korántsem homogének ezek a csoportok. Sőt a kisebbség szó némileg félrevezető, mert a nemzeti kisebbség nemcsak statisztikai, a népesség összetételéből adódó körülmény, hanem a mindenkori ellenpólusához, a nemzetállamhoz hasonlóan szintén politikai alapállás, mely önmagában megosztott, differenciált, és amelynek legitim nyilvános reprezentációja folyamatos monopolizálási viták tétje.

Belülről sem egységes, kívülről sem egyértelműen elhatárolható. Ugyanígy laza és tökéletlen jelölése egymással versengő, dinamikus álláspontoknak az „anyaország”, bár ezeknek azért közös nevezője, hogy az állampolgárság kategóriáján túl létezik egy közös nemzeti mivolt, mely az illető államot legalább elvileg felelőssé teszi polgárai mellett más állampolgárságú egyének iránt. Brubaker módszere ilyen értelemben nem szubsztancialista, relacionális.

Elméleti szókészletünk relativizálása ugyanakkor korántsem jelenti, hogy ezzel magukat a problémákat jelentékteleníte-nénk el. Ellenkezőleg, éppen hogy korunkban merülnek fel azok valódi dilemmákként, amint azt többek között Demeter M. Attila, valamint Bakk Miklós tanulmányai példázzák.

Az előbbi szerzőt foglalkoztató kérdés, amit most patriotizmus és nacionalizmus dilemmájaként fogalmaz meg, nem más, mint hogy egyrészt az államhoz, másrészt a nemzethez való ragaszkodás összebékíthető-e, és ha igen, hogyan. Nem egy, hanem kétféle hagyományt, a régebbi magyar liberálist, valamint a kortárs angolszász politikai filozófiait tartja szem előtt eközben. Konstruáló, argumentáló modorú gondolkodó lévén a kettő nemegyszer találkozik, elegyedik fejtegetésében. Miután leszögezte, hogy a kisebbségi téma nyugati felvetése már-már afféle újra feltalált spanyolviasz, kijelenti, hogy a mi régebbi gondjaink tárgyalásakor attól egyáltalán nem hanyagolható el.

Ők viszonylag későn fedezték fel, ám oly módon, hogy annak újabb összetétele általunk sem hagyható figyelmen kívül. Nálunk már a 19. század második felétől jelen volt ez például Eötvösnél, jóllehet ő angol társaihoz híven, s tegyük hozzá, egészen másfajta történelmi tapasztalatok fényében elsősorban mint asszimilációra biztató civilizatorikus feladatot látta. Említésre kerül itt Bibó István negyvenes évek eleji belátása, miszerint a demokratizmus és a nacionalizmus egymást támogatják, mert a népszuverenitás a nemzetiségek asszimilációját követelheti, vagyis tisztán az előbbi még semmit sem garantál.

A tanulmány írója úgy véli, hogy az akkori autonómiamodelleken teoretikusan túlmutatnak, s a jelenlegi elméleti iránnyal jobban rokoníthatóak ama próbálkozások, melyek a status quót véve alapul liberális perspektívából, egyéni emberi jogok alapján érvelnek a közösség mellett. Márpedig a hivatalosan elsikkasztott romániai magyar nemzeti identitás ’89 után nagyobb súllyal jelenik meg. Nemcsak azért, mert nyíltabban szabad beszélgetni róla, hanem mert az immár klasszikusnak számító atyai örökség mellé a nyugati liberális demokrácia apo-riáinak teljes lajstromát kaptuk, főként a tradicionálisan egyéni és a közösségi jogok konfliktusának formájában.

Egy másik aporiát elemez Bakk Miklós visszatérve Brubaker könyvére. A kritikailag szétvetett nemzeteszme zsákutcáit térképezi fel. Tudomásul veszi: a modern elméletírás feladta a csoportok szubsztanciális felfogását, még akkor is, ha erről az eredményről nem elméletíró embertársaink jelentős része nem vesz tudomást. Szöget üthet mégis, hogy a nemzet, akárcsak a naponta használt társadalmi szavaink többsége, esszencialista és naturalista. Véletlen talán, hogy általában így gondolkodunk? Nem alkalmazható, igazolja később, jó néhány érvelő leágazás után, a posztmodern szétfoszlató rutinja a nemzetre, vagy ha igen, akkor nem tudunk meg róla semmi érdemlegeset. (Regio, 2006. 3.)