Tárgyilagos személyességgel Gáll Ernő szellemi hagyatékáról

Gáll Ernőről nem tudok pusztán irodalom- vagy eszmetörténeti tárgyilagossággal beszélni: évtizedeken keresztül barátok voltunk, élőszóban vagy írásban megosztottuk egymással tapasztalatainkat és felismeréseinket, máig őrzött élményeim közé tartoznak azok az esti összejövetelek, baráti találkozások, amelyek Budapesten vagy Kolozsváron mindig alkalmat adtak a közös számvetésre, hogy mérlegre helyezzük az erdélyi magyarság és magyar értelmiség időszerű gondjait. Most, hogy születésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékezünk, csapatostól tolulnak elém ezek az emlékek, felidézem Ernő mindig megfontolt érvelését, derűs optimizmusát, amely számításba vette a fájdalmas tapasztalatokat is, és ezek ellenére kereste a továbbjutás, a megoldás lehetőségeit. Büszke vagyok arra, hogy barátok voltunk, róla és szellemi, valamint morális örökségéről csak „tárgyilagos személyességgel” vagy „személyes tárgyilagossággal” szólhatok.

Először talán a tárgyszerű beszédmóddal teszek kísérletet. Gáll Ernő tanulmányai igen sokirányú érdeklődésről tanúskodtak, vannak közöttük ideológiatörténeti írások, irodalmi portrék és kritikák, történeti tanulmányok és filozófiatörténeti esszék. Munkásságának jellegét mégis társadalombölcseleti érdeklődése határozta meg, az a következetes és elmélyült kutatómunka, amely során a huszadik század egymással is vitában álló társadalomfilozófiai iskoláiról és irányzatairól adott képet, illetve a modern értelmiség, ezen belül elsősorban a kelet- és közép-európai értelmiség múltjával és jelenével kívánt számot vetni. Ezt a tudományos tevékenységet egészítette ki egyetemi oktatómunkája, amely során a kolozsvári tudományegyetem tanáraként fiatal nemzedékek egész sorát oktatta filozófiára, illetve szociológiára, továbbá az a rendkívül termékeny irányító szerep, amelyet hosszú éveken keresztül töltött be a nagy múltú kolozsvári folyóirat, a Korunk főszerkesztői posztján.

A kolozsvári tudós mindig széles eszme- és művelődéstörténeti alapozással vizsgálta az erdélyi magyarság kisebbségi tudatának kialakulását és változását, ennek a tudatformának a történeti, illetve szociológiai szerkezetét. Az erdélyi magyar szellemi élet körében kialakult nemzetiségi ideológiák, elsősorban az Erdélyi Helikon íróinak műveit átszövő transzszilvanizmus vagy az Erdélyi Fiatalok munkássága nyomán megszülető erdélyi magyar népi gondolat, illetve a modern társadalomtudományi gondolkodás tanulmányozása következtében nagy eredményeket ért el annak a tudományos ágazatnak a korszerű megalapozásában, amelyet „kisebbségtudománynak” vagy „nemzetiségtudománynak” nevezhetünk. Ez a sajátosan közép-, illetve kelet-európai tudományos diszciplína a kisebbségek társadalmi, politikai, jogi és kulturális helyzetével, valamint intézményeivel foglalkozik. Gáll Ernő ennek a valójában csak a hetvenes évektől kibontakozó diszciplínának az elhivatott mesterei közé tartozott. Egyik kiváló tanulmányában (A megismerés pászmáin a kelet-európai „nyomorúság” ellen) a következőket állapította meg: „A nemzettudományok koordinátái között művelendő nemzetiségtudomány számára, amelyben különleges hely és funkció vár az értelmiséggel foglalkozó kutatásokra, a van és a kell szerves egységet alkot. [...] Tudatosult létszükségletek, a létfenntartás követelményei érvényesülnek bennük. Értelmiségi képviselőiket tehát kettős motiváció hajtja, kétszeres hivatástudat ösztökéli. Egyrészt rétegük érdekeit és aspirációit tolmácsolják, másrészt annak az etnikai csoportnak az identitástudatát alakítják, amelynek szolgálatára elkötelezték magukat. Ez az elkötelezettség – elvileg – nem akadálya a tárgyilagosságnak.”

Gáll Ernő nézete szerint a nemzetiségtudomány „interdiszciplináris” ágazat, ugyanakkor a politikai gyakorlat megalapozására szolgál. Mint A sajátosság méltósága és ami mögötte van című tanulmányában kifejtette, a nemzeti kisebbségek etnikai és kulturális identitásának fennmaradását az emberi méltóság és a demokratikus társadalom (ő akkor „demokratikus szocializmusról” beszélt, bízott abban, hogy a szocializmusnak még lehetnek esélyei) alapvető követelményének tartotta. A nemzeti kisebbségek kollektív jogainak, e felfogás értelmében, természetes módon és intézményes formában kellene kiegészíteniük az egyéni jogokat, tekintettel arra, hogy a kollektív jogok érvényesülése szavatolja a többségi nemzet és a kisebbségben élő nemzetiség eredményes együttműködését, illetve azt, hogy a nemzeti kisebbségek szellemi „hidat” alkossanak a különböző kelet-közép-európai népek között.

A kiváló szociológus és eszmetörténész tanulmányainak tekintélyes hányada a közép- és kelet-európai értelmiség vizsgálatával foglalkozik. Idevágó munkái ennek az értelmiségnek a történelmi elhelyezkedését és feladatvállalását mutatják be, elsősorban az erdélyi magyar, illetve román intelligencia törekvéseinek vizsgálata nyomán. Gáll Ernő joggal állapította meg, hogy a nyugat-európai szakirodalomban kialakult értelmiségelméleteket csak bizonyos korlátok között lehet alkalmazni a közép- és kelet-európai társadalmak elemzése során. Így a Mannheim által bevezetett „szabadon lebegő” értelmiség fogalma sem érvényesíthető a maga valóságos értelme szerint, tekintettel arra, hogy a szóban forgó régió értelmisége mindig nagyszabású nemzeti, illetve társadalmi célok mellett kötelezte el magát, és ebben az önkéntes elkötelezettségében találta meg értelmiségi hivatását. Ennek megfelelően vizsgálta Gáll Ernő az erdélyi román értelmiség szerepét a 18–19. századi nemzeti mozgalmakban, például a Horea vezette felkelés szociológiai tulajdonságainak jellemzése során. Ezzel kapcsolatban joggal állapította meg azt, hogy ennek a tulajdonképpen „középkori” tulajdonságokat mutató parasztmozgalomnak nem volt értelmiségi vezetőrétege, következésképp nem lehetett modern értelemben vett nemzeti ideológiája sem. Ugyanakkor képet adott az erdélyi magyar értelmiség politikai és kulturális szerepvállalásairól, így a reformkori vagy az 1848-as erdélyi magyar értelmiségi törekvésekről, továbbá a két világháború közötti írói mozgalmak eszmeteremtő munkájáról.

A közép- és kelet-európai értelmiségszociológiának, illetve nemzetiségtudománynak kétségtelenül van valamiféle, hadd tegyük hozzá ehhez: nem is jogosulatlan erkölcsi pátosza. Azok a felismerések és javaslatok, amelyekkel a nemzetiségtudomány szolgál, általában nemigen jutottak el azokhoz az irányító tényezőkhöz, amelyeknek módjukban van gyakorlati politikát csinálni az elméleti ismeretek és megfontolások nyomán. A közép- és kelet-európai értelmiség, ha nem „lebeg” is a különböző társadalmi rétegek és érdekcsoportok között, hatékonynak sem mondható. Az erdélyi magyar értelmiség pedig általában kiváltképp magányosnak és tehetetlennek érezte magát a történelem nagy kihívásai idején, minthogy a hatalom vajmi kevéssé volt kíváncsi azokra a történelmi tapasztalatokra, amelyek ennek az értelmiségnek a munkáiban össze vannak gyűjtve, várva arra, hogy a politikai gyakorlat vezérfonala egyszer végre ne a voluntarizmus, hanem a tapasztalat, a belátás, a józan ész legyen. Mindez azt is jelenti, hogy a kelet-közép-európai és kivált az erdélyi értelmiség mélyen éli át munkájának és küldetésének ethoszát, erkölcsi parancsait, és ha kell, vállalja a belőlük következő áldozatokat is. Gáll Ernő Ébresztők utódai  című tanulmányában a „magunk revízióját” hirdető Makkai Sándor püspökre és a „vox humana” gondolatát képviselő Fábry Zoltánra hivatkozva beszélt arról, hogy a kelet-közép-európai nemzetiségi kultúrák fenntartása és az egymás mellett élő népek barátságának ápolása hagyományosan „kisebbségi küldetést” jelent.

Gáll Ernő kutatómunkájától sem volt idegen ez az erkölcsi ethosz, a kelet-közép-európai baloldali értelmiség hagyományos morálja, amely akkor is a tennivalók elvégzésére biztat, ha a munkának történetesen nincs gyakorlati politikai távlata. Tanulmányai ma is sokat segíthetnek abban, hogy kellő világossággal tekintsük át a huszadik század magyar és román, illetve közelebbről erdélyi eszmetörténeti folyamatait, és természetesen a kortárs eszmei-politikai pozíciókat, a kialakult nézetkülönbségeket. Gáll Ernő mindezt igen kiterjedt tudományos apparátusra támaszkodva, lefegyverző erudícióval és logikával végezte el.

És most egy pillanatra „személyes tárgyszerűséggel”. Gáll Ernő igen alapos és igen széles körű kutatómunkát végzett, tudományos eredményei megkérdőjelezhetetlenek és azok és maradnak. A tudóstól mindazonáltal elválaszthatatlanok a személyiség karaktervonásai és értékei. Létezik egy európai tudósi személyiségmodell, talán a reneszánsz idején született, és végül a tizenkilencedik század nagyszerű tudományos felvirágzása idején teljesedett ki, mind a társadalom-, mind a természettudományokban. Ez a tudósi személyiség sohasem gondolta azt, hogy eredményei vitathatatlanok és érinthetetlenek, ellenkezőleg, mindig dialógusra és továbbgondolásra kínálta fel ezeket az eredményeket. A jelen (például magyar) társadalmának érzékelhető vesztesége, hogy ez a mindig kételkedő, saját eredményeit is mindig a szigorú kritika mérlegére helyező tudóstípus (különösen a társadalomtudományok világában), úgy tetszik, háttérbe szorult. Nagyon sok olyan történészt, politológust, szociológust, irodalomteoretikust ismerek, akik általában a vitathatatlan igazság birtokosaiként nyilvánítanak véleményt.

Gáll Ernő ennek a „korszerű” értelmiségi modellnek éppen az ellentétét képviselte: mindig fenntartásokkal, eredményeit bizonyos kétellyel előadva nyilatkozott meg, sohasem próbált elhelyezkedni a megfellebbezhetetlen igazság birtokosának szerepében. Mindig hajlamos volt az önkorrekcióra, ennek a rokonszenves emberi-tudósi tulajdonságnak, mi több: erkölcsiségnek naplófeljegyzéseiben olvashatjuk a bizonyítékait. Baloldali gondolkodó volt, és a második világháború után, ez nem lehet meglepő, azt az utat járta, amelyre a szélsőjobboldali diktatúrák elszenvedőjeként rátalált (vagy rákényszerült). Mindazonáltal mindig távol tartotta magát attól a kérlelhetetlen és ostoba dogmatizmustól, amely a kommunista pártokhoz csatlakozó közép- és kelet-európai baloldali értelmiség tekintélyes részének útját megszabta. Marxistaként szüntelenül kételkedett (erre különben maga Marx szolgáltatta a legfőbb példát!), és történelmi tapasztalatai – a magyar 1956, a csehszlovák 1968 és a lengyel 1981, leginkább pedig a kíméletlen és esztelen bukaresti önkényuralom – nemcsak hogy eltávolították a doktriner és ortodox marxizmus–leninizmus ideológiájától, hanem szembefordították ezzel, egyik legeredményesebb bírálójává tették, és arra késztették, hogy kialakítsa a saját baloldali álláspontját és gondolatrendszerét.

Ez az álláspont valójában a szociáldemokrácia álláspontja volt: gondolatrendszer, amely nemcsak a szocializmus és a demokrácia világképének egyesítésére törekedett, hanem összhangba volt képes hozni a nyugati tudományosságot és a keleti tapasztalatot is. Gáll Ernő életművének: tudományos és erkölcsi örökségének ebben a tekintetben igen nagy jelentősége van. Ez az örökség arra figyelmeztet bennünket (akárcsak Balogh Edgár nemrégiben éppen Kolozsváron felidézett szellemi öröksége, de hivatkozhatom Méliusz József és persze magyarországi, egyetemes magyar vonatkozásban József Attila, Déry Tibor, Nagy Imre, Kéthly Anna és mások szellemi hagyatékára is!), szóval arra figyelmeztet bennünket, hogy a demokratikus baloldalnak ma is vannak figyelemre méltó hagyományai (a többi között abban a felismerésben, hogy ami nem demokratikus, az nem lehet baloldali), és hogy ezeket a hagyományokat, úgy tetszik, kevéssé tartja számon az a politikai irányzat, amely különben önmagát baloldalinak nevezi.

Gáll Ernő emberi sorsának és tudományos munkásságának a hagyatéka következésképp igenis időszerű. Most, amikor születésének évfordulóján fejet hajtunk emléke előtt, bízvást mondhatjuk, hogy életművének nemcsak múltja van, jövője is.