Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Balogh András Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Kántor Lajos főszerkesztő úr nagyon jól megfogalmazott kérdéseire csak közvetetten kívánok válaszolni. A feltett kérdések a jövő különösen fontos folyamataira vonatkoznak, én viszont a válaszhoz csupán azzal kívánok hozzájárulni, hogy az ismereteim szerinti leghitelesebb képet rajzoljam az integrációs folyamat jelenlegi állásáról Magyarország vonatkozásában. 1990 után Magyarország számára csakúgy, mint a Kárpát-medencében élő egész magyarság számára egy újabb történelmi fordulópont következett be.Történelmi mércével mérve roppant rövid idő alatt teljesen új belső gazdasági, társadalmi politikai keretek és intézmények, valamint az addigiaktól teljesen eltérő nemzetközi környezet jött létre. A változások fő irányai az egész Kárpát-medencében hasonlóak, aminek rendkívül pozitív hatásai vannak az egész magyarság számára, hiszen ez lehetővé teszi azt, hogy a legáltalánosabb kereteket tekintve a magyarság egésze hasonló történelmi szituációba kerül, vagyis lehetőség van az ún. kulturális nemzet feldarabolódásának megakadályozására. A Kárpát-medence országaiban, ha különböző szándékokból, különböző intenzitással és hatásfokkal, de alapvetően a gazdaságban megteremtődtek a privatizáció feltételei, és különösen Magyarországon, egy működő piacgazdaság létre is jött. Alapvetően elhárultak vagy elhárulóban vannak az adminisztratív, jogi és érzelmi akadályok a tőke szabad áramlása elől. Bizonyos lényeges, a hagyományokból következő eltérésekkel ugyan, de mindenütt megteremtődtek a pluralista demokrácia alapjai, rendszeresen tartanak választásokat, többpárti demokrácia körülményei között. A modern politikai demokrácia értékei azonosak, ezek nem következetes elfogadása nem valamiféle külön fejlődési modell követését jelenti egyes országok részéről, hanem, reményeink szerint, csak átmeneti devianciákat. Úgyszintén hasonló irányú nemzetközi tájékozódás figyelhető meg a Kárpát-medence országaiban. Ez elsősorban a nyugat-európai gazdasági és politikai közösséggel való lényegi kapcsolatok kialakítását, végső soron az ide tartozó országoknak az Unióhoz történő jogi, gazdasági és politikai csatlakozást feltételezi. Úgyszintén a közös irányú nemzetközi tájékozódás célja az atlanti közösséghez való csatlakozás. Az új feltételekhez igazodásban Magyarország vitathatatlanul jó eredményeket ért el. A térség országai közül elsőként lábalt ki abból a mély válságból, amely a kelet-és közép-európai országokat sújtotta a 8o-as évek közepétől-végétől. A 2000. évben Magyarország az egy főre jutó GDP tekintetében már ismét elérte az 1989-es szintet. Ez önmagában még nem volna különösebben vonzó eredmény, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a volt KGST-országok teljesítménye ennél lényegesen rosszabb, de reményt keltő az, hogy az elmúlt 3—4 esztendőben megteremtődtek a tartós növekedés feltételei. Ebben az évben várhatóan az évi GDP-növekedés 5 százalék körüli lesz, az infláció remélhetőleg egyszámjegyű marad. Magyarországon ma már a versenyképes piacgazdaság jogi és intézményi feltételei mind mikro-, mind makro-szinten megteremtődtek. A Magyarországgal kapcsolatos Uniós vélemények Magyarországot már nem fejlődő piacgazdaságnak, hanem működő piacgazdaságnak nyilvánították. A privatizáció tekintetében Magyarország a saját térségében az élen halad, sőt a magyar gazdaság privatizációs szintje magasabb, mint az olaszé. Magyarországon a GDP több mint 80 százalékát a magánszektor adja. Magyarország a külföldi tőkebefektetések első számú célpontja. Voltak évek, amikor az összes volt KGST országba irányuló tőkeberuházások 30—35 százaléka Magyarországra érkezett. Ennek eredményeképpen ma Magyarországon a működő tőke elérte a 22 milliárd dolláros szintet, és Magyarország vált a központjává a transznacionális vállalatok térségbeli tevékenységének. A magyar külgazdaság is alapvetően átorientálódott, ezt jól kifejezi, hogy a magyar külkereskedelmi forgalom oroszlánrésze az Unióval bonyolódik, az export 76, az import 65. Legalább ennyire lényeges az, hogy a legdinamikusabb exportnövekedést a gépek és szállítóeszközök tekintetében érte el az ország. A Lausenne-i Gazdaságkutató Intézet egy 1999-es vizsgálata szerint Magyarország a világ 26. legversenyképesebb országa lett, megelőzve néhány EU-tagállamot is. A magyar politikai intézményrendszer fejlettségéről ilyenfajta egzakt adatok természetesen nem állnak rendelkezésre. Azt azonban minden különösebb fenntartás nélkül el lehet mondani, hogy ma már Magyarországot a stabil demokráciák közé sorolják. Ez az értékelés az Európai Unió országjelentéseiből is kiviláglik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarországon az összes politikai intézmény tökéletesen és közmegelégedésre működne. Léteznek elfogadhatatlan jelenségek, akár a média-vitákra, akár a cigány kisebbséggel kapcsolatos társadalmi előítéletekre gondolunk. Mindent összevetve azonban a pluralista demokrácia működésének alapjai vitathatatlanul kialakultak és megszilárdultak. Ami a nemzetközi orientációt illeti, Magyarországon a parlamenti pártok, függetlenül azok filozófiájától és attól, hogy kormányon voltak, vannak vagy pedig ellenzékben, egyértelműen állást foglaltak az országnak az észak-atlanti közösséghez való tartozása és az Európai Unióhoz való csatlakozása mellett. Ebben a magyar külpolitika l0 éves folyamatossága figyelhető meg. Szervezeti tekintetben Magyarország látványos eredményt ért el azzal, hogy a bővítés első körében teljes jogú tagja lett a NATO-nak. Ma napirendre az Európai Unióhoz való csatlakozás került. Az uniós csatlakozás nem egyszerűen külpolitikai célként jelenik meg a magyar társadalom és a magyar politikai elit előtt. E csatlakozás lényegesen több, mint valamiféle jól működő szabadkereskedelmi övezethez való csatlakozás. Az Európai Unió már lényegesen túljutott azon, hogy kereskedelmi társulásnak lehessen nevezni, amelynek vannak politikai, esetleg biztonságpolitikai dimenziói. Az Európai Unió egyszerre gazdasági, politikai és védelmi közösség is. Az Unió értékeinek elfogadása nem egyszerűen valamilyen politikai aktus. Egy rendkívül bonyolult, a magyar jogrendszert, intézményrendszert, a társadalom struktúráját erősen érintő folyamat. A legtöbb elemző úgy véli, hogy az uniós csatlakozás elválaszthatatlan a sikeres magyar gazdasági növekedéstől, a társadalmi, politikai intézmények stabilitásának megőrzésétől. Az ország modernizációja, a földrész legfejlettebb országaihoz való közelítése, nem lehetséges az uniós tagság nyújtotta lehetőségek és eszközök igénybevétele nélkül. Mindeddig az Európai Unió nem szánta rá magát arra, hogy akár egyetlen egy olyan országot befogadott volna, amely a volt szovjet érdekszférához tartozott. Az eddigi bővítési hullámok, akár az uniót létrehozó Maastricht-i Szerződés előtti időszakban, akár később, olyan nyugat-európai országokra terjedtek ki, amelyek ugyan különböző fejlettségi szintet és különböző politikai előtörténeteket reprezentáltak, de abban közösek voltak, hogy évtizedeken át a csatlakozás előtt is magántulajdonon alapuló piacgazdaságok voltak. Ezek a bővítések részben politikai megfontolásból következtek be, ahogyan ez a diktatúrákból kikecmergő és stabilizációra váró Spanyolország és Portugália esetében történt, vagy pedig olyan országok körét érintette, amelyeknek fejlettségi szintje esetenként magasabb volt az EU átlagánál, ahogyan ezt Svédország vagy Ausztria felvétele mutatja. Most egy teljesen új feladattal kell megbirkóznia az Uniónak, olyan országok befogadására került sor ugyanis, amelyeknek gazdasági teljesítőképessége lényegesen alacsonyabb az Unió átlagánál (bár nem alacsonyabb, mint a belépés pillanatában Görögországé vagy Portugáliáé volt), és piacgazdasági struktúrájuk éppen csak néhány évvel ezelőtt alakult ki. A folyamatot bonyolítja, hogy az Unió a saját intézményrendszerének továbbfejlesztésével is el van foglalva, ami nyilvánvalóan nehezíti azt, hogy a figyelmet az újonnan csatlakozókra tudja fordítani. Nem csekély nehézséget jelent az sem, hogy meg lehessen határozni a bővítés körébe bevonható országokat. Lényegében csak az elmúlt években tudatosodott a nyugat-európai fővárosokban, hogy az egykori KGST-országok rendkívül heterogén képet mutatnak. Évekbe telt, hogy egyáltalán a közép-európai fogalmat el lehessen fogadtatni, hiszen Nyugat-Európában jelenleg akár az üzleti életben, akár a politikában, vagy a szellemi tevékenységben meghatározó korosztályok Európa és a világ keleti és nyugati blokkokra osztásásának korszakában nőttek föl, számukra nehezen felfogható valóság az, hogy a szovjetek által közvetve vagy közvetlenül dominált országok között évszázados történelmi különbségek léteznek. Az teljesen nyilvánvaló, hogy valamennyi egykori szocialista országot, ráadásul az esetek többségében, meglehetősen elmaradott és elképesztően súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő országot az Unió egyszerűen nem tud megemészteni. A differenciálás viszont politikailag kényes, technikailag nehéz. Az Unióban nagyon sokan tartanak attól, hogy a differenciálás újabb választóvonalakat hozhat létre Európán belül. Magyarországnak az Európai Közösséggel való kapcsolata a rendszerváltás előtti években kezdődött, de minőségi áttörés csak 1991 december 16-tól következett be, amikor is Brüsszelben az Európai Közösség és tagállamai Társulási Szerződést, hivatalosan az Európa Megállapodást megkötötték. Hasonló megállapodásokat más közép- és kelet-európai államok is kötöttek. Ezeknek a lényege az volt, hogy a szerződő felek között szabadkereskedelmi övezet alakuljon ki. A Megállapodás lehetővé tette, hogy az Európai Közösség belső piacába fokozatos és intézményesített gazdasági integráció menjen végbe. A megfigyelők mindig bizonyos ambivalenciát fejeztek ki a Társulási Szerződésekkel kapcsolatban, ugyanis egyrészt ezt úgy lehetett tekinteni, mint afféle előszobát a későbbi szorosabb kapcsolatok előmozdítása érdekében, másrészt viszont — és ez az értelmezés nem volt idegen egy sor nyugati elemzőtől — alternatívaként is megjelent a későbbi EU-tagsággal szemben. A Társulási Szerződéssel megnyílt a lehetősége az intenzív gazdasági, majd politikai kapcsolatoknak és néhány év alatt a társulási szerződéseket megkötő országok gazdasága szorosan kezdett kapcsolódni a nyugat-európai térséghez. Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a társulási szerződések semmifajta politikai kötelezettséget nem róttak a felekre, bár a szoros gazdasági együttműködésnek természetesen jelentős társadalmi és politikai konzekvenciái is voltak. A társulási szerződésben természetesen szó sem lehetett a nyugati közösségi joganyag átvételének szükségességéről, már csak azért sem, mert a későbbiekben kulcskifejezéssé vált aquis communautaire fogalma 1993 november előtt, azaz a Maastricht-i EU-szerződés előtt, még csak a szakirodalomban volt ismert. A nyugat-európai integráció továbbfejlődése produkálta azt a szilárd intézményes formát, az Európai Uniót, amely egy teljesen új gazdasági, politikai és jogi entitást hozott létre. A közép- és kelet-európai országok számára az Európai Unió létrejötte új nemzetközi orientációs pontot jelentett. Számukra különös jelentősége volt az Európai Uniós szerződés 49. cikkelyének, amely kimondja, hogy „bármely európai állam, amely tiszteletben tartja a 6/1-es cikkelyben foglalt elveket, folyamodhat annak érdekében, hogy tagjává váljék az Uniónak”. Ezeket az elveket a koppenhágai tagsági kritériumok tartalmazzák, amelyeket 1993 júliusában fogalmaztak meg és amelyeket a folyamodó országnak teljesíteni kell ahhoz, hogy jelölt országgá váljék. Ezt követően az Európai Bizottság megfogalmazott egy Kelet-Európában azóta is sokat vitatott, időnként sérelmezett, de megváltoztathatatlan elvet, amelynek értelmében „a csatlakozáskor minden egyes társult országnak adaptálni kell az acquis communautaire-t abban a formában, ahogyan ez a csatlakozás idején létezik”. Vagyis ez azt jelenti, hogy a tagságot óhajtó országnak, függetlenül attól, hogy nem rendelkezik még a tagok által élvezett jogokkal és kiváltságokkal, meg kell felelnie nemcsak annak a jogrendnek, amely a kérelem benyújtásakor létezett, hanem a benyújtás és a felvétel közötti időszakban bekövetkezett egész jogfejlődést is magáévá kell tenni. Ez természetesen óriási feladatot ró a tagjelölt országokra. Ami a sokat emlegetett kritériumokat illeti, ezek az 1993-as EU-csúcsértekezlettől kezdve valóban alapvetőnek számítanak mindenfajta ország értékelésénél. Ezek a kritériumok világosan jelzik, hogy az Európai Unió régen túlhaladott a jól működő kereskedelmi társulás a szintjén, igazi politikai szervezetté vált. A koppenhágai kritériumok ugyanis ugyanúgy politikai, mint gazdasági követelményeket is megfogalmaznak, mint a demokrácia garantálása és a jogállamiság elfogadása. Az emberi jogok, velük együtt a kisebbségi jogok tiszteletben tartása ugyanakkora súllyal jelenik meg mint a működő piacgazdaság követelménye. Az egyes ország-vélemények esetében világosan kitűnt, hogy időnként szinte teljes egészében a politikai kritériumoknak való meg nem feleléstől függött egy-egy országnak a rosszabb megitélése. Erre például szolgál a meciari Szlovákiáról adott ország-vélemény, amely elmarasztalta Szlovákiát a kisebbségeknek, köztük a magyar kisebbségnek biztosított jogok, a joggyakorlás korlátozása és a diszkrimináció miatt, különös tekintettel a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásában mutatkozó hátrányos megkülönböztető intézkedésekre. A bővítés ötödiknek vagy keletinek nevezett hulláma nagyon sokáig nem öltött konkrét testet, és fordulópont csak 1997 legvégén az Európa Tanács luxemburgi ülésén következett be. Ez a fordulópont abban állt, hogy a bővítési folyamat mellett döntött, lehetővé tette a csatlakozási tárgyalások megkezdését és a koppenhágai kritériumoknak megfelelően differenciált a lehetséges, mintegy tucatnyi tagjelölt ország között. Az Európai Uniónak egy sor nagyon komoly dilemmát kell eldöntenie. Bármilyen előrelépésnél azonnal felvetődik az, hogy az országok milyen köre kerülhet szóba és milyen felvételi időponthatárokon belül képzelhető el a bővítés. Mindkét kérdésre roppant nehéz válaszolni, különösen, ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy meg kell határozni azt, hogy mennyire veszi az Unió figyelembe az egyes jelöltek sajátosságait, valamint azt is hogy az Unió milyen követelményekkel lép fel egyes országokkal szemben. A luxemburgi döntés alapján Magyarország a legfejlettebb közép-európai országokkal, valamint Észtországgal és Ciprussal együtt 1998 márciusában kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unió 15 tagállamával. Ekkor nyílt meg Magyarország és az Európai Unió közötti kormányközi konferencia, amely azóta már több ülést is tartott. Magyarország a történelmi előzményekre, a magyar társadalom elkötelezettségére és az átalakulás eredményére hivatkozva igényelte a saját induló nyilatkozatában az integrációhoz való csatlakozását. Nyilvánvalóan a magyar érvelésben szerepet játszott és játszik az, hogy a magyar csatlakozás kölcsönös előnyökkel jár, hiszen hozzájárul Európa versenyképességének javulásához, az európai integráció kiterjesztésével egy sokkal nagyobb piac jön létre, és újból történelmi esély mutatkozik arra, hogy Európa a világ legjelentősebb gazdasági tömbjévé váljék. A magyar fél kezdettől fogva arra törekedett, hogy a tárgyalásokat az egyéni teljesítmények alapján folytassák le és ezek a tárgyalások fejeződjenek be 2001-ben, hogy a csatlakozás 2002-re megvalósuljon. (Ezt a magyar elképzelést az uniós tárgyaló delegáció nem vitatta, de a később megjelenő Agenda 2000 nevű uniós tervezet csak 2003 januárjától számít az új tagok fogadására.) Az Európai Unió nyitó nyilatkozata egyetértett azzal, hogy a jelentkező országok teljesítménye alapján dönt, és hangsúlyozta, hogy a csatlakozás előfeltétele az acquis communautaire teljes átvétele és alkalmazása abban a formában, ahogyan ezek a csatlakozás pillanatában érvényesek. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a csatlakozási tárgyalások azonos elvek és szabályok alapján, de minden országgal külön-külön kétoldalú keretek között folynak. Az Európai Uniós tárgyalási delegáció azt is világossá tette, hogy kivételes esetekben, de kizárólag átmenetileg, elfogadja azt, hogy a csatlakozást követően bizonyos kérdésekben könnyítéseket ad. Ezek a könnyítések az ún. derogációk, amelyek azonban a közösségi szabályok és politikák módosulásához nem vezethetnek és nem eredményezhetik az uniós intézmények működésének zavarát vagy a verseny korlátozását. Az 1998 tavaszától kezdődő időszakban került sor a tárgyalási fejezetek átvilágítására, a jelölt országok tárgyalási álláspontjainak átadására, majd ezt fogja követni az Európai Unió közös álláspontjának kialakítása. Az átvilágítás szakasza Magyarország esetében több mint egy évet vett igénybe. 2000 júliusáig több mint 6000 közösségi jogszabály átvizsgálására került sor. A csatlakozási tárgyalások rendkívül bonyolultak és nemcsak a jelölt ország államigazgatásának gazdasági és politikai élete jelentősebb szereplőinek energiáját, idejét lekötő és az egész társadalmat mozgósító tevékenységről van szó, hanem az Európai Unió részről is eddig nem ismert rugalmasságot és hosszú távú gondolkodást igényel. A jelölt országok számára természetesen rendkívüli nehézséget okoz az, hogy mozgó célpontra kell lőniük, és azok, akikkel tárgyalnak, valójában nem felelősek a döntésekért. Ez utóbbi megjegyzés arra vonatkozik, hogy a tárgyalási delegáció az Unió Bizottságának felhatalmazásával folytatja munkáját, igazában azonban nem az Unió valamelyik szerve dönt, hanem a 15 tagállam. Ebből következik, hogy az Unió tárgyalási delegációja nincs felhatalmazva egy-egy álláspontnak az elfogadására. Az uniós tagországok közötti álláspontot összehangolása pedig rendkívűl bonyolult politikai és technikai egyeztető tevékenységet igényel. További nehézség származik abból, hogy a tárgyalásban részt vevő felek pozíciói nagyon különböznek. Nyilvánvaló, hogy Magyarország számára, csakúgy, mint a többi jelölt számára, érzelmileg is nagyon nehezen feldolgozható az a tény, hogy alkupozíciói sokkal gyengébbek, mint a partneré, a nemzeti érdekérvényesítés lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Magyarország, amelynek ezeréves történelme során végigvonul a függetlenségre való törekvés, mint mindenfajta erkölcsileg elfogadható politikai cselekvés vezérfonala, ebben az esetben tudomásul venni kényszerül, hogy néhány évvel a nemzeti szuverenitás teljes helyreállítása után egy olyan közösségbe kíván belépni, amely kétségtelenül nemzetek fölötti kompetenciákkal rendelkezik. És ez még nem minden, nemcsak magának a közösségnek vannak a nemzeti szuverenitást korlátozó jogi és intézményi vonatkozásai, hanem a tárgyalások során is teljesen nyilvánvalóan a magyar alku-pozíciók meglehetősek gyengék, ami abból következik, hogy Magyarország egy már meglévő, kialakított szabályokkal működő és nála jelentősebb súlyú partnereket tömörítő klubhoz kíván csatlakozni. Vagyis az Európai Unió jog- és intézményrendszeréhez való alkalmazkodás nehéz, időnként túlzottan bonyolult, túlzottan bürokratikus, túlzottan átláthatatlan folyamatában kell részt vennie. Felvetődik a kérdés, hogyha a csatlakozás ennyire nehéz, ha a partner ennyire kiszámíthatatlan és húzódzkodik a kapcsolatoktól, ráadásul Magyarországnak erőteljes önkorlátozást kell végrehajtania, akkor vajon megéri-e, hogy ilyen erőfeszítéseket tegyen. Erre azt a választ adhatjuk, hogy a magyar szuverenitást az ország mérete és teljesítőképessége már eleve erőteljesen korlátozza és a kialakított gazdasági kapcsolatokban olyan szerepet tölthet be, ami semmiképpen sem nevezhető egyenrangúnak. Magyarország akkor is része az európai és a globális gazdaságnak, akkor is tudomásul kell vennie hatalmas partnerei érdekeit és követelményeit, hogyha az Uniónak nem tagja. Ugyanakkor az európai integrációban való részvétel nélkül nincsenek meg azok a lehetőségei és jogosítványai, amelyeket csak a tagság adhat meg, hiszen Magyarország érdekérvényesítése éppenséggel az uniós tagságon keresztül valósulhat meg. Emellett természetesen lényeges kérdés, bár nem a legfontosabb, hogy a taggá válás folyamatában, még inkább, a teljes tagság elnyerése után olyan pótlólagos erőforrásokhoz juthat az ország, amelyek nélkül ambiciózus felzárkózási programja nem realizálható. Felvetődhet persze az a kérdés is, hogy ha jelenleg nem tudjuk megmondani a csatlakozásnak sem az időpontját, sem pedig azokat a feltételeket, amelyek között a már taggá vált Magyarország működni fog, akkor ez a fajta erőteljes menetelés, a költségek vállalása, jelentős energiák lekötése vajon kifizetődő-e? Erre azt a választ adhatjuk, hogy természetesen rengeteg bizonytalansági tényező van, mind az időpontokat, mind pedig a későbbi feltételeket illetően, ugyanakkor a helyzet az, hogy a nem belépésnek, a nem tagságnak a terhei vitathatatlanul olyan óriásiak, amit egyszerűen egy felelős politikai vezető osztály nem vállalhat. Ezenkívül bizonyos történelmi analógiák arra utalnak, hogy a tagság óriási lehetőségeket ad, amint erre a portugál, az ír vagy a finn példák szolgálnak igazolásul. Az elmúlt évtizedek legjelentősebb sikertörténetét az az Írország produkálta, amely 25—30 évvel ezelőtt Európa egyik szegényházának számított. Hasonló óriási gazdasági növekedés és életszínvonal-emelkedés következett be az egykor szintén nagyon szegény Portugáliában. A már kezdetben is, vagyis a csatlakozás idején is dinamikus fejlődéséről és alkalmazkodóképességéről híres Finnországban pedig a csatlakozást követően egészen különlegesen gyors gazdasági növekedés és egyben a szociális intézmények megszilárdulása figyelhető meg. Tehát akár viszonylag szegény országot vizsgálunk, amely pótlólagos támogatásokat kapott, vagy az elmaradott régióknak járó alapokból, vagy a mezőgazdaság fejlesztését szolgáló alapokból, akár a leggazdagabbak közé tartozót, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tagság óriási emeltyű volt, amely nélkül egyik kategóriába tartozó ország sem ért volna el hasonló eredményeket. 2000 júniusában a luxemburgi csoport országaival lezárult a tárgyalások első szakasza, ennek keretében a közösségi joganyagot átvizsgálták, meghatározták a magyar tárgyalási pozíciókat és az összes tárgyalási területen sor került a tárgyalások megkezdésére és egyes dossziék lezárására. Jelentős haladás ott történt, ahol derogációkat egyik fél sem kért. Magyarország 2000 nyarának végéig tehát minden fejezetben tárgyalásokat nyitott meg 11 tárgyalási fejezetet le tudott zárni, és további tárgyalást folytat még 18-ról. A lezárt fejezeteket a következő témakörök képezik: halászat, gazdasági és monetáris unió, statisztika, iparpolitika, kis- és középvállalatok, tudomány és kutatás, oktatás- és képzés, távközlés és információs technológiák, fogyasztóvédelem, kül- és biztonságpolitika és pénzügyi ellenőrzés. Ezeken a területeken sem Magyarország, sem az uniós tárgyalási delegáció nem látott okot arra, hogy derogációt kérjen. Hivatalosan azonban még ezeket a fejezeteket is csak ideiglenesen lezártnak minősítik, egészen addig, amíg a végső megállapodás nem születik meg. A tárgyalás alatt álló fejezetek között vannak olyanok, amelyek lezárása különösebb gondot nem jelent. Ide tartozik a külgazdasági fejezet, a szolgáltatások szabad áramlása. Feltehetően nehezebb lesz a környezetvédelemmel, a regionális politikával, a bel- és igazságügyi együttműködéssel, a személyek szabad áramlásáról szóló fejezeteknek a lezárása. Egyébként tárgyalás alatt áll ezeken kívül a kultúra és adóvizuális politika, a vállalati jog, a versenyjog, az áruk szabad áramlása, a szociálpolitika foglalkoztatás, a tőke szabad áramlása, energia, közlekedéspolitika, az adózás és a költségvetés. A mezőgazdaságról szóló fejezet az egyik legnehezebb tárgyalási szakaszt igényli. A magyar feladatok között természetesen különleges szerepet játszik az ún. közösségi joganyag átvétele. Ez nem egyszerűen törvényhozói feladat, bár ez sem lebecsülendő, hanem igen jelentős intézményi, szervezeti változtatásokat, esetenként pénzügyi terheket jelentő tevékenység. Az esetek többségében azonban nem egyszerűen az Európai Unióhoz való alkalmazkodás célját szolgálják ezek a változtatások, hanem ténylegesen az ország modernizációját, civilizáltabbá tételét segítik elő. A magyar csatlakozás feltételeit és időpontját nagymértékben befolyásolja az, hogy az Unió a saját intézményi reformjait milyen ütemben kívánja megoldani, egyáltalán milyen intézményi reformokat akar megvalósítani. A bővítés és az intézményi reformok közötti kapcsolat nyilvánvaló, bármennyire különböző álláspontok is hangzanak el a kettő kapcsolatáról. A domináns álláspont az, hogy a leglényegesebb intézményi reformok elfogadása előtt nem kerülhet sor bővítésre. Vannak ugyan olyan nézetek, amelyek szerint az Unió párhuzamosan a két feladattal meg tud birkózni, sőt még olyan hangok is hallatszanak, amelyek szerint éppen a bővítési feladatokra való koncentrálás révén el lehet kerülni a gyökeres reformokat, ezek azonban kisebbségi véleménynek tűnnek. Az Európai Unió egyébként valóban megérett bizonyos komoly intézményi változásokra. Az egyik jelentős kérdéskör azzal függ össze, hogy az egész döntéshozási mechanizmus mennyire képes a modern demokrácia követelményeinek megfelelni. Ez vonatkozik arra, hogy az Unió hogyan képes megoldani azt, hogy a kisebb vagy nagyobb népességet egyaránt jól reprezentáló döntési mechanizmusok alakuljanak ki. Jelenleg ugyanis a kisebb lélekszámú országoknak a szerepe, legalábbis a nagy országok megítélése szerint, túlzottan nagy, sőt ha nem történik változás a keleti bővítés után, amely elsősorban kisebb vagy közepes lélekszámú országok felvételét jelenti, hátrányba kerülhetnek a gazdaságilag erős és nagy lélekszámú országok. Ezzel együtt legalább annyira fontos a kormányköziség és nemzetek felettiség elveinek egymáshoz való viszonyának alakulása a következő években. Az Uniónak meg kell határoznia azt, hogy milyen kérdésekre korlátozódhat az egyes tagállamok vétójoga, mikor van szükség minősített vagy egyszerű többségre. Ezek rendkívül lényeges kérdések, hiszen itt igazából arról van szó, hogy az Unió tovább akar-e és tud-e a föderalizmus irányába fejlődni. Általánosan elfogadott vélemények szerint a tagállamok vétójogát korlátozni kell azokra a területekre, ahol a szuverenitással összefüggő létfontosságú kérdésekről van szó, de egyébként a többségi álláspontoknak kell sokkal nagyobb teret adni, különben az Unió életképessége forog kockán. Több szakértő a reformok elkerülhetetlenségét azzal hozza összefüggésbe, hogy az Európai Unió intézményei még magukon viselik azt a korszakot, amikor még csak hat ország alkotta az Európai Közösséget, már a későbbi bővítések eredményeit sem vették az intézményi reformok figyelembe, ha pedig még egy fél tucat, vagy egy egész tucat kelet- és közép-európai ország csatlakozik az Unióhoz, akkor egyszerűen működésképtelenné válik. Mindezek a reformok természetesen a demokratikus döntéshozást lennének hivatva erősíteni, beleértve a Európai Parlamentnek az eddigieknél sokkal nagyobb szerepét. Úgy véljük, hogy a reformok előmozdítását jelentős mértékben motiválták azok az átláthatatlan ügyek, amelyek végül is az Európai Bizottság lemondására vezettek. A Bizottság új elnöke, Prodi világossá tette, hogy a reform és a vele járó modernizáció célja hármas nagyobb hatékonyság, teljes átláthatóság és teljes számonkérhetőség. Ezek az irányok rendkívül fontosak az Unió továbbfejlesztése szempontjából, hiszen csak ezek érvényesülése teheti az európai állampolgárokat érdekeltté az Unió egészének működésében. Magyarország számára az intézményi reformok nem valami távoli folyamatok, amihez az országnak semmi köze. Mi, magyarok abban vagyunk érdekeltek, hogy a jelzett demokratikus irányokba történjék haladás, mégpedig nagyon gyorsan, hiszen, ha szervesen összekötődik az intézményes reformok ügye a bővítéssel, akkor a reformok ügyében mutatkozó ellentmondó nézetek az egész folyamatot nagy mértékben lassíthatják. Remélhetőleg az Unió tudja magát tartani a saját elhatározásához, vagyis ahhoz, hogy a tagállamok ratifikálják az intézményes reformokat 2002 végéig és azon túl a már vállalt bővítéssel kapcsolatos kötelezettségeiknek eleget tudnak tenni. Természetesen a bővítési folyamat előmozdítását az segíti elő, hogyha a tárgyalási folyamat sikeresen lezárul. A jelölt országok egyébként többé-kevésbé egyetértenek azzal a magyar állásponttal, amely nemcsak az intézményi reformok gyors lezárására vonatkozik, hanem arra is, hogy olyan reform jöjjön létre, amelyben minden tagállamnak legyen képviselete a Bizottságban, a kis országok élvezzenek egyfajta pozitív diszkriminációt, bővüljön a minősített szavazások köre, kivéve az alkotmányos és néhány, alapvető nemzeti érdeket érintő kérdést és már a tárgyalások ideje alatt kapjanak a jelöltek részletes információt. Az 1999 tavaszán elfogadott Agenda 2000-ben a Bizottság az Európai Unió 2000 utáni fejlődését kívánta meghatározni, ami a bővítés szempontjából annyiból bír fontossággal, hogy a pénzügyi kereteket is igyekezett megjelölni. A 2000 és 2006 közötti pénzügyi keretek hat új tag felkészülésével számolnak, 3 milliárd eurót különítettek el csatlakozás előtti célokra, és beindítottak a Phare-on kívül két másik programot: az egyik a strukturális alapokat jelentő ISPA, a másik pedig a mezőgazdasági és vidékfejlesztést segítő SAPARD. A strukturális politikának az a célja, hogy ösztönzést adjon az olyan régióknak, amelyeknek az egy főre jutó GDP-je az EU átlag 75 százalékát nem éri el. Magyarország számára ez azt jelenti, hogy meg kell gyorsítania a régiók fejlődését, hogy fogadóképesek legyenek. Jelenlegi számítások szerint egyébként Budapest és körzete már most eléri a 75 százalékos küszöböt, de az ország többi része jogosult, legalábbis a jelenlegi számítások szerint, a strukturális alapokból való részesedésre. A közvéleményben a legtöbbet emlegetett és vitatott kérdés a csatlakozás időpontja. A szakértők általában meglehetősen tartózkodóak e tekintetben és sokkal inkább felkészülésről az uniós acquis-hoz alkalmazkodásról, a tárgyalások sikeres lebonyolításáról szeretnek beszélni. Bármennyire is nem professzionálisnak tűnik a dátum kérdése, a közvéleménynek igaza van, amikor érzékenyen reagál erre a kérdésre. Annál is indokoltabb ezzel külön foglalkozni, mert az elmúlt néhány hónapban szemmel láthatólag bizonyos zavarok következtek be az Unió bővítési elképzeléseiben és az egyes jelölt országok politikai szereplőinek álláspontjában is. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy 1999 végén az Európai Unió Helsinki csúcsértekezlete kibővítette azoknak az országoknak a körét, amelyekkel a tárgyalásokat megkezdi. Ez a kibővítés 12 országot jelent és az ún. luxemburgi csoport, vagyis az a 6 kiválasztott ország, amellyel a luxemburgi EU-döntés alapján megkezdődtek a tárgyalások, meglehetősen rossz néven vette ezeket a fejleményeket. Ez teljesen érthető, hiszen ezzel az Európai Unió sutba dobta a differenciálás politikáját, amely egyben azt is jelenti, hogy rendkívüli nehézségek keletkeztek a tárgyalások tartalmi és technikai lebonyolítása szempontjából. Nemigen lehet vitatni Inotai Andrásnak azt a véleményét, amely a differenciálás elutasítását azzal magyarázza, hogy „az Európai Uniónak valóban nincs átfogó és világos bővítési stratégiája”. Ő észrevételezi azt is, hogy tulajdonképpen a homogenizáció mellett inkább csak negatív értelemben van differenciálódás, amennyiben Bulgáriának és Romániának nem ígértek EU-tagságot. Valószínűleg eme bővítési stratégia hiánya nem egyszerűen az intézményi reformok szükségszerű bevezetéséből adódnak, hanem abból is, hogy az Unió országai között a bővítés módját, a bővítésbe bevont országok körét illetően elég jelentős különbségek vannak. Mindenesetre a 10 országos vagy ennél nagyobb bővítési kör jelentős veszélyeket jelent nemcsak a legelőrehaladottabbnak számító országok számára, hanem az Uniót is hosszabb távon rosszul érinti, hiszen egy bizonytalan és képlékeny helyzetet teremt, ami csökkenti az Unió gazdasági és politikai szerepvállalásának hatékonyságát. Természetesen a bővítés első körére számító országokban is zavart okozhat, felerősítheti azoknak a hangját, akik különböző megfontolásokból nem hívei a bővítésnek, beleértve különböző populista, esetleg tekintélyuralmi formákon gondolkodó csoportoknak a véleményét, amelyek az uniós tagságban pozícióiknak a gyengülését látják. Veszélyt jelent ez az álláspont a kevésbé felkészült kelet-európai országok számára, hiszen ha a végtelenségig elhúzódik maga a bővítési folyamat, számukra nemcsak a modell hiányzik, hanem a perspektíva is. Természetesen elképzelhető egy radikális politikai döntés, amelynek révén valamennyi jelentkező országot nagyon gyorsan felveszik az Unióba. Ez az adott körülmények között nagyon nehezen elképzelhető, ha mégis megvalósulna, vitathatatlanul komoly működési zavarokra vezethetne. Végezetül szólni kell arról is, hogy a nem differenciált kezelés nagyon nagymértékben rontja az Unió fogadókészségét, nemcsak azért mert ilyen hatalmas csoportot nem képes integrálni, legalábbis olyan feltételek között, amelyekre a jelölt országok és maga az uniós társadalom is számít, hanem azért is mert az uniós országok politikai közvéleménye és természetesen politikai elitje egyáltalában nem híve az általa joggal elmaradottnak tartott országok felvételének. Láthatóan a Helsinki döntés után csökkent a bővítés támogatóinak köre. Ez a csökkenés azonban nem azzal magyarázható, hogy általános fáradtság vagy kiábrándulás uralkodott volna el, hiszen ha az egyes országok felvételének lehetőségéről érdeklődtek a közvélemény-kutatók, akkor általában nagyon különböző válaszok születtek. Ezen válaszok Magyarország számára egyértelműen kedvezőek, hiszen Európának szinte valamennyi országában, beleértve a legfontosabbakat, így Németországot, Magyarország támogatottsága messze a legmagasabb a közvéleményben. A több hullámban történő bővítés nyilvánvalóan jelentősen csökkentené a közvéleménynek a félelmeit és egyben határozottabb integrációs felkészülési politikák kidolgozását és végrehajtását erősítené. Az egyértelmű és világos bővítési stratégia Európa világgazdasági és világpolitikai megítélését nagymértékben javítaná. A legutóbbi napokban, vagyis ezen írás megjelenésének időpontjában, 2000 október legvégén, ismételten az az álláspont látszik felülkerekedni az Európai Unión belül, amely a differenciált, az egyéni teljesítményeket elbírálni akaró felfogást teszi magáévá. Prodi, az Európai Unió Bizottságának elnöke és más felelős személyiségek a legutóbbi időben megerősítették, hogy a jelölt államokkal folytatott tárgyalások sikeres befejezésének függvényében lehetőséget látnak 2003 és 2005 között a bővítés első körének a megvalósítására. Mindenfajta hivatalos és tudományos megítélés szerint Magyarország ebben az első körben elfoglalhatja helyét. Meggyőződésem, hogy a legvalószínűbb a többlépcsős bővítés, amelynek során az Unió a magyarországi eredményeket honorálja. Ez azonban nem vezethet a közép-európai térség szétszakadására, ellenkezőleg, Magyarország a szomszédok számára húzóerőt és megbízható partnert jelenthet. A Kárpát-medencei magyarság, beleértve magyarországiakat, abban érdekelt, hogy a bővítési folyamat minél hamarabb elkezdődjék és tovább haladjon, és a mindenkori budapesti kormányok segítsék elő a szomszédokkal való kétoldalú kapcsolatok pozitív alakulását, valamint a szomszéd országoknak, így Romániának a felkészülését és csatlakozását. Jegyzetek 1. Martonyi János: A magyar-EU-tárgyalások helyzete, Magyarország felkészítése. Európa 2002. 1. évf. 1. sz. 125. 2. Az Európai Unió Bizottságának éves jelentése Magyarország előrehaladásáról a tagság felé. Külpolitika 1999. 1—2. 149—199. 3. Czuczai Jenő: A „társult ország” jogállásától a „tagjelölt ország” státuszáig az ún. jogközelítési folyamat keresztmetszetében. Európa 2002. 1. évf.2.sz. 23—26 4. Regular Report from the Commission on Progress towards Accession. (Az EU jelentések összefoglalója) 1999.okt. 13. Brüsszel 5. Agenda-2000 and the Accession Process to the European Union. Luxembourg. EP. 1999 |