Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Körkérdéssel fordultunk román és magyar politológusokhoz, politikusokhoz Románia európai integrációs esélyeire kérdezve rá. Román munkatársainkat arról szerettük volna faggatni, hogy: 1. Milyen feltételeket kell teljesítenie Romániának az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás érdekében, és ma hol áll az ország ebben a tekintetben? 2. Noha a csatlakozási folyamat belső fejlődés függvénye, az euroatlanti döntéseknek politikai jellege is van. Melyek lesznek a meghatározó tényezők Ön szerint? 3. A romániai politikai diskurzus az utóbbi években az európai integráció kérdése körül polarizálódott. Milyen tipológia figyelhető meg ebben a diskurzusban, egyrészt a romániai szavazók, másrészt az európai politikai osztály felől nézve? E kérdéseket a romániai magyarság problémáihoz közelítve, a következőkre kerestük választ, magyar munkatársakat szólítva meg: 1. Segíti-e vagy sem a Kárpát-medence országainak együttműködését, illetve közeledését az európai integrációs folyamat? 2. Mit jelent ez Románia és Magyarország viszonylatában? 3. Van-e, lehet-e szerepe a romániai magyarságnak az integrációs folyamat alakulásában? 4. Románia esélyeit mennyire befolyásolhatja, ha a 2000. novemberi választások után új hatalmi struktúrák jönnek létre? Sajnos, a várnál jóval kevesebb választ kaptunk, politikusainkat már jó ideje a választási kampány köti le. Ábécé-rendben közöljük a beérkezett véleményeket. Gabriel Andreescu 1. A feltételek világosak: a tényleges demokrácia politikai kritériumai, valamint a működőképes piacgazdaság felé való haladás. De persze mihelyt az EU-ba történő integrációról beszélünk, nem a „kritériumokkal” találjuk szembe magunkat, hanem egy rendkívül részletes listával, kezdve az EU-nak az esélyegyenlőségre vonatkozó irányelveivel, egészen addig, hogy mikor kell a bikaborjakat vágóhídra küldeni. Románia távol áll attól, hogy e követelményeknek pontról pontra megfeleljen, és nehezen gyanítható, hogy ez miképpen sikerülhetett volna. Éppen ezért indokoltabb volna tehát azt kérdezni: „Merre tart Románia?” A kritériumok teljesítése felé vezet-e az útja vagy pedig tőlük eltérő irányba? Én úgy vélem, hogy mára az irány még nem dőlt el. Közép-Európától eltérően ebben az értelemben Romániában még zajlik a „történelem”. 2. A NATO nem regionális, hanem geopolitikai természetű politikát folytat. Ezért a NATO-bővítést illetően nem kell eltúloznunk a kelet-európai instabil demokráciák igényeit tükröző EU-integráció kritériumainak szerepét. A NATO politikája igen nagy mértékben „amerikai politika”. Ilyen értelemben a bővítés alakulására döntő befolyással lesznek majd az Egyesült Államokban észlelhető belső tendenciák. Végül pedig az EU-integráció és a NATO-integráció folyamata bizonyos fokig versenyben áll egymással: az Európai Unióba sikeresen bejutott országok ezzel máris a NATO védőernyője alá kerülnek. De ha így van, felvetődhet a kérdés: érdemes-e erőltetni a NATO-csatlakozást, ha egyszer számítani lehet az európai integrációra. A balti országok esetében ez a kérdés valóban indokolt, Románia esetében azonban már kevésbé, mivel itt a politikai feltételeket sokkal könnyebb teljesíteni, mint a gazdaságiakat. Ezért életbevágóan érdekelt Románia abban, hogy aktívan előmozdítsa a NATO-integrációt. Ez azonban csakis akkor sikerülhet, ha szomszédaival szemben csakúgy mint emberjogi kérdésekben — a kisebbségi jogokat is beleértve — rendkívül koherens politikát folytat. 3. Az európai integrációról folyó nyilvános beszéd felemás, kétlaki: egyfelől van a Nyugatnak szánt látszat-szöveg, másfelől egy retrográd, a modernitást ellenző beszédmód, amelynek nemcsak a harmadik évezredbe lépő Európa szövevényes demokráciájához nincs semmi köze, hanem még a klasszikus demokráciához sem, miképpen azt jól példázta a politikai osztály meghátrálása a román ortodox egyház folytatta vulgáris kampány hatására ama 200. törvénycikk ellen. Szerencsére a közvélemény sokkal több józan észről tesz bizonyságot, mint számtalan politikus vagy véleményformáló, illetve kevésbé érdekelt abban, hogy bűnbakokra vadásszon. Ezzel párhuzamosan pedig a kormányok kénytelenek számolni a bel- és a külföldi realitásokkal, vagyis pragmatikusabban kell viselkedniük, mint a politika sztárjainak. A többféle beszédmód realitása mellett figyelembe kell tehát vennünk a kormánypolitika alkalmazkodóbb realitását is, illetve a polgári nyilvánosság működését, amely ugyancsak meghatározó tényezője a társadalmi folyamatoknak. Ezért van az, hogy jóllehet a nyilvános beszéd kétértelmű, ez nem döntő akadály az integráció útjában. Viszont azzá válhat, hogyha nem részesül a szükséges kiigazításban azon a szinten, ahol megépül a társadalmi valóság. H. A. fordítása Bakk Miklós Tisztelt Szerkesztőség! Kántor Lajos főszerkesztő úr megtisztelő felkérésének egy kissé késve teszek eleget. Ezért elnézést kérek. Válaszom a négy kérdésre a következő (minthogy a terjedelemre nézve nem kaptam eligazítást, igyekeztem röviden írni, s ezért — meglehet — néhány kérdés kifejtetlen maradt): 1. Az integrációs folyamat, amennyiben történelmi perspektívából tekintjük, egy civilizációs térség politikai struktúrájának a megteremtésére irányul. Hogy segíti-e a Kárpát-medence országainak együttműködését, illetve közeledését, attól függ, hogy e térségteremtő politikai terv milyen határokat teremt a Kárpát-medencén belül. Pontosabban: attól, hogy 1.) e határvonal hogyan metszi a Kárpát-medencét (az Európai Unió kérdéseként ez a bővítés problémája) és hogy 2.) milyen regionális dinamikát eredményez gazdasági és intézményi vonatkozásban e határ mentén (ez viszont — az uniós terminológia szerint — az integráció „elmélyítésének” a kérdésével függ össze). A civilizációk kutatói előtt ugyanis ismert, hogy a határok mentén új kistérségi dinamikák alakulnak ki, illetve futtathatóak fel látványosan — ez egyébként az Európai Unió közel ötvenéves történetében is megfigyelhető. Ez viszont egyaránt eredményezhet frusztrációt és különlegesen gyors fejlődést. A Kárpát-medencében megjelenő határvonalnak két további következményét is figyelembe kell vennünk. Az egyik: Közép-Európa felbomlása, betagolódása az európai térségbe. Közép-Európa megszűnik kitüntetett „szellemi övezetnek” lenni, amellyel ideológusok és írók foglalkoznak, amellyel művészeti irányzatok is azonosulnak, s amely olykor a politikára is hat. A másik: az uniós integráció „felszabdalja” a magyar nemzeti reintegrációs stratégiákat. Ugyanis egyféle politikai stratégiát követel meg — például — a szlovákiai magyarság helyzete (Szlovákia integrációja többé-kevésbé bizonyosnak tekinthető), másat a romániai (Románia uniós felvétele meglehetősen bizonytalan) és megint másat a kárpátaljaiaké (Ukrajna integrációja fel sem merül). 2. Románia és Magyarország viszonyában két lehetséges szcenárió jöhet szóba. Az első szerint Románia integrációja jóval később következik be, s itt történeti léptékű fáziskülönbséggel (legalább 10—20 évről van szó) kell számolni. A másik szerint Románia integrációjára sor sem kerül. E két alternatívát rövid távon egybemossa az, hogy Romániával folynak az integrációs tárgyalások. Magyarország uniós felvétele — amelyre 2005-ig valószínűleg mindenképpen sor kerül — ezért egyelőre két dolgot vetít előre: a schengeni határvonal megjelenését Románia nyugati határán és Erdély regionális felértékelődését. Mindkettő kihatással van a romániai magyarság helyzetére. 3. A magyarság szerepe, bármelyik integrációs perspektívát tekintjük is, mindenképpen felértékelődik. Felértékelődik „etnikai” értelemben, amennyiben a schengeni határ választóvonalként jelenik meg (Romániát nem veszik le a vízumköteles országok listájáról) és a „kedvezménytörvény” vagy a külhoni állampolgárság törvénye valamiféle kitüntetett státushoz juttatja az erdélyi magyarokat. Felértékelődik „politikai-regionális” értelemben is, mivel nyilvánvalóvá válik kapocsszerepe Magyarországgal és Magyarországon keresztül az uniós térséggel, s e szerep nyilván az erdélyi régió esélyeit növeli elsősorban. Végül pedig felértékelődik „modernizációs” szerepe is, mivel az uniós minták jelentős mértékben „magyar csatornákon” keresztül érkeznek az országba (kisebb mértékben ez eddig is így volt: gondoljunk az egészségbiztosítás rendszerének kiépítésére és az ipari parkok törvényére — mindkettőben nagy szerepe volt az RMDSZ „mintaközvetítő” tevékenységének). Politikai értelemben e hármas felértékelődés megfelelő hasznosítása a kérdés; ez pedig váltást: új paradigmákat — váltást — és invenciót feltételez. 4. Románia esélyeit kétségtelenül nem javítaná az a körvonalazódó baloldali fordulat, amely — minden jel szerint — a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjának vezetése alatt a posztkommunista politikai elitet emeli ismét kormányzati pozícióba. Bár a középtávú stratégia elfogadásakor (ez év májusában) minden párt elfogadta az integrációs stratégiát, a belőle fakadó nehézségeket és tennivalókat bizonyosan nem egyformán értelmezik. Az integrációs követelmények tekintetében a „politikai szocializáció” nem ment még végbe: a politikai elitnek, az egyes pártoknak nincs világos képük az uniós követelményrendszerről, sem a szükséges jogharmonizáció kényszerpályájáról, de — s talán ez a legfontosabb — még az ország társadalmának „felzárkózási teljesítőképességéről” sem. E tudáshiányt az országnak tanulóidővel kell törlesztenie, ami növelheti lemaradását. A lemaradottság pedig — ha Románia kérdését az Unió felôl tekintjük — a „bővítési perspektívákat” szűkíti. A posztkommunista elitek minden bizonnyal kísérletet tesznek a centralizmus átmentésére, s mindaddig, amíg a vita az EU szerkezetéről ideológiai terminusokban is folyik (lásd a régiók vs. nemzetállamok kérdést, a német—francia föderalizmus-disputát), úgy fogják érzékelni, hogy centralizációs modelljükhöz az Unión belül is kapnak biztatást, sőt: szövetségest. Bodó Barna 1. A Kárpát-medence országait jelenleg legalább három csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe azok tartoznak, amelyekben a rendszerváltás politikai és gazdasági téren is gyakorlatilag megvalósult, az új helyzet stabilizálódott. Léteznek, természetesen, társadalmi feszültségek és a politikai rendszer sem mindig működik tökéletesen — de a beállt változások olyan mértékűek, hogy ezen országok esetében már nem kell félni egy antidemokratikus fordulattól. Ezt a társadalom semmilyen körülmények között nem fogadná el. A második csoport országaiban a politika demokratikus intézményrendszerének a kiépítése jórészt megtörtént, ez a rendszer működik is, csakhogy a gazdaság átalakítása terén a kudarc jellemző, és ezek a kudarcok felőrölni látszanak a politikai intézmények, mindenekelőtt a pártok erőtartalékait. A gazdasági-társadalmi gondok miatti általános válsághangulat kihat a politika intézményeinek a működésére is. E csoport országaiban erősödőben egy bizonyos „erős kéz” iránti igény, a diktatúra nyújtotta — olyan amilyen — létbiztonság felértékelődik, ami sokakat régi szereplők és módszerek felé fordít. Ezen országokban a demokrácia még nem konszolidálódott, egy antidemokratikus fordulat elvben nem zárható ki. A harmadik országcsoportban még a politikai rendszer demokratikus átalakítása sem fejeződött be, a pártrendszer sem stabil, hiányoznak az alapvető intézmények és a meghatározó törvények. Ezek esetében gazdasági reformról alig lehet szólni. A Kárpát-medence országai közötti együttműködés jelentős mértékben függ attól, hogy az egyes országok besorolása megegyezik avagy nem. Az azonos csoportba tartozó országok együttműködését nem árnyékolja be a társadalmi átalakulás mértékének különbözősége, nem kerülhet sor a két ország gazdasági kapcsolatait illetően az integrációs folyamat lényegével ellentétes intézkedések, korlátozások bevezetésére. Az „együtt haladó” országok együttműködését segíti az európai integrációs folyamat, amennyiben érdekük bizonyítani „euro-érettségüket”, képességüket az új keretnek megfelelő kapcsolatok kialakítására. A különböző csoportba tartozó országok esetében az integráció nem új típusú kapcsolatrendszert jelent, sokkal inkább „versenyfutás” értelmet nyer, amikor a szomszédos ország nem partner, hanem ellenfél, akit utol kell érni, mi több, meg kellene előzni. 2. Románia és Magyarország kapcsolatai a 20. században nem voltak felhőtlenek. Bár olyan méretű egymásnak feszülés nem létezett közöttük, amely háborús felekként állítaná őket szembe egymással, a 20. század első felének történései egyértelműen Romániának kedveztek, ami ellentétes igények megjelenését váltotta ki a területhez jutó, illetve a területet vesztő oldalán. Románia számára, miként Bibó kimutatta A kelet-európai kisállamok nyomorúságában, a béke megőrzése, illetve ennek hangoztatása jelentette az első számú prioritást, Magyarország számára viszont az igazság kérdése vált elsődlegessé. Mivel Európa és ekként a világ számára hosszú időn át a béke volt a legfontosabb, szinte semmi más nem számított. Ezen látszólagos béke jegyében tekintettek el a közép-kelet-európai diktatúrák politikai gyakorlatának a minősítésétől, kialakítván ezen vonatkozásban a demokrácia világára egyáltalán nem jellemző „politikai vakságot”. Ennek lett vége az 1975-ben aláírt Helsinki Zárónyilatkozattal, az igazság kérdésének átfogalmazása, illetve új dimenzióba helyezése pedig az integráció megindításával és a folyamat Közép-Kelet Európára történő kiterjesztésével indult el. Az integrálódó Európában a territoriocentrikus szemlélet (Bibó István) területféltése, illetve területigénye helyett elsődlegessé az együttműködés, illetve az erre való képesség válik. Ehhez pedig mindenik félnek tisztáznia kell, elsősorban önmaga előtt és számára, mennyire tudja elfogadni az általános, az új Európa közösségei által kimunkált elveket és az ezekre épülő gyakorlatot. Az új helyzetben elképzelhetetlen olyan politika, amely ellenségként, állandó veszélyként jeleníti meg a partnert, jelesül azt a szomszédot, amely egy ország mai területének nagy részét egykoron birtokolta, s amely a területvesztést igazságtalannak minősíti. Semmiféle napi vagy távlati politikai, társadalomlélektani indok nem teszi elfogadhatóvá más nemzetek becsmérlését, ócsárolását, történelmi igazságok meghamisítását. Az új helyzet tehát első sorban azt követeli meg, hogy minden nemzet nézzen szembe önmagával, a területszerző nacionalizmus érvrendszere és példatára helyett az együttműködés feltételét jelentő kölcsönösen elfogadott értelmezések adhatják meg a kialakuló-kialakítandó közös történet keretét. Ebben a helyzetben a történészek nem kerülhetik meg, mint eddig tették, a mindkét felet érintő alapkérdések közös tárgyalását, annak a közösen elfogadható értelmezésnek a kimunkálását, minek következményeként az ettől eltérő értelmezés hivatalosan már nem vállalható. Az eurointegrációs folyamat keretében megszűnik a kül és a bel kettőssége, „befelé” is csak az hangoztatható, ami „kifelé” elfogadható. Ez mindenek előtt egy új Magyarország- és magyarságkép megjelenését vetíti előre, ugyanis a területeit féltő Románia „érdeke” volt politikai, történelmi, szociálpszichológiai érvekkel és értelmezésekkel alátámasztani és megváltoztathatatlanná tenni azt a folyamatot, amely területhez juttatta. 3. A kérdés eltérő módon válaszolandó meg Románia, illetve Magyarország vonatkozásában. Románia számára a nemzeti kisebbségek mindig gondot jelentettek. A két világháború közötti nyílt asszimilációs politikát a totalitarizmus korának eszköztára tovább erősítette. Innen kellene a román nemzetnek eljutni egy kisebbségbarát szemlélethez és az ennek megfelelő politikához, ugyanis az uniós Európának olyan ország tagja nem lehet, ahol a kisebbségi másodrendű polgár. És ma Romániában, ha a jogok tekintetében nem is, de a jogérvényesítés szempontjából a kisebbségi másodrendű polgár. A világpolitika jelentős központjaiban úgy tartják, hogy a romániai magyar közösség helyzete nemzetközi összehasonlításban példamutatóan jó. Bár a magyar közösség képviselői ezt tagadják, a román politika legerősebb érve ellen tehetetlenek: a magyarság képviselete jelen van a kormányban, tehát mindenütt ott vannak, ahol sorsukról döntenek. A puszta jelenlét a többségi demokráciában vajmi keveset jelent, s ezt a romániai politika történései az utóbbi négy évben szomorúan igazolják. S mivel a működő demokrácia világában úgy tartják, aki a legfőbb hatalom részese, az nem szorul semmiféle támogatásra - számíthatunk arra, hogy a román politikai erők ezzel a módszerrel fogják a jövőben is a kisebbségi elégedetlenségnek elejét pontosabban erejét venni. Ami Magyarországot illeti, a határon túli nemzetrészek léte törvényszerűen hat ki az integrációs folyamat alakulására. Ugyanis egyetlen nemzet számára sem lehet elfogadható az olyan helyzet, amely számára előnyös, de a kisebbségi sorsba kényszerült nyelvtestvérek számára hátrányos. Csak olyan megoldások jöhetnek számításba, amelyek a nemzet új keretek közötti integrációját is szolgálják. Ha korábban félresöpörhető volt a közismert „belügy” minősítéssel, a kisebbségi kérdés a közös Európa közös belügye. A kisebbségi kérdés — integrációs kérdés. Ebben a helyzetben minden ország arra törekszik, hogy a „kisebbségi kérdést” a nemzetközi normáknak megfelelően rendezze. Csakhogy a kisebbségi helyzettel kapcsolatosan nem annyira nemzetközi normákról kellene szólni, mert ezeket nem a kisebbségek képviseletei, hanem a többségi nemzetek képviselői dolgozzák ki és fogadják el, hanem egyes modellekről, létező mintáról, gyakorlatról. Az egyes tagországok kisebbségi gyakorlata vélhetően kihat más országok idevágó politikájának a kialakítására, a pozitív példa ereje szövetségen belül nehezen tagadható illetve kivédhető. 4. A 2000. novemberi romániai választás minden bizonnyal az 1996-ban hatalomra került koalíció leváltását fogja hozni. A közvélemény-kutatások szerinti népszerűségi listavezető, a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) nem Európa-barátságáról ismert, sőt: az 1996 előtti „nem árusítjuk ki Romániát” típusú állásfoglalásai alighanem jelentősen hozzájárultak népszerűségének emelkedésének akkor, amikor a parasztpárt (PNŢCD) vezette kormánynak az európai integráció jegyében és érdekében hozott, szociális feszültségeket gerjesztő gazdasági reformintézkedései komoly népszerűség-romlást okoztak. A PDSR nem felelhet meg egyformán az integrációs — gazdasági reformot előre vivő — igényeknek és azon választói elvárásoknak, amelyek éppen a reform ellenében hoznak számára szavazatokat. Kérdés, amennyiben megnyeri a választásokat, a PDSR nyilvánvaló integrációellenességét milyen koalíciós partnerek kiválasztásával kívánja mérsékelni-ellensúlyozni? Borbély László 1. Az európai integrációs folyamat az egyetlen lehetőség a Kárpát — medence országai számára, hogy felzárkózzanak az európai gazdasági közösséghez. Azok a regionális gazdasági együttműködések, amelyek beindultak az utóbbi években, az integrációs folyamat során jóval nagyobb szerepet kapnak. Az integráció versenyhelyzetet teremt. Arra ösztönzi a csatlakozó országokat, hogy közelítsék törvénykezésüket az Európai Unióhoz. A versenyhelyzet nem jelenti azt, hogy ezek az országok nem fognak együttműködni. Ellenkezőleg. Az Európai Unió szívóhatása elősegíti a Kárpát-medence országainak közeledését. Véleményem szerint még ma az integrációs tárgyalásokban részt vevő országok nem használják ki kellőképpen az együttműködés lehetőségeit. Ugyanakkor, egyes gazdasági területeken óhatatlanul feszültségeket is okozhat az integrációs folyamat. A leglátványosabb terület a mezőgazdaság. De más téren is felmerülnek majd a különbségek, amelyeket kezelni kell. A következő időszakban nagyon fontos lesz az együttműködés azon országok között, amelyek körülbelül ugyanabban az időben kezdték el az integrációs tárgyalásokat. Ugyanakkor az utódállamokban élő magyar közösségek számára létfontosságú az integráció felgyorsítása. A szabad utazás álma, a „Schengen-vízum terrorja”, mind hozzátartoznak az eurokonform kényszerhez. A következő néhány év eldönti, milyen irányba halad az együttműködés, közeledni fognak-e vagy nem a Kárpát-medence országai egymáshoz ebben a folyamatban. 2. Románia és Magyarország viszonya kiemelt jelentőségű ebben a régióban. Attól függetlenül, hogy miképpen értékelték politikusok, diplomaták az 1996-ban aláírt alapszerződést, nem tudja senki letagadni, hogy ez a dokumentum előre lendítette mindkét ország integrációs folyamatát. Főleg az euroatlanti — NATO-hoz közeledő — biztonságpolitikát érintő kapcsolatrendszernek használt nagymértékben. A szomorú az, hogy az aláírt alapszerződés kitételeit ritkán elemezték a két ország kormányai. Bár voltak pozitív lépések: a két nép műemlékeinek védelme területén, határátkelőhelyek megnyitása, kolozsvári főkonzulátus beindítása, kétoldalú szerződések aláírása egészségügy, tanügy, kultúra, területrendezés, mezőgazdaság terén. Az európai integráció terén Magyarország pozitív szerepet játszhat, mivel több lépéssel Románia előtt van e téren. A NATO-tagság is pozitívan befolyásolhatja az egész régió biztonságát. A romániai magyarságnak fontos szerepe lehet a két ország közötti kapcsolat terén. Az RMDSZ kormányzási szerepe véleményem szerint pozitívan befolyásolta a két ország közötti kapcsolatokat is. A gazdaság terén viszont még nagyon sok kiaknázatlan lehetőség van. Magyarország Románia legfontosabb (azt is mondhatnám stratégiai) partnere lesz a következő években. A novemberi választások után kialakult parlamenti többség és kormány fogja meghatározni azt az irányt, amely a két ország kapcsolatát meghatározza majd a jövőben. 3. Mint már említettem a romániai magyarságnak katalizátor szerepe lehet az integrációs folyamatban. Az erdélyi magyarság az utóbbi tíz évben bebizonyította, hogy elkötelezettje az integrációs folyamatnak. Az utóbbi négy évben a romániai magyarság, az RMDSZ stabilizáló tényezőként volt felmutatva. Egyesek azt próbálták elhitetni, hogy itt Romániában, egy együttélési modell alakult ki. Sajnos még nem beszélhetünk modellről. Elindult egy folyamat 1996-ban. Minden külpolitikai tényező elismerte, hogy az RMDSZ-nek nagy szerepe volt a Románia külpolitikai imázsának a javításában. És ami a legfontosabb, hogy tényleg elindult egy folyamat. Megalakult a nyolc régió, a decentralizációs törekvések megjelentek. Megfogalmazódott a négyéves középtávú stratégia. Sajnos a politikai akarat hiánya miatt nem sikerült egy koherens gazdasági politikát felmutatni. De a romániai magyarság mindenképpen az integrációs folyamat felgyorsítását kezdeményezte. 4. Romániának az alternatívája az integrációs folyamattal szemben az elszigeteltség, a reformok megtorpanása. Az új hatalmi struktúrának folytatnia kell az elindított reformfolyamatokat. A privatizációt be kell fejezni, az adópolitikát módosítani kell, a gazdasági növekedést támogató intézkedéseket tovább kell folytatni. Ha Romániában nem lesz a következő években egy koherens elképzelés a pénzügyi-, adó-, költségvetési-, szociális politikában, melynek egyes elemei már léteznek, végleg leszakad azon országoktól, amelyek már sokkal közelebb kerülnek az Európai Unióhoz. Ebben a folyamatban a romániai magyarság, az RMDSZ fontos lehet. Mindannyiunktól függ milyen lesz a következő évek Romániája. Az RMDSZ választási programjában nem hiába fogalmazódik a következő három kérdés meg: Milyen magyarságot akarunk? Milyen Erdélyt akarunk? Milyen Romániát akarunk? A regionális érdekek, az önazonosság megőrzése kiemelt és felvállalt részei a programnak. Ezenkívül elkészült a négy év kormányzásának a leltára. Mit tudtunk elérni, milyen csalódásaink voltak. Úgy gondolom, bölcsebbek vagyunk négy év után. E dokumentumoknak kell az alapját képezniük a következő időszak vállalásainak, függetlenül attól, hogy kormányon leszünk vagy ellenzékben. A kormányzás eszköz, nem cél. A magyarságban (az RMDSZ-ben megvan az erő, az elképzelés, hogy segítse az integrációs folyamatok felgyorsulását. De szükség van a romániai politikai gondolkozás megváltozására, ahhoz, hogy egy világosan megfogalmazott-, koherens kormányprogram alapján az integrációs folyamatot fel lehessen gyorsítani. Ebben partnerek lehetünk. |