Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Az 1944. augusztus 23-i bukaresti antifasiszta királypuccs (a román „kiugrás”) a kolozsvári politikai elit józanul gondolkodó tagjait rádöbbentette arra, ha azt akarják, hogy Észak-Erdély megmeneküljön a háborús pusztításoktól — és esetleg megmaradjon magyar fennhatóság alatt —, sürgősen cselekedni kell. Föl kell venni a kapcsolatot azokkal a helyi baloldali politikai tényezőkkel, amelyek az elkövetkező időben feltehetően jelentősebb politikai szerephez fognak jutni. (A helyi baloldallal történő összefogás gondolata nem az augusztus 23-át követő napokban született meg, hiszen Demeter Béla lapszerkesztő, gr. Teleki Bélának, az Erdélyi Párt elnökének titkára, Mikó Imre és Vita Sándor erdélyi párti képviselők, valamint dr. Csőgör Lajos egyetemi tanársegéd, Demeter János ügyvéd és Kovács Katona Jenő kommunista újságíró már júniusban megbeszélést tartottak, amelyen a háborúból való kiugrás módozatait vitatták meg. ) Augusztus 24-én Vita Sándor és Tamási Áron fölkeresték az éppen a városban tartózkodó Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt, aki támogatta az illegális baloldallal való kapcsolatfelvételt. Két nappal később, 26-án gr. Teleki Béla és Dálnoki Veress Lajos, a 2. (erdélyi) hadsereg frissiben kinevezett parancsnoka — informálódás céljából — fölvették a személyes kapcsolatot az illegális kommunista párt néhány helyi prominens személyiségével. Jordáky Lajos egy kéziratban maradt visszaemlékezésében azt állítja, hogy a mérsékelt jobboldal és a baloldal közti tárgyalások oda vezettek, hogy 29-én az Erdélyi Párt, a Független Kisgazdapárt helyi vezetői, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek, szövetkezetek, szakszervezetek, társadalmi egyesületek, az egyetem és az egyházak mintegy 30—40 képviselője megalakították a Függetlenségi Front Erdélyi Tanácsát. Ezt azonban semmiféle más, eddig megismert forrás nem erősíti meg. Egyelőre biztosan csak azt állíthatjuk, hogy szeptember folyamán a fent említett csoportok képviselői valóban komoly tárgyalásokat folytattak arról, hogy miként lehetne megmenteni Kolozsvárt (illetőleg Észak-Erdélyt), az ott élő lakosságot a háborús pusztításoktól. A kolozsváriak igyekeztek rábírni a budapesti vezető köröket arra, hogy — bukaresti mintára — mihamarabb „ugorjanak ki” a háborúból. A szeptember 8-i minisztertanácsi ülésen, majd a szeptember 10-i, Horthy kormányzónál tartott titkos tanácskozáson azonban gr. Teleki Béla tárca nélküli miniszter hiába figyelmeztette Lakatos Géza miniszterelnököt és a habozó minisztereket, illetve Horthyt, hogy ha tovább halogatják a Szovjetunióval történő fegyverszüneti tárgyalások megkezdését, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”, ugyanis a budapesti politikai és katonai vezetés ahelyett, hogy a háborúból való kiválás módozatain fáradoztak volna, egy héttel korábban, szeptember 3-án és 5-én a németek követelésének engedve a Wehrmacht egységeivel közösen támadást indítottak Arad, illetve Torda térségében, ami igen súlyos helyzetbe hozta a dél-erdélyi magyarságot. Ez a szerencsétlen lépés a korábbinál határozottabb fellépésre késztette a kolozsvári csoportot. Nagyrészt azok a személyek, akik Jordáky szerint megalakították augusztus végén a Függetlenségi Front Erdélyi Tanácsát, szeptember 9-én Horthy Miklós kormányzóhoz ultimátumszerű memorandumot intéztek, melyben határozottan követelték, hogy Magyarország sürgősen kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől, az országot ne tegyék hadműveleti területté, s így Kolozsvárt ellenállás nélkül adják fel, a lakosságot, az ipari berendezéseket és közintézményeket ne szállítsák el, a románokkal szemben pedig megbékélési politikát folytassanak. Az aláírók névsora jól mutatja, hogy milyen széles összefogás bontakozott ki a város és a tágabb régió megmentése érdekében: Tavaszy Sándor református püspökhelyettes, Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó, Vásárhelyi János református püspök, Józan Miklós unitárius püspök, Maksay Albert református teológiai igazgató, Boga Alajos római katolikus prelátus, kanonok, Járosi Andor evangélikus esperes, gr. Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület és az Erdélyi Párt elnöke, Mikó Imre, Vita Sándor országgyűlési képviselők, Haynal Imre orvosprofesszor, Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár, Nagy Géza, az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára, Szabédi László író, Kiss Jenő író, Tamási Áron író, Venczel József, az Erdélyi Tudományos Intézet ügyvezető igazgatója, a szociáldemokrata párt részéről Jordáky Lajos, Nagy István író írták alá. (Taktikai okokból a felhívást a tárgyalásokba bevont kommunisták nem írták alá, csupán Jordáky Lajos és Nagy István, de ők sem a párt nevében, hanem az írók képviseletében. ) A Memorandum továbbítására gr. Teleki Géza egyetemi tanár vállalkozott: szeptember 14-én Horthy Miklós kormányzótól kért kihallgatás során, kemény szavak kíséretében átadta a Memorandumot. („Halott apád nem beszélne így velem!” — mondotta Horthy szemrehányóan a tragikus véget ért gr. Teleki Pál miniszterelnök fiának, aki azonban nem hátrált: — „Pontosan így beszélne.” ) Néhány nappal később, szeptember 16-án aztán formálisan is megalakult az a politikai tömörülés, amely komoly, cselekvőképes szervezetként lépett fel az elkövetkező hetekben. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak — melynek elnökévé Vásárhelyi János református püspök javaslatára gr. Teleki Bélát választották meg — ugyanis az október 11. előtti hetekben fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megakadályozni az intézmények egy részének evakuálását, a gyárak leszerelését. Bethlen Béla kormánybiztos a szeptember 29-én kiadott kiürítési rendeletet — megjelenésének napján — hatályon kívül helyezte, és szabadon bocsáttatta a rendőrség által összeszedett román értelmiségieket is. A közalkalmazottakat feloldotta a magyar államra tett esküjük alól, lehetővé téve ezzel a román közigazgatás alatti szolgálatuk folytatását és előre kifizette háromhavi bérüket. A kormánybiztos, valamint Dálnoki Veress Lajos altábornagy közreműködésével szeptember 13—15. körül szabadon engedték a kolozsvári törvényszék fogházában lévő mintegy hatvan kommunista foglyot is. Az ekkor szabadultak közt volt az a három magyar kommunista, Simó Gyula, Veress Pál és Nemes József, akik az elkövetkező hetekben-hónapokban fontos szerepet játszottak az események alakításában. Ugyancsak az Erdélyi Magyar Tanács szervezte meg a lakosság és az anyagi javak védelmét. Szeptember közepén jórészt a Tízes Szervezet tagjaiból megszervezték a Városi Őrséget, ellátva annak tagjait karszalaggal és lőfegyverrel. (Simó Gyula utóbb azt állította, hogy október elején mintegy 500 fegyveressel számoltak. ) Felállítását Bethlen Béla kormánybiztos is jóváhagyta, kinevezve az őrség parancsnokává Bíró Tibor tartalékos főhadnagyot. A Városi Őrség öttagú parancsnoksága mondhatni népfrontos alapon állt össze, hiszen abban a polgármesteri hivatal részéről Nagy László tiszti főügyész, a munkakamara részéről Bíró Tibor, a szakszervezet részéről Pásztai Géza, a kommunisták részéről Balogh Edgár vett részt, a román lakosságot pedig id. Virgil Salvan építészmérnök képviselte. Az őrség kezdetben a rendőrség mellett működött, majd annak és a csendőrségnek október 9-i távozása után a közbiztonság megőrzése teljesen reája hárult. (Hogy mekkora jelentősége volt a polgárőrség felállításának, csak akkor érthető meg igazán, ha tudjuk: Marosvásárhelyről szeptember 26-án kivonultak a magyar rendvédelmi szervek, és a szovjet csapatok bevonulásáig, szeptember 28-ig az anarchia lett úrrá a városon, fosztogatások, rablások történtek.) A városi hatóságok nagy részének távozása után a polgármesteri teendőket Nagy László vette át. Gr. Teleki Béla, Demeter Béla és Vita Sándor, akik a szeptemberi szervezkedésben/mentési munkálatokban mindvégig jelentős szerepet játszottak, az egyetemi klinikára feküdtek be, bízva abban, hogy a szovjet csapatok megérkezése után a politikai életben továbbra is tevékenyen részt vehetnek. „Az Opera felől megérkezett az első szovjet autó — emlékezik az eseményekre harminc évvel később Demeter János. — Megállt a városháza közelében és kiszállt belőle néhány katonatiszt. Mi lelkendezve eléjük siettünk, és kézzel-lábbal igyekeztünk megértetni velük, hogy éppen rájuk várakoztunk.” Az október 11-én Kolozsvárra bevonuló szovjet csapatokat (a 27. hadsereg és a 18. lövész hadosztály egységeit ) a fehér zászlót lengető Nagy László főügyész mellett magyar kommunisták maroknyi csoportja fogadta, akikről többen sejtették, hogy az elkövetkező hónapokban fontos szerepet fognak játszani az események alakításában. A város életének megszervezésében — a hiányzó közigazgatás újjászervezésében, a termelés beindításában stb. — kezdettől fogva a baloldal játszott kezdeményező szerepet. A városi Szakszervezeti Tanács a város vezető szervezetévé nőtte ki magát, és nemcsak a munkásság, hanem a polgárság is védő szervének tekintette. („Mindent a Szakszervezeti Tanács csinált” — állítja Lakatos István szociáldemokrata politikus egy vele készült interjúban. ) Az október 11-én újjáalakult szaktanács elnöke a Szociáldemokrata Pártból aznap a Kommunista Pártba átlépett Jordáky Lajos volt, a titkárságnak pedig Lakatos István, Bruder Ferenc, Veress Pál, Jakab Sándor és mások voltak a tagjai. A szaktanács szervezte meg a helyreállítási munkálatokat, a „gazdátlan” (tulajdonosok, vállalatvezetők nélküli) gyárak és üzemek beindítását, ezek élére pedig az adott gyár helyben maradt szakértői gárdájából neveztek ki vezetőt. Államhatalmi szervek hiányában gyakorlatilag a szaktanács vette át a város vezetését, s többek közt általános közigazgatási ügyekkel is foglalkoztak, például javaslatukra nevezték ki a kisebb köztisztviselőket. Egy kortársi visszaemlékezés szerint a szaktanács „ha nem is felügyeleti, de tanácsadási jogot gyakorolt”. Ezt megerősíti Lakatos István is a vele készült interjúban, azt állítván, hogy „a főispáni hivatal rendeletei törvényerővel bírtak, de ahhoz kellett a szaktanács hozzájárulása is, mert a szaktanácsnak vétójoga volt.” A közigazgatás újjászervezésében — a kommunista párton kívül — döntő szava természetesen a megszálló szovjet katonai hatóságoknak volt, ugyanis a helyi kommunistákkal egyeztetve ők hagyták jóvá, kik irányíthatják a polgári adminisztrációt. A kérdés korántsem volt egyszerű, hiszen a régió fővárosa ekkor magyar többségű volt ugyan, ám Észak-Erdélyben nagyjából egyforma volt a két nemzetiség létszáma. Ráadásul a románok szemében az észak-erdélyi magyar uralom továbbélését jelképezte volna, ha magyar irányítás alatt maradt volna a város... A bonyolult helyzetet jól mutatja, hogy számos szemtanú igen eltérően számolt be arról, hogy miként választották ki a szovjetek a város vezetőit. Demeter János azt állítja visszaemlékezésében, hogy 12-én Nemes József, a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártja egyik titkára közölte vele, ő lesz a polgármester, helyettese pedig Tudor Bugnariu. Csakhogy még aznap hivatták őket a városparancsnok elé, aki — bár személy szerint helyeselte az eredeti felállást — elfogadta a román hadsereg egyik jelen lévő képviselőjének azt a kifogását, hogy „magyar polgármester a felszabadult Kolozsvár élén, olyan pillanatban, amikor a román hadsereg a szovjet hadsereg oldalán harcol, viszont a magyar hadsereg ellenáll a német had oldalán, politikai nehézségeket támaszthat mind a fronton, mind a hátországban”. (Kiemelések N. M. Z.—V. G.) Emiatt aztán a döntő többségében magyarok lakta városnak (az egyébként magyarul kiválóan tudó) Bugnariu lett a polgármestere, az alpolgármester pedig Demeter. Az események olyan szemtanúi azonban, mint Veress Pál, Balogh Edgár és Lakatos István, egyaránt azt állítják, hogy a szovjetek eleve Bugnariut nevezték ki polgármesternek. (Lakatos azt állítja, hogy, hogy Bruder Ferenc szociáldemokrata politikus, amikor a szovjetek tájékozódtak nála, azt javasolta, hogy „régi kommunistát, lehetőleg románt” nevezzenek ki a város élére, „hogy békesség legyen”.) Mindezek ellenére az a véleményünk, hogy nem kizárt: eredetileg valóban magyar (Demeter János) volt a polgármesterjelölt, és csak a további információk hatására neveztek ki a magyar többségű város élére román közigazgatási vezetőt. Kolozs megye főispánjának szintén románt (id. Teofil Vescant ) neveztek ki a szovjetek — bár a megye lakosságának többsége (55 %-a) az 1941-es népszámlálás szerint magyar nemzetiségű volt —, az alispán pedig dr. Csőgör Lajos lett. Nem csak az előbbi kinevezések nem tükrözték a helyi nemzetiségi arányszámot, hanem a kolozsvári ideiglenes városi tanács összetétele sem, ugyanis a 29 fős tanácsnak 17 román, 11 magyar és 1 zsidó származású tagja volt. Rendőrfőkapitány — egy kis ideig — id. Virgil Salvan építészmérnök, helyettese pedig Nicolae Pojghi lett. (Itt jegyezzük meg, hogy Bukarestből nézve a magyaroknak az a törekvése, miszerint a közigazgatásban megpróbálták a proporcionalitás elvét érvényesíteni, a „román elemek kiszorítását” jelentette.) A kinevezések természetesen tisztán politikai alapon történtek, és a hozzáértés huszadrangú dolog volt, hiszen sem Bugnariu, a kommunista egyetemi tanár, sem Demeter, a Magyar Dolgozók (Országos) Szövetsége (MADOSZ) alapító tagja, jogot végzett újságíró nem rendelkeztek korábban közigazgatási ismeretekkel, akárcsak az öreg Vescan, aki foglalkozására nézve banktisztviselő volt, és az alispán, dr. Csőgör Lajos (ugyancsak régi MADOSZ-tag) a Ferenc József Tudományegyetem fogász tanársegéde (1945-től a Bolyai Tudományegyetem rektora). Mivel — az öreg Vescant leszámítva — mindnyájan inkább politikusok voltak, a közigazgatással kapcsolatos konkrét ügyeket jobbára ráhagyták azokra (például Csőgör a titkárára, Tunyogi Csapó Gyulára), akik értettek ezekhez a kérdésekhez. Miután a szovjet csapatok október 11-én bevonultak Kolozsvárra, Bukarestben magától értetődőnek tartották, hogy Erdély fővárosába ugyanúgy visszatérhet a polgári közigazgatás, mint Háromszék, Udvarhely, Csík, Maros-Torda, Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka vármegyékben. Amíg azonban szeptember végén még megengedték a szovjetek, hogy elfoglalják hivatalaikat a Székelyföld fővárosába, Marosvásárhelyre kinevezett román tisztviselők, most azt kellett látni, hogy megjelenésük után pár órával, (vagy pár nappal) később Erdély fővárosából távozásra kényszerítették az adminisztráció „előőrseit”. Az események teljes rekonstruálása még további kutatások feladata. Egyelőre az bizonyos, hogy a csendőrség és az 1940. szeptember elején Nagyszebenbe távozott I. Ferdinánd Király Tudományegyetem vezetésének és hallgatóságának egy része megjelent a városban. Az alábiakban néhány korabeli magyar és román forrás segítségével teszünk kísérletet arra, hogy legalább főbb vonalaikban bemutassuk az eseményeket. Egy 1944. október 19-i feljegyzésben, amely a Csendőrség Általános Felügyelősége számára készült, az olvasható, hogy október 13-án bevonult a városba a prefektúra, a piacfelügyelőség, az ügyészség, valamint egyes katonai egységek és a csendőrlégió teljes létszámmal. (Ionel Pop észak-erdélyi kormánybiztos — aki állítása szerint már október 11-én megérkezett Kolozsvárra — a november 13-i minisztertanácsi ülés résztvevőit is arról tájékoztatta, hogy a román hatóságok: a prefektúra, a polgármesteri hivatal stb. elfoglalták hivatalaikat. ) Egy 1945-ös, feltehetően szemtanúk elbeszéléseire támaszkodó összefoglaló jelentés szerint az Ursu ezredes parancsnoksága alatt álló csendőrkülönítmény már október 12-én megjelent a Ferenc József Tudományegyetem klinikai telepének udvarán a szebeni egyetemiek egy csapatával együtt, és az ezredes Haynal professzor belgyógyászati klinikáján ütötte föl főhadiszállását. „Azonnal különböző parancsokat kezdett osztogatni, így többek között elrendelte a magyar feliratok eltávolítását” — olvashatjuk a dokumentumban. Két nappal később, 14-én a csendőrparancsnok és az 1940-ben Nagyszebenbe távozott I. Ferdinánd Király Tudományegyetem rektora, Iuliu Haţieganu felszólították Miskolczy Dezső rektort, hogy adja át az egyetem kulcsait. Miskolczy ezt megtagadta, mire a románok erőszakkal fenyegetőztek. Ezekről az eseményekről Demeter János alpolgármester azonnal értesítette a szovjet városparancsnokot is, aki egyelőre csak annyit tett, hogy Demeteren keresztül megüzente: továbbra is engedélyezi a magyar egyetem működését, sőt azt „kifejezetten szükségesnek és kívánatosnak tartja”. Másnap az egyetem klinikai telepén összegyűlt román értelmiségiek előtt Ilie Lazăr, a román miniszterelnökség és a hadműveleti parancsnokság összekötője kijelentette: „a magyar uralomnak egyszer s mindenkorra vége, s ő gondoskodni fog arról, hogy az egyetem azonnal román kézre jusson”. (Kiemelés N. M. Z.—V. G.) Még a helyszínen kinevezte Aurel Milea kolozsvári ügyvédet a klinikák politikai biztosává. Néhány óra múlva megérkezett a nagyszebeni sebészeti klinika személyzete is, és elkezdték leverni a magyar feliratokat, miközben kórusban kiabálták: „Afară cu ungurii!”, majd fegyvereikkel riasztólövéseket adtak le. A történtekről értesítették a Kolozsváron lévő Kovlovszkij tábornokot, (más források szerint Zincsik gárdaőrnagyot), aki 15-én vagy 16-án — Malinovszkij marsall parancsára hivatkozva — ultimátumszerűen elrendelte, hogy a bevonult csendőrség, a polgári közigazgatás emberei és a román egyetemi személyzet három órán belül hagyja el a város területét, kilátásba helyezve, hogy mindazokat a személyeket, akik a garnizonban lesznek 14 óra után, lefegyverzik. „A hatóságok egy része visszavonult Felekre, egy másik része meg Szamosfalvára, Kolozsvár mellé…” — olvashatjuk a kolozsvári csendőrlégió október 21-i tájékoztatójában. A tájékoztatóból az is kiderül, hogy a következő napokban a kiutasított román hatóságok vezetői kétszer is megjelentek a szovjet parancsnokságnál, hogy engedélyeztessék a román intézmények visszatérését Kolozsvárra. Intervencióikra azt válaszolták, hogy „nem engedélyezhetik a városba való bevonulást, mert nem kaptak ilyen irányú utasítást Malinovszkij marsalltól”. Joggal vetődhet fel a kérdés: miért nem járult hozzá a szovjet katonai vezetés, hogy Kolozsváron is berendezkedhessen a román közigazgatás, miért védte meg a magyar egyetemet? Feltételezésünk szerint ennek két oka lehetett: egyrészt a klinikák tele voltak a tordai harcok sebesültjeivel, és egyszerűen nem engedhették meg maguknak a szovjetek, hogy a klinikai munkában bármilyen zavar támadjon — esetleg abból, hogy a visszatérő és egyébként is igen agresszíven fellépő román tanszemélyzet magának követeli az egyetemet. Másrészt a román adminisztráció visszatérése egyébként sem volt kívánatos. Addigra már túl sok nyugtalanító hír juthatott el a szovjetekhez arról, hogy soviniszta románok milyen atrocitásokat követtek el azokon a területeken, ahová bevonulhatott a közigazgatás, és félő volt, hogy a front mögött 150 kilométerre (ne feledjük: a szovjet 27. lövész hadtest csapatai október 12-én foglalták el Nagyváradot!) nemzetiségi összecsapásokra kerülhet sor, ami zavarhatja a hadsereg utánpótlását. A szovjetek szerepe egyébként meglehetősen ellentmondásos az észak-erdélyi — Bukarestből nézve — „szeparatista” törekvések kapcsán. Tudor Bugnariu, a kolozsvári események egyik kulcsfigurája évtizedekkel később azt közölte Molnár Gusztávval, hogy az első városparancsnok, Zincsik gárdaőrnagy (akiről néhány forrás alapján azt gyanítjuk, hogy valójában a SZEB helyi képviselője volt) az első hetekben határozottan támogatta a „szeparatista” törekvéseket. Valószínűleg ő rendelte el a népszámlálást is Kolozsvár területén, ámbár ehhez bizonyosan a fölsőbb szervek jóváhagyása kellett. Zincsiket azonban valamikor november végén leváltották, valószínűleg mert túlzottan támogatta a kolozsvári „szeparatistákat”; november 3-án ugyanis közölte Tudor Bugnariuval, a kolozsvári polgármesterrel, hogy „Kolozsvár Magyarországhoz tartozik, vagyis minden marad úgy, ahogy volt”, valamint „nem tarthat fenn semminémű kapcsolatot a határ túloldalán lévőkkel” (vagyis a „belvederei” határon túli román hatóságokkal). Ezzel azonban túllőhetett a célon, ezt már a fölöttesei sem nézhették el, mert rövid úton menesztették. Utóda, Makedon ezredes „korrigálta” elődje hibáját, és kijelentette Bugnariunak, hogy „a szovjet városparancsnokságon tévesen értelmezték azt a felsőbb utasítást, amely csupán a Bukarestben hatalmon lévő kormány szerveinek kitiltására vonatkozott, és egyáltalán nem érintette Észak-Erdély területi hovatartozásának kérdését”. Az események alakulása azt mutatja, hogy nem csak Zincsik őrnagy „értelmezte tévesen” a fölsőbb utasítást, hanem a kolozsvári „szeparatisták” is. Jegyzetek . Az Erdélyi Pártot a 2. bécsi döntést követően a budapesti parlamentbe behívott 40 képviselő hozta létre 1941 tavaszán, azzal a céllal, hogy hatékonyabban tudják képviselni Észak-Erdély speciális érdekeit. A háborús körülmények miatt azonban a pártvezetés nem építhetett ki komolyabb vidéki hálózatot, ezért inkább tekinthető egy politikai klubnak, semmint valódi tömegpártnak. . Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Bp., 1982. 207. (Vita Sándor-interjú.) . Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Levéltára, Jordáky Lajos hagyatéka, kézirat. („Emlékezések fonalán”. Kolozsvár, 1973. augusztus 13.) . Az 1944. őszi erdélyi háborúellenes mozgalomról. (Pomogáts Béla beszélgetése Vita Sándorral.) Tiszatáj, 1981. 10. sz. 53—62., valamint Mikó Imre 1949. október 25-i levele Balogh Edgárhoz. Mikó Imre-hagyaték, Kolozsvár. . Bokor: i. m. 215, 220, valamint Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között (Egy volt magyar királyi külügyminiszter visszaemlékezései). Bp., 1992. 99—100. . Ravasz István: Erdély mint hadszíntér, 1944. Bp., 1997. 143—194. és Koszorús Ferenc volt M. Kir. VK. ezredes, az 1. Páncélos Hadosztály parancsnokának emlékiratai. Magyar Történelmi Kutató Társaság, H. n. [USA], 1987. 189—214. . A dél-erdélyi támadás következtében a magyarellenesség lángja a korábbiaknál is magasabbra csapott. A harcok miatt sok magyar kénytelen volt elmenekülni Tordáról, Nagyenyedről és Aradról, sokakat pedig a román hatóságok szedtek össze, és internáltak. . A Memorandum aláírói között nem szerepel a kommunista Balogh Edgár, Kovács Katona Jenő, Csőgör Lajos és Demeter János, valamint gr. Bánffy Miklós, a Romániai Magyar Népközösség 1939—40 közti vezetője, és dr. Miskolczy Dezső, a Ferenc József Tudományegyetem 1944/45-ös tanévre megválasztott rektora. . Vita Sándor szerint a memorandumot 12-én írták alá. (Lásd Bokor: i. m. 237.) Vita nyomán a korábbi szakirodalom egy része is 12-ére tette a dokumentum keltezését, azonban a Demeter János-archívumban található másolaton szeptember 9-i dátum szerepel. Lásd EME Levéltár, Nagy György-hagyaték, Demeter János-archívum, közéleti dokumentumok csomó, sz. n. . Csatári Dániel idézi Bánffy Miklóst, aki azt írja, hogy szeptember 16-án kihallgatáson volt Horthynál, és ugyancsak azt kérte, hogy „Kolozsvár megkíméltessék egy ostromnak és háborúnak borzalmaitól...”, vagyis Erdély fővárosát nyílvánítsák nyílt várossá. Lásd Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar—román viszony 1940—1945). Bp., 1968. 414—415. . A Memorandum teljes szövegét először Szakolczay Lajos közölte: Balogh Edgár hűsége. Műhely, 1980. 2. sz. 30. Balogh Edgár szerint a Memorandum szövegének megfogalmazásában Szabédi László, Tamási Áron és Nagy István vett részt. Lásd Balogh Edgár: Szolgálatban (Emlékirat 1935—1944). Buk., 1978. 344—346. . Idézi Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európában. Bp., 1999. 485. . Balogh Edgár szerint lépések történtek „egy párhuzamos Erdélyi Román Tanács” létrehozásának előmozdítására is, de „csak annyit sikerült elérni, hogy a letartóztatásban lévő román politikusokat [Emil Haţieganu és Aurel Socol] kivették a németek kezéből.” Balogh Edgár: Hatalomváltás Kolozsvárt 1944-ben. Korunk, 1992. 2. sz. 111. (A szerző előbbi állítását más forrás nem erősítette meg.) . Veress Pál: Vajúdó évek, sorsdöntő napok (Egy ifjúmunkás élete). Buk., 1981. 296—299, valamint Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Bp., 1989. 185—188, és Balogh: i.m. 1978. 348. és Bokor: i. m. 238—240. (Simó Gyula-interjú.) . A Kolozsvári Tízes Szervezetről bővebben lásd Vincze Gábor: Puskás Lajos és a Kolozsvári Tízes Szervezet. Korunk, 1996. 4. sz. 103. . Bokor: i. m. 240. . Demeter János: Századunk sodrában. Buk., 1975. 328. . A szovjetekkel együtt előrenyomuló román csapatok a városba be sem tehették a lábukat. Balogh Edgár értesülése szerint Kolozsvár szovjet katonai parancsnoka elrendelte, hogy „a város keleti pászmáján beszállásolt román katonaság” azonnal vonuljon tovább. Lásd Balogh: i. m. 1992. 113. . Történelmi párbeszédek. [Interjúrészlet Méliusz Józseffel és Lakatos Istvánnal. Készítette Molnár Gusztáv.] Korunk, 1991. 3. sz. 389. . Szakszervezet 1945. október. 434. Lakatos István egy kiadatlan kéziratos munkájában Schneg-Zoltán Ferencet nevezi meg elnöknek, Jordákyt főtitkárnak, míg szerinte a három titkár Dán István, Wágner István és Lakatos István voltak. Lásd A Romániai Szociáldemokrata Párt rövid története. H. é. n. [Kolozsvár, 198?], kézirat, 256. . Interjú Bors Józseffel. Készítette Nagy Mihály Zoltán. Kolozsvár, 1998. (N. M. Z. tulajdonában.) . Molnár: i. m. 1991. 391. . Demeter: i. m. 329—330. . Lásd Veress: i. m. 1981. 345, Balogh: i. m. 1992. 113, Molnár: i. m. 1991. 389. . Egyesek szerint a szovjetek eredetileg — nyilvαn bukaresti javaslatra — ifj. Teofil Vescαnt, ismert kommunista értelmiségit akarták kinevezni főispánná, azonban „Filu” még nem érkezett vissza Bukarestből Kolozsvárra, ezért átmenetileg „be kellett érniük” az apjával, a politikailag egyébként teljesen jelentéktelen id. Teofil Vescannal. Utóbbit 1944. december végén aztán az RKP-tag Vasile Pogăceanu, az addigi megyei titkár váltotta fel. . Az ideiglenes városi tanács névsorát a november 9-i Világosság közli. . Şandru, Dumitru: Jandarmerie românească din Transilvania de Nord în anii 1944—1945. Anuarul Institutului de Istorie Cluj-Napoca. 1994. 172. Szabó István — aki akkor másodéves közgazdász hallgató volt — a saját szemével látott a főtéren átvonulni egy román gyalogsági alakulatot, sőt szürke egyenruhás „voluntárok” is végigmasíroztak a város utcáin, ám — mint írja — néhány nappal később „eltűntek nyomtalanul”. Lásd Katona Szabó István: A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia 1944—1948). I. köt. Bp., 1990. 49, 60. . Az 1944. október 10-i Monitorul Oficialban megjelent 487. sz. törvény, amely elrendelte A Felszabadított Észak-Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság felállítását. Ennek vezetőjévé Ionel Popot, Iuliu Maniu unokaöccsét nevezték ki (aki az 1918. december l-i gyulafehérvári nemzetgyűlés titkára volt). A kormánybiztosság székhelye eredetileg Kolozsvár volt, ám mivel oda ténylegesen nem tudott bevonulni, valójában mindvégig Bukarestben működött. Ionel Pop, miután Petru Grozát a király március 6-án kinevezte miniszterelnökké, tisztségéről lemondott, utóda pedig a szervezetet feloszlatta. (Nistor, Ion Silviu: Românii în al doilea război mondial. Cluj-Napoca, 1996. 38—39.) .A minisztertanács jegyzőkönyvét közli Expres Magazin, 1991. 33. sz. . Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyűjtemény (a továbbiakban: MOL), külügyminisztériumi TÜK-iratok Románia, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó, Demeter-anyag, „A kolozsvári magyar tudományegyetem” c. összeállítás, 688—689. . A Ioan Lăcustă által közzétett jelentés ismeretlen kolozsvári román szerzője ― a fenti forrással megegyezően — ugyancsak október 14-re teszi, hogy a román adminisztráció emberei megkíséreltek berendezkedni a városban. Lásd Lăcustă, Ioan: „Viaţa româneasca s-a refugiat la sate”. (Transilvania de Nord, 12 februarie 1945.) Magazin Istoric, 1995. februarie 24. . Ibid., valamint Csőgör Lajos: Emlékeim a kolozsvári Magyar Egyetem megszervezéséről. In: Erdély magyar egyeteme 1944—1949. (Szerk. Lázok János—Vincze Gábor.) Marosvásárhely, 1996. 59. (Ilie Lazăr megjelenéséről Demeter János is említést tesz a visszaemlékezésében, bár úgy állítja be, hogy „hetek teltek el” a szovjetek bevonulása és a nemzeti parasztpárti politikus megjelenése közt. Lásd Demeter: i. m., 342.) . Onişoru, Gheorghe: România in anii 1944—1948. Transformări economice şi realităţi sociale. Buc., 1998. 25—26. Egy 1944. december 26-i, a kolozsvári egyetem helyzetéről készült feljegyzés szerint a román hatóság emberei (beleértve a nagyszebeni egyetem megjelent vezetői is) október 14-én bukkantak fel, és másnap hagyták el a várost. (A feljegyzés Miskolczy Dezső hagyatékából került elő, másolata Vincze Gábor birtokában van.) . Şandru: i. m. 172. . Molnár Gusztáv: Önrendelkezési törekvések az „észak-erdélyi köztársaság” idején. In: Autonómia és integráció. Bp., 1993., 93. . A december 1-én végrehajtott népszámlálás eredményeit a Világosság december 10-i száma közölte le. Eszerint Kolozsvár összlakossága 73.000 fő volt, amelynek 83,5 %-a (61000) magyar, 11 %-a román nemzetiségű volt, zsidó nemzetiségűnek pedig 900-an vallották magukat. . Molnár: i. m. 1993. 93. . Ibid. |