A béke lélektani problémájával foglalkozik legujabb regényében Henry Poulaille a fiatal francia írónemzedék mélyenszántó, mélyenkereső egyénisége. 1925-ben jelent meg két első nagyobb könyve Bernard Grasset kiadásában. De csak most érkezett el igazi nagyobbegységü mondanivalójához. Uj regénye, a most megjelent: L´enfantement de la Paix (A béke születése). Hőse a frontról hazatérő katona. Benne egyetlen gyülölet minden ellen, ami háboru, egyetlen láng: soha többé! Nem igaz — kiáltja ez a regény, nem igaz, hogy volt győztes francia katona és legyőzött német, nem volt más, mint a végletekig megalázott, a legszomorubb kényszerzubbonyba bujtatott millió és millió szentakaratu, szentvágyu fiatal élet. Ezeknek kiáltása a felszabadulás pillanatában egyetlen követelés volt: itt is, ott is szabadságot, életet, igazi, méltó emberéletet! Ennek a kiáltásnak hangja Magneux. Hazajön. Egyesül munkástársaival, benne a cselekvés optimizmusa: meg kell buktatni a multat. Nem államférfiu, nem mozgalom vezére, kis francia munkás ezer többi között. De átéli azt, amit a vezérek átélnek. — Minden megbukik a gyávaságon, a kicsinyes egyéni érdeken. 100 frankért, kis helyzetjavitásért vége a szolidáritásnak, vége mindennek, nincsenek eszmék. És Magneux lelkében végbemegy a háboru utáni nemzedék legvégzetesebb, de legtermészetesebb lelkifolyamata, elhal benne a cselekvés optimizmusa. Elhal és azt sem tudjuk megmondani (itt a művészi látás mélysége): Vajjon nem jól történik-e ez igy? Sőt szeretjük, közel érezzük magunkhoz őt: a testvért. Lelkében harcra kél két nagy életmozgató erő: a látszólag semmibevesző, világmegváltó erőfeszítés és a felesége, az otthona, a békéje, az ő legigazibb, legvalódibb világa. Amott összeroppanó idegek, kilátástalanságba fuló élet, emitt szeretetadás, jósággyakorlás mindennapi boldog lehetősége. Ott erőtsorvasztó időveszteség, itt minden pere cselekvő hatalma. És az utóbbi lassanként elaltatja Magneux lelkében a forrongó lángot. Csak egyetlen kérdés riadoz még fel benne: És a többiek? Megnyugvó lelkét fel-felzaklatja a kitörölhetetlen emlékezet s minden idegszálát megremegteti iróbarátja szava: „Nekünk nincs jogunk felejteni!. . .” De az otthon, a szeretet, a béke körülzárja, megbujik csendes kis fészkében, élni, dolgozni kezd, lelkében megszületik a béke. — Mert ez a béke: az egyszerü munkás ember mindennapos szelid foglalatossága, családi tüzhelye, csendje. A béke nem harc, nem mozgalom, nem küzködés, nem nyugtalanság.

Henry Poulaille itt kétségtelenül a mai lélekválság legmélyébe világított. Mint minden igazi művész nem mond világnézetes ítéletet Magneux lelki fejlődése fölött. — Igaza van — nincs igaza? kérdőjel marad ez az olvasók lelkében. Maradék nélkül ki is felelhet erre? Érezzük Magneux lelkében az ő megpihenő életének békés, csendes lélegzését — s érezzük azt is, hogy ez a béke. De amiként a könyv utolsó lapjain többször — bennünk is ott nyugtalankodik a fájdalmas, tépő kérdés: És a többiek? A nyomorgók, a megalázottak? — Fájdalmas sebként marad a megnyugvó, elcsendesülő egyéni lélek mélyén — nem tudom őket megváltani! — nem tudom! És ennek a kis mindennapi francia embernek lelki élete feltárja az emberség soha meg nem oldott válságát két kimeríthetetlen, végtelen emberkötelesség között. Otthon s világ, élet és élethivatás, béke és békemozgalom, individum és reálizálhatatlan kollektivum között. Az örök művésztéma, mert örök embertéma. Ember a két végtelen között, ég és föld között, szélmalom, végtelenbe ágaskodó földbe kapaszkodó fa — Ady, Rembrandt — mindig, örökké: Ember! (Pozsony)