A dogmatikus jogtudo mány sohasem vette komoly tudomány számba a nemzetközi jogot s máig is vitatott kérdés a droit international jogi jellege. Különösen a világháboru óta a köztudatba is átment az a felfogás, hogy a nemzetközi jog csalt papirosjog, melynek parancsait áthágják, tilalmait nem respektálják. A tételes jogászok azzal érvelnek, hogy a nemzetközi jogból hiányzanak a jog konstitutív elemei. A nemzetközi jogban nincs törvényhozó, ki jogot statuálna, nincs bíró, ki az államok között felmerülő vitában dönthetne s nincs végrehajtó hatalom, mely a jognak érvényt szerezhetne, — szuverén államok között tehát — igy mondják — nemzetközi, vagy államközi jog nem is képzelhető.

Hugo Grotius óta, a nemzetközi, jog minden müvelője valósággal presztízskérdésnek tekintette, hogy kimutassa ennek a felfogásnak a helytelenségét. Kinos rabulisztikával igyekeztek kimutatni, hogy jog létezhetik egy szervezett főhatalom kialakulása előtt is, hogy a bíróság hiánya nem szünteti meg a parancs jogi jellegét s hogy a kényszer utján való végrehajtás nem feltétlen eleme a jognak, s hogy végtére a szokásjog is csak jog, stb. Természetesen minden érvelés zátonyra jutott a szuverenitás kérdésénél, mert nem volt képzelhető olyan jogi norma, mely a legcsekélyebb rést is üthetett volna az állami szuverenitások kinai falán. 1914 előtt pedig „noli me tangere” volt az állami szuverénitás elve s csak a világháboru alatt és után emelkedtek hol félénkebb, hol bátrabb hangok a féltve őrzött doktrínával szemben. Az orosz Novikov volt az első, aki a nemzetközi jog katedrájáról hirdetni merte, hogy az államok egymáshoz való viszonyát jogi alapra helyezni addig nem lehet, mig az államok részben vagy egészben le nem mondanak a szuverénitás jogáról. A szuverénitás a rablásra való jog — mondjoa Novikov — egy államnak az a szabadsága, hogy bármelyik pillanatban egy másik államra vethesse magát, hogy attól egy részét elszakítsa, vagy hogy egy érdekeivel ellentétes egyezményre kényszerítse. A rablás lényege nem változik, ha azt egy három millió emberből álló, vagy csak nehány emberből álló banda követi el, mindkét esetben ugyanaz a büntény marad. A szuverénitásról lemondani annyit jelent, mint lemondani a büntény elkövethetésének szabadságáról. Nippold szerint egy modern államra nézve a szuverénitás teljes anachronizmus. (Nippold: Die Fortbildung des Verfahrens in völkerreehtlichen Streitigkeiten, Berlin. 1907. P. 407.) Egy modern állam — irja Nippold — abban a merev szuverénitásban, melyet egyes teoretikusok rákényszeritenek, ugy jelenik meg, mint egy ujkorba vetődött vaspáncélos lovag, olyan fegyverzettel, melyre szüksége egyáltalában nincs s amely csak munkájában akadályozza. Nyilván boldog lesz , ha azt modern öltözette cserélheti fel, mely nem feszélyezi, hanem lehetővé teszi, hogy képességeit kényelmesen kifejthesse.

A szuverénitás elvének következménye volt, hogy a világháboru előtt a szuverén államok ugynevezett jogközössége nélkülözött minden szervezettséget, — a szuverén államok közötti viszony teljesen anarchisztikus természetüvolt. A Nemzetek Szövetségének megalakulása azonban lényegbevágó, jelentékeny korlátozásoknak vetette alá a szuveréniás teoriáját ezáltal uj korszakot jelent a nemzetközi jog történetében. Ma már kétféle nemzetközi jogról beszélhetünk: a világháboru előttirégi, —- és a Société des Nations utáni uj nemzetközi jogról. Ezzel az uj nemzetközi joggal foglalkozik Dr. Irk Albert egyetemi tanár nemrég megjelent kitünőmunkája. (Irk A.: Az uj nemzetközi jog. Budapest, 1926. Pfeifer Ferdinand Nemzeti Könyvkereskedésének kiadása. 2 kötet.)

Az első kötet alcíme Bevezetés a nemzetközi jog tudományába s ebben a szerző a nemzetközi jog elméleti részét tárgyalja. Szerző szerint az uj nemzetközi jog alapjait Wilson rakta le. 1918 január 18-án az amerikai kongresszushoz intézett üzenetében Wilson tüzetesen megjelöli azokat a feltételeket, melyek mellett szabad nemzetek szövetsége létrejöhet. Wilson érdemeit máig sem méltányolják kellően, — a most lezajlott Páneurópai kongresszuson sem esett róla szó, pedig elvitathatatlan tény, hogy nemcsak a Népszövetség és Locarno, hanem Páneurópa alapelveit is ő fektette le elsőül. Irk Albert hosszasan foglalkozik Wilson pacifista munkásságával (20 old.) s az uj nemzetközi jog fejlődésének megindítását az ő érdemének tekinti.

Szerző alapos kritika tárgyává teszi a Nemzetek Szövetségének alkotmányát. A Nemzetek Szövetsége — szerinte — még nem a sok százéves népszövetségi idea testté válása, de kikelt benne mégis egy olyan mag, amelynek életrehivásán az emberi nem legjobbjai már olyan régen fáradoznak. Nemzetközi jogi szempontból két lényeges fogyatékosságát állapítja meg a Népszövetség alkotmányának: 1. „Az összes szabad államok egyenlő jogok és kötelességek alapján keletkező egyesüléséből nem állott elő a valamennyi állam hatalmából kiképződő nemzetközi hatalom a maga teljességében. A vezető nagyhatalmaknak a régi nemzetközi jog uralma alatt érvényesülő tényleges természetü nemzetközi hatalma helyébe ismét, ezuttal részben más összetételben meghatározott államoknak hatalma lépett, de immár bizonyos szervezettség alapján. 2. Minthogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsa: akarati és végrehajtó szerv is, a Közgyülés pedig a Tanács hatáskörével ugyanazonos, de csak. szekundér szerv, hiányzik a nemzetközi hatalom tagozódása. Hiányzik az egységes nemzetközi hatalom három főfunkciójának: a nemzetközi törvényhozásnak, végrehajtásnak és bíráskodásnak elkülönítése, ezen nemzetközi funkciók tökéletes szervi kiépítése.”

Ámde mindezen, könnyen korrigálható fogyatékossága mellett is korszakalkotó esemény volt a Nemzetek Szövetségének létrejötte, mert a szuverén államok szervezetlen jogközösségének helyébe mégis egy szervezett államközi organizáció lépett és minden reményünk meg lehet arra, hogy az államközi anarchiát felváltó nemzetközi jogrend valamennyi állam egyformán közös célját, az ember lényéhez méltó, etikai alapon nyugvó nemzetközi béke nagy, ideális céljait szolgálja.

Irk Albert könyvének II. kötete a Béke joga alcímet viseli. E kötet legértékesebb fejezetében az állami és az államközi jog egymáshoz való viszonyát fejtegeti. A nemzetközi jog irodalmában kétféle felfogás uralkodik abban a tekintetben, hogy milyen viszonyban áll a két jogrendszer egymáshoz. Az egyik irány az állami és államközi jogban két egymástól független jogrendszert tekint. Ez a nemzetközi jog konstrukciójának dualista iránya. A másik a nemzeti és nemzetközi jogban két egymástól függő, egymásnak alárendelt jogrendszert ismer. Ez a monista irányzat. Szerző megállapítja, hogy az államok nemzetközi életének mai fokán a nemzetközi jog normái vegyes természetüek, van bennök állami akaratmegnyilvánulás, de van bennök egy ma még formailag ki nem alakult, de a valóságban érvényesülő nemzetközi akarat is. Végeredményben inkább a dualista felfogáshoz hajlik s szerinte „állami és államközi jog két külön jogrendszert képeznek.” (Marosvásárhely)