A „Korunk” augusztus-szeptemberi számában közölte Ligeti Pál budapesti épitósz most megjelent Uj Pantheon felé (Budapest, Atheneum R. T.) cimü könyvének a szerző által irt rövid gondolatmenetét és a könyv megröviditett befejező részét, amelyekből az olvasó nagy vonásaiban képet alkothatott magának a szuggesztív és érdekes könyv tartalmáról. A könyv nagy felkészültséggel felépitett történelem-bölcseleti konstrukciója még a rövid összefoglalásban is erős faszcináló erővel bir. A Ligeti Pál könyvét átolvasva pedig alig lesz olyan kritikus olvasó, aki azonnal ki tudja magát vonni a könyv nagy varázsereje alól. Mégis, egy idő mulva, valami bizonytalanság-érzés vesz erőt rajta, amely fokozatosan átalakul kételkedéssé. Ezért szükség van a könyv kritikai méltatására is, amely a nézetünk szerint minden bizonnyal fellépő kételyt megokolja.

De mindenekelőtt le kell szegezni: Ligeti Pál könyve a gyér magyarnyelvü történet-bölcseleti irodalomban kiemelkedő jelenség, úgy koncepciójának eredetisége, mint kidolgozásának széles vonahisága által. Olyan könyv, amely hat és amellyel azért foglalkozni kell.

Spenglerből indul ki (bizonyos, hogy Spengler nélkül nem született volna meg), de tendenciája: hogy túl menjen Spengleren. Spengler metodikai eredményeit felhasználva, de tartalmilag, főleg a jövő fejlődést illetőleg megnyugtatóbb konkluziókra akar jutni.

Módszere a Spengler-féle történelmi diagnosztika, amelynek alapja az a meggyőződés, hogy minden emberi kulturképlet egy világképnek, egy kultur-léleknek kifejeződése, ugy hogy végeredményben minden a történelemben szimptóma, amelyből az alatta alkotó szellemiségre lehet és kell visszakövetkeztetni. Ilyen szimptóma vagy szimbólum a művészet is; egy-egy nép, egy-egy kor életérzésének kifejezése. Ligeti szerint minden másnál eredményesebben felhasználható szimptóma, mert benne közvetlenül, gyakorlati cél kivánta eltolódások nélkül objektiválódik az életérzés. Ezért hiszi, hogy a művészi élet fejlődésén keresztül a legmélyebb bepillantást lehet nyerni az emberi kultura útjára.

Keresi tehát a művészettörténelemben megállapítható törvényszerüségeket és irányvonalakat, hogy azután levonja ezekből a tanuságot az egész emberi történelem törvényszerűségére és irányvonalára nézve.

Megállapítja, hogy a műtörténetben bizonyos jelenségek szabályosan ismétlödnek. A három képzőművészet nem párhuzamos, hanem bizonyos mértékben ellentétes jelenség: egyik felváltja a másikat. Még pedig nagy és kis ivekben. S ugyanugy: az egyes kulturák utja, az egyes kulturák ive kisebb útrészletekre, kisebb ivekre oszlik, melyek mindegyike „építészeti” áramlattal kezdődik, „festői” jellegüvel végződik s közben „szobrászi” jellemvonásokat mutat fel. Minden következő kis iv, a megelőzővel szemben, továbbfejlődést jelent a végső festőiség felé, ugyanekkor azonban első, építészeti ága visszaesésnek látszik a megelőző iv festői ága után. A kis ivek sora tehát arra tanít, hogy ujabb fejlődések csak látszólagos visszaesések után érhetők el. E műtörténelmi konstrukció részleteibe nem mehetünk bele (utalunk részletekért a Korunk augusztus-szeptemberi számában megjelent közleményre), csak összegezzük történelemfilozófiai konzekvenciáját: Végig tekintve az egész fejlődésen, amely a Földközi-tenger táján Ó-Egyptom kora óta napjainkig végbement, észre kell, hogy vegyük, hogy az egész egyptomi kultura egy nagy középkorhoz hasonlatos (építészeti), az egész görög olyan, mint a renaissance (szobrászi) s hogy az igazi keresztény kulturát véges-végig bizonyos festői alapvonás jellemzi. A műtörténelem tanusága alapján tehát úgy látszik, hogy e három kultura összefügg egymással, mintha folytatná egymást, mintha a primitivitás, melyből mindegyik kiemelkedik, csak látszólagos visszaesés volna csupán, mintha a három kultura része volna csak egy nagy, ősidőktől napjainkig tartó fejlődésmenetnek.

Ligeti Pál tehát szemben Spenglerrel, aki a három kulturát egymástól teljesen független alakulatnak tekinti, talál összefüggést a különböző kulturák között s úgy véli, hogy egy folytonos fejlődés is megállapítható. Ez a megállapítás egy sokkal kevésbé pesszimisztikus jóslatot tesz számára lehetővé a jővöt illetőleg. A „nagy kulturivben” kb. Spenglernek ad igazat; de viszont úgy látja, hogy a „kis kulturivek” szempontjából még nem a pusztulás, hanem egy ujabb fejlődés előtt áll a nyugati kultura.

Az itt ujólag nem ismertetett történetfilozófiai konstrukció nagyon elmés és mint már mondottuk, első hallásra feltétlenül faszcináló hatással van. Valahogy elkábitja az embert, úgy hogy eleinte ellenérvek nem is jutnak eszébe. Az első káprázat elmultával azonban egy nagyon komoly hiányérzet marad benne. S ha ennek a hiányérzetnek utánajár az ember, azt hisszük, a következőkben találja meg magyarázatát.

Az elmélet nagyon szép, sőt kápráztató. Hogy mégis hiányérzetet hagy hátra, annak oka, hogy a kulturjelenségeknek csak egyetlen egy ágára, csak egyetlen egy kulturképlet fejlődésmenetének (a művészetnek) analizisára épül s ennek az egyetlen kiszakitott résznek törvényszerüségéből következtet vissza logikailag a nagy egész (az egész történelem) hasonló törvényszerűségére. Jogot formál ehez azon kiinduláspont alapján, hogy minden kulturképlet egy kulturlélek, egy életérzés kifejeződése, tehát minden kulturát, minden kort művészete jellemez. Ez igaz is. De nem igaz az, hogy teljesen jellemez. Minden kulturában vannak igen lényeges vonások (és pedig további fejlődésére igen lényeges vonások), amelyekről a művészet teljesen hallgat. Hallgat, mert nincs hozzá semmi köze. S bár igaz az, hogy a kultura minden egyes része organikus egészbe van összeforrva, mégis nagy tévedés volna ebből azt a következtetést vonni le, hogy egyetlen egy önkényesen kiszakitott rész vizsgálata teljesen megmagyarázza az egész felépítését és módot ad az egész jövő alakulásának megítélésére. Nyilvánvaló ennek abszurditása, ha például az emberi organizmusra gondolunk.

Ebben van Ligeti Pál könyvének gyöngéje, az az oka, hogy olvasása komoly hiányérzetet hagy maga után: logikai módszerrel operál, az analógia alapjául pedig egy aránylag kicsiny kulturterületet választ ki. S a történelemben, amely a legkonkrétebb valóság, a logikai érvelésnek soha sincs nagy sulya, még kevésbé, ha az okoskodás alapja nem a legfontosabbnak érzett tény.

Mert arra kísérletet sem tesz a szerző, hogy a történelmi élet többi nagy területeire analógia útján vont következtetését a konkrét fejlődés vizsgálatával alátámassza. Csak kijelenti a történelmi élet organikus összefüggéséből vett kétségbevonható joggal, hogy mert ilyen és ilyen a művészet fejlődése, ugyanilyen lesz az egész történelem fejlődése is. De hogy a gazdasági, a politikai, a társadalmi élet fejlődése tényleg felmutatja-e ennek a fejlődésvonalnak nyomait, arra nem terjeszkedik ki. Mert az a kevés, ami könyve végén arról szól, inkább csak zavarólag- hat. Látszik, hogy a szerző ezen a területen nincs otthon.

És az adja azt az érzést, hogy az egész elmélet légüres térben mozog. Nincs, ami hordozza, a szerző nem mutatja meg az alépítményt, ami ezt a fejlődést hordozza. Erősiti ezt az érzést az is, hogy a szerző hallgat arról is, hogy kik hordozzák, milyen társadalmi osztályok a fejlődést. A történelemben megszoktuk, hogy minden egyes kulturát vagy kulturfokot egy bizonyos osztály előtérbe nyomulása jellemez, hogy minden kornak egy bizonyos osztály adja meg jellegét. Ligeti könyve említést sem tesz az ő általa konstruált fejlődésmenet „személyi” oldaláról. A jövő megrajzolásánál sem utal arra, hogy melyik létező osztály fogja tovább vinni az általa megrajzolt értelemben a nyugati kultura zászlaját. Egy gazdasági alap és cselekvő emberek nélküli fejlődésvonalat mutat, amelyet nem tudunk jól elhelyezni s amely ezért kielégítetlenül hagy.         d. l.