A háború legkomolyabbnak igérkező következménye, Wilson elnök nagystílü szellemi alkotása, a Népszövetség közvetlenül a bukás lejtőjére jutott. Németország felnemvétele az állandó tanácstagságba és ennek körülményei kirobbantották nemcsak azt az ellentétet, ami a Népszövetségen belül van, hanem az egész világ irányadó sajtóját is az intézmény jelenlegi formában való fenntartása ellen hangolták. A jelenlegi helyzet valódi tragikomédia: tragédia annyiban, hogy mindenki bukott fél, anélkül, hogy valaki vagy valamely eszme győzedelmeskedett volna és annyiban is, hogy a történtek után, megtépett presztizszsel, kétséges, hogy a folytonosan jelentkező államok közti viszályt el tudja vajjon oszlatni a Népszövetség, úgy, amint a görögalbán, a bolgár-görög konfliktust és az izáki kérdést el tudta — legalább ideiglenesen rendezni. Komédiának pedig azért nevezhető jelenlegi formájában az intézmény, mert összetétele teljesen antidemokratikus, a minoritások tekintetbe nem vétele és az új nagyhatalmi konszernen kívül álló kisebb, esetleg nagyobb államok kirekesztése és az intrikáknak példátlan merészsége pedig már-már a komolyság vagy legalább a szükségszerüség látszatától is megfosztják a genfi Népek Ligáját.

Állandó tanácstagsága valóságban csupán az Angol Birodalomnak, Francia- és Olaszországnak van, tehát Németország, az egész Izlám-közösség, Kína, Japán, India, továbbá Oroszország és az Egyesült-Államok, (hogy a többi nagy európai és amerikai államot ne is említsük) nem birnak állandó tanácstagsággal. A segítés módja Coudenhove-Calergi szerint az volna, hogy összesen hat állandó tanácstagságot kreáljanak, de ez a hat felkarolja az egész világot. Szerinte ez a következőkből állana: Páneurópa, az Angol Impérium, Pánamerika, Szovjetoroszország, Kina és Japán. Ezek a nagyhatalmak a vitás problémákat előzőleg mindig maguk vizsgálnák ki s csak azután vinnék a Népszövetség elé. Hogy ez a tervezet utópia marad, az nem kétséges. Ha ugyanis Oroszország, mint csupán ázsiai hatalom szerepelne, még akkor is a déleurópai román államoknak az érdekszférája aligha lesz összeegyeztethető a keleteurópaiéval. Kétséges az is, hogy az Angol Birodalom akarja-e teljes joggal biró külön államnak ott látni Indiát, jó lehet Indiának ma is külön képviselője van a Népszövetségnél. A legkomplikáltabb azonban a Pánamerika fogalma és egyszersmind ennek az egységes képviselete ütközne a legnagyobb akadályokba. Hogy ez mennyire nem fantázia, azt egészen világosan mutatja a jelenlegi helyzet. Köztudomásu, hogy az Egyesült-Államok, melytől a Népszövetség gondolata kiindult, nem él az állandó tanácstagság jogával és Genfbe képviselőt se küld. Mégis, ha volt állam, amely Genfből győztesen került ki, az éppen az Egyesült-Államok volt. Ennek magyarázata az, hogy az Egyesült-Államok a Monroe-doktrinára való hivatkozással nem kíván a szerinte európai ügyekben résztvenni. Már pedig a Monroe-doktrinát nemzetközi törvény erejére éppen Genfben emelték, mert a Népszövetség alkotmányának 21. pontja az, mely ezt először elfogadta, míg e határozat hozataláig csupán hallgatólagosan ismerték el a nagyhatalmak e doktrínát, mely a politikai machiavellizmus mesterműve. Ahogy ez elismertetett, az Egyesült-Államok azon a címen, hogy Európa az európaiaké, de Amerika az Egyesült-Államoké, kivonult és a délamerikai, vele legszolidárisabb állammal, Braziliával megkontreminálta az egész Népszövetséget. A Pánamerika egyáltalán nem Coudenhove-Calergi gondolata, már Rooswelt és Taft tartottak ilyen kongresszusokat az u. n. ABCállamokkal, de a harmónia még ezek közt sincs meg, mint az kitünt a legutóbb. Éppen Chile volt az, mely Uruguay mellett leginkább exponálta magát Mello-Franco ellen. Ez utóbbi a következő logikára alapította Németország felvételének elvetését: Ha Uruguay Brazília ellen szavaz akármely kérdésben, akkor Brazília Németország ellen szavaz, anélkül, hogy sokat érdekelné az európai probléma. A többi délamerikai jelenvolt államok is valamennyien Brazília ellen szavaztak és egész világos, hogy a pánamerikai eszme északi és déli letéteményeseit nem kiséri valami nagy szimpátia, éppen ott, ahol ez legfontosabb volna. Ez a pánamerikai gondolat, a Monroe-elv ezen ujabb kiadása s amely a negyvenes években kezdődött Texas elfoglalásával, 1898-ban folytatódott a spanyol-amerikai háborúval, két oly ténnyel, mely háborúnak alig minősíthető, csupán rendészeti intézkedésnek s amelyre a meglevő Monroe-doktrina, valamint az általános, humánus és kulturális érdekek is teljesen feljogosították az Egyesült-Államokat — ma már egészen nyilvánvalóan a nyers kapitalista — imperializmus szolgálatában áll. Ma már a maguktól is berendezkedni tudó spanyol-amerikai államoknak nincs különösebb szükségük azokra a nagyon is kétesértékü kulturáldásokra, melyekkel az Egyesült-Államok terjeszkedése járna. Elsősorban nincs szüksége arra Mexikónak, amelynek jelenlegi kitünő kormányzata mindent megtesz, hogy gátat vessen a pánamerikénizmusnak, mely nem más, mint főleg a petróleum, meg egyéb bányák kihasználása az amerikai trösztök részéről. Calles elnök, aki szélső baloldali meggyőződéses szocialista, dacára an nak, hogy tényleg tábornok, de előde Obregon is, kereken megtagadták azokat az engedményeket, amelyeket elődeik hol az amerikai, hol az angol trösztöknek tettek. Minthogy azonban a tőke természete nem megalkuvó, sem szerény vagy szégyenlős, azért semmi konkrét alap nincs arra, hogy belátható időn belül harmóniában müködjék az Egyesült-Államok Mexikóval és a közép- és délamerikai államok jelentékeny részével. Így tehát Coudenhove-Calergi tiszteletreméltó gondolata legalább is Pánamerikára vonatkozólag tisztára nonsens. Annál inkább lehetséges az azonban Kínára, a kulturemberiség egynegyedére vonatkozólag, ha ott a jelenlegi és igen hosszú lejáratunak ígérkező káosz egy demokratikus államszövetség létesítésével valamikor végéhez ér. Leghamarább Szovjetoroszország államközössége kapcsolódhat be a Népszövetségbe és érdekes nézni az okot, amiért eddig nem volt bent. Eleinte nem vették be, mert hadviselő és mobilizáló államnak minősítették. A jelenlegi konferenciára már meghívták, de a svájci területen történt és megtorlatlanul maradt követgyilkosság cimén a Szovjet távolmaradt. Érdekes figyelemmel kisérni a szovjetpolitikusok megnyilatkozását a genfi tanácskozás idején. Csicserin, a hivatalos diplomata, békés szándékot hirdet és csupán az előbb mondott okot hozza fel a távolmaradás okául. Vele egyidejüleg azonban a Szovjet egy nem kevésbé exponált képviselője Woroshilow, a tengeri- és légi flotta főnöke egészen harcias nyilatkozatot ad le és sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy 1921 óta apasztották a felszerelést. Kétségtelen tény, hogy Austin Chamberlain János-arculata mögött a Szovjettel szemben való állásfoglalás rejlik. Ha Oroszországot beengedik, akkor az az ázsiai népekre, főleg Kinára, de Perzsiára és Afganisztánon át Indiára is angol szempontból végzetes hatást gyakoról. Chamberlain őszintén akarta volna Németországot is állandó tagsághoz juttatni, de csakis azért, hogy Csicserinék főcélját, az orosznémet közeledést keresztezze. Ugyanakkor azonban az amerikai megrendelést és a Földközi-tengeri érdekeltség miatt Spanyolországnak tett igéretet sem hagyhatta figyelmen kívül. Kitünik még az is, hogy Franciaországgal a külpolitikai jóviszony nem annyira mélyenjáró, mint ahogy csak egy hónappal előbb is látszott. Amint ezt a jól informált angol lapokból megállapíthatjuk, ennek oka nem más, mint a francia-török titkos szerződés. Franciaarszág t. i. a szíriai mandátum és „történelmi misszió”-ja érdekében ugyanakkor kötött szerződést Törökországgal, amikor ez utóbbinak a Szovjettel is van hasonló, de egy harmadik féltől sem látott titkos szerződése. A francia-török szerződés a Bagdadvasut azon részére vonatkozik, amelyiknek elágazása Mossul felé vezet, de Szíriát is érinti. Az angol külpolitika szemében ez a szerződés ellenséges indulatú, nemcsak a mezopotámiai petróleum, hanem a még végérvényesen nem rendezett iráki kérdés, illetőleg iráki katonai szállítás miatt is. Ha ugyanis a törökök kezébe megy át a Bagdad-vasut említett része, akkor a csapatszállítás éppen az u. n. Kurd-részre, amelyet a török kormány igényel, lehetővé válik. Az angol lapok panasza annál jogosultabb, mert ezt az emlitett titkos szerződést szövegében még a Foreign-Office sem ismeri. Chamberlain mindenesetre a legképtelenebb helyzetbe jutott: Kénytelen volt látszólag az általa teremtett Locarno szelleme ellen állástfoglalni a német felvételnél, anélkül, hogy mélyítette volna általa a francia barátságot. Sőt ellenkezőleg, Briand és Stresemann közeled tek egymáshoz. Chamberlaint hazautazásakor egyáltalán nem fogadták harsonával, ellenben egyenesen bukását követelték a legirányadóbb angol lapok.

Hogy Genf nemcsak Chamberlainre, hanem a Népszövetség jelenlegi alkotmányára is fiaskóval járt, az kétségtelen. A főrésze ebben a fiaskóban csak közvetlenül van Braziliának, de messzebbrenézve a titkos diplomácia, az intrikák lehetősége, a Népszövetség antidemokratikus alkotmánya voltak az előidéző okok. A világlapok valamennyien megállapitják Mussolini káros közremüködését, mely egyenesen Locarno ellen irányul, mert mig Locarno az egész világot demokratikus alapra akarja helyezni, addig Mussolini ennek egyenesen hadat üzen, ami politikájának talán legsulyosabb és legtévesebb ballépése.

Senki sem lehet olyan naiv, hogy a Népszövetséget tökéletes eszményképnek tartsa, amely mindig kifogástalanul és hibátlanul legyen köteles müködni. Csalhatatlan alkotmányt a történelem nem ismer ; emberi értelem megnyilvánulásai azok is. Azonban épen ezért a szükséges reformok elől ez sem zárkózhat el tovább. Talán egyedüli eredménye a mostani eredménytelen genfi kongresszusnak épen az, hogy a reform gondolatát megérlelte a vezető államférfiakban is. A legközelebbi, szeptemberben tartandó kongresszus fogja megmutatni, hogy képes lesz-e létesíteni egy erős végrehajtó szervet, a megnagyobbított Tanácsot, mely függetlenül müködhetik a nagyhatalmak diplomáciájától. Főleg pedig fontos lesz egy olyan határozat érvényreemelése, mely a véto-jogban megnyilvánuló intrikát és felforgató szellemet örökre kiküszöböli.

(Budapest)