Nincsen talán korunk legifjabb tumányos vivmányai között egy sem, amely körül annyi harc tombolna, mint a pszihoanalizis körül. Ez az egészen friss tudományága a lélektannak és az orvostudománynak — pedig nem idősebb harmincötesztendősnél — immár nemcsak e két tudomány korlátai között csinál forradalmat, de egyenesen világszemléletek harcainak okozójává és tárgyává lett sok tekintetben. Az orvostudomány és a pszihológia konzervativjei ma is lemosolyogják eredményeit s még azok közül is sokan, akik külömben sok tanítását helyesnek fogadják el, hevesen tiltakoznak az analízis ama „szentségtörő” tanítása ellen, hogy a szexuális elem az emberi lélek életének egyik döntő alapeleme lenne, a lélek tevékenységének egyik legdöntőbb determinánsa. Az orvosok jórésze ma is szenvedelemmel tagadja az analízis bármi formáju használhatóságát a lelki bajok terápiájában, dacára a kétségtelen, statisztikailag és” individuálisan kimutatható gyógyeredményeknek. De mindez az ellenállás, megnemértés félreértés, rosszakarat és ostoba konzervativizmus dacára az analízis — ez le nem tagadható tény — egyenesen forradalmasító hatással volt életünk csaknem minden szellemi megnyilvánulására. Nemcsak az orvostudományt és lélektant forradalmasította, de ép úgy a szociológiát, az összes művészeteket, az irodalmat (elsősorban a regényirodalmat) s minden más ágát szellemi életünknek. A pedagógiát is, a gyermeknevelést is. (Hiszen a gyermek és a gyermekkor egyik leglényegesebb objektumai az analízisnek )

Nem célunk most az analízisről, mint tudományról irni, hanem a pszihoanalízis gyakorlati alkalmazását akarjuk két érdekes, átélt példával bemutatni: az alkalmazott pszihoanalizist a gyermeknevelés szolgálatéban.

Hangsulyoznunk kell: „pszihoanalitikus gyermeknevelés” nincsen. Csak oly gyermeknevelés, mely az analízist segitségül, segítőeszközül használja. De mint ilyennek, mint segítőeszköznek, elsőrangu szerepe lesz (s ott, ahol ezt már belátták s már felhasználják az analízist, van már ma is) a jövő gyermeknevelésében.

A bécsi városi „Jugendamt” egyes tényezői már ma is használják az analízis teoriáit, illetve módszereit praxisukban s e Jugendamt egy alosztálya, az „Amt für verwahrloste Kinder” (elhanyagolt gyermekek) egy ugynevezett „nevelési tanácsadó óráján” („Erziehungsberatung”) hallottam és jegyeztem föl ezt a két tanulságos és az analízis hasznosságát eklatánsan megmutató „analitikus” párbeszédet :

SZEMÉLYEK:

Az Amt für verwahrloste Kinder vezetője Egy anya, foglalkozására nézve takarítónő

Az anya: Nem birom ki tovább a fiammal, egész nap makrancoskodik, sir, kiabál, ideges, nem birom tovább, mint már a multkor elbeszéltem. Valami bajának kell lennie.

A vezető: Hány éves a fia?

Az anya: Nyolc esztendős.

A vezető (több bevezető, lényegtelenebb kérdés után): Aztán hogyan kezdi mindig a gyerek a makrancoskodást?

Az anya: Délelőtt nem vagyok otthon, de délután mindjárt elkezdi.

A vezető: Jó ; de hát mondjon egy esetet, hogyan csinálja, hogyan kezdi, ne csak általánosságban beszéljen! Mondja meg, hogyan kezdte például tegnap délután?

Az anya: Hát mindjárt az ebéd után a kézmosásnál elkezdte a makrancoskodást és a sirás-rivást.

A vezető (akinek feltünik, hogy egy takarítónő ebéd után megmosatja a fia kezét, intuitive kérdez tovább): Mondja csak, miért nem az ebéd előtt mossa meg a fia kezét, miért az ebéd után?

Az anya: Megmosom én a kezeit már ebéd előtt is!

A vezető (akinek ez most már, egyszerü takarítónőről lévén szó, még inkább szeget üt a fejébe): És mondja, drágám, hányszor fürdeti a gyereket havonta vagy hetenként?

Az anya: Minden reggel megfürdetem. És — elfelejtettem mondani — már reggel is folyton sivalkodik és idegeskedik.

A vezető (aki tudja, hogy Bécsben egy proletár-familiában nem divik a mindennapi fürdetése nyolc éves gyerekeknek s jó ha hetente egyszer-kétszer megfürdetik): És mondja csak, drágám, maga hányszor mossa meg a kezét napjában?

Az anya: Hát talán harmincharmincötször napjában.

A vezető itt már abbahagyhatta az analitikus kérdezést, mert hisz tudta már, hol búvik a baj.

Kitünt, hogy nem a gyerekben van a baj, de csakis az anyában. Az anya egyenesen beteges rögeszmében él, mindenütt bacilusokat lát, rettenetesen, betegesen fél tőlük és ezért minden negyedvagy félórában megmosdik. Ezt a beteges félelmet és e mosdási mániát a fiába is be akarja plántálni erőnek erejével, de ime, a gyerek egészséges ösztöne szembeszáll az anya beteg ösztöneivel s a gyerek „makrancoskodása”,„sirásai”, „idegessége” nem egyebek, mint egy egészséges gyerek természetes reakciója anyjának beteges akarásaival szemben.

Természetes, hogy ez analitikus módszer nélkül sohasem derült volna ki. És természetes hogy a gyerek nevelése most már ennek a ténynek a tudatában, a helyes mederben fölyhatik.

A másik eset:

SZEMÉLYEK:

Ugyanaz a vezető

Egy másik anya

Itt már „tényállás” is van; az anya ellen följelentés érkezett a Jugendamthoz, hogy a lányát állandóan veri, kinozza, dolgoztatja, éhezteti, stb. Nos, a vezető odacitálta magához az anyát. A párbeszéd:

A vezető (anélkül, hogy egy szó szemrehányással illetné az anyát): Azt hallottuk, hogy a lánya nagyon sok gondot okoz Önnek. Rossz, javithatatlan, meg is szökött már egynéhányszor hazulról.

Az anya: Bizony, bizony, nagyon szerencsétlen vagyok a lányommal.

A vezető (bevezető kérdések után): Az Ön egészsége nem sinyli meg a folytonos veszekedést a lánnyal?

Az anya: De bizony azt hiszem, nagyon megárt nekem. Annál is inkább, mert bizony ugyis beteg vagyok.

A vezető: Mi baja van? De kérem, nem köteles ezt nekem megmondani, ha nem akarja.

Az anya: Epilepsziában szenvedek.

A vezető: Már régen? És gyakoriak a rohamok?

Az anya: Bizony jó régen. Még lánykoromban, fiatal lánykoromban kezdődött. És most még rosszabbodott a baj. Pedig... az orvos...

A vezető: Kérem, mégegyszer hangsulyozom, hogy nekem nem kell semmit sem mondania, ha nem akar.

Az anya:... Hát kérem, bevallom, én nem is akartam férjhez menni, de az orvos biztosított, hogy a férjhezmenés használni fog nekem.

A vezető: Mennyiben?

Az anya: Azt mondta és én szentül hittem, hogy... (egy ideig bátortalanul tépelődik, aztán kimondja) ... hogy ha gyereket kapok, akkor elmulik a bajom. De bizony nem igy lett...

A vezető éppen eleget tudott. Az eset nagyon egyszerü:

Az anya a rettenetes betegségétől való megszabadulást, egészséges emberré válását remélte a gyereke megszületésétől. A gyerek megszületik és az utolsó reménye egy beteg embernek nem vált be: a betegség nemhogy megszünt volna, de még inkább elfajult. Az anya tudatalattijában rettentő gyülölet támad a lány iránt és minden kínzás, verés, éheztetés, szenvedtetés ennek az egyre fokozódó tudatalatti gyűlöletnek egyenes kifolyása. Az anyának tudat alatt az a vágya, hogy a lány elpusztuljon és minden erővel azon van; hogy a lányt halálra kinozza vagy halálba kergesse. Az anya maga (tudatában) nem is tud arról, hogy ilyen gonosz vágyak fütik a tudatalatti énjét! Az anya tehát tulajdonképp nem is bűnös, hanem beteg.

Ezek kiderülvén, egyfelől az asszony gyógyítása, másfelől a lány nevelése a helyes mederbe terelődhetik. (A lányt valószínüen elveszik anyjától.) (Bécs)