Mi másnak hihette volna magát a gyerek, ha nem betyárnak, kurucnak, negyvennyolcas hôsnek? A történelem ennél a pontnál megállni látszott. Játszhatott volna a gyerek késôbbi szovjet pionírt vagy partizánt, de emlékezetem szerint mégis inkább Winnetouként kalandozott a csíkszentdomokosi temetôkertben, és Sepsiszentgyörgyön a nemzeti zászlót lengette, mely festék híján tiszta fehér volt.

A történelem nem csak megállt, egymásba is csúsztak hôsi eseményei. Hihettük, hogy Mátyás a királyunk, mesebeli inkognitóban, és Székelyföld szegletében Tyukodi pajtás táncol a havon. Nagyapám bezáratott asztalosműhelyének sarkában, egy romos szekrény polcán megtaláltam nagybátyám vitézi oklevelét, és az is amolyan negyvennyolcas relikviának tűnt, ha nem egyébért, a vitézi cím miatt. A szekrénybeli vastag fedelű emlékkönyvekben ott álltak mereven, kônyomatosan a negyvennyolcasok és az elsô világháborús Érdekes Újságban fekete-fehér fényképeken hómezei hadaink. (A csaták s fôként a hadifogság színhelyei mind havasak voltak.)

Kiszínezett levelezôlapokat is találtam a szekrényben. Szó egy sem esett róluk, a keletkezésükrôl. A szülôi hallgatásban az elsô világháború összekeveredett a másodikkal, akárcsak a tábori lapok. Nagyapám is, apám is írt valahonnan messzirôl, romantikusan idegen nyelvű, ám hideg helyekrôl. Azoktól már csak egy lépésre volt '48 az idô végtelen hómezején.

Mindig egy háború, egy vereség után éltünk, ettük vasárnap ebédre a puliszkát szilvaízzel, és örvendtünk, hogy élünk. A falon, Jézus mellére kitett lángoló szíve mellett, az aradi vértanúk csoportképe függött, ha nem éppen a csókos ajkú II. Rákóczi Ferenc.

Emlékezetessé minden régi ember attól lett, hogy "az életét adta..." Falusi néptanítók ezek arcképét faragták a széktámlákra, gyerek-szerelmeink történelmi dátumokra ültek üde fenekükkel. A múzeum hideg márványillatában, a népi mesterségek kiállítóterme mellett, a varsák, rokkák, méhkasok után bunkós nyelű pisztolyok sorakoztak, odább meg intarziás asztalok, melyeken bizonyára aláírtak valami fontos nyilatkozatot vagy fegyverletételt, és szekreterek — nyilván secret-ekkel, titkokkal tele. És persze az ágyú. Ragyás, barna fém. Gábor Áron rézágyúja. Fel-felültünk a csövére rövidnadrágosan, combunk között, bôrünkön éreztük a történelem borzongását. A történelemnek — mely mindig hôsi és tragikus volt — csak a helyi nyúlványait lehetett érzékelni, más eseményei, személyei: akár az eszmék, távoliak, elvontak, szépek és valamiképpen nem egészen valóságosak. Éppen ettôl lehettek idôszerűek.

A múzeumi zászlókon: Egyenlôség, Testvériség, Szabadság. Azóta sem kell nekem több ideológiából.

Én akkor értettem meg, milyen is lehetett ez valójában, amikor azt olvastam, talán épp Jókainál, hogy Petôfi Sándornak volt egy kiálló szemfoga, s ha megharagudott szorgos társbérlôjére, épp Jókaira, azzal megharapta a fejét. Jókai folyton az asztalnál ült és dolgozott (írt ugyanis), és kopaszodott. Munkához levette okos koponyájáról a pepit. De aztán délutáni álmát alvó Sándorunkra "szívem Juliskával" rázárta az ajtót, amikor Bécsbôl visszatért a delegáció, féltek, botrányt csinál, a krakélere! Késôn ébredve, az erkélyrôl kiabálta utánuk, hogy soha nem bocsájtja meg nekik, amiért berekesztették, kihagyták.

Ez érthetô volt. És roppant tragikus. A szabadságharc maga: nem. Az hôsi legenda volt, tananyag, az Egy gondolat bánt engemet... vagy a Talpra magyar (címe szerint: Nemzeti dal). Utóbbiból is legfontosabb talán az, ahogyan a sajtót lefoglalva kinyomtatták, majd felolvasták a Múzeum lépcsôjérôl. A magasztosság földközelisége, az eszmék köznapisága: az igen. Az nem a véletlen formája volt, hanem a tartalma, a veleje. Vásározó emberek mozogtak, lelkesedtek, áztak a márciusi szürke ég alatt. Biztosan kamásliig felkavarták a sarat. Azt mondták, kiáltva éppen: Egyenlôség, Testvériség, Szabadság. Ez igen, ez jól volt fogalmazva és magyarra fordítva. Ezt kellett volna látni. Szívesen elkiáltottuk volna velük, jó száz évvel késôbb ugyanazt.

Belegondolva: senki ellen nem szólt volna, éppen csak jólesik kimondani az oroszlános emlékműnél, a parkban. Titkos, veszélyes ereje lehetett a jelszónak mégis: néhány diákot bebörtönöztek érte. Ha ôk maguk nem is, a rendôrök, a bírák tudták, mirôl szól, és éppen ki ellen. Létezik valamiféle felnôtti konvenció, cinkos egyezség hatóságok és lázadók között, mely szerint vannak hatóságok és lázadók, rabok és hatalmasok, urak és szolgák? Felosztva a világ, s csak bele kell tanulni. A gyerekek hatalma éppen a tudatlanságukban — ártatlanságukban? — rejlik.

Emblematikus volt az egész, kivonatos: arckép a pénzérmén. Ha egy érmét kellô távolságra tartunk a szemünktôl, a teljes Napot eltakarhatjuk vele.

De miért van az, hogy ha hajdani hôs szerepébe képzeltük is magunkat, Petôfit senki gyerek nem játszott? Nem a tekintélytisztelet miatt, lefogadom. Istent sem a tekintélye miatt tisztelik és félik. Tekintélye a királynak, koronként a tudósnak, a költônek van. Petôfi nem költô volt nekünk. Bronz arckép volt egy el sem készült érmén. Akkor még nem tudtunk a szemfogáról. Most pedig nem is akarom, hogy megtalálják.

Fiatal felnôttként, mire a kölcsönös önvallomásokig eljutottunk, alig bírtam elhinni, hogy egyik börtönbôl szabadult ismerôsöm csak azért "ült", mert társaival együtt megkoszorúzta egy éjjel az oroszlános emlékművet a parkban. Csakhogy 1956 októberében tette ezt. Nem mindegy ám, mikor merül fel bennünk, mikor bánt egy gondolat, és mikor mozdulunk érte.

Petôfinek szerencséje volt — mondogattuk még kamaszosan —, hogy éppen akkor élt. No de az is jelent valamit, hogy éppen akkor élt egy Petôfi. Nekünk nem volt alkalmunk forradalmárrá lenni, és nem is voltunk forradalmárok. Mi csak nyulat kergettünk a temetôkertben, és fehér zászlót lobogtatunk a hátsó udvarokon. Vannak bizony csökött korok, amikor a gyerekek szilvaízes puliszkát esznek ünnepi asztaloknál.

Megtörténhet azért, hogy ha Petôfihez mint forradalmi alkalomhoz és fegyverhez nem is, példájára a versekhez eljutottunk. Sokan írtunk, félanalfabéták is. Mert csökött volt a kor, és mert csak a vers volt az "alkalom". Én még felnôttként is Petôfit "használtam", hogy lázadjak vele. Bús lázadás volt, lankadt lelkesedés. Talán mert a tanított és megkövetelt lelkesedés gyanúsnak tetszett már. Az írás legalább annyira szólt ôróla, mint a lázadásról. Csapdába estem: kívüle elképzelni sem bírtam a forradalmat. Ugyanakkor — bevallhatom — én valójában nem szerettem Petôfit. Legfennebb mint ürügyet, érmét, alkalmat. Ô meg a saját csapdájába esett: költôként elhitette velem, hogy éppen olyan egyszerű, köznapi, mint amilyennek látszik, s ahogyan tanították. (Ezért az elhitetô erejéért szerettem meg késôbb.)

Azt hinné az ember, minél keményebb egy diktatúra, annál erôsebb vele szemben az ellenállás. Tudjuk viszont, akik benne éltünk, hogy nem így "működik" a világ, nem Petôfi-logika szerint. Ez van akkora tapasztalat, hogy azóta is tépelôdhetünk rajta s a magunk szerepén. Ami úgyszintén lankasztja a hevületet. Utóbbi forradalmaink is "békésen", "bársonyosan" zajlanak, katarzisért megint a múltba kell fordulnunk, vissza. A kérdés számunkra többnyire az: alkalmasak vagyunk-e még a drámai megtisztulásra? Vagy elvástak a képességeink a megalkuvásokban, elpuhultak a bársonyokon, forradalmainkban, rendszerváltásaink közben.

Lelkesedünk '48-ért, de csak távolról megint, idegenül. Mondhatni, így természetes. A múlt elmúlt, hagyjuk is meg a maga helyén. Folyamatos lázban nem lehet élni, az ökölbe szorított kéz nem alkalmas a munkára. Magyarázatunk van kéznél ezer. Egyre "ébresztgetjük", "ápoljuk" mégis a hagyományt. Valójában kényelmes művelet ez, s némiképp fensôbbséges is. Mi, ugye, tudjuk, és megengedhetjük magunknak az ébresztést, az ápolást, válogathatunk kedvünkre események, hôsök között. Meglehet, hogy koronként vásárra kell vinnünk a bôrünket '48-ért, az eszméiért (Egyenlôség, Testvériség, Szabadság), leggyakrabban azonban az eszméket visszük vásárra inkább. És aztán ez ellen lázadunk, a másolat, a torzított lenyomat miatt és nem az eredetiért.

A múlt idônként megáll, egymásba torlódnak az eseményei, de leginkább elfödik az effajta ünnepi katasztrófáknál szokásos egymásbacsúszások, a ráülepedett szándékok, emlékek és persze az újabb, a valóban hétköznapi események: az életünk. Kormos üvegen át nézünk vagy farkasvakon.

Magyarországra telepedve, egy borozó ablakában megpillantottam a márciusi Tizenkét pontot. Fáradtságtól túlérzékeny szemem elsôként az "Unió Erdéllyel" képtelenné vált követelését kereste a sárgás, ünnepi-alkalmi másolaton. De azt takarta a barna ablak alsó széle, vagy talán lemaradt a nyomtatáskor valamely új Landerernél. Dühömben is értettem ezt az elhallgatást vagy rejtezést. Tudtam, hogy ami számunkra hôsiesség volt '48-ban, az szomszédos, azaz "együttélô" népek számára elborzasztó lehet. A mi hôseink azokat elnyomták. A mi dicsôséges hadjárataink: számukra foglaló háborúk. A mi magyar öntudatunk nekik nacionalizmus. És viszont. Ó, nem a múltbeli alkalmak igazságtartalmáról van itt szó — mondtam magamnak a borozó elôtt —, hanem mai magunkról. Valójában arról: tudjuk-e, mit ünnepelünk?

A kocsmai másolat, a jelenkori levonat körvonalai, színei elcsúsztak, elkenôdtek, noha nem fakultak. Az már csak a véletlen műve lehetett, hogy odabent a fôkínálat az "Ezeréves Magyarország emléke — nagyfröccs" volt. Az emléke, nem egyéb. Az utóíze.

Törhetjük a fejünket — habár ünnepi ajzottságban, ha törjük is, csak a falakon —, hogy mit ér, mire való a mi negyvennyolcunk — amelybôl, ugyebár, nem engedünk. Nemcsak a "századok" raktak fényszűrôket a ragyogására, hanem más népek, optikák is. Ha az Egyenlôség, Testvériség, Szabadság művét és emlékművét — ha másért nem, megalkotói származása miatt — az európaiság megkísértésének, akár megvalósulásának tekintenénk is szebb álmainkban: a környezô szenvedô ellenfelek egyértelműen nemzetinek nyilvánítják, és akként is igyekeznek rombolni. Önmaguk védelmében vagy legalább utólagos, visszavetített szándékuk, hôsi állapotuk szerint. Mi sem teszünk egyebet, csak az ellenkezôjét. Mi is rátelepszünk a gondolatainkkal, a szándékainkkal, az elveinkkel.

Ünnepkor kiderül, hogy a felejtés éppoly fontos lenne, mint az emlékezés. Hiszen nem emlegetjük az "alkalomból", csak ami alkalmas nekünk. Sebaj, mondanám hétköznaponként. A történelem egésze és minden részlete, bármely múzeumi-raktári sorszámmal jelöljék is, élet volt egykor, kuszasága csak utóbb mutatja ki fô — és válogatott — vonalait. Az elôre, azaz a felénk mutatókat. Mintha mi lennénk a végeredmény, a történelmi egyenlet megoldása. Miközben tehát történelmi eseményt ünneplünk, ôszintén történelmietlenek, sôt történelemellenesek vagyunk. Érthetô önvédelembôl. A halhatatlanság vágya dolgozik bennünk ilyenkor, talán. Utánunk a történelemözön, ostromlott hôsi szirtjeivel, bôsz bérceivel. Így látunk. Így tekintünk vissza. Így is akarunk, a tetejébe, az elôttünk ködlô egyöntetű tenger felôl, rádiójeleket váró kis hajókról.

Gyerekkori emlékképekhez, metaforákhoz fordulok (vissza) újra meg újra, mintha az emlékezés és az ünnep gyermeki művelet — és kényszer — volna, nem öregeket ajzó pótszer. Boldogan lapozgatom az elhagyott asztalosműhelyben a könyveket a hadakról. Viaszos lapjaikon egyértelmű a múlt: hôsiesség és árulás, lelkesültség és önfeláldozás, szabadság, zsarnokság — fekete-fehér. Máig ragaszkodom hozzájuk, az összes általuk gerjesztett téveszméimmel együtt. És közben annak az idônek a por- és politúrszagát is érzem, amelybôl egy másik (jobb) korra tekintek vissza a képeken át, és mostani magamat is, amint arra a lapozgató gyerekre emlékezem, s vele a szabadságharcra. Mintha abban vett volna részt, beletartozik ô is a határtalan múltba, a történelembe. Egy félénk kis hôs görnyed a gyönyörű könyvekre.

Az asztalosműhely nagyobb helyiségében kitelepített szászok laktak: apa, anya és három lány. Minthogy az állam határain belüli internacionalizmusban egyenlô és barát volt az összes nemzetiség, jóval késôbb jutott eszembe, hogy egy századdal elôbb ezek a szászok nem tartottak velünk. De hiszen ezek elég nyomorultul és rabul éltek bezárt, elvett műhelyünkben, velünk kellett volna éltetniük a szabadságot... És csak köszöntek nekünk, hasonlóképpen kifosztottaknak, amikor lyukas piaci cekkerükkel átmentek az udvaron. Románul köszöntek. Mindannyian kevéssé ismertük ezt a nyelvet, az államét, de csak azon értettük meg egymást. Németes vidékeken valcoló nagyapám ugyanis elhunyt idôközben.

Azok a szászok rokonszenvesek voltak, és idegenek. De másfajta idegenség volt az, mint a közös nyelvé. Természetes idegenség volt és közös: nekik se, nekünk se maradt semmink. Ez volt az Egyenlôség.

Amelyrôl mára, a szabadságban megtanultuk legfôbb jellemzôjeként, hogy nincsen. Az esélyében reménykedhetünk legfennebb.

Testvériségrôl pedig csak az egyenlôk szólhatnak — súgja nekem az a könyvnézô gyerek az asztalosműhelybôl. Minden politikai dogma és kényszer ellenére: a kisebbségek nem élhetnek testvériségben a többséggel — súgja vele a logika. Alku tárgyaként a testvériség önellentmondás. Nagy szerencse, hogy az élet nem logikus.

A Szabadság pedig... Nem igazi a szabadság, ha nem küzdöttünk meg érte, hanem csak elfogadtuk, mint adományt vagy zsarnoki (állami) kegyet. Olyankor, ha kötelmeit sem érezzük át, éppen nevében lázadunk ellene. A "te szülj nekem rendet" vágyálmára rácáfol bűnös kuszaságunk.

De hát így szokott ez történni "átmeneti korokban", amilyenekben mindig is élünk. Még '48-ban is, amikor a fogalmak eredeti jelentéséért folyt a küzdelem. Termékeny zűrzavar ez, lehet. Keresem benne én is a véleményemet. Ezért cserélem fel, helyettesítem akár — véletlen értelmiségiként — élményeimet a gondolataimmal, tapasztalataimat az elképzeléseimmel, a felnevelô "konkrétumokat" a magyarázatokkal. A véleményemet keresgélem magamban — hacsak nem akarok ünnepi sablonokat. Jók pedig. Hasznosak legfôképpen. Amennyire lelkesítôk, annyira megnyugtatók. Ezeket elfogadva nem kell a véleményünket keresgélni.

Túlságosan sok ímmel-ámmal ünnepelt történelmi alkalmat láttam saját, emlékezetemben elraktározható életembôl is — '56-ot, '89-et —, semhogy ne térnék vissza a sablonokhoz, és ne rajzolnám át ôket ugyanakkor szívem szerint.

Aki pedig nem bíbelôdik effélével, kiakasztja a zászlót a kapu fölé, ahol teheti, másutt meghallgat a rádióban egy Petôfi-verset, majd hátramegy a kertbe az ásóval, mert enged már a fagy, s közben a sokáig alvó gyerekek szobájában a nyitva felejtett televízió szép szavakat közvetít valahonnan.

A késôn kelô nap fénye pedig megcsillan Petôfi Sándor torz szemfogán.