Tizenhat éves korában az ember szép szeretne lenni. Erôs, férfias, és jó lenne még egy csomó egyéb tulajdonság, ami már csak a fiú lelkében él, önfeláldozó, becsületes, lehetôleg hôs vagy más kiválóság, akire felnéznek, de ô nem játssza meg magát, mert szerény is, van mire. Szépség, igazság, jóság, Platón szavai a tökéletes emberrôl, egyben az életkor vágyainak elképesztôen találó meghatározása, miként az is, hogy mindezekbôl csak a szépség az, ami isteni.

Az a bolond Halas szép akart lenni, de miután ez nem ment magától, azt a pár szál haját befestette, sôt ondoláltatta is, esténként úttörônyakkendôvel lekötötte, hogy reggelre csodálatosan lapuljon nagy, csúf koponyáján, mint egy kivereslett hüllô, összetekeredve. Koncz Lali szép volt, de neki ez sem volt elég, vagy nem tudta, ô is a hajával bűvészkedett, akkoriban a szegényebb sorú kollégisták csak álmodhattak ruhákról, cipôkrôl, nem volt mibôl. Regôs is szeretett volna jobban kinézni, nevelôszülei éppen hogy ellátták a szükséges dolgokkal, amolyan négyszögletes feje volt, alacsony homlok, dróthaj, éjszakánként üvöltött álmában, reggelre csurom víz, szerettük azért, soha nem fogtuk ki, nem bántottuk, lehet, emiatt is szenvedett. A felsôs Ó Karcsinak mindene szép volt, arca, teste, értelme, irigyeltük és tolakodtunk egy mosolyáért, ô pedig szerény, de magabiztos nevetéssel vette mindezt tudomásul. Patakról jött, még ez is. Voltak persze csúnyák, mint Szuer, Kordás, a költô Csápferi, Gebei, az agybajos Szilágyi, naponta láttuk egymást felöltözve, meztelenül, koszos, lehiccelt gatyában, kimosakodva vagy murcosan, büdös lábbal, mindenféle arccal, versengés volt, tudtuk, változunk, szeptemberben, az új tanév kezdetén, a gyalázatosan rövid nyári szünet után az elsô találkozás mindig felmérés volt, mivé lettél te, és mit látsz rajtam. Izgalmas, komisz és gyönyörű idôszak, észrevehetetlen, kamasz boldog boldogtalanság.

Az a tanév is úgy kezdôdött, mint a többi, a különbség egyik-másik társunkon volt csak megfigyelhetô. Kordás azt állította, hogy neki most már borotválkozni kell, Konc Lali úton-útfélen mesélte nyári szexuális élményeit, melyek alig különböztek a tavalyitól, és amelyeknek az volt a lényege, hogy majdnem sikerültek, drukkoltunk neki, megígérte, hogy mindent részletesen elmesél, már alig vártuk. Akkoriban Szuerrel aludtak egy ágyban, Lali félt egyedül. Ó Karcsi birkózó lett, Kordás vitorlázó, vagy csak hazudták, rengeteg veréb lepte el az ablak alatti villanyvezetéket, és általában unatkoztunk. Akkor már a hajdani népi kollégiumok mintájára minden egy helyiségben, a hálóteremben folyt, a szilenciumokat is ott tartottuk, magunk végeztük a takarítást, fűtöttük a nagy cserépkályhát, nem értettük igazán a különbséget a régebbi és az új módi között, mígnem igazgatónk, a félig vak L.J. tanár úr elmagyarázta. Akkor sem értettük, de nem volt érdekes, ha így, hát így. Kézrôl kézre járt egy újságcikk, melyet az igazgató úr írt, az volt a címe, hogy Fényes szelek vagy valami hasonló, új szelek fújnak, magyarázta nekünk lent, az ebédlônek használt pincében, és valahogy ideges, nyugtalan lett minden, csak azt nem tudtuk, mitôl. Két koreai diáktársunk egyre többször vonult félre a többiektôl, egyébként az a bizonyos nap is olyannak ígérkezett, mint a többi.

Büszke technikusjelöltek voltunk, más iskolák növendékeinek zsargonjában pléhpüfölészeti nyakigolajoncok, nálunk volt a legmenôbb diákzenekar, a legjobb tornászok, futballban ugyan nem jeleskedtünk, de elképzelésünk szerint egyébként bárhol, bármiben, bárkit lenyomtunk, mint a bogarat. Az iskola nem volt messze a kollégiumtól, reggelente zárt rendben, katonásan énekelve, egyentányérsapkában meneteltünk mindennapi végzetünk felé, a félemeleti osztályteremben a megszokott idétlenkedés, a második óra közepe táján lépett be a tanterembe az a fiatalember, aki idôsebb volt nálunk, mindjárt a tanári asztalhoz ment, és a tehetetlenül álmélkodó tanár szeme láttára, füle hallatára bejelentette, forradalom van, menjen mindenki tüntetni az utcára.

Milyen kár, hogy a nagy pillanatokban az ember soha nem figyel oda igazán, akkor épp az volt a műsor, hogy a tanteremben egy székkel mindig kevesebb volt, így a tanárt üdvözlô felállás, majd leülés után valaki mindig a padlóra esett, miután kilopták alóla a széket. A hiányzó ülôalkalmatosság pedig a vécében afféle dohányzóasztalként működött, mi pedig hamarosan az utcán nyüzsögtünk, hiába záratta le az igazgató a bejáratot, tudtunk mi többet is. Zárt rendű menetelésben kellôképpen begyakorolva mihamar egy mindig növô, érthetetlen módon duzzadó tömeghez soroltunk, mentünk, amerre ôk, kiabáltuk, amit ôk, itt-ott megtoldva sajátos nyelvcsavaraival a diákzsargonnak, a Pálma cukrászda környékén mi már közös magyar—japán határt óhajtottunk, egymás közt persze csak, soraink között kuncogva, hogy piros-fehér-zöld, London magyar föld és hasonló idétlenségeket, mert már alig lehetett elviselni azt a roppant villamosságot, ami bennünk és abban a hatalmas, ezerfejű óriásban volt, amit tömegnek szokás nevezni.

Azon a szép, napfényes októberi délutánon valaki a Nemzeti dalt szavalta, ki tudja, hányadszor már, mikor Regôs üvölteni kezdett, mint éjszakánként szokta, de most nyitott szemmel, ébren, és mire megpróbáltuk ezt megérteni, már mi is üvöltöttünk, kiabáltunk, összeölelkezve, sírva, röhögve, ugrálva, nem lehetett bírni tovább. És nincs az a nyelv, ami a képzelet: azzal a kamasz kitöréssel hirtelen átélni akartuk, át is éltük mindazt a perzselést, amit forradalomnak, szabadságnak hallottunk addig, a lélek visszatarthatatlanul lüktetô, már-már testi gyönyörének kifakadását. Valami történt velünk, amit nem kellett szégyellni, amitôl nem lettünk foltosak sem kívül, sem belül.

Este még megvártuk a sortüzet — emberre itt lôttek elôször —, három társunkat csípôn, ágyékon, combon lôtt sebekkel a közeli üzletben Szalai úr, a városszerte híres fodrász látott el, belénk pedig a puskatus-, a gát- és a közelharc más módszereivel igyekeztek örökre beégetni a bűntudatot azon a sikolyokkal, jajgatással, füsttel, indulattal és féktelen gyűlölettel fortyogó estén. Ó Karcsi tizenkét évet kapott késôbb, a legkevesebbet Cigányka, két évet, tizenegy szobatársunk vált évekre különbözô cellák fiatal virágává, minket csak száműztek egy másik kollégiumba, ahol egy általunk Bulldognak elkeresztelt igazgató sikerrel gondoskodott módszeres kiirtásunkról, ez volt a dolga. Pedig mi igazából csak szépek szerettünk volna lenni, érteni az ábrázoló geometriát, a hiperbola egyenletét, a vas-szén-állapotábrát és talán még a porkohászati eljárást is. Aznap hárman sebesültek meg, de ahogy a költô Csápferi este megfogalmazta, meghaltunk mind. És már nem támadunk fel soha. Így van ez.