Hanák Péter a szociális struktúrák metodológiáját, illetve e módszer társadalomtörténetben való használhatóságát vizsgálja tanulmányában. Minden társadalomban többféle struktúra létezik egymás mellett és fölött, egymást áthatva és bomlasztva.

A mai korszerű történetírás nem tagadja a struktúrakutatás fontosságát és használhatóságát, különösen statikus társadalmi keresztmetszetek leíró elemzésénél, vagy ha kifejezetten egydimenziós ábrázolás a kutatás célja. Erôsen bírálja azonban az egydimenziós sémát egy idôbeli és térbeli összehasonlításra alkalmazható táradalomtörténet esetében.

Ez a kritika voltaképpen a struktúrakutatás történettudományi alkalmazásának kényes kérdéseit érinti. A struktúra ugyanis az antropológiában, a nyelvtudományban, a szociológiában a diszciplína lényege, mindegyikben valaminô organizmus alkotóeleme, vagy architektonikus eredetű, az építészet statikai racionalizmusának fogalma. A 20. század rendszerorientált történetírása ezt a fogalmat, kissé egyszerűsítve ezáltal a bonyolult hostoriográfiai kérdést, átvette, mégpedig a történeti hermeneutika új alapzataként felértékelve.

Azonban a történettudománynak nem a geológiában, az építészetben, az etnológiában érvényes struktúra az ontológiai alapeleme, hanem a nem programozott és nem programozható, tehát nem metahistorikus változás — térben és idôben.

Itt azonban már felmerül a struktúra szemantikájának és sokdimenziósságának a problémája. Mi választható egy adott kor sajátos rendszereinek rendezô elvéül? Az egydimenziós rétegezôdés módszere, vagy pedig elfogadható a többféle, egymást átható struktúrák egyidejű létezésének és működésének elve?

Ám ha a társadalmi struktúra többdimenziós jellege elfogadható, akkor a szerzô és általános tényezôk határozzák meg az egyén vagy a csoport identitásának összetevôit? Egymással harmonizálnak vagy összeférhetetlenek-e ezek a tényezôk? És ha diszharmonikusak, melyek az uralkodó identitások? És egyáltalán: hogyan épül fel és hogyan váltakozik a különbözô identitások rangsora? E problémákat, illetve az említett módszert tekintve, a szerzô három, egymással összefüggô és sokat vitatott kérdésre szorítkozik. 1. Modernizáció és polgárosodás; 2. A középosztály sajátosságai Közép-Európa néhány országában; 3. A többes identitás felépülése és dinamizmusa.

Az elsô kérdést tekintve, a szerzô a modernizációnak négy fôbb típusát különbözteti meg.

Modernizálás "felülrôl", az abszolutista állam többnyire merkantilista gazdaságpolitikájának segítségével, a mindenek felett álló államérdeknek alárendelve (az "üvegház"-típus, amely Mária Terézia és II. József korszakától az 1860-as évekig tartott).

Modernizálás felülrôl, a nemesség vezetésével. Ez a típus sokáig sikeres volt ott, ahol a reformnemesség és a gazdag polgárság szövetségre lépett egymással. Ez a típus, fôként Magyarországon, az 1848-as forradalom idején s az 1867-es kiegyezés után kulminált, a kapitalista szabadverseny körülményei között azonban deformálódott.

A harmadik típust az "alulról", jórészt önerôbôl kiküzdött polgárosodás képviselte, bár ennek az ágnak a sodrását jórészt a felülrôl, a fôágból eredô áramlatok alapozták meg (ide sorolható az osztrák vállalkozók egy része, a magyarországi burzsoázia, a cseh polgári középosztály).

A negyedik — felemás — típus azon közép-európai kisnépek körében található meg, melyeknek társadalmából hiányoztak a preindusztriális vezetô rétegek. Ezek a népek a tôkés modernizációban és a polgárosodásban létük veszélyeztetését látták, ezért értelmiségi vezetôik zöme antimodernizációs, antiliberális beállítottságú volt.

Ezek a típusok azt igazolják, hogy a modernizáció és a polgárosodás a közép-európai régióban egyenetlenül és tökéletlenül fejlôdött ki.

A második kérdést érintve a szerzô a korabeli középosztály-struktúrák antinómiáit elemzi, hangsúlyozva, hogy mind a társadalmi szerep, mind a polgárosodás típusának összehasonlítása szempontjából mindenütt a középosztály a mérvadó tényezô, bármennyire rangosabb és homogénabb volt is felül a fônemesség, és tömegesebb, szervezettebb alul a munkásság. A középosztály azonban olyan bonyolult, heterogén képzôdmény, amelyet a szerzô szerint érdemes alkotóelemeinek összetétele szerint strukturálisan is, a csoportidentitások változásai szerint dinamikájában is megvizsgálni.

A strukturális módszer segítségével Hanák vázolja az angol (a nyugati) és a közép-európai középosztályok között fennálló különbségeket, rámutatva, hogy amíg az angol middle classes volt az az osztály, amelyet általában a közösség legokosabb és legeredményesebb részének tartottak, mivel erôs mobilitása révén bizonyos konvergenciát teremtett önmagán belül, és egyszersmind kapcsolatot az alsó és felsô rétegek között, addig a közép-európai középosztályformálódás fô tendenciája az eleve adott heterogenitást (hiszen ez a középosztály soknemzetiségű és sokvallású volt, mindenütt a nemzeti eszme hordozója, az autonómia vagy a szeparatizmus képviselôje) politikai és szervezeti síkon is kifejezô divergencia volt.

Ezt a kérdést Hanák közelebbrôl is vizsgálja az osztrák és magyar középosztály összehasonlításával. A Habsburg-monarchiában a társadalmi piramis csúcsán mindenütt a fônemesség helyezkedett el, identitásának meghatározó eleme a dinasztiahűség volt. Az ún. "elsô társaság", illetve a nagyburzsoázia alkotta "második társaság" közötti viszony hasonló volt mindkét társadalomban: a közéletben a vezetô szerep vitathatatlanul az elsô, az üzleti világban a második kezében volt. Ausztriában az udvar és a nagyburzsoázia között bizonyos interdependencia állt fenn. Magyarországon a polgárság zömében viszont elevenebben élt a nemességhez való asszimiláció késztetése. Az osztrák középosztály sajátossága a Bildungsbürgertum, ezen belül a hivatalnokság különleges helyzete és befolyása. Ezzel szemben a kialakuló magyar középosztály zömét a középbirtokos nemesség, a hozzá tartozó nemesi értelmiség és a nem nemes honorátiorok alkották. Erre a nemesi középosztályra erôsen hatott a felvilágosodás, majd a liberalizmus. Anyagi helyzetének fokozatos romlása, a feudális rendszer globális válsága és a Habsburg-abszolutizmus merev konzervativizmusa ráébresztette a modernizáció elkerülhetetlenségére. A század utolsó negyedére azonban megváltozott a középosztály összetétele Magyarországon. Az etnikailag, vallásilag, vagyonilag roppant heterogén középpolgárság (üzletemberek, német és zsidó kereskedôk, vállalkozók, kiskereskedôk, iparosok, a nemzetiségi burzsoázia) nagy része hamarosan átvette a gentry értékrendet, beleolvadt az úri középosztályba. Ezzel szemben a tôkés szellemű polgárság és a diplomás értelmiség zöme kívül maradt ezen az asszimiláción, így ôk alkották a liberális polgári középosztály zömét.

A szerzô röviden összefoglalja a korabeli lengyel, illetve cseh társadalom helyzetét is, rámutatva a létezô hasonlóságokra, illetve a meghatározó jellegű különbségekre.

Ezt követôen Hanák rátér a második metódusra, a hovatartozások preferenciáinak, az identitásváltásoknak a dinamikájára.

A polgári társadalom valóságos szerkezetében az egyén eleve több közösséghez, csoporthoz tartozik, identitása megosztott, a társadalomban elfoglalt pozíciója nem eleve determinált és változatlan, hanem a történelmi szituáció alakulása szerint változó.

Az osztrák és a magyar középosztály identitásváltásainak dinamikáját tekintve Hanák rámutat, hogy az osztrák társadalmi és politikai elit identitásának csúcsán századokon át a császárhűség állt, ez korszerűsödött fokozatosan hazaszeretetté, amint a császárt felváltotta az állam. 1867 után a szituáció gyökeresen megváltozott. Az osztrák burzsoázia és a Bildungsbürgertum identitáshierarchiájának csúcsára az alkotmányosság, a modernizálás és polgárosodás kombinációja került, de az állampatriotizmus is fontos identitástényezô maradt. A századvégen, a liberális világrendszer válságának kibontakozásakor alakult ki az újabb szituáció. A nagynémet egyesületek programja nemcsak a szélsôséges nacionalisták, hanem a hithű liberálisok között is tért hódított, a Német Birodalommal való együttműködés kiépítését, illetve a hozzá való csatlakozást tűzve ki célul.

A magyar nemesség önazonosságát a reformkorban a nemzeti liberalizmus alapozta meg, amelyben a bécsi abszolutizmus elleni oppozíció, az alkotmányos önállóság és a polgárosodás igénye fonódott össze. Ezt fejezte ki a kulcsjelzô: "haza és haladás". A kiegyezés után a középosztály rangjelzô identitásának kulcsszava az "úr" lett, amely a polgárosodás korában lassan lefelé terjedt, a vagyonos polgárságra és az értelmiségre. A szónak volt egy nemzeti jelentôsége is, minthogy az "úri" társasághoz tartozás megkövetelte a magyarosodást, valamint egy társadalmi értelme: a rendkívül heterogén középosztály különbözô csoportjainak összekötô kapcsa és a dolgozó néptôl való címbeli elkülönülése. A liberális rendszer globális válsága a magyar társadalomban is új szituációt teremtett. A verseny és a válság következményeként széles rétegekben megrendült a nemzeti liberalizmusba és a polgárosodás üdvébe vetett hit. E rétegek politikai identitásában a nacionalizmus a konzervatív antikapitalizmussal párosult. Nemzeti identitásában az idegenellenesség, elsôsorban az antiszemitizmus foglalta el a prímszerepet. A középosztály számban és befolyásban jóval kisebb részét kitevô öntudatos polgárság identitáshierarchiájában ezzel szemben a demokrácia, az antifeudális polgárosodás igénye kerekedett felül. A neokonzervatív reakció és a szocialisták által támogatott radikális demokrácia közti ellentétek az elsô világháború elôtti évtizedben kiélezôdtek. A háborús vereség következtében kialakult új ituációban a hatalmi elit és az úri középosztály többsége a nacionalizmussal, a rasszizmussal, a társadalmi-politikai restaurációval való azonosulást választotta.

Tanulmányának befejezô részében Hanák felteszi a kérdést: a különbözô csoportérdekek és identitáspreferenciák valóban kérdésessé teszik a polgárság létezését? Válaszában kifejti, hogy a 19. század elején mind Ausztriában, mind Magyarországon vagy Csehországban létezô polgárság laza közösségét megbontották a kapitalista munkamegosztás és a polgárosodás ellentétei — nem utolsósorban a nacionalizmus és a rasszizmus — és erôsen átalakították hajdani identitásának preferenciáit. A közép-európai polgárság egyre bôvülô köreiben az egyéni és csoportos érdek már nem a szabadsággal, hanem a nemzettel és vallással, nem a liberalizmussal, hanem a nacionalizmussal és a neokonzervativizmussal vagy — az ellenpóluson: a szocializmussal kapcsolódott össze. (Történelmi szemle. 1997. 2.)