1848-ról lehet beszélni múlt idôben, elmúltként, lehetôségként. De mindannyian tudjuk, hogy egészen más dolog történelmiként viszonyulni egy tárgyhoz, tényhez, és egészen más használni azt, a jelen kontextusába helyezve. Működésbe hozott történeti tudatunk képeket láttat, "megért", letisztult okok birtokában van. Ha így nézzük a forradalmat, akkor csak a múlt érdekel, az, hogy minél biztosabb ismereteket szerezzünk róla. És ez természetesen nagy fontossággal bír. Ha azonban magunkat is látni akarjuk ebben a tükörben, akkor több eredménnyel jár, ha a múltat emeljük a mába. Meg kell keresnünk tehát azokat a fiatalokat, akik 1848-ban talán a Pilvaxban gyűltek össze, vagy a Nemzeti Múzeum elôtt kiáltozták volna a forradalom jelszavait. A mába emelt múlt talán groteszk, valószerűtlen. Semmi esetre sem "az" a múlt. De itt elsôsorban a múlt "használati értéke" a fontos, az, hogy mihez kezdhetünk vele, hogyha egy pillanatra elfelejtük a szimbólumként, kanonizált értékként élô forradalomképet.

Az alábbiakban egy nyomozás eredményeit szeretnénk ismertetni és értékelni. Nyolc egyetemi hallgatónak tettük fel ugyanazokat a kérdéseket, olyan megfogalmazásokat keresve, hogy ne születhessenek válaszként iskolás leckefelmondások. A "jelen idejű" forradalomhoz való személyes viszonyulásokra voltunk kíváncsiak elsôsorban. Bár a megkérdezettek között vannak közgazdász, filozófus, művészettörténész, filológus, teológus és földrajz szakos hallgatók, ez az anyag nem tekinthetô szociológiai igénnyel készült felmérésnek. Inkább szubjektív vélekedések gyűjteménye, ugyancsak szubjektív kommentárokkal, azok részérôl, akik 1848-ban akár az események sűrűjében is lehettek volna...

1. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy "forradalom"?

Semmi nem kötôdik a közvetlen tapasztalathoz. '89 nem volt forradalom, vagy ami talán döntôbb, nem annak éltük meg. '56-ról viszont már vannak felvételek, hangemlékek, amit némi idôeltolódással ugyan, de személyes tapasztalatnak lehet(ne) elkönyvelni. És mint ilyet, felidézni, ha par excellence forradalomról van szó.

F.P.: Egy évszám: 1956. A pesti forradalmat tudom elképzelni képekben és természetesen fekete-fehérben, felülnézetbôl. Az a kép ugrott be hirtelen, ahogy jönnek a tankok és a másik oldalon a tömeg...

Adatok, személyes tapasztalat nélkül pedig marad a hangulat, a bizonytalan tapogatózás egy idegen világban. Próbálkozás: a dátum, a kapaszkodó identifikálása.

Gy.Zs.: 1848, ez a "klasszikus" magyar forradalomelmélet, Erdélyben legalábbis. '56 minket kevésbé érintett. Benyomások szintjén: valami zajos jelenet, kaotikus kép ugrik be. A forradalom mindig káosz és sohasem tudják, hogy hova vezessen. Nincs egy tisztázott kép, csak egy olyan káosz, amibôl vagy kerül egy kiút, vagy nem. A forradalom napja a leghangulatosabb, tehát ami nálunk március 15, az a külsôség, a felszín, a látványosság.

Megoldás: Március 15. Szabad asszociációk, melyek mind egy irányba mutatnak... A forradalom elemi erejű, félelmetes, pusztító jelenség. Egyúttal (talán éppen ezért) csoda. Amire jó emlékezni, de lehetetlen átélni. Gyökértelen jelenség, inkább könyvekbôl, filmekbôl kiragadott illusztrációként él és nem sajátnak vallott történelmi múltként. Képekben (és itt már színes képekben), jelszavakban tárgyiasított fikció. Amit kevéssé ismerünk, mindig színesebb, mozgalmasabb az ismertnél. Idôben minél inkább közelednénk a mához, annál jobban kopnak a színek. Csak a káosz marad változatlan színesben, fekete-fehérben.

P.Sz.: Sötét szín — zöld, bordó, és valamilyen erdei csatajelenet.

S.G.: Zűrzavar, tüntetés, 1848. március 15. — szeles tavasz.

A.L.: Szabadság, Egyenlôség, Testvériség. Bastille, csata, vér, halál — szörnyűségek.

P.A.: Mikor valaki valamitôl erôsen szabadulni akar — egyéni forradalom. Ha képre gondolok, akkor az a Petôfirôl készült kép jut eszembe, amikor a Talpra magyart szavalja; esetleg a Delacroix-kép. Szavak: kitörés, szabadulás.

L.L.: Piros-fehér-zöld, Petôfi, Talpra magyar. Aztán a Pilvax és a Tizenkét Pont.

O.J.: Tömeg, anarchia, lyukas zászló, helikopter. Jókai és Petôfi, flower power.

Fikcióként esélye van a továbbgondolásra, a személyessé tételre. Így kerül egyazon képzeletbeli dobozba Petôfi, Jókai, Pilvax és Tizenkét Pont az önmegvalósítással, meg a 60-as évek virággyerekeivel.

2. Mi ellen indítanál itt, most forradalmat?

Gy.Zs.: A Coca Cola, a McDonald's és a hamburger ellen.

A.L.: A jelenlegi oktatási rendszer ellen. Egyébbel úgy meg vagyok elégedve, per pillanat.

A Nagy Elbeszélések kora, úgy tűnik, valóban lejárt, vagy lejáróban van. Nincs egy összefüggô, teljességében átlátható ellenségkép, "aki" ellen valódi hittel fel lehetne lépni.

P.Sz.: Az oktalan pazarlás, a környezetszennyezés ellen, nem olyan Greenpeace-szerű dolgot, hanem az ésszerűség határai között maradva.

Az a hatalom, aki ellen megnyilvánulna a környezetvédelem harca, szintén arctalan — itt talán elszórt, szimbólummá emelt események ellen lehetne tiltakozni. Mégis: itt hangsúlyosabb, nagyméretűbb a szándék, ami mellett ez a forradalom letenné a garast. Lehetséges, hogy az utolsó utáni Nagy Elbeszélés a Föld sorsáról szól? Akkor, ha ez tényleg érint majd mindenkit? Talán ezt jelenti az "ésszerűség forradalma"...

P.A.: A betokozódott kispolgáriasság, a személyi megkülönböztetés és a nacionalizmus ellen.

F.P.: A bunkóság ellen. Amikor valaki többnek akar látszani, mint amennyi, azt nem szeretem.

O.J.: Szellemi forradalmat indítanék a mai mentalitás, tehát az anyagiak, a pozíció hajhászása ellen.

Általános, mondhatni: társadalmi jelenségek mint lehetséges forradalom célpontjai. A kérdés itt a Hogyan. Avagy: hasonlítana-e egy ilyen — lehetôségei szerint leginkább szellemi — forradalom ahhoz a forradalomképhez, amelyet az elsô kérdésre adott válaszok asszociációsorai sugallnak? Látványos, mozgalmas, kaotikus lenne-e ez a forradalom? Aligha. Talán a személyi megkülönböztetés és a nacionalizmus ellen indított forradalom igen, de ez csapda is lehet: olyan, mint a "Harcoljunk a békéért"-szerű jelszavak.

S.G.: Valószínűleg nem indítanék. Minden forradalom elôbb-utóbb diktatúrába fullad, mivel túl éles határokat von: vagy velünk, vagy ellenünk.

L.L.: A forradalomból sohasem az lesz, ami kellene. Ezért forradalom. Épp ebbôl a megfontolásból minden holdtöltekor lehetne egy forradalmat indítani. Csak hát, ugye, honnan annyi kokárda...

Azt is lehet fontolgatni persze, hogy mivé lesz a forradalom. Bár az egyik megkérdezett szerint a forradalom egyik jellegzetessége éppen az, hogy nem tudni, hová vezet. Ha viszont már a kezdetekkor aggályok merülnek fel, akkor, mint S.G. és L.L. válaszai jelzik, legalább két választási lehetôség van: vagy lemondok a forradalomról, vagy "csakazértis" megpróbálom, talán minden holdtöltekor. (Hátha mégis kerül kokárda.)

3. Ha filmet forgatnál 1848-ról, melyik epizódját filmesítenéd meg? Milyen lenne a film hangulata, végkicsengése?

Fikcióként talán könnyebb beszélni róla. Ez már színvallás, állásfoglalás. Hazajut Baradlay Richárd a huszárjaival, vagy felmorzsolódik a kis sereg apró, felesleges csatákban? Mindkét út lehetséges, de nem egyszerre.

O.J.: A forradalom kitörését, elsô szakaszát filmesíteném meg és lelkesítô hatása lenne.

Vagyis igenis van igény a "jó gyôzelmére", vagy egyáltalán arra, hogy megneveztessen egy eszme, egy Nagy Név, aki lehetôséget nyit a feltétel nélküli lelkesedésre. Ha a Nagy Nevek kora lejárt, akkor a múltban kell kutatni utánuk. Ez nyújt lehetôséget a történelemmel való játszadozásra is, felejtsük el a tényeket, hiszen fikció az egész... és tényleg, mi lett volna, ha?

A.L.: Mindenesetre a gyôzelemittas perceket, amikor még reményteljes volt az egész ügy. Bem apót állítanám a középpontba, és másképpen fejezném be: bizonyos dolgok nem úgy történnének — sikerülne az egész forradalom. Érdekes volna egy olyan filmet csinálni, hogy "Mi lett volna, ha...?"

Mert Nagy Nevekre szükség van. (Ha másért nem, azért, hogy legyen kirôl bebizonyítani, hogy nem volt nagy, vagy nem úgy, és nem abban...) És a viszonyítási alapként használt nagyság lehet "országos a pusztulásban" is. Gyôzelem? Vereség? Ilyen magasról szemlélve egyre megy.

P.Sz.: Valamelyik székely csatát meg lehetne filmesíteni. Tragikus végkicsengése lenne.

F.P.: 1849. október 6-át tudnám megfilmesíteni. Inkább sokkoló lenne, mint tragikus és végigkövetné egy-egy vértanú életét. Egy narrátor kifejezéstelen hangon rábeszélne a filmre, közönyösen, mintha száraz, jogi szöveget olvasna.

A "személyes forradalom" és az okfeltáró, elemzô változat egyaránt fontos a válaszokban. Talán azért, mert mindkettô a hitelesség pecsétjét biztosítja. Egyfelôl bepillantást nyújt az összefüggésekbe, biztos, rendíthetetlen, adatokon alapuló tudást ad. Nem a csatát, a csatához vezetô utat. Madártávlatból, átfogón, minél részletesebben...

Gy.Zs.: Semmiképpen sem március 15-rôl, mert arról túl sok filmet forgattak már. Inkább azokról a mélybeli tárgyalásokról, folyamatokról, amelyekrôl nem tudunk. Ez lenne a legérdekesebb része például egy történelmi dokumentumfilmnek. Nem a csata a lényeg, és nem azok, akik harcolni mentek, hanem az, ahogy eljutottunk a csatához. .A.: Március 15-rôl, párhuzamba állítva azzal, hogy mi lett a vége. Kihangsúlyoznám az okokat, elsô számú okként azt hoznám fel, hogy akkor a magyarság nem volt felkészülve. Szerintem most sem lennénk felkészülve egy forradalomra. Nincsenek komoly célkitűzések, se konkrét végrehajtási tervek. A film nyitott kérdéseket vetne fel, hogy el lehessen rajta gondolkodni. "Akinek van füle a hallásra, hallja."

Másfelôl a forradalom szubjektív élményként elbizonytalanít mindent, anélkül, hogy hitelességébôl veszítene. Nem a csata a fontos, hanem a mód, ahogy a választott hôs átélte. Nem a '48-as forradalom, hanem "magánforradalma" az egyénnek, az és annyi, amennyit lát belôle. Úgy tűnik, a Nagy Történelmi Tablók kora is lejárt... Hiteltelen a kirakatdísznek használt malomkeréknyi kokárdás forradalom-kép.

S.G.: Semmiképpen nem a már eddig is élesen exponált pillanatokat. Mácrius 15-rôl egy nagy, szélesvásznú, tömegjelenetes filmet csinálni már nem nagy kunszt. Esetleg egy vidám filmet forgatnék, mondjuk '49 nyaráról, középpontban valakinek a személyes élményeivel, mint például a Svejkben. A forradalomnak lehetnek humoros vagy groteszk elemei is... Vagy egy dokumentumfilmet, beszélgetô-filmet forgatnék az öreg Kossuthtal, mondjuk négy-öt évvel halála elôtt. A film arra épülne, hogy az öreg Kossuth értékeli a forradalmat, és az azután történteket, és maga a beszélgetés lenne a lényeg.

L.L.: A film a Pilvax-beli elôkészületekrôl szólna, tudniillik mióta elolvastam Mikszáth Jókai-könyvét, nagyon izgat az a sokszínű társaság, ami ott összegyűlhetett. Az sem utolsó kritérium, hogy a forradalomnak ez a része viszonylag jól dokumentált, és hogy ennek ellenére mégis lehetne fantáziálgatni egy kicsit... A film azzal végzôdne, hogy a végsô egyeztetések elôtt a pincér még egy utolsó kört vinne a fiúknak.

4. Mi jut eszedbe az alábbi négy sorról, milyen értelmet hordoznak szerinted: "Kossuth Lajos azt üzente,/ Elfogyott a regimentje,/ Ha még egyszer azt üzeni,/Mindnyájunknak el kell menni"

O.J.: A végsô esetben ki kell állni az eszméért, nem lehet csak passzívan várni a gyôzelmet.

P.Sz.: Hogy mindenképpen a Kossuth és a forradalom segítségére kellene siessünk, még akkor is, ha teljesen tönkremegyünk.

Az ennyire közismert szövegek mindig jóval többet jelentenek, mint maga a mondatokból, szavakból kihámozható értelem. Magukkal hozzák a kontextust, amelyben születtek, amelyben "azonnali, használati értékük" volt. A válaszokbeli kell/kellene jelzi, hogy a szövegnek érzékelhetôen a felhívó funkciója (volt) a domináns, hogy a korabeli kontextus könnyen felidézhetô/felépíthetô a kérdezettek számára. Ez egyben egyfajta azonosulást is jelent a szöveggel, a szöveg mondataival.

F.P.: Személyesen az, hogy majdnem minden buliban elénekeljük, és hogy jól érzem magam, amikor ezt éneklem. Amúgy sohasem gondolkoztam el az értelmén.

L.L.: Nekem személy szerint Kukorelly ô karikára K című verse. Elképesztô, hogy mit ki nem lehet hozni egy ilyen közismert dalból. A másik véglet sokkal földhözragadtabb: az tudniillik, amikor falusi lakodalomban hajnali ötkor hullarészegen zokogva ordítom ezt a nótát. Zokogva vagy ordítva? Nem tudom, de nem is akarom tudni...

Ezek a válaszok hangsúlyozottan személyes viszonyulást jeleznek a dalhoz. A "használati érték" megváltozott a korabelihez képest, és a jelentés maga felbontható — lásd Kukorelly-vers —, vagy nem fontos. A dal valóban dalként funkcionál itt, a kontextus pedig új: buliban, lagziban, tehát magában az éneklésben él a dal, a felhívó, buzdító funkció nem kerül elôtérbe.

S.G.: Az ôszinteségét és elszántságát tudom értékelni, azt, hogy ez komolyan veendô, tehát: ha Kossuth még egyszer "azt" üzeni, akkor tényleg mindenki elmegy.

Gy.Zs.: Nyilvánvalóan Kossuth Lajos és az 1848-as forradalom ideálként jelenik meg a nép, a nemzet tudatában. Amikor nagy forrongások vannak, a tömeg nagy részét érinti a nap szele. Azt a lelkesedést érzem ebben a dalban, amikor az ember tudja, hogy van valaki, akiben lát egy vezetôt, egy egyéniséget. Ez szinte már vakhitet jelent.

A.L.: Szerintem ezt annak a kornak a szellemében lehetne igazán jól értelmezni: a fiatalságnak valahogy szívügye volt a forradalom; Kossuth arra próbálta ôket ráébreszteni, hogy most kell kiállni a haza védelmében, most kell megragadni azt az "elrozsdásodott kardot".

A forradalmat távolítani is lehet, madártávlatból szemlélve az eseményeket, viszonyulásokat. Ez a távlat lehetôvé teszi, hogy a beszélô "értékeljen" vagy belehelyezkedjen, ezúttal tudatosan, egy történelmi helyzetbe. Itt nyilvánvaló az is, hogy "Kossuth" jóval több, mint egy név: vezetô, egyéniség, ideál. Ami pedig a válaszok mögött van: most aligha vannak ilyen Nagy Nevek. A Nagy Elbeszélések "szerzôi" is hiányoznak.

P.A.: Ez egy szép kis nóta, mondjuk, én nem vagyok oda érte. Kicsit olyan melldöngetô. Szerintem nem talált az akkori hangulathoz, legfennebb a lendülethez. A mostani hangulathoz végképp nem talál.

Ez az értelmezés nem tulajdonít jelenbeli használati értéket a szövegnek. A jelen kontextusában, úgy tűnik, szövegként nem működik a dal, legalábbis ebben az esetben. Az "akkorhoz" képest persze felmerül a kérdés: hogyan értették volna a forradalom napjaiban a "melldöngetést"? De az is lehet, hogy nem merül fel. A szöveg, ha szöveg, akkor a jelenben él igazán.

Kérdések, válaszok és szövegközi kommentárok után elmondhatjuk: ez a szöveg nem 1848-ról szól. Sokkal inkább szól rólunk, a jelenrôl, és tudatunk azon szögletérôl, amelyben 1848 van elraktározva. Nem vagyunk olyanok, mint a fiatalok akkor, márciusban, de lehet, hogy olyanok lennénk. Hiszen, amint a válaszok mutatják, sokkal megfoghatatlanabb jelenleg az is, amiért, és az is, ami ellen forradalmat lehetne indítani. Egy dolog azonban biztosnak tűnik: a hagyománynak nem kell érinthetetlennek maradnia, de nem szabad érintetlennek maradnia sem. Emlékezni kell, de lehet értelmezni, értékelni és átértékelni is. Hagyományra szükség van, hogy magunkat lássuk benne.