Ez a szemelvényes filmnovella Gulyás Gyula ötlete alapján és az ô biztatására készült. Hálámmal együtt a megfilmesítési jog is az övé.

I

Kartonlapon tabló: tizenhárom rajzolt ovális képkeret. Hétben fiúarc. Négyen közülük ragasztott körszakállal. Ugyanaz a körszakáll. A tabló a selyemkötésű történelmi emlékkönyvek "Aradi vértanúk" fejezetében látható mintára készült, a képek is ugyanolyan elmosódottak. Amatôrképek. Piros ceruzával rajzolták körbe ôket, magát a kartonlapot zölddel keretezték, bátortalanul. A tetejére cirkalmas, gyerekes betűkkel írva: "Az újlaki tizenhárom".

II

A tablón látható, tíz-tizenkét éves fiúk az üres iskolai díszterem színpadán a hét törpét formázzák holmi aktualizált mesejátékban, utcai ruhában, de ragasztott szakállal, fából faragott csákánnyal, festett csákóval, kartondoboz-lámpásokkal. Körbe-körbe menetelve éneklik a klapanciát, vélhetôleg egy helybéli irodalomtanár zöngeményét:

Hét nagy szívű kicsi vájárA szénre mint mézre rájár,Lepkét, ábrándot nem kerget,De teljesíti a tervet.

Betanítójuk, egy keszeg kis tanárnô összeüti a tenyerét.

— Jól van — mondja. — De az elôadáson több odaadást, figyelmet kérek.

III

Elszegényedett polgári család lefüggönyözött szobájában, egy kisváros külsô felében, bársonyabroszos asztalon, kerámiavázának támasztva tükörlap áll. Gyertyák égnek a két oldalán.

A tükör elôtt, a félhomályban cérnára fűzött karikagyűrűt ingat egy öregasszony. Mormogva imádkozik, vagy varázsigéket mondikál fonnyadt, nagy ajkaival. Szellemet idéz.

A tükörben egy idô után karakül kucsmás férfifej jelenik meg — ez is szakállas! —, elmosódottan, távolian.

— Jóska — suttogja az öregasszony. — Jóska, mondjad! Hol vagy most?

A zúzmarás alak, vélhetôen oroszországi hadifogoly, csak boldogan pislog a találkozásnak örvend talán.

— Jóska — suttogja az öregasszony —, fiad van. Te élsz! Megmondom nekik, hogy élsz, visszajössz.

A kucsmás fej alig érzékelhetôen bólint, majd kihalványul a tükörbôl. Az öregasszony azonban tovább lengeti a gyűrűt, és a következô látomást szólongatja, elmélyülten:

— Gyula! Gyuszi! Pék Gyuszi!

Néhány zavaros kép, ábrázat után újabb szakállas, csákót viselô fej tűnik elô: szabadságharcos tisztnek látszik, és úgy tátog, mintha üzenni akarna.

— Ki maga? — kérdezi az öregasszony, értetlenül. — Vécsey? Batthyány? Leiningen, ugye? De hát maga százhét éve... Nem magát hívtam, tábornok úr!

A tüköralak tagadóan intene, de az öregasszony eltakarja a képét.

— Nem, nem. — mondja. — Nem tudok németül. Itt most nyugalom van. Ki kell várnunk a végét.

IV

— Ki ez a kis haramia? — hallatszik a hang, gazdája láthatatlan.

— Hétre megjössz?

Torokhangú nô kérdez egy kamaszt. Terjedelmes nô lengô pongyolában, homloka fölé tornyozott hajjal. A gyerek klottnadrágot visel barnára sült, inas testén, egyebet semmit. Szögletes arca fölött csikófrizura tincse. Konokul, szótlanul áll.

— Apud estére megjön — mondja a nô. — Szerinted mennyi ide Tiszakécske?

Külvárosi kertes ház nyári konyhájában, félhomályban állnak, mindketten mezítláb, a kései kánikulában forróságot árasztó takaréktűzhely mellett. Edények tornyosulnak egy kecskelábú deszkaasztalon.

— Adsz tócsnit? — kérdezi végül a gyerek.

— Nekem nehogy megint világgá menj — mondja az asszony, és próbálja megsimogatni a fia fejét, de az elhúzódik. — Szombat van. Apu is megjön.

— Kettôt adj — mondja a fiú. — Janinak is.

— A kis haramiának... — az asszony hangja nevetôs. — Mi vagyok én? Csekonics báróné? Tôlem mindig ezt kérdezte az anyám.

Két tócsnit csomagol papírba, melyen nyomban átüt a zsír.

A gyerek közben elôremegy, a zsúfolt szobába. Az ormótlan rádió mögül elvesz egy nagy, selyemfedelű könyvet, és a Szabad Nép egyik példányába csomagolja, amit a karosszékrôl markol fel. A szék elôtt levágott kérgű, kitaposott férficipô hever, az apa papucsa. A fiú belelép a cipôbe, kipróbálja, körbeklaffog a szobában, majd kioson, az utca felôli kerítés mellé, a fűbe rejti a könyvet.

Miután a tócsnikkal kimegy a kapun, benyúl a kerítés résén, kiveszi a könyvet, a melléhez szorítva, testével takarva elindul a poros úton, háttal az esetleg utánakémlelô anyjának.

Meztelen lábával élvezettel rugdalja a porkupacokat.

A széles külvárosi utcán, egy akácfa mögül rápisszeg egy szôke fiú, János. Olyan sovány, eltakarja a fatörzs.

— Dani! — suttogja — Damjanich!

A fiú szótlanul odanyújtja neki a zsírpapír-csomagot, a másik kibontja, elégedetten és éhesen nézi.

— Kettô? — mondja. — Egy az enyém?

— Az Iváné! — mordul rá Dani.

— Elég lesz? Én egy decit hoztam.

Jani kis barna üvegcsét mutat, azelôtt gépolaj lehetett benne.

— Ez megér kettôt — csettint Dani.

— Még hármat is. Jobban szeretik a tócsninál. De azért felhígítottam egy kicsit.

— Sokat jár a szád — mondja Dani.

A mezôben álló vaskos téglakerítés felé tartanak a kókadt kórók között, a sárguló füvön. A kerítés fölött épületek teteje és néhány ôrtorony látszik.

Tatáros arcú, vézna szovjet kiskatona guggol a gyom között, a kerítés tövében.

A fiúk derékból meghajolva lopakodnak feléje, majd mellé ereszkednek. Kicsomagolják, megmutatják neki az ételt, italt. A katona mindkettôt megszagolja. Komoly. Magasba emeli két ujját. Dani válaszként négy ujját mutatja neki. A katona a fejét rázza. Így alkudoznak, némán. János közben megérinti a katona fegyverét, borzongva élvezi fémes-olajos tapintását.

A két alkudozó végül három-három ujját emeli magasba. Megegyeztek. A katona három töltényt nyújt át Daninak, elveszi cserébe a papírcsomagot, az üveget.

— Dászvidanyia! — köszön el elégedetten és gúnyosan Dani. De aztán tétován áll: meztelen testén nincs hova elrejtenie a csillogó töltényeket. Végül a nagy könyvbe rakja ôket.

— Ez a könyv olyan vastag — mondja —, felfogja a puskagolyót is. Gyere, Vécsey Karcsi — szól a kis szôkének.

V

Az iskolai díszterem félhomályában partizánfilmet néznek az úttörôavatásra váró gyerekek. Vattakabátos alakok rohannak át a vásznon, és a nézôkhöz hasonló, lelkes, feszült arcú gyerekharcosok. Majd a szürke mozgóképben mozdulatlanul, megdicsôülve, távolba meredô tekintettel áll egy szovjet úttörô.

Véget ér a mozi, felgyúl a villany, meglátszanak a falakon a zászlók, politikusok arcképei. Kezdetét veszi az úttörôavatás.

A színpadon, az asztal mögött, a tanárok és ünnepi küldöttek között Bertalan tanár egy hórihorgas, negyvenes, ám teljesen ôsz férfi, máris a kellô és illô beszédet mondja. A Szovjetunió vívmányairól beszél, amelyeket ô személyesen is tapasztalt hosszú tanulmányútja során. Az önfeláldozásról szól, és a hôsiességrôl. A pártról, az élcsapatról, vezetôinek szenvedéseirôl, a vértanúságról.

A színpadra betotyog egy körszakállas, ôsz apóka, jelmeznek ható atillában; gyorsan széket tolnak alá. Az elnöklô férfiú szomszédjához, az iskolaigazgatóhoz fordul:

— Illegalistájuk nincsen?

— Nálunk az nem volt divat — suttogja az igazgató. — De van szabadságharcosunk, '48-ból.

Melyik negyvennyolcból? — sziszeg az elnök.

— A régibôl — felel súgva az igazgató. — Amikor a szabadságért harcoltak. Ennek vörös sipkás honvéd volt az apja. Vagy a nagyapja.

Bertalan tanár idôközben bemutatja a gyerekeknek a példaképet. Az apóka, roggyant külsejére rácáfolva, meglepôen összefüggô, nyilván elôre elkészített beszédbe kezd.

— Gyermekeim — mondja. — Az én apám, akit én nem ismerhettem, ahogyan közületek is sokaknak nem volt alkalmuk találkozni az édesapjukkal, az én apám a szabadságért lázadt. Az elnyomók ellen. Az idegen uralom ellen. És idegen uralomnak számít minden, ami nem engedi, hogy önmagunk legyünk. Ôk valójában önmagukért lázadtak. Önmaguk akartak lenni, vagyis szabadok. Az Aradi Tizenhárom is különféle nemzet fia volt. És mégsem egyikért vagy a másikért küzdött csupán. Egymásért, önmagáért, saját becsületéért vállalta a vértanúságot. És én azt hiszem, a haláluk pillanatában szabadok voltak. Önmaguk voltak. Teljesítették a küldetésüket. Azt akkor éppen magyar szabadságnak hívták szerte a világon.

Mielôtt folytathaná a hivatalosságok számára nyilvánvalóan kínos elôadást, Bertalan tanár megköszöni a "hozzászólását", az elnök pedig újra szomszédjához fordul.

— Legközelebb, elvtársam, küldünk maguknak egy igazi kommunistát. Vagy nevezzenek ki egyet itt, helyben, a francba!

Bertalan lemegy a színpadról, elkezdi az ünneplôbe — sötétkék rövidnadrágba, fehér ingbe — öltözött gyerekek nyakába kötni a piros kendôket. A második sorban három fiú áll, egyikük inge alól aranykereszt látszik. Bertalan egyetlen, észrevétlen mozdulattal az ing nyílásába tolja vissza a keresztet, és a fiú nyakába köti a kendôt. Amint továbblép, a felavatott bal oldali szomszédja halkan súgja:

— Ezt most megúsztad, Leiningen.

— Hagyjál! — suttogja vissza a fiú, és lelkesen mondja a többivel a közös esküt, fogadalmat.

Az iskolaudvaron aztán megszólal egy meghatározhatatlan egyenruhába öltözött fúvószenekar. Vajas kenyeret, pogácsát, teát szolgál fel hosszú asztaloknál néhány meghatott szülô. A "Leiningen" balján látott fiú, Ottó lopva az ingébe rejt három pogácsát. A harmadik fiú, Kornél, közben lefényképezi egy dobozszerű géppel.

Koszorúba font hajú, kövérkés lány, Mária lép hozzájuk, és Ottónak mondja, sziszegve:

— Te hagyjad Lajost! Nekünk le kell gyôznünk a fasisztákat! Láttad, milyen szép volt az a fiú a filmen?!

— Jó — mondja Ottó tele szájjal. Aztán megriad: — Jaj, az apu!

Miközben Lajos zavartan és dühösen elutasítja a lányt — "Te meg engem hagyjál békén, jó?" —, a zenekarból, nagy dobbal a hasán kilép egy köpcös férfi, megöleli a fiát, már amennyire a hangszere engedi. Pozsgás arca lelkes, ô maga spicces talán.

— Gratulálok, Oti — mondja. — Megtetted az elsô nagy lépést. Most már tagja vagy az internacionalizmusnak. Megmondtam én, hogy neked sikerülni fog. Még a zenekart is elhoztam neked.

A fiú zavartan hagyja, hogy apja "férfiasan" megszorítsa, megrázza a kezét.

Gratulálok, Ottó elvtárs — mondja az apa, és a fényképezôgépes fiúhoz fordul: — Egy fotót, mester!

— Ez nem közügy! — húzódik el Kornél.

— Fizetek! — húzza ki magát az apa, és a nagydobra csap.

— Maga kispolgár — mondja csendesen Kornél a hüledezve tiltakozó férfinek.

— Hagyjad, apu, tényleg — mondja Ottó, a fényképész pedig odább húzódik, és észrevétlenül rájuk kattintja a gépét. — Egyél pogácsát, apu — mondja Ottó —, nehogy rosszul legyél.

Kornél kajánul motyogja csak magának:

— Faljon, Knézich bácsi, amíg még lehet.

A mozigépész eközben keki színű, fedett, hangszórós teherautójába rakja a vetítôgépet, és Bertalan tanárral sugdos cinkosan:

— Kaptam valami érdekeset. Igazit, nem mint ez. Kivigyem a vénemberhez?

— Ne ma — mondja Bertalan. — Ma odajönnek a srácok.

— Nyughass! — inti barátian a gépész. — Ez nem a hadifogság.

— Gazdátlanok ezek is.

— Vagy te érzed magad egyedül — mondja a gépész, már a vezetôfülkébôl. — Csinálj magadnak gyereket, ha szükségét érzed. Na, szervusz.

Az autó kihajt az iskola tágra nyitott vaskapuján.

Bertalan a gyerekekhez lép, és harsányan kiáltja:

— Úttörôk! Az ôrs elsô feladata, hogy rendet rakjon maga után az iskolában. Felrakjuk a téli tüzelôt.

Az udvar végében rendetlen halmokban hevernek a rönkök.

VI

A városka szélén, a távolban, elhagyatott kúriaszerű épület áll, a hozzá tartozó romos majorság udvarán, hatalmas drótketrecben rengeteg fácán rikácsol, röpköd, veri fel a port. Néhány üres ól is látható, és egy fészer nyitott ajtaján át, hogy azt emberi szállásnak rendezték be, szakadt munkaruhák lógnak a falba vert szegeken, egy dikón gyűrt ágynemű torlódik, az asztalon félig telt üvegek és mosatlan bádogbögrék állnak. Körben mindenütt madártápos zsákok.

Dani és kis szôke barátja, János a fácánketrec elôtt ül egy felfordított fateknôn, a vaskos könyvet lapozgatják. Két, hasonszôrű a válluk felett nézi a tizenhárom aradi vértanú képét. Egyikük fején gallyakból font koszorú, a másik pántokra aggatott súlyokat, vaslemezeket visel a testén, folyamatosan edzi magát, guggol, hajladozik. Magasabb, erôteljesebb is a többinél.

— Én nem bánom, játsszuk ezt — mondja éppen, a képeket nézve a kis szôke. — De akasszanak fel? Miért nem lehetek én Petôfi Sándor inkább?

— Pont azért, amiért Dani sem lett úttörô — röhög fel a súlyzós fiú.

— És akkor? — mondja Dani sértôdötten. — Nem is megyek én oda, ezekhez.

— Mennél, ha hívnának — bosszantja a súlyzós.

— Olyanokhoz, mint Kornél, én nem megyek soha.

— Ljubityelje van — jegyzi meg a ki szôke Jani, mint akinek ez bántja az érzékenységét —, ez még éjjel is fényképez.

Ahhoz meg apja — mondja a súlyzós. — Pont olyan apja, amilyen az újságban a fényképeken.

Dani összecsapja a könyvet, kihullanak belôle, koppannak a földön a töltények.

— Mutasd — kap utánuk a gallykoszorús fiú.

— Engem is csak az apám miatt... — mondja Dani, s közben, a másikra látszólag ügyet sem vetve felszedi a lôszert és aztán a markában tartja. — Miatta nem vettek be.

— De miért nem lehetek én Petôfi? — okvetetlenkedik Jani.

— Mert szôke vagy — mondja Dani dühösen —, és nem lehet mindenki Petôfi Sándor. De a tizenhárom közé még te is beférsz.

Távol a mezei ösvényen Bertalan tanár közeledik imbolygó, dongó segédmotoros kerékpárján, megoldott nyakkendôvel, lobogó zakóban. A vázon a "példakép" — az ôsz öregapó ül görcsösen kapaszkodva. Élvezi is a "száguldást", fél is tôle.

— Jön a muszkabérenc — mondja a kis szôke János.

Dani, míg a többiek a közeledôket figyelik, a teknô alá löki a töltényeket.

— Jönnek a janicsárok is — mondja aztán.

A kerékpár mögött meglehetôs távolságban és eléggé valószerűtlenül, két úttörô-nyakkendôs fiú gyalogol a mezôben: Ottó és Lajos. Tôlük lemaradva, mellének ütôdô fényképezôgépével Kornél igyekszik. Sántít.

— Dologra! — adja ki a parancsot Dani.

A fiúk bemennek a fácánketrecbe, takarítják, összeszedik a madárürüléket, szemetet. Fölöttük az ágas fákon és körülöttük a porban verdesnek a fácánok.

— Tyúkok ezek, nem madarak — mondja a koszorús fiú.

— Ennivalók — szól Dani.

— Le leszünk szarva — mondja a koszorús.

— Csak te ne szarj be, Agenor — kacag rá a súlyzós.

— Nem Agenornak hívnak — mondja a koszorús —, én Aulich vagyok.

— Meg görög is — hecceli a súlyzós.

Tanár és utasa befut a majorságba, Bertalan lesegíti az öreget a kerékpárról.

— Kvittek vagyunk — mondja neki.

— Letudtam a bért. Szerepelni akart? Leszerepelt!

— Igazam van — mondja az öreg.

— Akkor is, innen már a saját lábán megy. — Bertalan a kúria felé int, és az öreg indul is, a tanár meg elkiáltja magát: — Kölykök! Itt a Berci bá'. Ma leölünk hatot. Bruckner elvtársnônél fácánvacsora lesz az elnök tiszteletére. Láttátok milyen, ez egymaga megeszik kettôt.

Bertalan megpillantja a felfordított teknôn szétnyitva felejtett könyvet, a vértanúk képeit. Azokat nézi, miközben munkához vetkôzik. Ott áll végül klottgatyában, meztelen felsôtesttel ô is. Fekete foltok látszanak a lábán. Hol a tündöklô eget nézi, hol a könyvet; az eget élvezettel, a könyvet elgondolkodva.

Idôközben odaér Ottó és Lajos, köszönnek Bertalannak, akit itt nem hivatalos tanárjukként, mégis tanítójukként tisztelnek.

— Jó napot, Berci bá'.

— Vetkôzzetek neki. Madarat vágunk.

— Én is? — kérdezi szeppenten Lajos, de azért vetkôzik. — Én nem csináltam semmit.

Öcsi — mondja Bertalan. — Egy férfinak tudnia kell ölni. Állatot legalább. Meg kell éreznie a vért. Benned is vér folyik, Lali! Érezd már meg az életedet! Szabadsághôs akarsz lenni, és nem mered elvágni egy fácán nyakát.

Belép a ketrecbe, a kavargó madarak, a figyelô fiúk közé, elkap egy fácánt, leszorítja, és közben oktatva magyarázza az ölés technikáját.

— Lenyomod, széthúzod a két szárnyát, rátaposol. Hátrahúzod a fejét, elvágod a lüktetô gigáját. Csontig. Ne hagyd pocsékba a vért, fogd fel egy edénybe. Enni kell. Enni mindig kell. Mi ott egyszerűen csak kicsavartuk a nyakát. Vagy elharaptuk. Bárminek a nyakát. Késünk ott nem volt.

— Hol, Berci bá'? — kérdezi Dani, pedig tudja a választ. — Ázsiában?

— A tanulmányutamon — mondja fanyarul Bertalan. — A négyéves átképzésemen.

A ketrecen kívül Kornél a tükörreflexes Ljubityel fényképezôgép keresôjén át figyeli Bertalant.

— Még csak az kéne, hogy így levegyél, te! — mondja az a fácán nyakával a kezében. — Nôket fényképezz, Kornél, nôket! Azok szépek. Én foltos vagyok a skorbuttól. Tudod te, mi az? Vitaminhiány. Pettyesek vagyunk mind, akik hazajöttünk, mindenképpen. — Odébb hessent egy madarat, és ettôl az összes többi felkavarodik, repdesô szárnyak verdesnek a ketrecben, zavarossá, valószerűtlenné válik a látvány, s a gyilkolás is felajzza a fiúkat. — Vegyétek be Kornélt is — mondja Bertalan. — De komolyan. Úgysincs ki a tizenhárom. Gyere, Kornél.

— A Dessewffy ugye nem foglalt? — kérdezi az közelebb lépve.

— Jöhetsz — mondja neki Dani.

— Vegyétek be a görögöt is — mondja Bertalan. — Ô egyszer már menekült a zsarnok elôl.

A levélkoszorús fiú egyenesen, kissé gôgös tartásban várja a választ.

— Te leszel Pöltenberg — mondja Dani.

— Én Aulich vagyok — mondja a görög önérzetesen. — Pöltenberget szerezzetek.

Lajos és a kis szôke János egy madarat markol a szárnyától fogva, és nem tudják, mit kezdjenek vele.

— Cseréljünk nevet — suttogja Lajos. — Legyek én a Vécsey.

— Mert minek?

— Nem értem, mi ez a Leiningen.

— Majd megszokod. Most már benne vagy.

A madarak kavargása csitul, mintegy leülepedik. Egyetlen fácán hever átvágott nyakkal a földön: Bertalan tanár ölte le. A többi szanaszét gubbaszt.

VII

A súlyzós fiú hanyatt fekszik a mezôben, az eget nézi, és mosolyogva sóhajt:

— "Szabadság, szerelem, e kettô kell nekem..."

Mellén, a rákötözött súlyok, vasak között pirossal — talán madárvérrel — rajzolt szív. Egy nôi kéz leoldja róla a súlyokat, vasakat. A fiú felriad: érett, szép asszony áll fölötte, mosolyogva.

— Gyere — mondja az asszony, és megfogja a kezét. — Gyere haza.

Felhúzza a földrôl, és maga után vonja a mezôben.

VIII

Az ôsz öreg tágas szobájában szép régi, rozzant bútorokra süt a lámpafény. A faragott komódok, székek között a sarkokban degeszre tömött jutazsákok állnak. A helyiség egy megszállott gyűjtô tárolóhelye vagy az idôk folyamán felhalmozódott, megmentett tárgyak raktára.

Az öreg magas fejtámlájú, bársonyhuzatú fotelben ül, Bertalan tanár éppen gyertyatartókat, ezüst evôeszközöket pakol sporttáskájába.

— Jobb, ha én csinálom nekik, mint ha ôk maguknak — mondja. — Komolyak. Túlságosan komolyak. Önveszélyesen. De így játék lesz. Színdarab. Jobb idôkben még elô is adhatnánk az iskolában.

— Most madarakat gyilkolnak — mondja az öreg —, késôbb meg... ki tudja...

— Tanulnak — mondja a tanár mosolyogva. — Szoknak.

— De miért vértanúk? Miért áldozatok? — tűnôdik az öreg.

— Nem azok? — kérdez vissza a tanár. — És nekik így szép.

— A halál nem szép — mormogja az öreg. — Majd meglátod.

— Mindig mindenütt az áldozatokról hallanak. Dózsáról, a negyvenkilences vagy a kommunista vértanúkról. A halottak a hôsök. — Bertalan összehúzza sportzsákja szíját. — Bruckner elvtársnôéknek most már lesz eszcájgjuk is a fácánvacsorához — mondja. — Holnap elhozom érte a pénzt. Nem kérek jutalékot.

— Milyenek vagyunk mi, magyarok — ingatja fejét az öreg. — Dicsekszünk a halállal, ünnepeljük.

— Már nem sokáig — vált komolyra Bertalan. — Történni fog valami.

— Tizenegy éve ezt mondjuk.

— Vagy kilenc. Vagy száz éve. Hány éves maga? Százhúsz? Ne féljen, lesz még magából piros sapkás honvéd. Megéri azt az idôt.

— Vigyázz rám — mondja halkan az öreg a tanárnak.

IX

A gyerek-"tábornokok" fényképezkednek a majorság udvarán, a fácánketrec verdesô madarai elôtt. Pulóver, magasra gombolt kiskabát van rajtuk.

Ottó az elsô. Kihúzza zsebébôl a fura szôrzetet, a körszakállt.

— Elôbb én — mondja. — Én csórtam a szôrt.

— Eléggé undorító — fintorog Lajos.

— De azért szép — jegyzi meg a kis Jani.

— Kéne, mi? — Ottó beáll Kornél gépe elé.

— Nekem nem is kell — mondja Jani.

— Ne vigyorogj — mondja Kornél Ottónak.

A szakállt Lajos veszi át, majd a súlyzós fiú. Ki-ki bohóckodik vele egy kicsit, majd komoly képet vág. A többiek elutasítják, meztelen arccal állnak a gép elé. Dani még tiltakozik is:

— Én nem bújok el.

Kornél átnyújtja neki a gépet.

— Engem is! — mondja. — Be van állítva, csak nyomd meg a gombot.

A készülék végre érdekli Danit, aki különben egyre kevesebbet foglalkozik köznapi dolgokkal: szemügyre veszi, a keresôbe nézve körbeforog, figyeli a tájat, a fiúkat.

— Csak lenyomom? — kérdezi. — Akkor ez semmi se.

Kornél felteszi az álszakállt, hôsi pózba áll, Dani azonban járatlanságában, vagy mert másfelé figyel vele, elmozdítja a gépet.

— Elrontottad — nyűgösködik Kornél. — Mozdulatlanul kell tartani. Mint a puskát.

— Ahhoz jobban értek — mondja Dani zavarát is leplezve, és két lépésnyire távolodik társaitól. Aztán vezényel:

— Tábornokok! — harsogja. — Összetartás! Sorakozó!

A fiúk meglehetôsen kelletlenül egymás mellé állnak, igazodni nem tudnak, Dani a nevüket kiáltja, s ôk fejüket felvetve felelnek:

— Jelen!

Aulich Lajos. Dessewffy Arisztid. Knézich Károly. Leiningen-Westenburg Károly. Pöltenberg Ernô. Vécsey Károly.

Saját nevét kiáltja végül:

— Damjanich János — és felel is: — Jelen.

A fiúk, mint egy kötelezô gyakorlat végén, máris lazítanának. Dani azonban megszólal:

— Tábornok urak, a mai gyakorlat véget ért. A jobbak kitüntetést kapnak.

Hat töltényt szed elô a zsebébôl, és sorra az arra érdemesek kezébe nyomja, kitüntetés gyanánt: mindenki kap, ôt magát kivéve.

— Én még nem vagyok elé jó — mondja magyarázatképpen. — De én leszek a legjobb. Büszke vagyok önökre, tábornok urak, önök teljesíteni fogják a kötelességüket, ha eljön az idô.

A fácánketrec mögül ötévesforma, szurtos kislány támolyog elô.

— Gyuri — szepegi a görög fiúnak, a bátyjának, Dani meg dühösen fordul hozzá.

— Aulich úr, megmondtam: az asszonyoknak otthon a helye, ez férfimunka.

— Nincs kire hagyjam — mondja a görög fiú.

— Ezeknek a görögöknek mindenkijét lelôtték — szólal meg Kornél.

— Csak a férfiakat — mondja Dani. — Magával, Dessewffy úr, késôbb még beszélek.

— Gyere — mondja a kislány a bátyjának —, én félek itt.

Bertalan tanár érkezik sebességváltós, dongómotoros kerékpárján, fékez, leugrik, a felsorakozott fiúk elé áll. Haragos, dühös: talán rémületében.

— Mi az? — kérdezi. — Mit dugdostok?

Kornél maga elé nyújtja a bal tenyerét: üres. Dani mindkét kezét megmutatja. A tanár azonban nem éri be a gúnyosnak ható gesztussal, sorra veszi a fiúkat.

— Mutasd!

A súlyzós fiú elôretolja, kinyitja tenyerét, csillog rajta a töltény. Bertalan baljával leveszi, és jobb kézzel hatalmas pofont ken le a fiúnak. Továbblép.

— Lássam! — mondja.

A fiúk sorra kiszolgáltatják a lövedékeket, és megkapják érte a pofont. Egyre dacosabban fogadják, már-már boldogan viselik a megpróbáltatást, az áldozatot.

Kornél is tartja az arcát. Bertalan Dani elôtt cövekel le, az szembefeszül vele, látszik rajta, képes lenne visszaütni. Bertalan nem pofozza fel, de üvölt:

— Ôrültek! Ez veszélyes. Ez tilos! Ezért titeket... — tehetetlen dühében szinte elsírja magát.

— Nyugalom, Berci bá' — szólal meg Dani —, ez nem pioníravatás.

A fiúk mozdulatlanul állnak, egyedül a kis szôke Jani arcán folyik csendesen a könny.

— Te, Dani, gyere velem — mondja végül a tanár. — Ti most menjetek haza. Kérlek, fiúk. — Valóban könyörgô a hangja. — Kérlek. A játéknak vége.

X

A fészer homályában Bertalan tanár három tollafosztott fácánt csomagol vastag papírba. Arrább lökdösi az asztalon az üvegeket, csészéket, hogy helye legyen hozzá. Inna is egy kortyot, de Danira pillant, és letesz róla.

Dani a lócán ül, vár.

— Ezeket vidd haza — mondja Bertalan a csomagra bökve. — Most majd szükségetek lesz rá. Tojást is adok.

Szakajtóból kékes és pöttyös fácántojásokat rak egy papírzacskóba, és mindegyre úgy fordul közben, hogy elkerülje a fiú tekintetét.

— Szólj majd, ha még kell — mondja. — Szólj, ha segíthetek — hangja kong a csendben. — Holnap ne gyere suliba. Igazoltan hiányzol. Beteg vagy. Jó?

— Sehogy se jó — mondja halkan Dani. — Berci bá', miért van, hogy sehogy se jó?

— Kamaszodsz — próbál mosolyogni a tanár —, működni kezd benned ez-az. Majd megérted. Egy nô majd megérteti.

— Az anyu? — kérdezi aggódva Dani, és az összekészített csomagot nézi. — Mi van vele?

Bertalan igyekszik összeszedni magát, hogy közölje a hírt.

— Elvitték az apádat, Dani — mondja. — Letartóztatták. Ne kérdezd, miért.

— Miattam?

— Miért, ki vagy te?

— Maga jelentette fel, Berci bá'? — kérdezi Dani csendesen késôre.

— Én? Éppen én?

— Maga olyan mindenes — mondja a fiú. — Mindent csinál, mindenkivel jóba akar lenni. Azt akarja, hogy mindenki szeresse.

Bertalan kétségbeesetten, halkan kérdez rá:

— Miért vagy ilyen nyugodt? Miért vagy ilyen bölcs?

— Hová vitték? — kérdezi Dani, de nem kap választ. — Adja ide a húst — mondja. — A tojást is elviszem. Viszontlátásra, Berci bá'!

Bertalan kilép a fiú után az ajtón, de már nem szól. Benyúl a zsebébe, elôveszi a töltényeket: tompán csillognak az alkonyatban.

XI

A kis szôke Jani és anyja egyetlen szobája sarkában nagy fazékben gôzölög a víz a konyhakályhán, alatta zománcos lavór látszik. A ruhák a rücskös falba vert szögeken lógnak. A helyiség tele van cuclikkal és alkatrészeikkel: dobozokban, tányérokban, az asztalon, a padlón torlódnak. Az asszony nyilván ezek összeszerelésébôl él bedolgozóként. Az ablakot pokróc takarja.

A kis szôke és fényképész barátja szorosan egymás mellett ül az ágyon. A cuclis asztalnál az anyja, egy ideges, megfélemlített, halvány szemű asszony és egy férfi, Kornél apja ül. A férfi amolyan "kemény melós", hátrasimított fekete hajjal, sötét zakóra kihajtott gallérú fehér ingben, és roppant indulatos.

— Mik lettetek ti? — fordul éppen fiúk felé. — Mert én azt hittem, hogy úttörôk.

— Engem nem vettek be — szólal meg halkan a kis szôke.

— És összeesküvôk lettetek! — háborog a férfi. — Osztályellenségek vagy mi? Hát... "Nagyságos asszony", én nem erre szántam a fiamat. Az én apám még dolgozó paraszt volt, neki meg már fényképezôgépe van. És én eddig meg sem ütöttem még. De ma vizes kötéllel verem el, ahogy engem az apám.

Az asszony halkan szól, fájdalmasan és groteszken.

— Az enyémet nincs, aki verje.

— Én nem tehetek róla, hogy lelépett valami nôcivel — mondja a férfi, legérzékenyebb pontján találva az asszonyt. Az meg, hogy a gyereke számára feltalált legendát és a maga méltóságát is védje, sértetten is, hisztériásan is rikácsolni kezd:

— Az én uram hôsi halott! Hôsi halott, érti? És semmi, egy vas nem jár nekünk utána. Nézze meg — mutat körbe a szobában —, ezt érdemlem én? Nekem földrajztanár volt az apám!

— Falun — gôgöli le az asszonyt a paraszti származására büszke férfi. — Bivalybasznádon.

Az asszony fiához rohan, rajta tölti ki a dühét, a vállát rázza:

— Mit csináltál? Mit csináltál te is? Te sem nyughatsz, mint az apád?! Azt akarod, hogy megöljenek? Én ezt már nem fogom kibírni. Nekem egy elég volt. Én nem bírom. Én öngyilkos leszek.

Az önsajnálat és a megalázottság kitörése hidegen hagyja a vendéget. Feláll.

— Én csak annyit mondok, hagyják békén a fiamat a hülyeségekkel. Engem nem fognak elvinni, mint a Kovács Danit. Maga meg, nagyságos asszony, kezeltesse magát. Gyere, öcsi. Nem kell köszönni.

Kornél megy az apja után. Az ajtóban megfordul: egy cuclit tart a szájában, és ettôl bohócos az arca.

Nagy fülledt csend marad utánuk a szobában.

— Lopnak — mondja halkan az asszony. — Biztosan lopnak. Mert ha nem, honnan a fényképezôgép?

— Ez volt az elsô díj — mondja a fiú. — Ô a legjobb irodalomból.

Az asszony újra felcsattan, zúg benne még az elôbbi indulat is.

— S te miért nem vagy jó? Valamibôl. Akármibôl.

— Én nem akarok — mondja a kis szôke.

Az asszony megint összecsuklik ettôl, reménytelenül elcsendesedik.

— Ígérd meg — hüppögi kisvártatva —, csak azt ígérd meg, hogy legalább Danival nem találkozol ezután. Most nem szabad.

— Most már ô is árva — mondja a fiú, talán fájdalmas gúnnyal, talán csendes pátosszal. XII

Dani zsúfolt szobájukban toporog, apja papucsnak használt ócska cipôjével a kezében. Nem tud mit kezdeni vele, meghatódni sem akar tôle. A kibelezett fácánok az asztal csipketerítôjén hevernek. Egy tojás lassan gurul — Dani nézi —, majd lepottyan, széttörik a padlón.

Az anya a rekamiéra tett kis fakofferba meleg nôi fehérneműt, ruhát csomagol. A szekrénybôl rángatja ki a darabokat, némán, dacosan. Dani is odalép, a bôröndbe teszi a kimarjult cipôt. Az anyja váratlanul, furcsán felkacag.

— Te buta! Ez az én pakkom. Most már jöhetnek. Ne félj! Te soha ne félj — leereszkedik a nyitott bôrönd mellé, és könnyeit nyelve már-már boldogan mondja: — Szeretem az apádat, Dani. Szerelmes vagyok belé. Azt mondják, a szerelem csak a szép embereknek való. De nem. Az igazaknak való. Majd meglátod. Voltál te már szerelmes?

A fiú lassan ingatja a fejét, ennyi vallomással tartozik az anyjának, pedig még ezt is titkolná.

— De már akartál lenni, nem? — kérdezi az asszony. — Ó, hogy erre most nincs idô! Mert elmondanám. — Feláll, sötét utcai ruhájában karcsúbbnak hat, mint szokásos pongyolájában. — Villanyra, vízre kint hagytam a pénzt. A kulcsot a nyári konyhába tedd, a mosófazék alá, ott mind a ketten, apád is, én is megtaláljuk. Reggel lemész nagyanyádékhoz.

— Holnapután — mondja Dani. Elôször szólal meg.

— Reggel!

— Holnap október 6. Dolgom van.

— Ne hülyéskedj nekem!

— Te ne hülyéskedj, anyu — mondja Dani, és összemosolyognak. — Lehet, téged nem is visznek el.

— Istenem — sóhajt fel az asszony. — Aki szerelmes, hôs akar lenni. "Hülyéskedünk." Ezek meg még annyira sem tartanak fontosnak bennünket, hogy elvigyenek, vértanút csináljanak belôlünk.

— De apu az — mondja Dani.

— Apu ártatlan. Cseszd meg, Dani, mindannyian ártatlanok vagyunk. Ez a mi bűnünk, hidd el. Vagyis, mikor utazol?

— Hetedikén. Holnapután reggel fél hétkor.

— Akkor hagyok kint neked ételt — mondja az anya.

XIII

Bertalan oroszórát tart, a diákok sorra felállnak, és ragozzák az igéket.

Lajos padtársához, Ottóhoz fordul, és odasúgja:

— Ha most ki akarsz lépni, megmondom az apádnak, hogy benne vagy.

— De akkor már nem leszek benne, mire te megmondod.

— De az apád majd elver.

— Az csak elsírja magát — legyint Ottó megvetôen.

Bertalan felfigyel a susmutolásra, rákiált Ottóra:

— Ja idu! Folytasd!

Ottó feláll, és végigragozza az igét hibátlanul.

aranyló napfény süt be: a 19. század ódon levegôje dereng itt, már-már tapinthatóan.

A fiúk melegen — és valamiképpen mereven — öltöztek és viselkednek. Többségük tiltás ellenére jelent meg. Mindannyian sejtik, ha nem másért, a tiltás miatt, hogy most már komoly dologban vesznek részt. Vállalják. Komoran állnak, mint kik ítéletükre várnak.

Egyetlen bútordarab áll a teremben, egy karosszék. Divatjamúlt ruhájában abban ül az ôsz öregapó, a kinyitott díszalbummal az ölében. Most ô is ünnepélyes.

— Ezek a férfiak — olvassa akadozva — az áldozatot nem halálukkor, a vértanúságukkal vállalták, hanem amikor a szabadság oldalára álltak. A szabadságért mindent odahagytak. Hiszen voltak hétköznapjaik, munkájuk volt, családjuk volt, dolgos alattvaló lehetett volna ki-ki a maga hazájában, városában. És az nem volt elég számukra. Csak az alkalomra vártak. És az alkalom, az idô mindig eljön, kiválasztja embereit, harcosokat csinál belôlük, egy helyre szólítja ôket a világ minden sarkából, a családjuk, a munkájuk mellôl. Igen, beérik az idô. Ezt nem tudják a zsarnokok. Pedig éppen ôk hiszik azt, hogy alakíthatják, siettethetik vagy megállíthatják az idôt. Ôk akarnak rákényszeríteni az emberre a természetesnél gyorsabb — vagy lassúbb — ütemű haladást. De türelmetlenek az idô várásában a majdani harcosok is. Eljön az ideje végül a szabadságnak, az önfeláldozásnak is. Eljön az idô, amikor önmagunk lehetünk. Bárhol, bármikor. Itt is, most is.

Dani már eddig is sokallta a szöveget, megszólal tehát:

— És a mi idônk?

— Mondtam, ne siess. Emberöltôként egyszer jön el az alkalom. Számolj!

— Eleget számolok én éjszakánként.

— Akkor meg várj, és készülj. Figyeld: tizenkét vagy huszonnégy évenként fordul a világ nálunk. Az emberi élet ritmusa szerint...

— És én csak megöregedjek közben! Türelmesen!

— Neked van idôd — mondja az öreg.

— Igaza van. Nekem van idôm. Nem, mint magának...

— Nana! — kuncog az öreg. — Számolj. Tizenkettô vagy huszonnégy...

A kúria másik szobájából gépberregés hátterében harsány kacagás hallatszik.

XVI

A szomszéd szobában Bertalan tanár snapszozik a köpcös mozigépésszel, és közben a hordozható vetítôgépbôl a falra vetített filmrészletet néznek. Megsemmisítô a kacagásuk.

— A kopaszt figyeld — tikogja a gépész. — Olyan, mint a murmanszki táborparancsnok.

— Mint a nyizsnij-tagili szakács — gurgulázza Bertalan. — Most vége. Mehet szakácsnak.

A falon valamilyen vezetôi gyűlés képei peregnek, a két férfi nyerítve hahotázik, miközben mögöttük az öregember tágra nyitja az ajtót, és nyomukban a fiúkkal belép.

— Tanár úr! — kiáltja.

A gépész felpattan, elzárja a vetítôgépet.

— Csak vicceket mondtunk, nem figyeltünk oda — mentegetôzik.

Bertalan összeszedi magát, és egyszerre nagyon hivatalos lesz.

— Gyertek be — int a fiúknak.

Azok komoran bennebb sorjáznak, a tanár pedig a gépészhez fordul.

— Indítsa el, Balogh elvtárs!

A falon a szobai fény miatt halványan elôtűnnek az elôbbi képsorok. Némán peregnek, a hangszóró nem működik vagy nem kapcsolták be. Bertalan a csendben bôbeszédű magyarázatba kezd: itt most a pártvezetés munkaértekezlete látható, fontos döntéseket hoznak.

— Vezetôink mindig az élet ütôerén tartják az ujjukat — mondja, amikor a kis szôke Jani felvihog.

— Hány kezük van? És milyen hosszú?

— Melyikôtök volt az? — kérdezi szigorúan Bertalan. — Ki röhögött?

Az egyik fiú a sor elé lép.

— Tanár elvtársnak tisztelettel jelentem, nem a vezetôkön röhögött valaki. Tisztelettel jelentem, mi a tanár elvtárson röhögtünk.

— Feljelenthet, tanár elvtárs — avatkozik közbe Jani. — Majd mi is elmondhatjuk legalább, mit láttunk, ki röhögött.

A fenyegetô csendben, melyben csupán a vetítôt összecsomagoló gépész mozdul, megszólal az öregember.

— Gyertek, mutatok valamit.

XVII

A zsúfoltsága miatt egyre rejtélyesebbé váló kúria egy másik termében, középen nagy kôszobor áll, alacsony talapzaton. A fiúk egy része furcsálkodva kuncog rajta, némelyek — az elôzô jelenet hatása alatt is — komolyan, értetlenül bámulják az emlékművet.

— Ennek a szobornak Erdélyben kellene állnia — mondja az öreg. — Ez egy menekültszobor. Erdélyi — de egy lengyel ember szobra. Egy Erdélyért küzdô lengyel, egy magyar szabadsághôs emlékműve. Titkos emlékmű. Erdély is titkos ország most számunkra.

— Jó a kalapja — mutat a szobor kôtolldíszes kalpagjára a súlyzós fiú.

— Ez Bem apó, te! — suttogja neki feddôn a görög fiú, és énekelni kezd: "Kossuth Lajos azt üzente..."

Bertalan és az öregember is bekapcsolódik, utóbb a fiúk is énekelnek. Rövidesen kialakul egy Bem-szobor elôtti tüntetés szobaelôképe: áhítatos is, szilaj is, és a zárt térben egy kissé szomorú.

XVIII

Favágógép zakatol az iskolaudvar végében (most már fűteni kell). A fiúk a farakásokat bontják; különben tornaóra lenne. Viháncos hangulatban dolgoznak, noha a farakások tetejérôl hasábokat leadogató-dobáló diákok néha mint ostromlott vár védôi rikoltoznak és hadonásznak az alant álló támadók felé. A súlyzós süvölvény igencsak fitogtatja az erejét, a kis szôke Jani pedig igyekszik kivonni magát a munkából, a favágókhoz szaladgál a kérdéseivel, hogy teszem azt, milyen erôs a védôkesztyűjük.

Nagy ôszi ég terül föléjük.

Derékmagasságig érhetnek a bontásban, amikor a hasábok közül nyélre tekert negyvennyolcas hadizászló kerül elô. Egyikük kigöngyöli, és mindannyian nézik: nem a köztársasági címer látszik rajta.

— Kész van minden — szólal meg Dani komolyan.

— De mire készülnek? — kérdezi Jani.

— Kicsodák? — kérdezi a súlyzós fiú.

— Tudják — állapítja meg Dani, bizonyosságképpen.

— Mit tudnak? — értetlenkedik Kornél.

— Kicsodák? — ismétli a súlyzós.

— Dugjátok el — mondja Kornél. — De hova? — kérdezi nyomban.

— Add ide, hazaviszem — nyúl a zászlóért Dani. — Nekünk már úgyis mindegy.

— Hülye vagy — mordul a súlyzós. — Van nektek elég bajotok. Majd én elteszem. — Leugrik a farakásról, elragadja a lobogót.

— Hagyjad — mondja a kis szôke Daninak. — Most tényleg hagyjad.

Kornél hangosan tépelôdik: utólag és hiába.

— Le kellett volna adni a tanáriban — mondja.

Aztán a zászló az iskola tetején lobog, a derült ég hátterében: a súlyzós fiú tűzte ki virtusból talán, és mellette állva integet a magasból.

— Csak játssza az eszét — mondja Kornél.

Az osztálytermekbôl rémült tanárok rohannak ki, nyomukban kitódulnak a diákok is, nézik a lobogót. A fiú már nincs mellette, a félig bontott farakáson ülve vigyorog. A tanárok hadonásznak: le kell venni a lobogót; a diákok boldogan integetnek, zűrzavar támad az udvaron.

Bertalan tanár is megjelenik a lépcsôsor tetején, ô is izgatott, ô is kiabál.

— Emberek! Budapesten kitört a forradalom! Éljen!

Az iskolaudvar elcsendesedik. A tanácstalan feszült némaságban Dani fennsôbbségesen és elégedetten fordul a kis szôke felé:

— Na, mit mondtam? — és aztán már ô is kiáltani tud csak: — Éljen a pesti forradalom! Éljen a szabadság!

Nagyon magányosan hangzik.

Az utcán azonban, a vaskapun túl, izgatott emberek haladnak kis csoportokban, nyilván a fôtér felé. Bevásárlószatyrukkal mennek az asszonyok, munkahelyükrôl sebtében távozott férfiak kérdezgetik ôket és egymást: mi történt? De mindannyian felajzottak, lendületesek.

— Mindenki vissza a tanterembe! — kiáltja az igazgató a lépcsô tetejérôl. — Az órák folytatódnak. — És aztán a mellette álló Bertalannak mondja csak, csendesen: — Ez nem Pest, de már nem is járási székhely, tanár elvtárs. — Majd újra harsányan parancsnokol: — Kicsapatás terhe mellett tilos kimennetek az utcára.

Ez nevetségesen hangzik, néhány diák nevet is rajta. Bertalan szótlanul iramodik a kapu felé; az utcán menetelôk között feltűnik Kornél, majd Ottó apja és egy ismeretlen férfi: Dani apja.

A fôtér felé tartanak. Csonka gúla alakú emlékmű áll ott, egy kis parkban, tetejérôl hiányzik a turul vagy az elsô világháborús katonaszobor, márványlapjának is csak a szürke helye látszik.

Férfiak kapaszkodtak fel a talpazatra, köztük Bertalan, a Kornél és a Dani apja.

A fiúk késve ugyan, de a fôtér felé rohannak.

XIX

A kúria hátsó szobájában, a Bem-szobor körül ülnek-állnak a fiúk, most már valóban tizenhárman: eddig csak fel-feltűnô iskolatársaikkal kiegészülve. Tulajdonképpen "háziôrizetben" vannak: ide menekítették-zárták ôket a szülôk, Bertalan tanár javaslatára, nehogy belekeveredjenek az egyre kegyetlenebb harcokba, és bajuk essék.

Az egyik falra rajzszögelve az "Újlaki Tizenhárom" hétfényképes tablója látszik. Az ôszi kertben és az ablak alatt fel-feltűnik a súlyzós fiú szép asszonyismerôse. Ruhája is kortalan: egy jelenés. A teremben mindenütt, még a szobortalapzaton is fácánhúsmaradékok, csontok, szép porcelán tányérokon. Az egyik új fiú fel is sóhajt a csendben.

— Ilyen jót nem ettem még. Fácánt!

A hét fiú komor és elégedetlen.

— Mindenünk megvolt — mondja a kis szôke Jani. — Zászlónk, töltényünk, még a nevünk is. Meg akartuk is. Nem igazság így.

— Mi csináltuk az egészet — mondja Ottó.

— Ha nem tűzöm ki a zászlót, most hol lennének? — méltatlankodik a súlyzós fiú.

— Hallgatnák a rádiót — jegyzi meg megvetôen Kornél. Fényképezôgépe most is nyakában lóg.

Mindannyian melegen — a történet folyamán egyre vastagabban — vannak öltözve.

— Azért állítsunk ôrt — szólal meg az egyik új fiú.

— Á, vigyáznak ránk — mondja egy másik, az ablak alatt ácsorgó szép asszonyra célozva.

Dani komor és hallgatag, a kis szôke mintegy ösztökéli a tekintetével, s hogy nem szólal meg, helyette kezdi sorolni az aradi tizenhárom vértanú nevét.

A fiúk mintha nem emlékeznének, nem értenék már — elég sok minden történt velük az utóbbi idôben —, de azért lejelentkeznek. Az újonnan hozzájuk csapódottak inkább értetlenül mormolnak valamit, talán nem is ismerik a neveket.

Aztán Dani megszólal dühösen:

— Kussolj! Van nekünk rendes nevünk! Még az is lehet, hogy mi vagyunk a jobbak, csak kikerülhetnénk innen.

Kornélból kitör a felháborodás:

— A mieink zártak be, éppen a mieink. Dörömböljünk legalább.

Az új fiúk neki is esnek az ajtónak, a hetek valami okból nem zajonganak.

Az ajtó pedig feltárul. Bertalan tanár, a fényképész Kornél apja és egy másik, nagydarab férfi (Dani apja) jelenik meg, mögöttük az ôsz öregember. Az apák! Fáradtak, gyűröttek, kialvatlanok, a nagy teremben talán még kicsinek is látszanak, de valamiképpen súlyosak, öntudatosak. Az örökké lázadozó Daninak elakad a szava az apja láttán.

— Tessék minket kiengedni innen — mondja vékony, de szilárd hangon az árva Jani.

Dani apja kiválik a hármas csoportból, a nagy termen át hosszan lépdel a fiáig, és megöleli. A gyerek érzékenyen, megadóan bújik hozzá, és a fülébe suttogja, akár a vallomást:

— Megjöttél. Akkor valóban éljen a szabadság! — és folyik a könnye, pedig szégyelli.

Bertalan azonban ügyet sem vet az érzékeny találkozásra, ô intézkedik.

— Itt kell maradnotok, fiúk — mondja —, most már nincs értelme kimenni az utcára. — Aztán hirtelen elcsuklik a hangja. — Bocsássatok meg — mondja halkan.

Érzôdik, nemcsak bezárásukért, hanem mindenért, a rájuk váró viszontagságokért is bocsánatot kér, búcsúzásképpen.

Kornél apja is magához öleli a fiát.

— Gyere közelebb — mondja, amikor a fiú közelebb kerül hozzá. — Készíts rólam egy képet. Emlékezz rám, jó?

A fiú számonkérôn áll elôtte.

— Mi vagy te, apa? — kérdezi.

— Igen — tűnôdik fájdalmasan a férfi. — Igen, most már tudom. Együtt vagyunk. Egyszer talán te is megtudod. Na, szervusz.

Bertalan újra megszakítja a találkozás-búcsúzás elmélyült hangulatát.

— Itt maradtok az apóval. Bárki kérdez, ti mindvégig itt voltatok. Nem tudtok semmit, semmirôl. Semmit semmirôl. Se most, se késôbb. — Színlelt könnyedséggel ölelgeti, lapogatja a szakállas öreget. — Ugye, tata? Maga a tanú. — És az öreg bólogat.

— Megint eljöttek a muszkák — mondja, mintha sorsszerűségrôl szólna. Szemmel láthatóan megrokkant, szeme a távolba réved.

A férfiak készülôdnek, elszántak, és különös magabízás látszik rajtuk: mint akik tudják, vállalják sorsukat.

— Nyugodjatok meg — mondja Bertalan a fiúknak. — Mindenki jól van. Vigyázzatok egymásra. Vigyázzatok az anyátokra. Férfiak vagytok.

Az apák egyszerre, egymás mellett távoznak a tágra nyílt ajtón át, végigmennek a szomszédos puszta termen. Az öreg becsukja mögöttük az ajtószárnyakat, majd karszékéhez vánszorog, beleereszkedik kissé teátrálisan.

— Most majd ezt is látjátok — mondja, és igyekszik tanulságosan készülni a halálra. — Tudnotok kell. Köszönöm — suttogja. Fejét hátrahajtja, szemét magasba emeli, és megmerevedik, akár egy jó színész.

A fiúk szótlanul állnak körülötte.

— Tényleg? — kérdezi aztán a kis szôke Jani az öreg igazi halálát látva.

— Ez ilyen — mondja Dani. — Csak ezt is jól kell csinálni. — Kinyújtja a kezét, hogy lezárja az öreg szemét.

— Ne érj hozzá!

— Te buta — mondja Dani gyöngéden. — Isten veled, öreg! — suttogja aztán, és lefogja a szemét.

Kintrôl, nem is távolról gépfegyversorozatok hallatszanak. Majd vadászfegyverek öblös dörrenései. XX

A fácánketrec körül nagy a sürgés-forgás: Ottó apja a deres rácsok mögött tereli az ajtó felé a madarakat. Távolabb, a télies mezôn négy puskás ember áll, köztük az elnök és az iskolaigazgató.

— Nyomás! — kiáltja az elnök.

Az apa lihegô igyekezettel hajkurássza kifelé a fácánokat; amint felröppennek, máris lepuffantják ôket a városszéli vendég vadászok.

— Gyertek, kicsikéim — mondja a hajtó a madaraknak. — Értsétek meg, muszáj.

Lelôtt madarak tolla kavarog a levegôben.

XXI

Dani és a kis szôke anyja Daniék szobájában készíti fel a fiúkat a rájuk váró tárgyalásra. Jani cipôsdobozba csomagolt motyója az ágyon hever, az anyja amellett ül. Dani anyja kirakosgatja a maga számára készített bôröndbôl a holmiját, és a fiáét teszi a helyére. Pontosan, nyugodtan mozog. A két fiú melegen öltözve, télikabátosan, felkészülten, dacosan, mégis szeppenten áll egymás mellett.

— Hány óra? — kérdezi sírósan a kis szôke anyja. — Nekem nincs karórám. Mit csinálnak ezek a gyerekemmel? Senkit nem ismerek közülük...

— Anya! — szól rá a fiú.

— Tízre kell mennünk — mondja Dani anyja. — A csomagjaik nálunk lesznek, ha kellenének a végén... Tettem be nektek tócsnit. Ha ott mégsem adnának nektek enni.

— Ne kössenek nyakkendôt? — kérdezi Jani anyja. — Szép lenne.

— Indulunk — szólal meg Dani. — Menjünk.

— Várjunk még — mondja az anyja. — Apád azt mondta, az oroszok csendesen leülnek egy percig, mielôtt elindulnának otthonról. Jó szokás. Hallgassatok.

Némán ülnek magukban búcsúzkodva a háztól.

XXII

Az iskola dísztermében a "példát statuáló" tárgyalásra összegyűjtötték az arra érdemes tanulókat. Az elsô sorban azonban az anyák ülnek esendô csomagjaikkal. Mögöttük Ottó apja, az egyedüli férfi a teremben, leszámítva az ajtók mellett álldogáló idegeneket.

A színpadon, hosszú asztal mögött az elnök, az iskolaigazgató és a másik két fácánvadász. Amikor az elnök szólásra emelkedik, látszik, hogy sötétkék zakóhoz, fehér inghez vadásznadrágot visel.

— Elvtársak! Diákok! — mondja. — Az ellenforradalmat legyôzte a munkáshatalom. Tanultok majd róla. Pártunk újjáalakult. A nép mellettünk áll. De megbocsájthatunk-e a zavar, a szenvedés okozóinak, a banditáknak? Soha, nem és nem, elvtársak! Példát kell statuálnunk.

Intésére két tanár bekíséri az oldalajtón át a tizenhárom fiút, felsorakoztatja a színpad elôtt, háttal a közönségnek, olyan közelségben, hogy a kis szôke anyja elôrehajolva, két ujjal lecsippent fia kabátjáról egy cérnaszálat. Ezeknek a diákoknak a szülei elnyerték már méltó büntetésüket — folytatja az elnök. — Ôk maguk azonban, mint az bebizonyosodott, szintén összeesküvést szerveztek. Nevetséges fedôneveket választottak maguknak: Pöltenburg, Damjánics — meg ilyenek... Fegyverük, zászlójuk volt — még külön nótájuk is, elvtársak. Titokban gyülekeztek. Ôk úgy mondták, a magyar szabadságért akarnak küzdeni... De hát mi nem azért akarunk-e?

Az iskolaigazgató, aki láthatólag kényelmetlenül érzi magát, közbeszól:

— Elnök elvtárs, szeretném felhívni a figyelmét, hogy egy görög is akad közöttük. Ô nem tekinthetô...

A görög fiú dühösen felcsattan:

— De! De!

Az elnök elveszti a beszéd fonalát, és egyúttal a fejét.

— Íme, elvtársak — üvölti —, látják, milyen megátalkodott banditákkal van dolgunk! Az ilyenek a gyilkosok, az államrend megdöntôi. Fényképeink vannak arról, hogy véres tettekre készülve, madarakon gyakorolták a gyilkolást. Egy megtévedt tanár vezetésével mégpedig, elvtársak! Nahát, annak többé már nem lesz alkalma megtévedni, az fix, elvtársak!

A fiúkon látszik a döbbenet Bertalan halálhíre hallatán.

— És az én apám? — kérdezi Dani. — Vele mit tettek?

— Ki vagy te? — mordul rá az elnök, és mielôtt a fiú válaszolhatna, kiált is: — Majd megtudod! Biztosan megkapta, amit megérdemelt. A párt szigorú, de igazságos.

Erre Kornél, a fényképész kiált fel kétségbeesetten:

— Én azokat a felvételeket nem azért készítettem...

Az elnök erôt véve indulatán, megfelel neki:

— Eljött az önvallomás, a tisztázás ideje. Mindannyiunknak magunkba kell néznünk, hol hibáztunk, mit tettünk. Ez azonban csakis a kimerítô, ôszinte vallomással érhetô el. Nektek be kell látnotok és vallanatok...

Jani, a kis szôke kiált közbe reszketve.

— Én csináltam! Én találtam ki az egészet. A fényképek nem azért voltak...

Az anyja ijedten utánakap, Dani anyja azonban lefogja a kezét, és büszkén nézi a fiát.

— Egy szót se ezeknek — mondja. — Tarsd magadban.

Az egyik újonnan csatlakozott fiú elerôtlenedve, lassan térdre ereszkedik. A felügyelô tanárok megpróbálják talpra állítani, de ô nem hagyja magát. A második sorban Ottó apjának zokogása hallatszik.

— Magának mukk! — szól rá Jani anyja.

A felügyelô tanárok végigfutnak a soron, leintik, lefogják a megbolydult fiúkat. Az elnök üvölt:

— Elég! Nem azért gyűltünk össze, hogy benneteket hallgassunk. Kihirdetem tehát az ítéletet. Hálásnak kell lennetek a párt és az állam belátó engedékenységéért...

A hangzavarban már csak az elnök artikulátlan kiabálása hallatszik:

— Oszolj! Mindenki oszoljon.

XXIII

Tovább hallatszik az "Oszolj!" felszólítás, dokumentumfelvételen az 1980-as évek egyik tüntetését látjuk az Örökmécsesnél. A tömegben ott kell lennie az azóta felnôtt tizenhárom fiúnak.