NÉVTELEN AMERIKAI ÖNÉLETRAJZ

Fordította: SZÉKELY BÉLA

 

(6)

Adél már rég elmulott. A Lavelles-lokál egyik nehéz éjszakája után mélyen aludtam. Álmomban ott lebegett felettem Esther alakja, amelyet hiába igyekeztem megfogni. Egyszerre keményen kopogtak az ajtón. Erre felébredtem. Tovább kopogtak. Anyám nem volt otthon és igy nekem kellett felkelnem, hogy ajtót nyissak. Dopie Ikie volt, aki azt a hirt hozta, hogy a Talkers-kávéházban nehány fickó szeretne velem találkozni. Felöltöztem és leballagtam a lépcsőn. A féluton hirtelen Lillie-vel ütköztem össze, a rossz szellemmel. Az üzenet egyszerre kiment a fejemből és hirtelen megöleltem. Megkérdezte, hogy mit csinálok vele, de különben nyugodtan türte az ölelésem. Párszor megcsókoltam, amire halk hangon mondotta: „Az istenért Meyer, mit csinálsz, itt meglátnak bennünket...” Megfogtam a kezét, felvezettem a lépcsőn és amikor a lakásunk ajtaja elé értünk, megkérdezte: „Hova is megyünk mi tulajdonképen, Meyer?...” Lillienek minden becsvágya az volt, hogy színpadra lépjen. Már hallott arról, hogy én a Lavelles lokáljának menagere vagyok és ez mély benyomást tett reá. Igy tehát azt mondottam neki, hogy nagy kedvem volna vele a szerződtetését megtárgyalni. Velem együtt belépett a szobába. Bezártam az ajtót, de ő egy szót se szólott. Egész testében reszketett, úgy állott az asztal mellett. Szemügyre vettem aranyló kedvességét és az agyam lükteni kezdett. Csak egyetlen egy gondolatom volt: Hymie theóriája. Megtaláltam Lillieben psychologiai indexszámát. Szemei félig zárva voltak és a keble szinte zihált. Bennem megint csak az egoista kerekedett felül és megkérdeztem: „Lillie, szeretsz?... ” Szinte tagonként nyögte ki a szókat: „Meyer... Meyer... szeretsz...?”

A díványon ültünk. Lillie ideges kézzel a haját próbálta rendbehozni. Égő arcán könnyek futottak le és egész testében reszketett. Elfordította a fejét. Valaki kopog. Lillie megborzad, gyorsan a szájára tapasztom a kezem: „Ki az?...” „Én vagyok, Dopie, hát nem megmondtam, hogy várnak rád?... ” „All right, mond meg nekik, hogy rögtön jövők.”

8.

A Talker-féle kávéház a Division Streeten van, ami kis terünkkel épen szemben. Tulajdonképen egy tea-szoba; a gettó valamennyi szabadgondolkodójának találkozó helye. Avrum, Davie és Hymie az ablaknál ülnek egy asztal mellett. Az asztalukhoz ülök és kibámulok a kikövezett térre, ahol a forró juliusi napon félig meztelen gyermekek játszadoznak. Hymie egy vastag tankönyvben lapozgat, Davie pedig egy számoló cédula hátlapjára irogat valamit. Avrum aggodó szemmel nézi Daviet. A helyiség tele van hangos vitatkozó, gesztikuláló emberekkel. Egy plakát „Jom-kipuri mulatság”-ot hirdet, melyet „Az igazság és fény szövetségesei” rendeznek. Ez a mulatság a megvetés jele, de egyben kihivásé is. Ezek a fiatal zsidók azzal akarják határokat ismerni nem akaró emáncipációjukat megmutatni, hogy a zsidók legszentebb böjt napján bankettet rendeznek. Még emlékszem arra, hogy Avrum a bankett megtartása ellen foglalt állást. Ő pacifista. Az a véleménye, hogy nem helyes embertársait így megbosszantani, sokkal helyesebb lenne az értelmetleneket érvekkel meggyőzni. Avrum volt az, aki utánam küldött. Nem akarta egyedül hagyni Daviet. „Davie végleg elhatározta, hogy elveszi feleségül Billiet. Ez megmásíthatatlan szándéka.” Avram azt hiszi: Davie ezt azért teszi, hogy ezzel kárpótolja Billiet mindazért a sok rosszért, amit ellene az emberiség elkövetett. De mégis az a véleménye, nem feltétlenül szükséges, hogy Davie az életét a Billie életével együtt tönkretegye. Avrum kijelenti, hogy Davie önfeláldozási dűhben szenved ... Hymie feltekint. Izgatja az analizisnek ez a módja, Davie bátortalanul Avrumra nevet... „A Krisztus-düh”... Davie idegesen darabokra tépi a számoló cédulát... ”Nem, annyira nemes mégse vagyok... Azt hiszem, talán már ti is megfigyeltétek, hogy az emberek kétféle módon szeretnek. Vannak olyan emberek, akik azért szeretnek, mert szükségük van a másikra, hogy boldogok legyenek, mások meg éppen azokat szeretik, akiknek szükségük van rájuk. Eleinte azért vonzódtam Billiehez, mert úgy éreztem, hogy szüksége van rám. Azt hiszem, hogy ez hizeleg az embernek s ennek alig tud ellenállani... Most azonban úgy fordult a dolog, hogy én vagyok az, akinek Billiere szüksége van. Szép... művésznő... lelte van. Én mondom nektek, hogy egyáltalán nem fontos már számomra, hogy azelőtt mi volt”... Beszélni kezdek... „Nem normális. Egy normális, mindennapi lélek nem fogja tudni lekötni. Igen intenziven szeret. Ki fog téged facsarni...” Avrum kinyujtja a kezét. „E felett most már nincs mit tárgyaljunk, — mondja. Ugy érzem, hogy Davie szereti. S talán nincs is úgy, ahogy te gondolod, Meyer”. Davie bocsánatkérően mosolyog: „Meyer, — mondja — tudod, te egy kissé túlrideg reálista vagy, egy irányban tudsz csak gondolkodni...” Hányavetin megjegyzem: „All right, tegyétek azt amit épen akartok, nem az én temetésem...” De az utca másik oldalán meglátom Esthert, aki épen most fordul be a Ludlow-Streetre... Esther elvesztette Daviet. És én örvendek ezen, igen az egoista bennem örvend ezen. És most elvesztettél engem is, gondolom magamban, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy Lillie mégis csak elfelejteti velem Esthert. Gretel se tudta... És azután Lillie az utcasarkon Estherrel beszélget. Nevetgél és vidám... Már azt hittem, hogy valahol elrejtőzött és keservesen sir... Teljesen elfelejtettem, hogy milyen jó színésznő... és azután gondolom magamban: talán most boldog, mert engem szeret. És ez egy egész kellemes gondolat.

Utközben, a Lavelles lokáljába menet, este megint találkoztam Lillievel, aki rám várt. Esther a lépcsőkön ül és én mindent elkövetek, hogy ki menjen az eszemből. Gretel az ablakból utánam néz. Ép most hagytam el.

Gretel ép olyan, mint egy feleség, — gondolom magamban. Akár mit is teszek, mégis hozzá térek mindig vissza. Ő kerekíti le számomra a napot. Csak később, sokkal később jöttem rá arra, hogy Gretel és közöttem igen kellemes vonzódás lett urrá.

Azt ajánlom, hogy a legközelebbi szombat délután menjünk el együtt a színházba. Lillie csak bólint a fejével és így jelzi, hogy rendben van. Megmondom neki, hogy hol talál majd meg... Egy Burlesk-show-hoz viszem és előadás után egy garniba... Lillie igen kellemes, bájos, de azért az ember mégse nézhet mindig egy arcra. Nagyon buta, szenvtelen, flegmatikus. Amikor azután, pár évvel később Sam beleszeretett Lilliebe, — azt ajánlottam neki, hogy menjen hozzá feleségül. Ajánlatom a legkisebb mértékben sem háborította fel. Nemsokára azután eljegyezte magát vele és később Sam feleségül is vette. Meg vagyok arról győződve, hogy teljesen hü a férjéhez és az is marad, hacsak valami különösen erős akaratu férfival össze nem találkozik, aki addig jár majd utána, amíg engedni fog.

9.

O´Brien zongorája olyan, mint a vizesés a barlangban, amely felfogja a muló nap színeit, szeszélyének fényét és az éjszaka élő mormolásává alakítja át. Harmonikus kadenciák törnek elő az ujjai alól, egyre változó melódiák a világ valamennyi remekművéből, amelyeket azután Al és Sam, mint valami kincskeresők: zsebrevágnak. Sam boldogan felkiált, mert egy mindent elsodró, régen forradalmat jelentő wagneri fugát-négermelódiává változtatott át. Al serkenti: „Csak rajta, rajta. Jazz her up!” Ekkor történt meg legelőször, hogy ezt a szót „jazz” ebben az értelemben használták. Ettől kezdve valahányszor csak valaki egy melodiát, vagy egy kadenciát valahonnan elcsent, hogy azt szinkopizált mis-mássá dolgozza át, azt mondották rá: to jazz her up.

Most Billie, mint valami kis megriadt állatka Davietől O´Brianhez szalad. Mintha a sötét éjszakába vándorolt volna és most, hirtelen ragyogó napsütésbe lépett volna ki. És nyöszörög: „Feleségül akar venni” Orloff elfordítja sötét arcát. Az ő szemeit vakítja ez a dicsőségteljes fény. O´ Brien megfordul. De Al és Sam fogva maradtak zenei szőnyegszövésük gömbjein.

„Feleségül akar venni” és Billie kisírja magát O´Brien vállán... „Hej, Girlie, — kiáltja Al — bolondokházát csinálsz a próbából... A próbát megint elkezdik, de közben történik valami, ami Davie szerint házasságkötés számba megy. Megfogja Billie kezét és kijelenti: „Az egész világ szine előtt feleségemmé teszlek, élettársamul fogadlak. Akarsz-e te is engem férjedül, élettársadul?... És így házasodtak össze Billie és Davie.

Egy háziszolga matat az asztalok körül és elhelyezi a lámpákat. Orloff egy keskeny pohárral játszik; ebből ivott még az imént Billie absynthot. Orosz egykedvüséggel gondolja: egy asszony, abban a pillanatban, hogy férjhez megy, sokak vágyának tárgya lesz ... Most már megérti, miért nem akart Billie róla tudni... Ugy beszél saját magáról, mint az élet mulató piacának koldus muzsikásáról... Amint a legtöbb művelt orosz, ő is szinte mániákusan érzéseit izekre tagolta szét. Az élvezet és megvetés bizonyos keveredésével állapítja meg, hogy nincs hübb asszony egy kurtizánnál, — ha az igazán szeret. Mert már tul van a testi kísértéseken. A jóllakottaknak könnyü hitet tenni a hus ellen. Egy ilyen asszony számára az erénynek különös, exotikus ize van. Jóllakott rouékból lesznek a legjobb férjek. A férfi részére, ki a házassága előtt szüz volt, a nemi probléma csak azután kezdődik. A házasság után gondolatai és érzései minden vonzó asszony nyomába szegődnek. És ha nem tombolta ki valaki magát a házassága előtt, valószinüleg kitombolja majd azután. És ezért azt hiszi, hogy Billie nehéz napoknak néz elébe. Davie igen bájos és Billie a féltékenységével gyötörni fogja. Mindenki azt hiszi az embertársáról, hogy legalább is olyan rossz, mint ő maga. Kérdezzetek csak meg egy prostituáltat. Azt fogja állítani, hogy nincs a világon egyetlen tisztességes asszony sem. Hisz ő csak tudja — hisz önön magának ő a mérték. Röviden és velősen: Orloffnak az a véleménye, hogy Billienek jobb lett volna, ha sohse ismeri meg Daviet. Orloffnak igaza van. A világon töméntelen szenvedést okoz az, hogy az emberek azt hiszik: mindig igazolniok kell önmagukat.

A nyár már a végéhez közeledik. Csak ritkán láttam Esthert. Harry Wotin bejuttatta egy tej-állomásra, ahol mint tolmács és az orvos asszisztense teljesít szolgálatot. Ez a tejállomás Harry eszméje volt. Barney Finn rábeszélte aggszüz nénijét, hogy ezt az alapítást pénzelje. Esther, Barney Finn és Harry boldogok; ahogyan csak azok az emberek tudnak azok lenni, akik meg vannak arról győződve, hogy egy halódó világon segítenek. Egy napon rábeszéltem Esthert, tegye magát egy napra szabaddá. A Coney Islandra mentünk és valóságos gála-nappá tettük ezt a kirándulást. Ugy hencegtem mint valami iskolás fiu és minden tudásomat, amit csak az East Riveren, mint kis kalóz megtanultam, bemutattam Esthernek. És Esther, aki félénken à part közelében maradt, megcsudálta erőmet és ügyességemet. Szinte az egész napot a vizben töltöttük el. Az egyedüli alkalom a beszélgetésre az volt, amikor a deszka palló alatt meghuzódva, az uzsonnánkat majszoltuk. És Davieről beszélt. Olyan volt ez számomra, mint menykőcsapás a világos égből... „Vajjon boldog?.. Vajjon megmaradt költészete mellett?.. Nagyon szerethette, ha elvette...” Erre kijelentettem, hogy én csak ő róla, Estherről akarok beszélni és senki, semmi másról. „Akkor nincs miről beszéljünk” válaszolta...Én a sértődöttet adom... „Meyer, hadd maradjunk mi jó barátok... Nem akarok semmiféle szerelmeskedést. Nem akarom, hogy bármi is eltérítsen attól a céltól, melyet magam elé tüztem”... Most már mindent tudtam. Esther szerencsétlennek érezte magát Davie miatt és most vigaszt, felejtést keresett abban, hogy életét az Eastside gyermekeinek áldozta fel. Esther belebámult a tenger végtelenségébe és az én bátorságom is alászállt, amikor arcán észrevettem azt a csendes mindenfelettlevést és az örömet, amellyel az ég és a tenger roppant szépsége szemeit megragyogtatta. És így még titokzatosabbá lett az én számomra, mint annak előtte bármikor is.

Már késő délután volt, amikor a Ludlow Streetre visszatértünk. A legnagyobb meglepetésemre Billiet ott találtam ülve, a lépcső alján. Arcát elfojtott könnyek torzították el. Szemei tele voltak vad félelemmel és hangja üresen esengett: „Meyer... elvitték a mentők”. Esther arca krétafehér lett és felordított: „Oh Davie... mi történt vele?”... A két lány egymásra meredt. Egy kis fiut elküldöttem Avrumért. Billie hátat forditott Esthernek.

„Reggel még aludtunk. Én a karjai közé bujtani, mint egy kis macska. És egyszerre csak Davie vergődni kezdett, belém kapaszkodott, mint aki a vizbefulladástól akar menekülni és hallottam, hogy a lélekzete görcsösen zihált. Felültem és látom, hogy a szájából folyik a vér és végig fut a nyakán... mint egy égési seb. Ordítani kezdek. Emberek jöttek és egy rendőr is. A rendőr elhívta a mentőket. Az orvos azt mondotta, hogy nagyon sulyos az állapota. A mentők elvitték a folyón túl, a Blackwells Islandra, abba a pestisfészekbe, amelyet City Hospitalnak neveznek. Utánna mentem, de nem akartak hozzá beengedni. Látogatási nap csak hetenként kétszer van és a legközelebbi csak két nap mulva. Csak annyit mondottak, hogy nagyon beteg. Görcsök és még valami... de hogy mi, nem akarták megmondani. Mit csináljak Meyer, mit is tudjak csinálni ? Látnom kell! Látni akarom!

Arca szelid lett és elöntötte a könnyek árja. „Azt, hiszem, hogy az anyjának is meg kellene mondanom... igen meg kell mondanom... most mái-komoly, nagyon komoly a dolog...” „Kérem, ne mondja meg az anyjának, — mondotta nyugodtan Esther. — Várjon vele, amíg valami biztosat tudunk. Talán akkor majd jobb híreink lesznek.”

„Ön az Esther, ugye? Ön az a leány, akit olyan nagyra tart.”

Avrum megérkezett. Megrázta Billie kezét és megsimogatta a karját. „Fel a fejjel, — mondotta, — még se áll talán olyan rosszul a dolog, mint ahogy gondolod. Mindent, mindent megteszünk Davieért. Mi mind nagyon szeretjük.” Billie nevetett és körülnézett. „Mind! Igen, azt hiszem ez így van. Nem lehet őt nem szeretni. Hisz nincs ő benne szemernyi rossz sem, gyülölet, ártani akarás. Mindenkivel együttérez és mindenkit megért. Biztosan ez hozta hozzám is. Avram és én Billiet Lavolleshez vezettük, aki elvitt bennünket Big Jim Hallorhanhoz, az alsó Manhattan politikai boss-ához. Hallorhané volt az a ház, ahol Lavelles vendéglője volt és ez immunissá tette a rendőrséggel szemben. Hallorhan egy jó fejjel magasabb volt nálunk. Az arca rózsás volt és kerek, nyaka, mint a bikáé, vállai borzalmasan szélesek. Meghallgatta Billie históriáját és egy szolga után csengetett. Hallorhan irodája a, Bovary egyik mulatójának hátsó szobájában volt. A szolga tentát és papirt hozott. Hallerhon otromba, nagybetüs irással a, következőket irta: “Dinty Shea ismerkedj meg Meyer Hirsch tulajdonossal, aki jóravaló fickó és Jim Hallorhanhoz tartozik.” Hallorhan kitanitott, hogy menjek ezzel a cédulával a City Hospitálba és érdeklődjem Dinty Shea után. „Ő majd segitségükre lesz.” Hallorhan cédulája csudákat művelt. Dinty Shea kijelentette, hogy Daviet azonnal átteszik egy külön-szobába, külön ápolónőt kap és mindenben a legjobbat, amit csak adhatnak. Billie engedélyt kért arra, hogy nála maradhasson. Dinty kijelentette: „Big Jimnek mindent megteszek!” Azután felvezettek Daviehez. Hosszú, ágyakkal telerakott teremben feküdt, amelyben mintha a város minden beteg embere és ifja egyszerre nyögött és jajgatott volna. Az egyik ápolónő spanyolfalat állított az ágya köré; mi leültünk mellé és úgy néztük. Mélyen aludt. „Nézzétek csak az én fiumat, — suttogta Billie, — mint egy kis baby, úgy fekszik itt. Nézzétek csak. arany fürtjei, hogy feküsznek a párnán, mintha azok is fáradtak lennének”. Olyan volt az arca, mint az olvasztott viasz, melybe némi sárgaság vegyül. Szemei kinyíltak és a plafonra meredtek, anélkül, hogy bennünket észrevett volna. Billie felzokogott. Davie olyan gyenge volt, hogy meg se tudott mozdulni. „Ne sirj Billie — suttogta — már jól vagyok.” Billie könnyes arcát Davie tenyerébe szorította. Avram felállt és Daviere mosolygott. „Látod Billie, — mondotta Davie, — látod Avrumot: mint a napsütés. Mond meg neki Avrum, hogy az emberek megbetegednek és azután megint egészségesek lesznek.”

Megvártuk, mig Daviet egy külön szobába vitték át. Az orvos, egy fiatal belgyógyász, aki olyan hidegvérünek igyekezett látszani, amilyen csak lehetett, kijelentette, hogy Davienak sulyos tüdőbaja van, amelyhez egy rakás más nehéz komplikáció is járul. ..Nem lenne semmi értelme — fejezte be. — ha hin reményeket keltenék fel. Nem huzhatja sokáig”. „Én vagyok az oka! Én vagyok az oka!” nyögte Billie, aki idegesen a folyósón járt fel és alá...” ..Istenem — miért, miért tetted ezt velem? Azt hittem, azért küldted nekem Daviet, hogy tisztességes embert csináljál belőlem. De nem, te azért küldted, hogy megbüntess engem. Összegyüjtöttél mindent, ami rossz, és most rázuditod erre az első becsületes emberre, akivel életemben találkoztam, akit szeretek, az első emberre, aki engem is szeret”... Nekidőlt a falnak. ..Isten, én tudom, miért tetted ezt velem. Kvitt akartál lenni velem mindazért, amit anyám ellen vétettem. Isten. már eléggé megbüntettél. Engedd, hogy Davie meggyógyuljon. Isten, könyörgöm hozzád, add vissza az én Daviemat. Nélküle tönkre kell mennem... ” Davie állapota nem javult. Még egy belgyógyásznak is igaza lehet egyszer. Mindenki tudta, hogy Davienak vége van. — kivéve Billiet. Rettenetes fájdalmában egyre imádkozott. És imája mindig csak annyi volt: „Hagyd már abba Isten. hát látod, hogy eléggé megbünhődtem már?.. Davienak ujabb vérömlése, volt. És így elkövetkezett annak órája is. hogy az anyját értesítsük. Hisz nem ment el, hogy a legutolsó szombatot az anyjával eltöltse. Solomonné asszony már aggódva érdeklődött, utánna. A sabat volt minden héten az egyedüli nap. amelyet még házassága után is az anyjának szentelt. A kórházba vittem és. — hogy könnyitsek rajta, — meg akartam értetni vele, hogy ami bekövetkezett, elkerülhetetlen volt. Apja a „gyári betegségben” halt meg és a tüdőbajt örökségül hagyta rá. Billiet egyáltalán észre se vette. Amikor a szomszédok megtudták, bogy Davie keresztény nőt vett cl feleségül, ellene tüzelték az anyját, hogy taszítsa el magától és ne engedje meg, hogy a szemei elé kerüljön. De az ő szemeiben a fia nem követhetett el semmit, mi helytelen lenne és így minden vitának letörte az élét... „Mama — mondotta Davie. — ez itt Billie, a feleségem”... Solomonné sértődötten és visszadöbbenve nézett a fiára... „Egy olyat, mint amilyen én vagyok, nem akar ismerni...” mondotta Billie... És minden, mit az anya tehetett, csak annyi volt, hogy ott állott az ágy fejénél és nézte, nézte, nézte, hogy száll ki a szeme előtt gyermekéből a lélek... Esther és Avrum is megjött. Mindannyian némák voltunk és ünnepélyesek. Csak az, aki a fájdalmunk tárgya volt, csak az volt vidám és ragyogó. Kis, tűzvörös rózsák égtek a szemei alatt, melyek üvegesek és már meredtek voltak. A mi hallgatásunkból nem a fájdalmat érezte ki állapota miatt, de a szemrehányást Billievel szemben, mintha mindennek ő lenne az oka... „Billie, — suttogta, — gyere, ülj le ide az ágyra, hogy melledre hajthassam a fejem. Azt akarom, hogy egész közel legyél hozzám, hogy így tudjad: ha meghalok a te csudálatos szivedbe szálltam... Billie, egy emléket hagyok neked örökbe —és ez: szeretlek, hiszek benned, boldoggá tettél és te voltál számomra minden beteljesedés — Vajjon sok ember hal-e meg boldogan, mert teljesedésbe ment minden hite?... Barátaim... egy örökséget hagyok rátok — higyjetek az ember lelkében! A lélek meg nem romolhat... Ha én arról a teljesedésről beszélni tudnék... kifejezés hijján... halva szülötten... és mégis tele a vágygyal: teremteni... ó gyötrő gondolatok... gyötrő... a gondolat születése kínja... érzés, érzés, ünnepes és minden... minden elzárva a kifejezninemtudás szarkofágjában...”

És igy halt meg Davie, verssel hülő ajakán.

Davie halála ujra felfrissítette azt a botrányt, amit egy siksze¹-val való házassága vert fel. Solomonné elment a sameszhez, hogy a zsinagóga temetőjébe való elhantolásról gondoskodjék. Mendel Gerditzky azonban az egyenes lábán balanszírozott és kijelentette, hogy Davie ´házassága őt kiközösítette és ennek következtében nem temethetik el a hitközség szent földjébe. Az ő jelenléte megrontaná a föld szentségét. De mégis úgy határozott, hogy öszszehivja az öregek tanácsát és ezek beszéljék meg az ügyet. Az utolsó nyugvóhely megtagadása a Grodnó temetőben, összehozta a balbosz²-okat. Reb Zucker elől ült, a frigyszekrény mellett Jake Weingrad, a gabbe, akit csak nem régen választottak e tisztségre meg, mert nagylelkűen egy új tórát adományozott és befestette a padokat, a frigyszekrény előtt az imaállvány mellett foglalt helyet és ő elnökölt a fecsegő gyülekezet felett, Jake Weingrad véleménye szerint igen egyszerü volt a dolog: Daviet nem szabad a megszentelt földbe eltemetni. Megzavarná a halottak nyugalmát. És ezzel úgy látszott, minden el van intézve. Reb Zucker megsimogatta a szakálát és egy öreg foliánsban lapozgatott. Egyik balbosz a másik után nagy élvezettel ragadta meg a kinálkozó alkalmat, hogy fulmináns beszédben megbélyegezze Daviet és roppant bünét. Solomonné asszony mélyebben szemére huzta a kendőt, otthagyta az asszonyok elkülönitett részét és az al-memorra³ lépett. Beszélni kezdett és az egész gyülekezetben elhült a vér azon, hogy egy asszony a zsinagóga férfiak számára fenntartott helyére mert jönni. „Itt állok, — mondotta — és itt fogok állani mindaddig, akár halálom órájáig,mig fiamat apja mellé, ővéi közé el nem temetik”... Ekkor Maxie Freund, akivel előre megállapodtam, hogy Weingrad gabbet zavarba hozzuk, a következő technikai kérdést vetette fel: „Ki állítja azt, hogy az elhunyt keresztény nővel kötött házasságot? Ki tudja ezt bizonyítani? A lelkét örök vándorlásra kárhoztatjátok, ha nem engeditek meg, hogy teste a megszentelt földben nyugodjék. Milyen bizonyítékotok van arra, hogy egyáltalán házas volt. Ki tudja okmánnyal igazolni, hogy az elhunyt akár egy hatóság előtt, akár templomban, vagy zsinagógában bármilyen asszonnyal házasságot kötött?” Reb Zucker helyeslőleg bólongatott a fejével. De Maxie folytatta: „Ép ezért azt javaslom, jelöljetek ki egy olyan, a mi írásainkban járatos ifjut, aki az amerikai törvényeket is ismeri és az mondja meg, hogy milyen bizonyítékok kellenek egy házasságkötés igazolásához. Meyer Hirsch tegyen itt jelentést arról a nyomozásról, melyet ezzel a szerencsétlen üggyel kapcsolatosan folytatott”... Maxie ezt a beszédet, amelyet közösen tákoltunk össze a maga nyugodt, de mégis határozott hangján mondotta el. Felmentem az al-memorra és megkértem az öregeket, hogy elmondhassam azt, amit tényként megállapitanom sikerült. Arra szorítkoztam, hogy lehetőleg minden állításomat többször is megismételjem. Rájöttem ugyanis arra, hogy ha többször állítjuk határozottam ugyanazt, akkor feltétlenül elhiszik és engedékenyebbek lesznek az emberek. „Ki tudja közületek közvetlen tudomása alapián bebizonyitani, hogy a megboldogult valóban házas ember volt? Senki! Ki tud a megboldogult életéhez, aki most már az örök itéletre vár, valami féle asszonyt vagy tiltott frigyet hozzákölteni? Senki! Senki sem tudja bizonyosan, hogy Davie Solomon valóban házas ember volt-e? Hát kofaasszonyok vagyunk-e mi, hogy minden pletykának hitelt adunk? Nem, mi férfiak vagyunk és így csak a valóság, csak a tények számithatnak előttünk. Davie Solomon nem volt házas ember! Ki az, aki elő tudná állítani a feleségét? Senki! Mert nom is volt! Nem volt házas ember és nincs asszony, aki az ország törvényei szerint jogot formálhatna rá, még kevésbé Izráel törvényei szerint. Az elhunytat az utolsó tiz évben én nap-nap után láttam és így én kijelenthetem, hogy ami a törvényes szempontokat illeti: nőtlen volt. Nőtlen! És senki sem tudja az ellenkezőjét bebizonyitani! Igy hát nem volt nős!”

Weingrad, a gabbe erre nem tudott felelni. A rabbi döntését kérte.

Igen sok balbosz-tól — mondotta a rabbi — azt hallottuk mondani, hogy ne temessétek cl az ifju holttestét, mert egy sikszeval házasodott össze. De a balboszok közül egyetlen egy sem mondotta meg, honnan tudja, hogy az ifju valóban nős volt. Egy ifju azonban azt állította itt, hogy nőtlen volt. Van-e valaki, aki ezt cáfolni tudná, aki bizonyítékokat tudna ez ellen felhozni?

A klie⁴ erre elhatározta, hogy Daviet mégis eltemetik. Közben azonban Avrum közölte a kórház igazgatójával Davienak azt a kívánságát, hogy holttestét tanulmány céljából boncolásra használják fel. De Mendel Gerditzki a bőbeszédü templomszolga, addig őrjöngött és követelődzött a kórház irodájában, amíg végül is, bár itt-ott már a bonckéssel kikezdve, átadták, mi földi volt Davie Solomonból.

A temetés igen érdekes volt. A temetés körüli harc a kíváncsiak ezreit csalta oda. A ludlow-streeti banda tagjai, barátjuk tiszteletére egy szállig ott voltak. Hiszen mióta a város egyik legordinárébb helyén olyan nagy sikere volt, belső barátjuknak tekintették. Az essex-streeti guerillák hat hintóval jöttek: ezeket Simsin mindenféle fenyegetéssel zsarolta ki egy bérkocsi tulajdonostól. O´Brient kinai asszonya hozta el, hogy még egy utolsó pillantást vessen a halott arcára. Frenchie Lavelles igen ügyetlenül, egy koszorut is hozott magával, amelyet én a lépcsők alá dobtam. A kis szoba tele volt bárszolgákkal, betörőkkel, selyemfiukkal, Davie City College-beli professzoraival és tanítóival és még másokkal, akik mind ismerték és szerették ezt a különös ifjut és most eljöttek, hogy mégegyszer lássák. A Ludlow Streeten megakadt a forgalom. Az egyre növekvő tömeg a, szomszédos utcából is nagy tömeg-eket csalt oda, amelyek mind kíváncsian özönlöttek elő, mert látni akarták, mi történt? És csak nagy nehézséggel tudott elindulni a halottas kocsi a Grand Street-i komp irányában ahonnan a brooklini temetőbe vitték ki. De a rengeteg ember között hiába kerestük Billiet. Daviet mind azzal a pompával temették el. amit úgy gyülölt. És ahogy eltemették, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. a Teljesedés asszonya is.

„Nem mégy a silbe?^{5 —} kérdezte az anyám. Én most gyujtotta meg az ünnepesti gyertyát és már az áldást is elmondotta felette. A kemence felett egy deszkán hosszu jorcájt ⁶-gyertya égett, halott édes apám emlékére. A szent jom-kippurr ⁷ előestéje volt.

Annyira el voltam mélyedve egy büntetőjogi könyben, hogy alig hallottam a kérdését. Az ajtó csendben kinyilt és Maxie Freund belopódzott a konyhába. A vizsgáit ép most tette le és hozzá fényes sikerrel, miután az egyik vizsgáló bizottsági tagot megvesztegette és ezzel egy teljes előkészitő-évet nyert. Big Jim Hollighan volt az, aki ezzel a bizottsági taggal összehozott és ezt a kis szívességet én intéztem el a Maxie számára. Maxie üdvözölt” Philin bácsit, aki kinyulva feküdt a díványon, miközben nagyokat pöfékelt a pipájából. Ugy látszott, hogy annál igénytelenebb, minél több pénzt keresett. —Jó estét igen tisztelt kapitálista úr! Könnyit böjtölést kívánok...”

„Gyakran böjtölj és hosszu ideig” volt a válasz. Maxie jóújesztendőt kívánt az édes anyámnak. könnyű böjtölést, engem pedig „Jó estét. Biró ú”-ral üdvözölt. Philip kétségbeesett — nagyokat szippantott a pipájából és valóságos füstfelhőket eregetett a feje köré.,, Mit mondanak maid a szomszédok — veszekedett vele az anyám. — ha még jom-kippurkor is pipázni látnak?” „Ha nem tetszik, hunyják be a szemüket, azok a gyávák, azok az átkozottak!” — válaszolta Philip.

De anyám tovább kérlelt: ..Nézd Meyer erigy a silbe ... Hisz jom-kippur van. Minden zsidó, mégha olyan nagy apikajresz³ is, legalább jom-kippurkor elmegy a templomba. Kérlek szépen, az én kedvemért, menj el a silbe” ... Azt válaszolom, hogy egész nap tanulni akarok, mert a legközelebbi hétfőn már megkezdődnek a kurzusok. Amire Maxie a talmud-tanulás éneklő stílusában közbevágja: „Fülömben is én azt hiszem, hogy Nagyméltóságod a templombajárást teljes okkal és joggal, jogi tanulmányai előkészítő részéül tekinthetné...”

„Hogy érted ezt?” — kérdi Philip, aki külömben Maxiet igen éleseszünek tartja.

„Először is. — magyarázza meg Maxie — egy csomó ember kerül így a szeme elé. Azt hiszik így róla, hogy rendes ember, szolid polgár, a társadalomnak valósággal támasza. Alkalma nyilik, hogy egész sereg emberre jó benyomást tegyen. Mindenkinek egyszer csak szüksége van ügyvédre és akkor az jut legelőször eszükbe, akit mindig a szemük előtt láttak.” „Na, lássam, hogy azonnal a templomba mégy, Meyer! — intézi el a kérdést. Philip. — Ezentúl rendszeresen járni fogsz a templomba. Maxienak igaza van. Állj elébük. Azt hiszik, az vagy, aminek mutatod magad. Nyerd meg a tetszésüket. Tedd magad az ügyvédjükké, az egyetlen ügyvéddé, aki eszükbe juthat. Avatkozz be hitközségi ügyeikbe. Kínáld fel magad. Kezd el azzal, hogy ingyen adsz nekik jogi tanácsokat. Majd később nagyon jól fizetnek. Szoktasd meg őket arra, hogy ügyes-bajos dolgaikat elintézed.”... Erre fel azután Maxie és én rendesen eljártunk a templomba.

Jom-kippur reggelén anyámat a templomba kisértem. A Talker-féle kávéház előtt egész banda gyült össze. A nézők roppant fel voltak háborodva és nagyon izgatottak voltak. A gettó szabadgondolkodói a szent napon nyilvánosan neki ülnek és zabálnak! A fanatikusok meg voltak győződve arról, hogy ott ültükben csapja őket agyon az Isten haragja. A türelmesebbek megbélyegezték ezt az izléstelenséget. A kávéház ablakaiban hatalmas plakátok invitálták az olvasót a North-Beachban megtartandó jom-kippuri piknikre. Talker kávéháza volt az East sideban egyedül nyitva. Ennek a szemtelen, nyilt szentségtörésnek hire gyorsan elterjedt és amikor én délben egy kis friss levegőre a templomból kijöttem, már fenyegető és egyre növekvő tömeg gyült össze a kávéház előtt. A felháborodást még jobban növelte az is, hogy a böjtőlöknek csorgó nyállal kellett látni, hogy ezek a hitetlenek milyen nagyszerű lakomát csaptak... Nem sokára Boolkie és bandája, arra használta fel a szemetes cserepeket, amelyek, mintha erre a célra lettek volna megteremtve, hogy a ki és bemenők nyakába öntsék. A tömeg nagyokat mulatott azon, hogy a „szabadgondolkodók” hogy ugrottak el a szemetes csebrek nyakukba zuduló tartalma elől. A tömeg nyilt tetszése Boolkiet is feltüzelte, úgy hogy egy kövezet-kővet a nagy kirakat-ablakba hajitott. Kitörő, viharos tetszés fogadta. Erre téglákkal, kővekkel s minden más eszközzel, ami a kezük ügyébe került, a tömeg valósággal ostrom alá fogta a kávéházat, amelynek helyzete csakhamar tarthatatlanná vált. Amikor a szabadgondolkodók a tömeg bombái elől menekülni kezdettek, a tömeg üldözőbe fogta és szétkergette őket. Nehányukat elfogták és alaposan elpüfölték, a kávéházat pedig teljesen öszszerombolták.

Amikorra már eddig eljutottak, a verekedő horda a nagy bombázásban és a hajszában megéhezett. Odahaza persze nem kaphattak semmi ennivalót. Bp most vertek össze olyan embereket, akik nyilvánosan enni merészkedtek és most maguk is azon törték a fejüket, miképen juthatnának valami ennivalóhoz... Big Joe kijelentette, hogy ő tudja, hol lehet mindenféle finom dolgot beszerezni. Weingradné a templomban van és a kamrája a legjobb falatokkal tele. Megnyalta a szája szélét és mindenkinek összefutott a nyál a szájában, amikor minden finom ételt, csemegét pontosan leirt és azt is értésünkre adta, hogy szakismeretét alapos tapasztalatok útján szerezte meg. Ez már túlsok volt Boolkie számára. Megparancsolta a banda egyik ifjabb tagokból álló csoportjának, hogy az éléskamrát üritsék ki és a holmikat a Canal Street egyik rejtekhelyére vigyék. Csakhamar visszatért a banda: egy pompás libát hoztak, töltött halat, fehér pompás mazsolás bareheszt⁹, gyümölcsöt és egy nagy mézeskalácsot. „Ez aztán a lakoma, gyerekek, all right!” kiabálták a fiuk. Igy zabálták meg a böjt védelmezői Weingradék éléskamrájának tartalmát, amelyet a böjt utáni lakomára főztek, sütöttek.

Ez azután nekem is eszembe juttatta, hogy olyan éhes vagyok, mint egy farkas és otthon nincs mit enni. Lillievel találkoztam és megkérdeztem, hogy éhes-e? Lillie nevetett. Soha se tett semmit a saját elhatározásából. Azok közé tartozott, akiket előbb rá kell beszélni, hogy valamihez fogjanak. Kioktattam, hogy lopozkodjék fel a magas-vasut állomására és majd én ott várni fogom. Nevetett, mintha azt akarná mondani: „Na igen, nem én vagyok a bűnös, te csábitasz a bűnre.”

A 14-ik utcánál szálltam le, amely tele van keresztény vendéglőkkel. De egybe sem kaptunk helyet, annyira tele volt mindegyik éhes hittestvéreimmel. A pincérek elbeszélték, hogy jom-kippur napján csinálják a legnagyobb forgalmat. A 28-ik utcáig kellett felgyalogolnunk, ahol végre egy olyan vendéglőre akadtunk, amelyben üres asztalhoz jutottunk. Pompásan izlett minden. Egy ilyen böjtnap mindig felfokozza az ember étvágyát. És Lillie nevetett, amikor megint a garni-szállóba vittem... Azután visszasiettem a templomba, ahova még idején érkeztem meg, hogy a nielle ¹⁰-nél ott legyek. Mindent egybefogva — valóban érdekes nap volt.

 

11.

Friss októberesték következtek és ezekkel karneváli összevisszaságával a választási propaganda is. Fuvózenekarok, tűzijátékok, vörös, szikrázó fáklyák, égő farakások, egymás gomblyukába akaszkodás, szivarkiosztások, Whisky-ivások, parádék, konfettik, fényképes gomblyuk jelvények, nagy reklámtáblák, falak, ablakok, kerítések, szemetesládák stb. mind leragasztva plakátokkal, amelyek csak úgy köpködik a frázisokat és a jelöltek előkelő pózokkal megrajzolt életnagyságú képeivel ékesek. A szél, mintha könnyű konfetti volna, felkapja a sokszinű propagandacédulákat. A sarkon egy csomó ember verődik össze és úgy hallgatja a kocsiban álló szónokot. Az arcuk olyan a petroleum lámpa fényében, mint az izzó réz. A szónokok csak úgy bőgik magukból a sok hülyeséget, csalást és szamárságot ós ez mind édes zene a hülye hallgatók füleinek. A körülállók mindig ugyanazzal a naiv elképedéssel, lelkesedéssel, tátott szájjal hallgatják a szónokot, tapsolnak és a magukat szivesen becsapni hagyók együgyüségével bömbölnek.

Maxie ós én elmentünk a rendőrök gyűlésére, hogy egy kis tapasztalatot szerezzünk arról, miképpen kell a nagy nyilvánosság előtt beszélni. Az izgalom ragadós volt és úgy látszott, olyan könnyü azt a tömeget magunkkal ragadni, hogy minden tagomban bizsergett: hátha én is beállanék a szónokok közé. Maxie külömben is azt állitotta, hogy legjobban úgy lehet szónokolni megtanulni, ha az ember egyszerűen odaáll a podiumra és beszélni kezd. Azután meghánytuk vetettük azt is, hogy melyik az a párt, amelyhez a legérdemesebb csatlakozni... A zsidó kereskedők, úgy látszott, a republikánusokhoz huztak. Cleveland katasztrófális szabadkereskedelmi adminisztrációja óta az volt az általános vélemény, hogy a republikánusok által hirdetett védő-vám rendszer elfogja hárítani fejük felől a nehéz időket. A valóságban azonban az Eastside szavazatai csak quantité-négligeable voltak. A legtöbbje sokkal rövidebb ideje volt az országban, semhogy már polgárjogot nyerhetett volna. A többiek, akiknek jogcime már megvolt, nem tudtak maguknak erre időt szakitani. Hiszen egy csomó értékes délelőttjüket rabolta volna el az utánajárás. Azáltal, hogy ezek részére megszereztem a polgárjogot és így szavazataik felett rendelkeztem, pár év alatt elértem, hogy később a nagy „boss”-ok sulyos politikai tényező számba vettek. Ezt a szociálistáktól vettem at, akik állandóan figyelmeztették tagjaikat, szerezzék meg a szavazati jogot, hogy ezáltal beleszólásuk legyen a törvényhozásba. De én még tovább mentem: leegyszerüsitettem a bíróság előtti eljárást, hizelegtem az új polgároknak, beírattam őket a klubbomba, apró szívességeket tettem nekik és a választás napján nehány dollárt osztottam szét közöttük. A politikai hatalom titkát és annak módját, hogy miképen lehet egész kerületeket kézbentartani, pár szóval lelepleztem a magam számára: az átlagember, aki a mai politikai kötélhuzó és a protekciós gazdálkodás rendszerében él, tudja azt, hogy egy szép napon neki is szüksége lesz valamire és ezért szivesen eladja a szavazatát. A szociálisták mindenütt felállították a jelöltjeiket, ennek dacára, — kivéve a gettót, ahol számos propaganda beszédet tarthattak, míg máshol egyszerüen elkergették őket, — nem vették őket számba, mert a választások napján csak nevetségesen csekély szavazatot tudtak felhajtani.

...Igy tehát Maxie és én, akiket csak a személyes érdekeink szempontjai vezettek, tanulmányozni kezdettük az egyes pártokat. Semmi egyéb nem erdekeit bennünket, mint az, hogy hogyan jövünk ki jobban. Nyilvánvaló volt előttünk, hogy törvényszékeknél csak az ügyvédnek volt sikerük és befolyásuk. Ép ennyire nyilvánvaló volt, hogy a Tammany Hall” kormányozta a várost, viszont a republikánusok kezében volt az országos kormányzat. Igy tehát elhatároztuk, hogy a demokratákhoz csatlakozunk le. Big Jim Hallorhan klubjába léptünk be. Abbahagytam az éneklést a Lavelles lokáljában és csak pár órát foglalkoztam üzleti ügyeivel. Al Davie halála után, miután Hymie is kilépett, hogy teljesen orvosi tanulmányainak szentelje az idejét, újjászervezte a kvartettet.

Szüzbeszédemet Big Jim klubjában tartottam meg. Miután a gyülés hallgatósága főképen ir választókból került ki, arra szoritkoztam, hogy Big Boss filantropikus tetteit magasztaltam és úgy állitottam ezt oda, mint a nép egyetlen igaz barátját. Jótékonysága külömben abban állott, hogy a tél folyamán nehány tucat cipőt osztott szét és ételekkel telt kosarakat, nyáron pedig az asszonyok és gyermekek részére pikniket rendezett a szabadban.

Big Jim kitanított, hogy az Eastsidet vegyem munkába. Egy kis pofot akart ezzel a republikánusoknak adni. Egyike volt a keveseknek, akik előre látták, hogy a szociálisták a zsidók között még sok szavazatot fognak maguknak elhódítani. Az olaszok is sok gondot okoztak neki. Attól félt, hogy forró vérmérsékletük őket is a szociálisták karjai közé fogja kergetni. Big-Jim nagyon ravasz volt. Fiatal szónokokból kis csapatot toboroztam össze és igen tevékeny kampányt kezdettünk. Maxie kitanította a szónokokat, hogy arra a nehány pontra, melyből programmunk állott, nagy súlyt fektessenek. A demokratákat úgy állítottuk be, mint a kis emberek pártját, ezzel szemben a republikánusokat egyszerüen kékvérüeknek jelentettük ki és borzalmasakat hazudtunk a szociálistákról. Minden elképzelhető radikális aljasságot a nyakukba akasztottunk, szabadgondolkodóknak és a szabad szerelem apostolainak, Isten és a Szent-család ellenségeinek szidtuk őket. Olyan rossz hírbe hoztuk őket, hogy még ma se tudták ettől magukat tisztára mosni. Szétugrasztottuk gyűléseiket is, záptojásokkal dobáltuk meg. A besugók és a rendőrök a mi pártunkon voltak. Beszerveztem Boolkiet és a bandáját és meggyőztem őket arról, hogy a rendőrség befolyása egyben az ő számukra a rendőrségi immunitást is jelenti. A választások előtt való napon osztották a pénzeket. A kerületek vezetői egy halom pénzt kaptak, hogy azzal a választás napján ügyesen operáljanak. Egy szavazat ára ezen a választáson két dollár volt és ez a szegény ördög számára, aki nem látott tovább a hasánál, ez már egy kis vagyont jelentett. Amikor láttam, hogy igy folyik a pénz, bizalmasan megmondottam Big Jimnek, hogy egy verekedésre kész banda dolgozott a kezem alatt, amely hajlandó arra, hogy az ő utasitásai szerint dolgozzék. Big Jim szárnysegédéi, Red Mike Dooley-t jelölte ki, hogy foglalkoztassa őket. Red Mike megtárgyalta a dolgot a külömböző kerületi vezetőkkel és egy csomó cédulát adott át a szavazók neveivel és cimével. Az embereim ezeken a neveken adták le a külömböző szavazatszedő bizottságok előtt a szavazatokat. A tulajdonképeni szavazók ugyanis vagy republikánusok, vagy pedig igen megbízhatatlan demokraták voltak. Red Mike elkisérte őket, megmutatta a párt felügyelőit és azután az embereim mentek a szavazat-szedő bizottsághoz és szivük szerint leszavaztak. Gummibotokkal és bunkokkal voltak felfegyverkezve, hogy az esetleg mutatkozó oppoziciót azonnal elnémithassák. A ludlow-streetieknek pompás napjuk volt; egész nap kocsikázhattak a városban, jó nehányszor leszavazhattak és a rendőrök asszisztálása mellett ellophatták a szavazat-gyüjtő urnákat és másokat lophattak a helyükbe. S mindezért még külön tiz dollár dijazást is kaptak. Én magam száz dollárt vágtam zsebre, generálisi rangom jól megszolgált jutalmát.

Mint rendesen, a Tammany most is lobogó zászlókkal győzött. A választás éjszakáján hatalmas örömtűzet gyujtottak, én pedig a ludlow-streetieket az Eastsideben fáklyásmenetben vittem körül. Mindegyikünk egy seprüt vitt a vállán, annak jelképeül, hogy alaposan kisepertük a republikánusokat. Big Jim klubja előtt a menet megállott. Kitanitottam Maxiet, hogy maradjon a többiek között és dirigálja a bőgésüket, én pedig bementem a klubba, hogy Big Jimnek gratuláljak. Egy csomó részeg ember között ült, de amint észrevettem, ő volt az egyedüli, aki egy korty bort se ivott. Megráztam a kezét, zenekarunk belekezdett a „Its a hot time in the old town to-night”-be és amikor a zene befejezte, embereink Maxie vezetése alatt éljenezni kezdtek. Legalább tucatszor megéljenezték Big Jimet. Azután Meyer Hischet kezdték éljenezni. „Kik azok ott künn?” kérdezte Big Jim leereszkedve. „Ez az én klubom, boss”, feleltem. Red Mike elbeszélte azután a bossnak, hogy embereim a választás napján milyen nagyszerű szolgálatot tettek a pártnak és Big-Jim a legmagasabb megelégedésének adott kifejezést. „Jöjjön csak nyugodtan hozzám, ha valamire szüksége van.” — mondotta.

Azután a Lavelles-hez marsiroztunk, ahol megünnepeltük ezt a győzelmes napot. Már hajnal volt, amikor az ágyba kerültem. Fáradt voltam, de mégis tudtam aludni. Órákon át számitgattam, hogy ez a politikai pályafutás menynyi dicsőséget, becsülést és profitot hozhat a számomra. Nem tudtam, hogy tulajdonképen miképen lehetséges, hogy ebben a városban a csürhe jutott uralomra és már látom magam, ahogy, — szellemi képességeim és ügyességem révén, — széditő magasságba emelkedem...

 

Jegyzetek

¹ nem zsidó nő

²   a hitközség előkelőit

³   egy magasabb hely a Tóra olvasására.

⁴ a hitközség

⁵ templom

⁶ halottas nap évfordulója´.

⁷ hosszú nap

⁸ Epikureus névből vallástalan és könnyelmü életü

⁹ ünnepi kalács

¹⁰a hosszúnap befejező imája

¹¹A Tammany Hall-ban, a 14. utcában van a Demokrata Párt központi helyisége.

(Folytatása a következő számban)