Ivan Goll. Az új Európa és az új Föld harcoskedvü agitátora, lírikusa és épitőmunkása. Szegény lengyel szülők gyermeke, aki. Elszászban született, francia földön, de német ´állampolgár lett, Párisban lakik és könyveit felváltva németül és franciául irja. A „Torso” verseiben rezdül fel benne először az az érzés, amelyből ez az elbeszélés is kinőtt: a nyugati civilizáció és az európai cinizmus ellen viselt engesztelhetetlen gyülölete. A világháboruban és a forradalmak idején a német expresszionista lira egyik vezető egyénisége, későbbi könyveiben azonban (Requiem, Die Unterwelt, Dithiramben, Le nouvele Orphée, Chapliniade, Les cinq continents, Mathusalem, Poèmes d´amours) tullépte művészi fejlődése a sorban felötlő iskolák határait. Ivan Goll az emberiség testvériesülésének (prófétája, a testvérré teljesülés aktusának viziója merül fel előtte a Panamacsatorna óceánokat összekötő karjából, a nagyvárosok gyilkos gépeiből, a Niagara leomló áradatából ós Chaplin zokogást rejtegető, mulattató tréfáiból.(De ahhoz, hogy ez a vizió valósággá növekedhessék, el kell pusztulnia Európának ós Ivan Goll érzi, hogy ha néhány évszázad mulva valaki majd az üszök és a rom között turkál, egy különös tárgyat fog találni, amellyel korunkban nem sokat! foglalkoztak, egy elhanyagolt, elfelejtett tárgyat: az emberi szivet.

Az Avenue de l´Operán mentem lefelé millió puhány és csúszómászó között, akik pincskalapokkal, félgyapjú raglán-felöltőkkel és bornyúbőr cipőkkel felfegyverkezve rohamozták meg ezt a fényes uccát, tömötten, mint kaviárlovascsapatok a szendvicseket. Én csak egy szomorú, szűrke gömböcske voltam közöttük, de mégis hittem a tulajdon fontosságomban, mert a Sorsra hivatkoztam nagy kezdőbetűvel. És ezek az élőlények, akik sötét szándékaikkal itt rohantak mellettem, dúrva, aljas ordítozásaikkal, gonosz és alattomos tekintetükkel, ezek is csak a Sorsot hívták segitségül egész nap.

Hirtelen, az egyik oldalt nyíló uccából egy asszony ugrott ki, mintha valami rettenetes izgalom űzné. Ilyen gyorsan beteljesült volna az átkom? Rohant, hadonászott és kiabált. A jobb karjára hajtogatva lobogtatta az esti ujságot, mint egy óriási, fehér madarat és 10 centimért árulta, 2 és fél centime brutto nyereségért számonként. Hogy a süket és néma tömeg figyelmét magára vonja, bádogfazék-hangján szavalt: „Merénylet a páris-római expresszen.”

Elolvastam: három fiatalember, akik közül az egyik az Én nevemet viselte, 130 kilóméternyire Páristól belopózott a hírhedt expressz elsőosztályu kocsijába: mialatt ketten az ajtókat őrizték, a harmadik, ez voltam Én, revolverrel a markában átvizsgálta a szakaszokat és nyugodtan kiürítette a pénztárcákat és bőröndöket. De egy öreg tiszt, akinek az a ferde ötlete támadt, hogy védekezzék és aki még hitt a belülről jövő igazságérzetében, egy egészen kis golyótól találva meghalt. A gonosztevőnek pontosan az az érzése támadt, hogy valami fontos, de nem feltétlen szükséges tettet vitt véghez. A gyorsvonat abban a pillanatban a pályajavítási munkálatok miatt meglassította a futását és alkalmat nyújtott a gyilkosoknak, hogy fürge lábakkal elmeneküljenek a hajnalban fürdő rozsföldeken keresztül, tücskök és pipacsok között. Egy megrémült pacsirta felszállott, hogy rádiográfon tudtára adja a környező világnak a merénylet hírét. De még mielőtt a rendőrök magukhoz vehették volna kardjaikat és kerékpárjaikat, a fiatalemberek hatalmukba kerítettek az országúton egy katonai teherautót és hamarabb érkeztek Páris határába, mint maga az expressz. Pantin egyik kávéházában találták meg utolsó nyomait annak, aki Én voltam, hat tojásból készült rántottát rendelt és egy liter asztali bort: de eltünt még mielőtt az elébe tett holmikat megkóstolta volna.

És itt következett a tettes különös ismertető jeleinek felsorolása:

Felborzolt haj. Érzéki száj. Hosszú virrasztások alatt a csillagoktól kiégetett szemek. Rosszúl kötött nyakkendő. Gyanus külső, amit különben az utlevél fotografiája is erősen kiemel. Citromsárga keztyű...

Minden pontosan így volt: valóban én voltam. Megvizsgáltam magam egy ékszerész kirakatában és felismertem magam. Hosszú idő óta most először éreztem meg, hogy élek. Az unalom sötét pincéiben vegetáltam mostanáig, de ennek is csak most ébredtem a tudatára.

Citromsárga keztyű. Éreztem, hogyan dagad és nyúlik meg a kezem, mint Picasso némely képén. Le kellett volna húznom ezeket a veszedelmet jelentő keztyüket, de éreztem, hogy nincs meg hozzá a megfelelő bátorságom és nincsenek meg hozzá a lehetőségeim. A járó-kelők már mind ráöntötték a szemeiket. Ha most itt levetném az ucca közepén, még inkább leleplezném magam mindenki előtt. Az Avenue mérőpontja lett a kezem: egyesek felháborodással nézték, mások méltatlankodva, néhányan részvéttel, de a legtöbben csodálattal. Mi történik itt? Le fognak tartóztatni? Amint a rue des Petits-Champson keresztülvágtam, a rendőr észrevette citromsárga kesztyűmet és felemelte fehér botját, megállított egy málnavörösre festett Panhardot és a Pénzügyminisztérium kocsiját, hogy nyugodtan mehessen tovább. Egy asszony, bizonyára egy gazdag kubai nő a Ritzből, először a kezemre, azután a szemembe meresztette zöld szemeit és megszimatolván a büntettet, intett, hogy kövessem. Az egyszerű emberek belebámultak az arcomba és valami hasonlóságot kerestek a vonásaimban, de milyen hasonlóságot? Sárga keztyüim az Avenue de l´Opera közepén villogtak és mindenki kezében tartotta az áruló ujságot. Mi volt hát az a sérthetetlenség, amely körülvett?

Bármibe is kerüljön, a keztyüket le akartam szaggatni vérző újjaimról. Hogy az elhatározásom végrehajtsam, beléptem egy kávéházba és az ajtóban megkiséreltem lehúzni a keztyümet. De ez egy forgóajtó volt, amely folytonosan mozgott. Már háromszor körbejártam, de még mindig nem sikerült kikapcsolnom egyetlen gombot sem. Kénytelen voltam keresztűlmenni a kávéházon, kezeimen a tárgyi bizonyítékokkal, kopasz fejjel, tüllkalapban és aggodalmasan suttogó ajkakkal: „Felborzolt haj .... rosszúl kötött nyakkendő.... citromsárga keztyű...”

Végre is elértem a terem mélyén egy kis márványasztalt, amely egy oszlophoz volt támasztva. Azt hittem, egyedül vagyok. Egyszerre egy tudós feje emelkedett egy oszlop mögül elő, szürke szakái, arany szemüveg. Az öreg felém pislogott a bal szemével és megfogta az egyik kezem, amelyet épen az asztal alá akartam rejteni, hogy végre megszabadítsam a keztyűtől. A ruhája zsebéből egy háromcsöves mikroszkópot vett elő, amilyet a selyemkereskedők utazói szoktak magukkal hordani, a keztyűmre helyezte, hosszan tanulmányozta a szövését, azután megtapogatta az öklömet. Dermedten hallgattam és nem mertem felemelni a kezem. De az emberem hirtelen eleresztette, felemelkedett és lelkes hangon kiáltotta: „Az eurococcus! Megvan!”

Senki sem figyel fel a kávéházban arra az emberre, aki az őrültet szimulálja. Közelebb húzódik hozzám és sápadtságomat látva könnyekre fakad, azután beszélni kezd:

„Kedves uram, ma bizonyára ön a legszerencsétlenebb ember Párisban. De egy napon ön lesz a leghiresebb alakja annak a századnak, amelyben élünk. Ön az első európai, akit megtámadott az enrococcus!”´

„Az eurococcus, uram, az eurococcus az európai, vagyis pontosabban a nyugati civilizáció filoxérája. Ez az a mikróba, amely a kontinens halálát előkészíti. Én a philadelphiai vegyészeti fakultás tanára vagyok, de tíz éve Európában lakom és azt a bacillust kutatom, amely most önben pusztít.”

“Legelőször a Notre-Dame tornyain találtam meg az eurococcust. Ezek a tornyok a legbetegebbek, betegebbek, mint a többiek, mit tudom én, hogy hívják őket, betegebbek, mint a piramisok, mint a straszbourgi münszter vagy a prágai temető sírkövei. Kívülről semmi jel: sem repedések, sem lyukak. De a kő megfeketedett egészen a velejéig, elvesztette súlyát és összetételét, már csak egy szivacs, amely magába szívta a város füstjét és könnyeit. A Notre-Dame, kedves uram, már csak a mi képzeletünkben létezik. Csak egy fantasztikus alkotmány, amely nem jelent sem. hitet, sem istent, semmit. Az eurococcus lerombolta.”

„Valamivel később felfedeztem ugyanezt a bacillust egy XV. századbeli régi kötetben, amelyet a Szajna-partján vásároltam. A megsárgult és barna foltokkal telehintett papiros menedékhelyébe húzódtak meg minden igaz dicsőség parazitái: versek és molyok, amelyek a fedél alá kanyargós csatornákat és árnyékos fasorokat fúrtak. De hosszú, türelmes munka után végre is felismertem az eurococcusokat. És a könyv. amelyet egy nagy klasszikusunk írt, úgyszólván teljesen elvesztette a jelentőségét. Kiürült és elpusztúlt a szelleme. A mondatoknak már nem volt értelmük. Az ócska fóliáns mindössze 29 grammot nyomott és évente 12%-ot veszített értékéből. Az eurococcus, ismétlem önnek, lerombolja a dolgok belső értékét és kiöli a szellemüket.

„Hosszú évek múltak el addig, míg az eurococcust egy állaton is kitudtam mutatni. Sohasem találná ki, melyik állat tárta fel előttem civilizációnk végső bölcsességét: egy szamár. A szamár egy házaló ócskásé volt, aki hajnali kettőtől hétig körbejár Párisban, felszaggatja az emberek titkait és belelöki szemetes ládájába. Lehetséges, hogy épen ők azok, akik a legtöbbet tudnak az élet igazságairól. De mindig hallgatnak és senki sem látja őket. Rongyaik és a. nyomorúság álarcai alatt szinte láthatatlanok. Mint az őrültek, robotolnak az uccák fagyos poklában. Néha felébresztik a megrémült alvókat reájuk öntve egy veder vizet. Fekvőhelyeikre vetődve megértik egy pillanat alatt, hogy valamilyen ismeretlen erők harcolnak ellenük. De mindig felébrednek és ilyenkor elhagyják a nyomorúltak kezéből kiszedett szomorú, hiú titkokat. És egyszer, egy ilyen metafizikus órában felszállt egy zsibárus szekere elé fogott szamárnak a hangja, amelynek a gazdájáról azt mesélik. hogy mesterségének jövedelméből villát vásárolt Auteuilben. A fának és az ócskavasnak a hangja, ez a nyekergő és panaszkodó hang, amely az alvó világ minden keservét kifejezi, rettenetesebb, mint a hajók elitéltjeinek és a királyi kertek prófétáinak a hangja, az értelem és a szerencsétlenség hangja.”

„És egy napon, életének leghosszabb és legfájdalmasabb ordítása után, a szamár lerogyott az utcakövekre. Sem az ostorcsapások, sem a rugások nem támasztották fel. De azért még nem döglött meg. Az ócskás elvezette a Quai Bourbonra, egy állatorvoshoz, akinél véletlenül én is ott voltam. És közösen sikerült felfedeznünk: a szamár már csak cserzett bőr és csont volt, a füle és a bőre keményebb volt, mint a hám. És belül már nem volt tüdeje, nem voltak belei és nem volt lépe. Üres volt, az eurococcusok kipusztították.”

„És azóta mindig sikerült felismernem a mikróbákat. Az alakja mindig a hordozói szerint változik. De még sohasem sikerült emberen kimutatnom. És most az ön keze! Engedje meg, kedves uram, hogy átöleljem. Óriási szolgálatot tett az emberiségnek.”

„A kövek, könyvek és szamarak módjára kétségkívül ön is kiürült belülről. Önnek valószínüen nincs már se szive, se mája. Ön nagyon szerencsétlennek látszik. Önnek már nincsenek ambíciói és nincsenek gyönyörei. Ön unatkozik, ön unatkozik! Ön csupa unalomból képes lenne akármire, mit tudom én, hiszen önt nem tartja lekötve a világ semmi logikája, semmi feladata, semmi tekintélye, semmi felelőssége, semmi hite. Ön az „üresség betege.” Nézze csak, ön lehetne egész könnyen a páris-római gyors banditája is.”

Fordította Erg Ágoston